1. A 2004 május 1-jei uniós csatlakozás előtti átmeneti időszakban sem volt alkalmazható az Európai Unió határain belül az újonnan csatlakozó tagállamok már jogszerűen alkalmazott professzionális sportolóival (munkavállalóival) szemben semmilyen nemzetiségi alapon történő korlátozás, megkülönböztetés - legalábbis ez a következtetés vezethető le a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság 2003 május 8-án kihirdetett, az ún. társulási megállapodásokat értelmező, nagy jelentőségű, iránymutató ítéletéből. A skót származású D. A. O. Edward bíró elnökletével eljáró öttagú tanács a Deutscher Handballbund v. Maros Kolpak perben hozott ítéletével ugyanis kimondta: az uniós tagországok sportági szakszövetségeinek szabályzatai nem korlátozhatják az EU-val társulási megállapodást kötött államokból származó hivatásos sportolók bajnoki és kuparészvételét. A csatlakozó államokból érkező sportolók így gyakorlatilag már akkor is teljes jogú uniós polgárnak érezhették magukat, amennyiben szerződést kötöttek valamelyik uniós sportklubbal. A Kolpak-ügyben hozott határozatával az Európai Bíróság a profi sport területén szinte felrobbantotta a tizenötök jelenlegi határait, gyakorlatilag egy évvel előrehozta az uniós csatlakozást a magyar sportolók számára is.[1]
Hosszú folyamat vezetett el addig, amire az uniós joganyag teljes liberalizációt biztosított a külföldi állampolgárságú sportolók munkavállalásai tekintetében. Ismert tény, hogy az Európai Közösség annak idején kifejezetten gazdasági integrációs céllal jött létre, szabályozó hatásköre sokáig egyáltalán nem terjedt ki a gazdasági szférához szorosan nem kapcsolódó területekre, az utóbbi két évtizedben bekövetkezett változásoknak köszönhetően azonban - különösen az uniós pillér-politikák színrelépése óta - a közösségi integráció az egységes Európa egyre szélesebb dimenzióját foglalja magában. Az Európai Közösség táguló szabályozási hatásköre ellenére a sport területe - lényegében az Európai Bíróság Bosman-ügyben (1995) hozott ítéletéig - annak ellenére nem került igazán a brüsszeli döntéshozók látókörébe, hogy a hivatásos sporttevékenység és az arra épülő komplett "iparág" időközben igen jelentős gazdasági tényezővé is alakult. Jól jelzi ezt a folyamatot az a NOB által kimutatott globális adat, amely szerint mára a világkereskedelem 2,5%-a valamilyen módon a sportgazdasághoz kötődik, valamint az az érdekes európai munkaügyi kutatás is, amely kimutatja, hogy az Európai Unióban az elmúlt évtizedben mintegy 50%-kal nőtt a sporttal összefüggésben foglalkoztatottak száma, s pillanatnyilag már mintegy 9 millió munkahelyet tart számon az európai sportgazdaság és a sportadminisztráció.[2]
A sportolók szabad munkavállalását biztosító liberalizáció a közösségi joganyag, az acquis communautaire esetjogi jellegű fejlődésének az eredménye. A kodifikált jogforrások - úgy az alapszerződések, valamint a brüsszeli jogalkotás hatalmas tömegű, ún. másodlagos joganyaga - eddig legfeljebb csak érintőlegesen tekintették szabályozási tárgyuknak a sportot. A sport gazdaságban betöltött megváltozott szerepéhez igazodóan a brüsszeli Bizottság által a jövőben várható új jogalkotási iránypontokat jól érzékeltetik Mario Montinak, a Bizottság nagy tekintélyű versenyjogi biztosának szavai is:"...Nincs kétség afelől, hogy gazdasági vonatkozásában a sport a közösségi jog hatálya alá tartozik. A Szerződés nem zárja ki kifejezetten ezt a tevékenységet, és a Bíróság számos alkalommal úgy rendelkezett, hogy a sport a közösségi jogszabályok hatálya alatt áll, amennyiben gazdasági tevékenységet valósít meg, elismerve ugyanakkor e szektor bizonyos különleges jellemzőit. A Bizottság meggyőződése, hogy a sport nagyon fontos társadalmi, integráló és kulturális funkciót tölt be."[3]
