A jogharmonizáció megteremtésére irányuló erőfeszítések ellenére, a polgári eljárásjogot érintő közösségi jogalkotás - mind a mai napig - egy meglehetősen szűk területre korlátozódik, melynek következtében -egyes jogintézmények kivételével - egyelőre egy kezdeti stádiumban lévő részleges perjogi harmonizációról beszélhetünk az EU tagállamaiban.
Jelentős eredményként könyvelhető el azonban, az az eljárásjogi harmonizáció, amely az 1968-as Brüsszeli Egyezmény megalkotása, és alkalmazása folytán valósult meg a tagállamok között, ill. 1988-tól, a Luganoi Egyezmény hatályba lépése után az EK és az EFTA tagállamok között.
Tekintettel arra, hogy Magyarország, mint az Unióhoz csatlakozni kívánó állam kötelezettséget vállalt az Unióval történő jogharmonizáció megteremtésére, az Európai Unió jogalkotása - a jelzett területen is - feltétlenül mintaként szolgálhat Magyarország számára. Az Európai Közösségek és azok tagállamai, valamint Magyarország között 1991. december 16-án aláírt, és 1994. február 1-jén hatályba lépett Társulási Megállapodás, az ún. Európai Megállapodás egy átfogó jogi harmonizációs programot állított föl, jelezve a törvények és más jogszabályok kívánatos, (de a csatlakozásig még nem kötelező) harmonizációját bizonyos területeken. Az Európai Megállapodás végrehajtásáról szóló 1994. évi I. törvény 3. § (2) bek. és 5. §-a megkívánja, hogy a törvényhozás, ill. általában a jogalkotási eljárás során biztosítani kell a közösségi joggal való összhangot.1
A tárgyalásra kerülő joganyag mindenképpen irányadó a magyar jogalkotás számára.
Az Európai Közösség létrejöttének alapvető célja az egységes belső piac megteremtése volt. Ahhoz, hogy ezt a célt el lehessen érni, többek között arra is szükség volt, hogy a Közösségen belül biztosítani lehessen a bírói ítéletek kölcsönös elismerését és végrehajtását. Erre tekintettel mondja ki a Római Szerződés 220. cikkében, hogy "a tagállamok szükség esetén tárgyalásokat folytatnak egymás közt, hogy az állampolgáraik érdekében biztosítsák a bírói döntések és ítéletek kölcsönös elismerését, és a végrehajtására vonatkozó formaságok egyszerűsítését."2
A megfelelő jogvédelem megteremtése érdekében, az EK akkori hat tagállama 1968. szeptember 27-én Brüsszelben írta alá az Egyezményt a bírósági joghatóságról, és a határozatok végrehajtásáról polgári és kereskedelmi ügyekben, mely a ratifikációkat követően 1973. február l-jén lépett hatályba. (Az újonnan belépő tagállamoknak is csatlakozniuk kell az Egyezményhez, mert csak így biztosítható az egységes piacon belül az ítéletek kölcsönös elismerése, és végrehajtása. Ez minden utóbb csatlakozó tagállam esetében meg is történt, így jelenleg 15 részes állama van e nemzetközi szerződésnek.)
Az Egyezmény azonban zárt, részesei csak az Unió mindenkori tagjai lehetnek, ellentétben a később tárgyalásra kerülő Luganói Egyezménnyel, mely nyitott, s amelynek az EU-n, és az EFTA-n kívül más államok is részesei lehetnek, ha felhívást kapnak a csatlakozásra.
