Deák Ferenc a képviselőháznak 1867. április 8-iki ülésében a következő megjegyzést tette egyik képviselő interpellációjának a hangjára: "Lehetetlen ki nem fejeznem azon óhajtásomat, vajha magunk között, akkor, midőn a törvényhozás terén működünk, ezen ünnepélyes szent helyen, legalább azokat a szabályokat tartanok meg interpellációinkban is, melyeket a magánéletben az illedelem parancsol. (Általános helyeslés.) Meg vagyok győződve, hogy se az általános megnyugtatásra, se a dolgok célszerű kifejlődésére nem vezet az, ha mi itt, akár interpellációinkban, akár egyébként oly módon járunk el, mint művelt társaságban nem járnánk el. (Élénk helyeslés.)"
A Naplóban jelzett «általános, élénk» helyeslésből arra lehet következtetnünk, hogy parlamentáris alkotmányunk érvényesülésének első idejében még nem vert gyökeret közéletünkben az a megkülönböztetés, amely a «becsület», «illem», «modor» tekintetében más mértéket alkalmaz a «társaságbeli emberre» és mást a «politikusra». A parlamenti illem és modor fogalmi elválasztása a társadalmi illemtől és jó modortól s a kettőnek szembeállítása későbbi időből származik.
Vajjon mi lehetett az oka annak, hogy ez a helytelen - parlamentet és politikusokat egyaránt lealacsonyító - megkülönböztetés kialakult?
Számos egyéb ily irányban ható tényező mellett e megkülönböztetés kialakulásának tételes jogi okát abban találhatjuk, hogy házszabályaink terminológiája nem alkalmazkodott a parlamenti tevékenység természetének és céljának követelményeihez s a kettő közötti disharmónia fogalomzavart eredményezett.
Régebbi házszabályaink ugyanis a Ház méltóságával össze nem férő, továbbá az illemet sértő kifejezések használatát - az illetlenség fokára való tekintet és ily irányú minden megkülönböztetés nélkül - egyformán az elnöki beavatkozás (rendreutasítás) felhívásával torolták meg.[1]
Csakhogy ez a látszólag szigorú megoldás túllő a célon. Szemben állanak vele a parlamenti tevékenység természetéből és céljából folyó követelmények. Mert kétségtelen az, hogy üdvös és megnyugtató eredményt csak attól a parlamenti munkától remélhetünk, melyben a szólásszabadság és a kritika szabadsága azokig a legvégsőbb határokig el van ismerve, amely legszélső határok épen csak a parlamenti munka lehetőségének és a parlamenti tagok és pártok nélkülözhetetlen összeműködésének biztosítására szolgálnak. A szólásszabadságot a parlamentben a legnagyobb liberalizmussal kell kezelni. A kicsinyeskedésnek innen távol kell maradni.
- 137/138 -
Ez a megfontolás indokolttá teszi és megköveteli, hogy a Ház munkájában való részvételnél az illemszabályokkal való súrlódások, sőt az illemszabályoknak a parlamenti munkát és együttműködést jelentősen nem akadályozó negligálásai is megtorlás nélkül hagyassanak. Elvégre is a parlament tagjai különböző társadalmi osztályok fiai, különböző tudással, műveltséggel, modorral, temperamentummal stb. s míg az egyik képviselő mélyenjáró ellentéteket is a legsimább és teljesen szalonképes modorban tud feltüntetni, addig a másik képviselő a hang élességével vagy kifejezéseinek csípősségével igyekszik magát jobban megértetni, vagy szavainak súlyt kölcsönözni. A politikai ellentétek erőssége és a parlamentnek gyakran szenvedéllyel fűtött légköre is figyelembe veendő. A parlamenti szólásszabadság mindenekfölött álló szempontja érdekében az ilyenformán jelentkező aprócseprő áthágásokat el lehet és el is kell tűrni, egészen addig a határig, míg ezek a parlamenti munka lehetőségét és a szükséges összeműködést nem veszélyeztetik.
A parlamentáris élet természetével és követelményeivel tisztában levő elnök eszerint cselekszik. Bár a házszabályok a Ház tekintélyét és az illemet sértő minden kifejezés ellen felhívják az elnöki beavatkozást, az elnök mégis csak az olyan, erősebben szembeszökő durvaságokkal szemben fog beavatkozni, amelyek a nyugodt parlamenti munka lehetőségét kizárják vagy azt jelentősen akadályozzák.