2. Az Európai Bíróság esetjogi gyakorlatában már az 1970-es években két olyan sport vonatkozású ítélet született, amely aztán a később kiemelkedően fontossá és hírhedté vált Bosman-ügyben is hivatkozási alapként szerepelt. A Walrave & Koch v. Association Union Cycliste Internationale ügyben[4] mondta ki először az Európai Bíróság, hogy a közösségi jog annyiban terjed ki a sporttevékenységre, amennyiben az a Római szerződés 2. Cikke szerinti gazdasági tevékenységnek minősül. Az ítélet egyébiránt a közösségi jog, mint rendszer egyik fontos elméleti tartópillére, az EK-jog közvetlen hatálya elvét megalapozó doktrína kialakulásában is érdekes szerepet játszott. Ebben az ügyben ugyanis a Szerződések közvetlen hatályának horizontális, azaz magánszemély-magánszemély szerkezetű jogviszonyokra történő kiterjesztése is megfogalmazódott. Az eljárás felperesei pályakerékpáros versenyek motoros felvezetői voltak, akik a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség ellen a hollandiai Utrecht kerületi bíróságán indítottak keresetet, mivel álláspontjuk szerint a szövetség azon szabálya, amely a motoros felvezető és a kerékpáros egyazon állampolgárságát kívánta meg, ellenté-
- 132/133 -
tes a közösségi joggal. Az EGK-Szerződés 177. Cikkének előzetes értelmezési eljárása keretében az Európai Bíróság elé került ügyben a luxemburgi testület leszögezte: a nemzetiségi alapon történő megkülönböztetés tilalma nem csak az állami hatóságok eljárására vonatkozik, hanem a kereső foglalkoztatással összefüggő minden kollektív szabályozásra is. A konkrét ügyben ugyan a felperesek keresetét leszerelte az Európai Bíróság azzal, hogy a sportcsapatok állampolgársági összetétele, különösen a válogatott csapatok esetében, tisztán a sporttevékenység érdekkörében felmerülő probléma, amelynek nincs kihatása a sport és a gazdasági tevékenység kapcsolatára, mégis ebben a perben fontos elméleti alapokat szolgáltatott későbbi ítélkezéséhez az Európai Bíróság azzal, hogy a sportági szakszövetségek addig érinthetetlennek vélt, "jogon kívüli" szabályait lényegében a közösségi jog hatálya alá vonta.
A Gaetano Doná v. Mario Mantero-ügyben[5] megerősítette az állampolgársági alapon történő megkülönböztetés tilalmának a sporttevékenységre kiterjesztő elvét az Európai Bíróság, emellett az észak-olaszországi Rovigo bíróságától (Guidice Conciliatore) elé került perben kimondta azt a gyakorlati szempontból fontos tételt is, hogy a hivatásos (professzionális) labdarúgás kifejezetten gazdasági tevékenységnek minősül. Egyértelművé tette az Európai Bíróság, hogy a sportklubok és a szakszövetségek szabályzatai vagy azok gyakorlata is a közösségi jog hatálya alá tartozik. A sportszervezetek által elfogadott azon szabályzatok, amelyek nemzetiségi alapon különböztetnek a hazai és a külföldi játékosok között, és ezáltal korlátozzák a külföldi állampolgárságú munkavállalók jogát abban, hogy professzionális vagy félprofesszionális sportolóként pályára léphessenek a szövetségek által bonyolított futballmérkőzéseken, összeegyeztethetetlenek az EGK Szerződés 7., illetve 48-51. és 59-66. Cikkeivel, kivéve mégis, ha ezen korlátozó szabályoknak kizárólag a sport speciális érdekkörében felmerülő indokai vannak. Nem zárható ki tehát feltétlenül az ítélet szerint az, hogy a külföldi játékosok részvétele korlátozható legyen a mérkőzéseken, de a diszkrimináció indoka a sport sajátos, különleges jellegéből kell adódjon, és az okok semmiképpen sem lehetnek gazdasági természetűek. Az ügy tényállásának idején (1976-ban) egyébként még egyáltalán nem lehetett külföldieket foglalkoztatni az olasz labdarúgásban, így az Európai Bíróság ítéletének fontos gyakorlati következményeit jól mutatja az a folyamat, miszerint ezt követően tárgyalások kezdődtek az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) és a Bizottság között, amelynek köszönhetően 1978-tól az UEFA két külföldi játékos pályára lépését engedélyezte mérkőzésenként azzal, hogy nem minősül külföldinek az a sportoló, aki legalább öt éve az adott szövetség területén tevékenykedik. 1992-től aztán már 5 külföldi szerepelhetett egy csapatban (mérkőzésenként legfeljebb három) az UEFA előírásai értelmében.