A tagállamok a Brüsszeli Egyezmény megkötésével egyúttal megvetették egy "európai polgári eljárásjog" alapját is; Kengyel Miklós szavaival, "az Egyezményt méltán nevezhetjük az európai polgári eljárásjog legfontosabb kiinduló forrásának."3
A Brüsszeli Egyezmény a tagállamok közötti - közösségi jogon kívüli - együttműködés egyik legsikeresebb intézménye. Alkalmazásának gyakoriságát jelzi az is, hogy az EU Bírósága napjainkig mintegy 100 esetben hozott olyan határozatot, amely az Egyezmény rendelkezéseinek értelmezésére vonatkozik.4
Ha a közösségi joganyagon belül próbáljuk meghatározni a Brüsszeli Egyezmény helyét, megállapíthatjuk, hogy az Egyezmény olyan különleges nemzetközi jogi szerződés, amely az EGK Alapokmányának 220. cikkében foglaltaknak megfelelően jött létre; ellentétben azzal a korábban elfogadott állásponttal, mely az Egyezményt ún. primér közösségi jognak tartotta, amelyet nem a szuverenitás, hanem a közösségi elv alapján kell értelmezni.5 Abban azonban minden szerző egyetértett, hogy a Brüsszeli Egyezmény elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben.6 A Brüsszeli Egyezményt, és az annak rendelkezéseire épülő bírói gyakorlatot az acquis communaulaire részének tekintik.7
Az Egyezmény preambuluma és 1. cikke nem hagy kétséget afelől, hogy az Egyezményt csak nemzetközi elemmel rendelkező polgári és kereskedelmi ügyekben lehet alkalmazni, s bár a nemzetközi jelleget az Egyezmény nem definiálja, bizonyos kivételektől eltekintve, ez azt jelenti, hogy ugyanabban az államban lakóhellyel, ill. székhellyel rendelkező peres felek ügyei nem tartoznak az Egyezmény hatálya alá.8
Az Egyezmény II. címe 9. szakaszának 24. cikke rendelkezik az ideiglenes intézkedésekről, ideértve azokat az intézkedéseket is, amelyek biztosíték nyújtására vonatkoznak. Eszerint:
Valamely szerződő állam jogában meghatározott ideiglenes intézkedéseket, beleértve azokat is, amelyek biztosíték nyújtására9 vonatkoznak, az érintett állam bíróságánál akkor is lehet kezdeményezni, ha a per főtárgya tekintetében a döntésre a jelen Egyezmény alapján egy másik szerződő állam bíróságának van joghatósága.
Az idézett cikk tehát a per főtárgya tekintetében az érdemi döntésre jogosult bíróság joghatóságától független joghatóságról rendelkezik, amikor lehetővé teszi ideiglenes intézkedés kérelmezését egy szerződő államban akkor is, ha az érdemi döntésre egy másik szerződő államnak van joghatósága.
Így pl. kezdeményezni lehet az alperes vagyonának zárolását a vagyon fekvése helye szerinti állam bírósága előtt akkor is, ha a perre az alperes lakóhelye szerinti állam bíróságának van joghatósága. Az Egyezmény idézett cikke azért is érdemel figyelmet, mert az ideiglenes intézkedések esetében maga az Egyezmény ad felhatalmazást az ún. zártjoghatósági rendszerlO alkalmazása alól, lehetővé téve egy egyébként "nem kívánatos", ún. exorbitáns joghatósági szabály igénybevételét, ami a vagyon fekvése szerinti joghatóság alkalmazásának lehetőségét jelenti ideiglenes intézkedések kezdeményezése esetén.
A 24. cikk olyan ideiglenes intézkedésekre is vonatkozik, amelyeknek a gyakorlatban végleges jellegük van (143/78; 120/79. de Cavel v. de Cavel I. és II.). Nincs mód azonban olyan ideiglenes intézkedés meghozatalára, amelyek kívül esnek az Egyezmény hatályán."
Az 1971. június 3-án aláírt Jegyzőkönyv 1. cikke szerint az EK Bírósága dönt az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény, és a Kiegészítő Jegyzőkönyvek, valamint a csatlakozásról szóló későbbi egyezmények értelmezéséről. Az Európai Bíróság joggyakorlatában meglehetősen kevés (10 alatti) azon esetek száma, ahol a Bíróság az Egyezmény 24. cikkét értelmezte. Az irányadónak tekinthető jogeseteket a Luganói Egyezmény kapcsolódási pontjainak felvázolása után fogom részletesen ismertetni.
Ahogyan azt már korábban megjegyeztem, a Brüsz-szeli Egyezmény zárt jellege folytán, ahhoz csak a mindenkori EU tagállamok csatlakozhatnak. Az európai integráció fejlődésével az EK-n kívüli, fejlett piacgazdasággal rendelkező európai országok, mindenekelőtt az EFTA tagállamok számára is egyre kívánatosabbnak látszott, hogy létrehozzanak a Közösségekkel egy, az ítéletek kölcsönös elismerését, és végrehajtását biztosító Egyezményt. Az erre vonatkozó Egyezményt a tagállamok 1988. szeptember 16-án írták alá a svájci Luganóban. Ez a Brüsszeli Egyezménytől csak annyiban tér el, amennyiben azt, az EFTA tagállamok jogának sajátosságai megkövetelik.12 Ez, minta Brüsszeli Egyezménnyel "párhuzamos" megállapodás, a leegyszerűsített, és felgyorsított elismerési- és végrehajtási eljárást egy kibővített európai térre terjesztette ki.13
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
