https://doi.org/10.59851/jk.81.09.2
A tanulmány a reziliens építésügyi igazgatás kérdéskörével foglalkozik az állami szerepek vizsgálatán keresztül. Abból a jogdogmatikai felismerésből indul ki, hogy az építésügyi igazgatás rezilienciája az állam közhatalmi felelősségi körébe tartozik, amelynek alkotmányos alapjait az egészséges környezethez való jog, a lakhatás és az alapvető infrastruktúrákhoz való hozzáférés, valamint az élet- és vagyonbiztonság védelme adják. A tanulmány a válság fogalmát kétirányúan értelmezi: egyrészt akut, rendkívüli eseményként (természeti katasztrófák, járványok, fegyveres konfliktusok), másrészt strukturális, tartós kihívásként (klímaváltozás, energiaátmenet, urbanizáció). E kettős értelmezés indokolja, hogy az állami rezilienciakötelezettség nem szűkíthető a rendkívüli jogrendi mechanizmusokra. A tanulmány amellett érvel, hogy a ténylegesen válságálló építési igazgatás nem az állami beavatkozás mennyiségi növelését, hanem annak minőségi átalakítását feltételezi. A reziliencia nem a jogállamiság helyettesítője, hanem komplementer jogi elv: míg a jogállamiság a normativitás stabilitását és kiszámíthatóságát garantálja, a reziliencia annak dinamikus, alkalmazkodóképes dimenzióját fejezi ki - a kettő együttes érvényesülése feltétele a tartósan működőképes építésügyi igazgatásnak.
Kulcsszavak: reziliencia, építésügyi igazgatás, zöldinnovációk, felelősségmegosztás, jogbiztonság
The study examines resilient building management through an analysis of state roles. It starts with the legal-dogmatic recognition that the resilience of building management falls within the state's public responsibility, grounded in the constitutional rights to a healthy environment, access to housing and basic infrastructure, and the protection of life and property. The study interprets the concept of crisis in two ways: on the one hand, as an acute, extraordinary event (natural disasters, epidemics, armed conflicts), and on the other hand, as a structural, long-term challenge (climate change, energy transition, urbanization). This dual interpretation justifies the state's resilience obligation, which cannot be limited to extraordinary legal mechanisms. Preparing for the impact of the most common crises - especially those resulting from climate change, health, or war - does not simply mean a reassessment of the state's organizational or policy tasks. It is also a rule-of-law requirement that requires the combined enforcement of normative frameworks, institutional structures, procedural guarantees, and a system of socio-political instruments. The study examines state responsibility along three dimensions: legislative, law enforcement, and public policy resilience. All this is not only in a general sense, but also in relation to the integration of green innovations - all the more so, since the most serious structural challenges (climate change, energy transition, resource shortages) by their nature require green technological solutions to build long-term crisis resilience in the built environment. The study argues that truly crisis-resistant construction management does not require a quantitative increase in state intervention, but rather its qualitative transformation. Resilience is not a substitute for the rule of law, but a complementary legal principle: while the rule of law guarantees the stability and predictability of normativity, resilience expresses its dynamic, adaptable dimension - the joint existence of the two is a condition for a sustainably functional construction administration. It supplements the already known and elaborated static values of legal certainty with the requirement of dynamic adaptability. In the field of construction administration, this primarily means that the state can develop and enforce a system of rules that simultaneously ensures stability and adaptive mechanisms for responding to environmental and social changes.
Keywords: resilience, construction administration, green innovation, responsibility-sharing, rule of law
Az építési ágazat a modern jogállam működésének egyik meghatározó területe. Az épített környezet létrehozása és fenntartása nemcsak az építési ágazat gazdasági jelentősége miatt fontos, hanem azért is, mert egyúttal a közösségi együttélés, valamint a nélkülözhetetlen infrastruktúrákhoz való hozzáférés alapvető feltétele.[1] Az ágazat működését ugyanakkor sajátosan komplex kockázati környezet és válságok jellemzik: az építési folyamatok egyre inkább kitettek a klímaváltozás hatásainak, az energia- és nyersanyagpiaci zavaroknak, az ellátási láncok sérülékenységének, a természeti katasztrófák fokozódó kockázatának, valamint a felgyorsuló urbanizációnak.[2] E kockázatok két alapvető típusra oszthatók: egyrészt akut, rendkívüli eseményekre (természeti katasztrófák, járványok, fegyveres konfliktusok), másrészt strukturális, tartós kihívásokra (klímaváltozás, energiaátmenet, urbanizáció). A rezilienciakötelezettség mindkét típusra kiterjed, de eltérő jogpolitikai eszközöket igényel. Ez a folyamat egyúttal egy zöldgazdasági átalakulást is generált és felgyorsította a válságok hatásait tompítani hivatott zöldinnovációs folyamatokat.[3]
Az épített környezet azonban nem csupán gazdasági, hanem alapjogi dimenzióval is bír: az élethez, az egészséges környezethez, a lakhatáshoz és a közlekedési infrastruktúrához való hozzáférés olyan alkotmányos értékek, amelyek védelme az állam pozitív kötelezettségeit alapozza meg. Ez különbözteti meg az építésügyi igazgatást azon területektől, ahol az állami szerepvállalás opcionális: itt a közjogi beavatkozás alkotmányos szükségszerűség. Az államok új típusú kötelezettségekkel szembesülnek az épített környezet fenntarthatóságának és válságálló jellegének (rezilienciájának) megteremtése terén.
A "reziliencia" fogalma - amely eredetileg az ökológiai rendszerek alkalmazkodóképességét jelölte[4] - az elmúlt években a közigazgatási és jogi gondolkodásban is központi kategóriává vált.[5] Ruhl fogalmazásában[6] a reziliens jogi rendszer képes fenntartani viselkedési struktúráját a külső és belső feltételek folyamatos változása ellenére. Ez az adaptív képesség különösen kritikus az építésügyi sza-
- 372/373 -
bályozás területén, ahol a döntések hosszú távú következményekkel járnak az épített környezetre és az azt lakó közösségekre nézve.
E tanulmányban a reziliencia olyan minőség, amely a közigazgatási rendszer képességét fejezi ki arra, hogy rendkívüli körülmények között is megőrizze normativitását, a jogszerű működés követelményeit[7] és a kiszámítható eljárási kereteket. A reziliencia jogi kategóriaként akkor válik értelmezhetővé, ha normatív tartalommal ruházzuk fel: vagyis, ha belőle konkrét jogalkotói kötelezettségek, eljárásjogi garanciák és kikényszeríthető állami feladatok következnek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