Az Európai Bíróság az 1990-es évek elején került történetének legkomolyabb összetűzésébe a labdarúgás nemzetközi szervezeteivel, miután 1992-ben a Liege-i Fellebbezési Bíróságtól (Court d'appeal de Liége) az EGK-Szerződés 177. Cikke alapján a luxemburgi székhelyű bírói testület elé került Jean-Marc Bosman labdarúgó átigazolásának ügye. A pert kezdettől fogva figyelemmel kísérte az Európai Parlament is, a képviselők az interpellációk és a bizottsági ülések során is napirenden tartották a hivatásos labdarúgók szabad mozgásának problémakörét. Bosman 1990. augusztus 8-án indított pert a Liége-i elsőfokú bíróság előtt, mivel álláspontja szerint a Belga Labdarúgó Szövetség (ASBL) és az UEFA átigazolási és állampolgársági szabályai megakadályozták, hogy szerződésének lejártát követően egy belga csapattól egy francia együtteshez igazoljon át. Az Európai Bíróságtól előzetes értelmezést kérő belga nemzeti bíróság kérdéseinek lényege az volt, hogy a Római Szerződésnek a munkaerő szabad áramlását biztosító 48. Cikkével ellentétben állnak-e a belga és az európai sportszervezeti szabályok. Az alperesek - Bosman belga klubja, a Royal Liégois SA, illetve az ASBL és az UEFA - oldalán az Európai Bizottság, valamint az olasz, német, francia és dán kormányok is felléptek. Bosman szabad átigazolását a lejárt szerződésű játékosokért az őket átigazolni szándékozó klub által fizetendő, az európai gyakorlatban hagyományos, ún. képzési díj szabályai akadályozták. Ezt a képzési díjat az átigazolási szabályzatokban lefektetett módon, a játékos jövedelme és életkora alapján kalkulált szorzószámok alapján kellett kiszámítani, a díj elméletileg a játékos "előállításának" (képzésének) ellenértékén felül azt a költséget foglalta magában, hogy az elszerződő labdarúgót újjal kellett helyettesíteni. A per tényállása szerint a Bosmant igazolni szándékozó francia FC Littoral de Dunkerque nem tudta megfizetni a Royal Liégois SA részére a mintegy 12 millió belga frankos átigazolási díjat, miközben a játékossal személyesen már megállapodott új szerződésének részleteiről. Az átigazolási, képzési díj megfizetésének hiányában viszont a belga sportszövetség az UEFA előírásai értelmében nem adhatta ki a sportoló játékengedélyét a francia sportszövetség számára. A Bosman-ügy komoly gyakorlati jelentőségére világítanak rá azok a pénzügyi kimutatások, amelyek szerint a lejárt szerződésű labdarúgókért fizetett díjak a sportegyesületek bevételi forrásainak jelentős részét tették ki abban az időben, a kisebb klubok gazdálkodása jórészt csak erre épülhetett.
- 133/134 -
A Bosman-ügyben felmerült másik fontos problémaként vizsgálta továbbá az Európai Bíróság a labdarúgó-szervezetek állampolgársági szabályait is, amelyek a mérkőzésenként pályára lépő külföldi uniós állampolgárságú játékosok számát korlátozták. Ez a kérdés csak hosszas vita után kerülhetett az Európai Bíróság vizsgálódásának látókörébe (Lenz főügyész 20 oldalas véleményben indokolta pusztán azt, hogy egyáltalán miért kell ezzel a kérdéssel az Európai Bíróságnak érdemben foglalkoznia az adott ügyben), mivel az alperesek egységesen (és nem teljesen alaptalanul) arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az állampolgársági szabályok vizsgálata a konkrét perben legfeljebb hipotetikusan merülhet fel, nevezetesen: a kifogásolt nemzetiségi szabályok csak akkor kerültek volna alkalmazásra, ha Bosman a pereskedés helyett folytatja pályafutását. Az alperesek a C-24/80. számú Foglia v. Novello-ügyet hozták fel példaként, ahol a felek és a nemzeti bíróság "összejátszottak", és fiktív tényállás alapján kértek jogértelmezést az Európai Bíróságtól, így ott a bíróság megtagadta az érdemi állásfoglalást. A Bosman-perben Iglesias főbíró elnökletével eljáró bírói tanács azonban végül is ezeket a kifogásokat leszerelte, és érdemben foglalkozott a felperes által felvetett második kérdéssel is. Az Európai Bíróság rámutatott