Mi tagadás, divat lett a jogi személyek büntetőjogi felelősségének kérdéseiről értekezni. Alig pár hónap alatt újabb jelentős tanulmányok gazdagították a kérdéskör amúgy sem szegényes irodalmát, szerencsére kissé árnyaltabban állást foglalva egyes korábbi értekezéseknél, amelyekből gyakran az a feltevés volt kiolvasható, mintha e feladat teljesítése lenne az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk legfőbb záloga, és szégyenkeznünk kellene amiatt, hogy még mindig nem oldottuk meg.
A most következő néhány gondolat - a terjedelem adta keretek között - csak azzal az igénnyel lép fel, hogy megpróbálja igazolni: nincs szégyenkezésre okunk. Ellenkezőleg: azzal nehezebben tudnánk elszámolni a lelkiismeretünknek is, hogy elhamarkodott kodifikáció helyett miért nem szenteltünk a problémának további, tényleges jelentőségéhez mért gondolkodási időt, és - a velünk szemben támasztott "európai igényeket" immáron nem először félreértve és túlteljesítve - miért csak egyféle megoldást kerestünk.
1. A kollektív felelősségi rendszer igénye a modern büntetőjogi dogmatikát megelőző, régmúlt időszakban elvétve nálunk is megfogalmazódott.
Már Werbőczy Hármaskönyvében olvasható a következő rendelkezés:
"...ha a káptalant, vagy a konventet nagyobb avagy kisebb hatalmaskodásért bárminemű ítélettel testületileg marasztalják el, azt mint egyes külön személyt terhelik, és nem az egyeseket kell külön elmarasztalni, kivévén a fentebb említett eseteket tudniillik a szándékos és előre megfontolt gyilkosságot, felségsértést és hűtlenséget, a melyekért mindenik vétkest (a leírt módon) meg kell büntetni."[1]
Ez utóbbi kivételek vélhető gyakorisága és súlya azonban már-már a főszabály erejét is megkérdőjelezik, s arra utalnak, hogy a közös elmarasztalás elve a gyakorlatban aligha élt. Mindezt alátámasztja, hogy a kor további törvényei a káptalanok és konventek keretében elkövetett deliktumok kapcsán testületi büntetésről már nem tesznek említést, csak az egyes "hitszegők és hamisítók" bűneinek megtorlásáról.[2]
A kérdés később évszázadokig alig merült fel, s a hazai írott normákban többé a személyösszességek felelősségi formáját kifejezetten nem is találjuk meg.[3]
A XIX. század végén újólag fellángolt viták kezdettől fogva megosztották a jogtudósokat. Liszt pl. a magyar büntetőjogra is igen nagy hatást gyakorló Tankönyvében azt írta, hogy "a testületek büntetőjogi felelősségének elismerése nem csak lehetséges, hanem célszerű is" mert "ugyan igaz, hogy a cselekvés fogalmát testületekre csak közvetve lehet alkalmazni ... ám ha ez a cselekvés a magán- vagy közjog területén alkalmas joghatások kiváltására, akkor a büntetőjog területén sem lehet alkalmatlan erre."[4] Hasonló elvi álláspontot képviselt itthon - a kérdés bővebb vizsgálata nélkül - Angyal és Finkey is, má-
- 279/280 -
sok viszont, pl. Pauler, Kautz, Edvi Illés vagy Vámbéry nem ismerték el a felelősség általánosíthatóságának lehetőségét.[5]
2. A vitáknak újabb lendületet adott a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság 1929-es bukaresti kongresszusa, és Hacker Ervin valamint Moór Gyula jogi személyekről írt monográfiái.[6] A Kongresszus annakidején a következő zárónyilatkozatot fogadta el:
"Tapasztalván a jogi személyek folyamatos szaporodását és jelentőségét, továbbá elismervén, hogy a modern világban társadalmi erőket képviselnek; tekintetbe véve továbbá, hogy bármely társadalom jogrendjét súlyosan sértheti, ha a jogi személyek tevékenysége a büntetőjogba ütközik, a kongresszus kívánatosnak tartja:
1. hogy a belső büntetőjognak a társadalmat védő hatékony rendelkezései legyenek a jogi személyekkel szemben arra az esetre, ha azok kollektív érdekeiktől vezettetve, vagy a rendelkezésükre álló eszközökkel bűncselekményeket követnek el, és ez felveti a felelősségüket;
2. hogy a jogi személyekkel szemben a társadalmat védő rendelkezések alkalmazása ne zárja ki ugyanazon cselekmény miatt azon természetes személyek egyéni büntetőjogi felelősségének lehetőségét, akik érvényesítik vagy meghatározzák a jogi személy érdekeit, vagy a jogi személy rendelkezésére álló eszközökkel bűncselekményt követnek el."[7]
Hacker e meggondolásokat is figyelembe véve úgy vélte, hogy a jogi személyek olyan büntetendő cselekményeket is megvalósíthatnak, amelyeket természetes személy nem, s ez elvezette őt az egyesületek cselekvőképességének elismeréséhez.