Ez azonban téves következtetésekre ad alkalmat. A contrario ugyanis így lehet érvelni: Az illem, amelyről a házszabályok beszélnek, s amelyet a házszabályok az elnöki közbelépés felhívásával szankcionálnak, kétségkívül más illem, mint a társadalmi illem. Hiszen minden újságolvasó ember látja, hogy az parlamentben elnöki megtorlás nélkül hangzanak el olyan kifejezések, amilyenek a jó társaságban nem használatosak. Eszerint a házszabályok illemen nem a társadalmi illem közkeletű szabályait, hanem az ú. n. parlamenti illemnek az előbbitől eltérő, annál enyhébb szabályait értik.
És tovább következtetve: Amit tehát ezek az enyhébb (parlamenti) illemszabályok nem tiltanak, vagyis mindaz a magatartás és kifejezés, amely elnöki megtorlást nem von maga után, az a parlament méltóságát nem sérti, azzal összefér, a parlamentben illetlenségnek nem is tekinthető, tehát e helyütt szabadj megengedett.
Ezt a téves következtetést helybenhagyják, sőt a terminológiával is megerősítik a képviselőház újabb (1913.) házszabályainak 214. és 215. §§-ai. Ezek a §§-ok már csak «a parlamenti» illemet sértő kifejezéseket és magatartást tiltják s ennek a tilalomnak a szankcióját írják elő a 251. §-ban. A (társadalmi) illemet sértő kifejezésekről és magatartásáról nincs többé szó, ezeknek a tilalma az új házszabályokból kimaradt s a nem nagyon aggályos lelkiismeretű törvénymagyarázók hamar készen vannak a következtetéssel: Ami nem tilos, az jogilag szabad, vagyis a társadalmi illemnek az elnöki védelemben részesülő parlamenti illemnél érzékenyebb szabályai a parlamentben nem kötelezők.
Míg így az új házszabályok említett rendelkezései az illemet sértő cselekvések szempontjából a régi házszabályok vonatkozó rendelkezéseivel szemben elné-
- 138/139 -
zőbbeknek mutatkoznak, (mert hisz nem minden illetlenséget, hanem csupán a «parlamenti» illem megsértését tilalmazzák és büntetik), addig a Ház valamelyik tagja ellen elkövetett sértések megtorlásánál épen ellenkezőleg az előbbi szabályt megszigorítani látszanak.
A régi házszabályok 221. §-a ugyanis csak a Ház valamelyik tagja ellen elkövetett durva sértés fenforgása esetén hivta fel az elnöki megtorlást (rendreutasítást), az enyhébb sértésekről nem szólott, azokat kifejezetten nem tilalmazta. Ezzel szemben az új házszabályok 214. §-a általánosságban rendeli, hogy a «sértést» tartalmazó nyilatkozatoktól tartózkodni kell s e tilalom áthágása esetén a 251. §. kötelességévé teszi az elnöknek a közbelépést és pedig enyhébb esetekben a figyelmeztetést, ha pedig a «vétség» súlyosabb «természetű» , akkor az elnöki rendreutasítást. Ennek a látszólag szigorúbb formulázásnak azonban itt sem az az eredménye, hogy most már a kisebb jelentőségű - éleskedő és csipdelőző - sértések is megtoroltatnak. Ez a parlamenti szólásszabadságnak alig indokolható és alig keresztülvihető megszorítása volna s a parlamenti élet természetével és követelményeivel tisztában levő s e szerint cselekvő elnök az új házszabályok alapján is csak súlyosabb sértések előfordulása esetén lép közbe.
Csakhogy a házszabályok szószerinti értelmétől eltérő eme gyakorlatnak e téren is ugyanaz a következménye, amit fentebb az illemet sértő nyilatkozatok liberális elbírálásával kapcsolatban kimutattam. A kisebb sértések és ízetlenségek elnöki beavatkozás nélkül maradván, megengedett vitatkozási modornak tűnnek fel, vagyis a kisebb sértések parlamentáris értelemben nem tekintetnek többé sértéseknek. Így alakul ki lassan a parlamenti illem fogalmának pendantjaképen a parlamenti sértés új fogalma, élénken dokumentálva a parlamenti élet fokozatos eldurvulását és színvonalának elszomorító sülyedését.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