arra, hogy a korábbi gyakorlatában is mindvégig nagy hangsúlyt fektetett a munkavállalók szabad mozgása alapelvének következetes érvényre juttatására, különösen azokban az estekben, ha a tagállam állampolgára közvetlenül a Római Szerződésből eredeztetette azt a jogát, hogy az egyik tagállamból egy másikba kíván letelepedni és munkát vállalni, illetve gazdasági tevékenységet folytatni. Többször leszögezte azt az Európai Bíróság, hogy valamely tagállamból a távozás megnehezítése azonos elbírálás alá esik, mint a másikban ugyanilyen magatartás a letelepedés vonatkozásában. Az Európai Bíróság ítéletében forradalmi jelentőségű válaszokat adott a Liege-i Fellebbezési Bíróság által feltett kérdésekre: "Az EGK-szerződés 48. Cikkének rendelkezései kizárják a sportszervezetek által lefektetett azon szabályok alkalmazását, amelyek szerint: 1/ A hivatásos labdarúgót szerződésének lejártát követően mindaddig nem alkalmazhatja új klubja, ameddig a játékos volt klubja részére meg nem fizette az átigazolási vagy képzési díjat; 2/ A szövetségek által szervezett versenyeken a labdarúgóklubok színeiben csak korlátozott, meghatározott számú más tagállam állampolgárságával rendelkező labdarúgók léphetnek pályára."[6] Az ítélet után az európai futballtársadalom képviselői az idegenlégiós-invázió, valamint a képzési díjak hiányában megszűnő utánpótlás-nevelő egyesületek meglehetősen tragikusra festett képével szinte az európai profifutball alkonyát vetítették előre. A francia és az olasz kormány már az eljárás során azzal érvelt, hogy a speciális átigazolási szabályok fenntartására az egyesületek közötti szociális, pénzügyi és versenyhelyzet fenntartása miatt van szükség, mivel a kisebb, gazdaságilag gyengébb klubok gyakorlatilag csak ezáltal juthatnak olyan pénzeszközökhöz, amellyel tehetségkutató és játékosnevelő tevékenységüket eredményesen tudják folytatni. Az ítélet óta eltelt évek viszont mintha inkább az Európai Bíróság akkor magányosnak tűnő véleményét erősítették volna meg, miszerint az átigazolási díjak és az állampolgársági korlátok megszűnése átmeneti zavarokat ugyan okozhat a sportéletben, középtávon azonban már a döntés gazdasági előnyei mutatkoznak meg, amelyből mind a klubok, mind pedig a játékosok profitálhatnak.[7]
Magyarországon kevésbé ismert az, hogy az európai sportjog esetjogi fejlődésének történetébe magyar sportoló is vastagbetűvel írta be nevét. 2000 őszén még a tekintélyes párizsi Le Monde is "Bosman B"-nek nevezte Balog Tibort, a korábban harminchétszeres válogatott magyar labdarúgót.[8] Balog átigazolási ügye azután került az Európai Bíróság elé, hogy a sportoló nem törődött bele abba, miszerint korábbi klubja, a belga Charleroi (ahol egyébként Bosman is megfordult) 5, majd 3 millió frankos lelépési díjat kért az 1997 nyarán őt szerződtetni szándékozó egyesülettől. Balog elesett a szerződéstől, ám a "Róka" becenévre hallgató játékos bírósághoz fordult, és keresetében a Bosman-szabály hatályának kiterjesztését kívánta elérni az Európai Unión kívüli országokból származó labdarúgók tekintetében is. A furfangos középpályás jogi képviselőként azt a Jean-Louis Dupon-t bízta meg, aki Bosman egyik korábbi ügyvédje is volt az Európai Bíróság előtti sikeres perben. Balog Tibor keresete a munkavállalók szabad mozgásának alapelvén túl az Unión belüli szabad verseny kérdését is feszegette. A jó érzékkel időzített per egybeesett azokkal a fontos tárgyalásokkal is, amelyeket a Bizottság ugyanekkor kezdett meg a FIFA-val és az UEFA-val a hatályos átigazolási rendszerek uniós harmonizációjáról. A Bizottság jogi képviselője ebben a helyzetben Balog keresete mellé állt az Európai Bíróság előtt, s azt fejtegette, hogy az üzleti alapon működő sportban megszabott átigazolási rendszerekben a közösségi versenyjogi szabályoknak érvényesülniük kell, azaz a lényegében vállalatként, gazdasági szereplőként megjelenő klubok nem juthatnak másokkal szemben jogtalan versenyelőnyökhöz azzal, hogy pénzbeli térítéshez kötik a lejárt szerződésű munkavállalók piaci mozgását, teljesen függetlenül attól, hogy az érintett alkalmazottak uniós állampolgárok-e vagy nem. Miután a per egyezséggel zárult, s Balog jelentős kártérítést kapott, nem tudhatjuk, hogy az Európai Bíróság ítélethozatal esetén mennyiben érintette vol-