Moór Gyula ezzel az állásponttal vitatkozva legfeljebb "jogsértési képességet" látott megvalósíthatónak, s máig ható jogbölcseleti megközelítése alapján a büntetőjog erkölcsi tartalmában látta a felelősség kiterjesztésének alapvető problémáját.
"Lehetséges az, hogy a jog bizonyos emberek bűncselekményeit valamely jogi személynek számítsa be - írta - és lehetséges az, hogy a büntetésnek bizonyos emberek által való elszenvedését ugyancsak a jogi személynek tudja be. Nem kell a vérbosszú intézményéig visszamennünk, hogy erre példát keressünk, a nemzetközi jog területén a háborús represszáliák intézményének a keretében könnyen találhatunk az ilyenfajta jogi beszámításra példákat: egyeseknek a fegyveres haderő ellen elkövetett cselekményeiért lehet, hogy egy bizonyos községet vagy más jogi személyt tesznek felelőssé és a cselekményt ennek számítják be, ezen torolják meg; a jogi személy megbüntetéseként, a jogi személyen gyakorolt megtorlás gyanánt pedig egyes személyek (pl. túszok) kivégzése jelentkezhetik. Az azonban kétségtelen, hogy a büntetőjog erkölcsi felfogásunkkal igen szorosan összefügg, és hogy az egyéni felelősség elvét valló erkölcsi felfogás - kivételes esetektől eltekintve, amikor például az egésszel való szolidaritásnak a gondolata háttérbe szorítja az egyéni felelősség elvét - mindig tiltakozni fog a jogi személyek büntetőjogi felelőssége ellen, amiként egyéneknek mások képviselőiként, mások helyett és nevében való megbüntetése ellen is."[8]
A II. Világháború után a jogtudomány hazai művelői e tiltakozás "rendszersemlegességét" igazolva egyöntetűen és határozottan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy "a szocialista büntetőjogban uralkodó felfogás az egyéni bűnösségre alapítja a büntetőjogi felelősséget. Ebből következik, hogy a büntetőjogi felelősség individuális felelősség, azaz az ember általában csak saját tetteiért felelős."[9]
Még a kérdés megoldása iránt leginkább kompromiszszum-késznek mutatkozó Sárközy Tamás is abban látta a probléma gyökerét, hogy "a jogi felelősség hagyományos, emberi tudatban mélyen meggyökerezett elvei ellentétben állnak a modern gazdaság fejlődésével. A jogi felelősség dogmatikája az egyénre a természetes személyek adottságaira lett eredetileg modellezve. Alapgondolata a) az egyéni belátási képességeken, akaraton alapuló vétkesség, b) kiválasztott, jól elhatárolható egyedi magatartásokra irányul, c) a jogszabályszegés erkölcsileg elitélendő volta elméletileg vitán felül áll."[10]
A reform hívei a rendszerváltást követően ezzel szemben felelevenítették azokat a Nyugat-európában már évtizedekkel korábban hangoztatott érveket, hogy a gazdálkodó szervezeteknek az egyes őket alkotó személyek érdekeitől eltérő, sajátos érdekeik lehetnek, a szervezet felerő-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