- 134/135 -
na a sportszövetségek Unión kívüli játékosokra vonatkozó, korlátozó állampolgársági szabályait, mindazonáltal az EU-n kívüli játékosok szabad mozgásának megteremtéséhez (az átigazolási díjak eltörlésének kiterjesztésével) Balog Tibor esete mindenképpen jelentősen hozzájárult. A per végül a Bizottság és a FIFA között 2001 március 5-én megkötött, a nemzetközi átigazolási rendszert szabályozó egyezmény megszületésével vált okafogyottá, s az összefüggéseket talán jól érzékelteti, hogy az említett egyezmény csak néhány nappal előzte meg a Balog-ügy főügyészi indítványának tervezett előterjesztését. A nemzetközi sportszövetség talán azért is igyekezett még időben megállapodásra jutni a brüsszeli Bizottsággal, mert az utóbbi támogatását is élvező Balog ügyében körvonalazódó - az egyezségre tekintettel végül tehát elmaradt - ítélet akár további vonatkozásokban (például a televíziós közvetítési jogok értékesítésének vizsgálata) is ráirányíthatta volna a figyelmet az uniós versenykövetelményekkel nem feltétlenül összhangban álló sportszövetségi szabályozásokra.
A Balog-per jogi és gyakorlati hozadékaival kiegészített Bosman-ítélet tehát forradalmasította az európai labdarúgás belső piaci szabályait, Sepp Blatter FIFA-elnök ugyanakkor a legfőbb francia közigazgatási fórum, a Conseil d'État 2002 utolsó napjaiban a Malaja-ügyben hozott felülvizsgálati határozatát mégis "tízszeres erejű" Bosman-ítéletnek nevezte.[9] A kosarashölgy esete ugyanis Blatter szerint precedensértéket teremt valamennyi sportágban, és az Unión kívüli országokból származó sportolók kvótarendszerének teljes eltörléshez vezethet. Blatter a francia közigazgatási legfelsőbb bíróság ítéletét "szociális dömpingáradatot eredményező, kegyetlen liberalizációnak" minősítette, amely elsősorban az utánpótlás-nevelésbe irányuló befektetések értelmét veszélyezteti.[10] A Malaja-dosszié 1998-ban vette kezdetét, amikor a Kazahsztánban született (Fehéroroszországban, Spanyolországban és Izraelben is megfordult), lengyel állampolgárságú játékos strasbourgi szerződésének engedélyezését elutasította a Francia Kosárlabda Szövetség, mivel a nem EU-s állampolgárságú játékosokra vonatkozó kvótakeretét - a már meglévő bolgár és horvát légiósára tekintettel - a klub Malaja szerződtetésével túllépte volna (a francia sportszövetség szabályzatai kettő nem uniós állampolgár foglalkoztatását engedélyezték 1998-ban). Lilia Malaja a strasbourgi városi bírósághoz fordult, mert álláspontja szerint az EU és Lengyelország között 1991-ben megkötött Társulási Megállapodás tilt mindenfajta diszkriminációt, ideértve a nemzeti hatáskörben szabályozott munkavállalást is. Az elsőfokon a keresetet elutasító ítélet ellen Malaja fellebbezett, a Nancy-i Fellebbviteli Bíróság 2000 februárjában viszont helyt adott a játékos jogorvoslati kérelmének, s ezt a másodfokú ítéletet hagyta hatályban 2002 december 30-án a Conseil d'État azzal az indokolással, hogy a Társulási Megállapodás "tisztán és pontosan rendelkezik az egyenlő elbánás követelményéről, és megtilt bármilyen diszkriminációt a társult országokból származó, érvényes munkavállalási engedéllyel rendelkező személyek irányában". Az ítélet Franciaországban a kvótarendszer eltörlésének hatályát tulajdonképpen valamennyi, az Európai Unióval társulási vagy együttműködési szerződést kötő államra kiterjesztette, így meghozatalának időpontjában 24 EU-n kívüli állam (a csatlakozó országok, illetve jónéhány volt szovjet utódállam, valamint számos afrikai ország) vonatkozásában megtiltotta a tagállami sportolóktól eltérő korlátozó szabályok alkalmazásának lehetőségét, gyakorlatilag teljes egészében megnyitotta ezen országok polgárai számára a francia sportpiacot. Malaja jogi képviselője, Michel Pautot úgy fogalmazott a Conseil d'État döntését kommentálva, hogy "mostantól semmi sem állíthatja meg a futballklubokat akkor, ha történetesen 4 ukrán, 3 marokkói és 4 cseh labdarúgót kívánnak egyszerre foglalkoztatni, mint ahogy a kosárlabdaklubokat sem, ha orosz, litván, lengyel vagy magyar sportolót kívánnak játszatni csapatukban".[11]
Érdekes, hogy miközben a Malaja-ügyben a francia nemzeti bíróság magabiztosan nem fordult előzetes értelmezés végett az Európai Bírósághoz, addig a luxemburgi székhelyű európai bírói fórum előtt abban az időben már zajlott a Maros Kolpak kézilabdázó esete kapcsán a hasonló tényállás és kereseti jogalap mellett benyújtott német nemzeti bírósági kérdések vizsgálata. Úgy tűnik, hogy ezúttal az Európai Bíróság mintha megvárta volna Conseil d'État állásfoglalását a nagy gyakorlati horderejű kérdésben. Kolpak a német Bundesliga másodosztályában szereplő Ostringen szlovák állampolgárságú kapusaként nem uniós tagállamokból származó játékosoknak szóló, ún. A-licencet kapott a Német Kézilabda Szövetségtől (Deutscher Hanballbund), amelynek szabályzatai ugyanakkor a klubok bajnoki vagy kupaszereplésén legfeljebb két A-licenccel rendelkező sportoló szerepeltetését engedélyezték, s így ezek a rendelkezések gyakorlatilag megakadályozták Kolpak pályára lépését csapatában. Az Európai Bíróság 5. Tanácsa, Edward bíró elnökletével, La Pergola előadó bíró előterjesztése mellett meghozott ítéletében szinte teljes egészében átvette és alkalmazta a francia közigazgatási bíróság döntésében kifejtett elméleti álláspontot, gyakorlatilag kiterjesztette a Malaja-elvben már megfogalmazott jogelvek hatályát az Európai Unió valamennyi tagállamára. A Deutscher Handellbund v. Maros Kolpak-ügyben[12]
- 135/136 -
2003 tavaszára meghozott óriási jelentőségű döntés mintegy záróakkordja annak az érdekes ívet bejárt folyamatnak, amely a Bosman-üggyel indult, és amely szűk egy évtized alatt bírói esetjogi döntésekkel teljes liberalizációra kényszerítette a korábban igencsak merevnek és megváltoztathatatlannak tűnt európai sportszövetségi átigazolási szabályokat. Az Európai Bíróság ítéletéből levezethető: az Európai Unióval társulási vagy együttműködési szerződést kötött államokból érkező sportolók a jövőben minden korlátozás nélkül szerepelhetnek uniós klubjaikban. Az ítélet lavinát indíthat el, hiszen nem csak a Malaja-ügy alapján érintett, jelenleg már 26 országra (a csatlakozó államok: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Málta, Ciprus; a társulási szerződéssel rendelkező Románia, Bulgária és Törökország; az együttműködési szerződéssel rendelkező Algéria, Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Marokkó, Moldova, Oroszország, Örményország, Tunézia, Ukrajna, Üzbegisztán) vonatkozhat, hanem a 2004-ben hatályba lépő Cotonou-egyezménnyel (2000, Benin) 77, főként fekete-afrikai, valamint karibi és csendes-óceáni államot is érinthet. Ez főként a labdarúgás területén járhat egyelőre beláthatatlan következményekkel sokak szerint. Az utánpótlás-központok ellehetetlenülésének ismételten felfestett vízióján túl elsősorban a tömeges munkanélküliségtől félnek a jelenlegi tagállamok sportolói. A másik oldalon ugyanakkor fontos érv lehet, hogy a sportolói fizetéseknek a kínálat megugrása következtében óhatatlanul bekövetkező csökkenése egyben mentőövet is jelenthet az elszabadult játékosjövedelmek miatt egész Európában komoly gazdasági problémákkal küszködő sportkluboknak. A Malaja-elv kiterjesztésével kapcsolatos vitában például kifejtette véleményét a strasbourgi futballklub elnöke, Patrick Poisy is, aki szerint a labdarúgásban a társult országokból érkező játékosok fizetése 6-7-szeresen alatta marad a francia sportolók átlag bérszintjének.
A dortmundi tartományi bíróságtól, illetve a tartományi legfelsőbb bíróságtól (Oberlandesgericht Hamm) az EK-Szerződés 234. Cikke alapján előzetes értelmezési eljárásban az Európai Bíróság elé került Kolpak-ügy ítéletének egyik legérdekesebb jogelméleti eleme, hogy az EU-n kívüli országokból származó játékosokkal szemben alkalmazott diszkrimináció tilalmát az EK-Szlovák Társulási Megállapodásból, illetve annak közvetlen hatályából kiindulva vezeti le az Európai Bíróság. Szlovákia 1993 október 4-én kötött Társulási Megállapodást az Európai Közösségekkel és annak tagállamaival. A Megállapodás 38. szakasz (1) bekezdése előírja: a tagállamok területén a szlovák állampolgárságú, legálisan alkalmazott munkavállalókat minden diszkriminációtól mentesen, a hazai állampolgárokkal azonos elbánással kell foglalkoztatni a munkafeltételek, a fizetés vagy az elbocsátások kapcsán egyaránt. A Német Kézilabda Szövetség versenyszabályzata (DHB Spielordnung) viszont a már említett A-licenc kibocsátását írta elő valamennyi játékosra, aki olyan Unión kívüli államból érkezik, amely nem kötött olyan egyezményt az EU-val, amelynek alapján állampolgárai az EK-Szerződés 48. Cikke szerinti, a munkavállalók szabad mozgásával egyenértékű előnyöket élvezhetnek. Az 1997 óta legális munkavállalási és letelepedési engedéllyel Németországban sportoló Kolpak érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkezett egy uniós tagállamban, így álláspontja szerint sértette a Társulási Megállapodás 38. szakaszát a vele szemben állampolgársági alapon diszkrimináló licenctípus alkalmazása.
Az Európai Bíróságnak viszont először azt kellett megvizsgálnia az ügyben, hogy egyáltalán van-e közvetlen hatálya a Szlovákiával kötött Társulási Megállapodás 38. szakaszának. Erre a kérdésre a Pokrzeptowicz-Meyer-ügyben[13] lefektetett elvek alapján adta meg a választ az Európai Bíróság. Ebben a perben a Lengyelországgal Brüsszelben 2001 december 16-án megkötött Társulási Megállapodás közvetlen hatályát korábban már megállapította az Európai Bíróság. Arra a következtetésre jutott tehát az Európai Bíróság, hogy a Szlovákiával kötött Társulási Megállapodás 38. szakasz /1/ bekezdésére is - annak közvetlen hatálya miatt - a szlovák állampolgárok hivatkozhatnak a tagállami nemzeti bíróságok előtt. Ezt követően abban kellett döntenie a luxemburgi bírói testületnek, hogy vajon a sportági szakszövetségek szabályaira vonatkoznak-e a szlovák Társulási Megállapodás rendelkezései. Az erre a kérdésre adott pozitív válaszában az Európai Bíróság a Bosman-ügyben lefektetett elvekre hagyatkozhatott. A sportszövetségek hivatásos sportolókra, mint munkavállalókra vonatkozó szabályzatai a Bosman-per ítélete óta egyértelműen a munkavállalók szabad mozgását biztosító EK-Szerződés 48. Cikke, tehát a közösségi jog kontrollja alatt állnak. A társulási megállapodások munkavállalókkal szemben alkalmazott diszkriminációt tiltó rendelekezéseinek közvetlen hatályából következően a sportszövetségek szabályzatai, amennyiben azok tényleges hatást fejtenek ki a sportolók munkaviszonyának tartalmi kérdéseire, nem állhatnak ellentétben a közösségi jog részét képező szlovák Társulási Megállapodással sem. Az alperes Német Kézilabda Szövetség oldalán beavatkozó görög, spanyol és olasz kormánynyal szemben a felperes Kolpak, a Bizottság és a német kormány álláspontjával egyetértve állapította meg továbbá azt is az Európai Bíróság, hogy a szlo-
- 136/137 -
vák Társulási Megállapodás 38. szakaszában foglalt diszkrimináció-tilalmak lényegében az EK-Szerződés 48. Cikkével egyenlő tartalmú korlátokat fogalmaznak meg. Innentől fogva pedig már - bár az ítélet a Társulási Megállapodás előzetes értelmezésétől indul - az Európai Bíróságnak csak ismételnie, transzformálnia kellett a Bosman-ügyben részletesen kifejtett elvek alkalmazásának követelményét a nem tagállam Szlovákiából származó sportmunkavállalókra vonatkoztatva. A Szlovákiával megkötött Társulási Megállapodás közvetlen hatálya alapján tehát kizárt, a közösségi joggal ellentétes minden olyan nemzeti vagy nemzetközi sportszövetségi szabályozás, amely tagállamok munkavállalóitól eltérő tartalmú státust, átigazolási vagy pályára lépéssel kapcsolatos szabályokat tartalmaz a szlovák állampolgárok tekintetében. Fontos azonban, hogy a diszkrimináció tilalma feltételezi az érintett sportoló jogszerű tagállami munkavállalási engedélyének, érvényes munkaszerződésének a meglétét.
3. A Kolpak-ítéletet olyan fokú drasztikus liberalizációt követel az uniós sport-munkaerőpiactól, amely a sportgazdaság szereplői szerint nem odázhatja tovább a brüsszeli jogalkotás érdemi fellépését sem ezen a területen. A szabályozástól részben azt is várják, hogy a sport a kultúrához hasonló különleges státust kapjon a közösségi joganyagban. Sepp Blatter, illetve Michel Platini FIFA-alelnök 2003 nyarán terjesztette elő a speciális sport-derogációt indítványozó ún. "6+5-ös" javaslatát, amely szerint a labdarúgóklubok legalább hat saját országbeli és öt külföldi játékost felvonultató csapattal léphessenek pályára. A kérdésben minden bizonnyal további pengeváltások várhatók a nemzetközi sportszövetségek és az Európai Bizottság között, miközben az egyes uniós tagállamok sportági szakszövetségeinek igyekezniük kell az Európai Bíróság döntésének megfelelő versenyszabályzatokat életbe léptetni, hacsak nem akarnak a kvótaszerű korlátozások további alkalmazása miatt súlyos kártérítési perek fenyegető veszélyével szembenézni.
Ügyes menedzserek pedig már a 2003-as nyári átigazolási időszakban igyekeztek kihasználni a Kolpak-per jogi irányvonalát: a Manchester United öregedő francia világbajnokát, Fabian Barthezt például az a színes börű New York-i Tim Howard szorította ki az első számú kapusposztról, akit ügynöke (anyai ágon magyar származású rokonai miatt) kettős állampolgársággal rendelkező, így tehát kvótán kívüli magyarként, magyar útlevéllel "árult" sikeresen az angol sztáregyesületnek.[14] Eljutottunk tehát odáig, hogy az uniós sportklubokkal történő szerződéskötés során magyar állampolgárként lényegesen előnyösebb helyzetben tárgyalhatnak a játékosok, mint az USA állampolgársággal rendelkező sportolók. ■
JEGYZETEK
[1] Dési András: Játékosok határ nélkül. Népszabadság 2003 május 17. 21. o.
[2] Dr. Nádori László: Sportolni az Unióban is fogunk. Magyar Hírlap 2002. 12. 23. 5. o.
[3] András Nemes-Judit Tóth: European sportlaw. (Foundation of supporting of HUPE) Bp. 2002. 68-70. o.
[4] Case C- 36/74 (1974.12.12.) E.C.R. 1974 Page 01405, paragraph 12, 19.
[5] Case 13/76 (1976.07.14.) E.C.R. 1976 Page 01333, paragraph 114, 137
[6] Case C-415/93 (1995.12.15.) E.C.R. 1995 Page I-4921, paragraph 4.
[7] Ifj. Dr. Gátos György: A Bosman-ügy - több, mint futball. Magyar Jog 1997. március
[8] Dési András: "B, mint Bosman és Balog" Népszabadság 2000 november 11.
[9] www.supersportzone.com, "Bosman to the power of 10", Posted on 2003. 02. 03.
[10] www.cbs.sportsline.com, "Blatter Warns French Ruling Threatens European Soccer", 2003. 01. 20.
[11] www.news.com.auFox, The Courier-Mail: Court ruling may change European sport (archived)
[12] www.curia.eu.int , Case C-438/00 (2003. 05. 08.) paragraph 8, 30, 36, 58.
[13] Case C-162/00 (2002) E.C.R. page I-1049 paragraph 20-24.
[14] www.origo.hu, "Ferguson megtalálta Schmeichel utódját", 2003 augusztus 5.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
[2] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
