Az utóbbi hónapok jogszabályváltozásaira hivatkozással több felszámoló is jelezte, hogy a továbbiakban nem kívánnak felszámolóként tevékenykedni, mert az üzleti szempontból nem éri meg nekik. Miután a felszámolók létszámának drasztikus csökkenése a bíróság munkáját is nehezítené, érdemes összefoglalni azokat a kérdéseket, amelyek a felszámolói tevékenység tisztességes, de nem ráfizetéses folytatását szinte lehetetlenné teszik.
A felszámolási eljárásról szóló 1986. évi 11. tvr. (Ftvr.) hatálybalépésekor csak egy felszámoló volt, a Pénzintézeti Központ. A felszámolási eljárások szaporodásával ezt kiegészítették hatra: a Pénzintézeti Központon felül felszámolóként járhatott el a Szanáló Szervezet, az Állami Fejlesztési Intézet, a Budapest Holding, a Cone-xus Rt. és az Investor Rt. A felszámolási eljárások robbanásszerű növekedése azt hozta magával, hogy ez a 6 felszámoló képtelen volt gyorsan és hatékonyan ellátni a feladatát, egy-egy "felszámoló biztosnak" (akkor ez a fogalom még hivatalosan nem létezett, magukat nevezték csődbiztosnak, felszámoló biztosnak) 7080 különböző méretű cég felszámolási eljárását egyidejűleg kellett bonyolítani.
A Csődtörvény hatálybalépése után - 1992 tavaszán - engedték be a felszámolók közé azokat a pénzügyi vállalkozókat és vállalkozásokat, amelyek "már láttak felszámolást", azaz bármilyen kicsi mértékben, de tapasztalatokkal rendelkeztek a felszámolási eljárások lefolytatásáról. (Akinek volt egy olyan alkalmazottja, akit valamilyen módon érintett a felszámolás, az megfelelőnek találtatott. Többségében olyan alkalmazottakról volt szó, akiknek a munkaviszonyát a saját munkaadójuknak a felszámolása miatt mondták fel, ez már elegendő "gyakorlatnak" bizonyult.)
A Csődtörvény - az 1986. évi 11. tvr.-rel azonos módon - abból indult ki, hogy az adósnak van akkora vagyona, hogy abból legalább a felszámolási költségek fedezhetők. Ez az Ftvr. hatálya alatti eljárásokban talán igaz volt, és még a Csődtörvény első két évében is, utána azonban bizonyíthatóan megtanulták a gazdasági szereplők, hogy a felszámolás elől a vagyont hogyan lehet elmenekíteni, azaz mire felszámolásra kerül sor, addigra az adósnak akkora vagyona sincs, hogy a felszámolási költségeket kiegyenlítsék belőle. (Ez különösen a munkabértartozások miatt okozott botrányokat, s ennek a következménye volt, hogy már 1994-ben törvényt alkottak a felszámolási eljárásokban ki nem fizethető munkabérek finanszírozásáról - Bérgarancia Alapról szóló 1994. évi LXVI. tv.)
Miután 1993-ra látható volt, hogy a felszámolások egyre nagyobb részében nincs akkora vagyon, hogy a felszámolók díjazása biztosítható lenne belőle, az 1993-as Csődtörvény módosítása már tartalmazta, hogy a felszámolók mintegy közös kockázatviselési alapként létrehozzák saját befizetéseikből a Felszámolási Díjfedezeti Alapot. Ez az elképzelés még mindig azt feltételezte, hogy összességében képződik annyi pénz a felszámolásokban díjként, ami az üres felszámolások között szétterítve elegendő lesz a felszámolók díjazására.
A várakozás nem vált be, ez elég hamar kiderült. Ennek ellenére a jogalkotó 1997-ig nem nyúlt hozzá a rendelkezéshez, ráadásul nem alkotta meg a Felszámolási Díjfedezeti Alapba befizetett néhány millió forint kifizetésének technikáját, és nem gondolkodott el azon sem, hogy az állami feladatban segédkező felszámolók díjazásából valamekkora terhet az állam magára vegyen. (Állami feladatnak tartom a gazdasági élet tisztaságának, biztonságának a biztosítását - ehhez kellenek a felszámolások.)
Miután az eljárásokat a teljesen üres cégekben is le kellett folytatni, s valahonnan venni kellett a pénzt, a felszámolók a "pénzes" ügyekből fedezték az üresek költségeit. Az állam ezt a helyzetet - a fenti szabályozatlansággal - egyrészt maga hozta létre, ezenfelül azonban az állami tisztviselők szóban többször ki is fejtették, hogy a felszámolók csak ne sírjanak, ott vannak nekik a pénzes ügyek, éljenek meg abból. Az állam tehát - a törvényi szabályozással, illetve annak hiányával - rákényszerítette a felszámolókat arra a szabálytalanságra, hogy az egyik ügy hitelezőinek a kárára bonyolítsák le a másik eljárást.
Az 1997-es törvénymódosítás abból indult ki, hogy a felszámoló a hitelezők érdekében jár el, a hitelezők finanszírozzák az eljárás költségeit. Ha a konkrét ügyben a befizetett nyilvántartásbavételi díj nem elegendő a felszámolói díj fedezetére - és az adósnak sincs akkora vagyona, hogy ebből fedezhető -, úgy azt a díjkiegészítési számláról kell kifizetni. A díjkiegészítési számla feltöltése - hasonlóan a Felszámolási Díjfedezeti Alaphoz - a felszámolókra várt volna. Az 1997-es módosítás tehát a felszámolói díj finanszírozásánál már tudomásul vette, hogy hitelezői finanszírozásra szükség van, ugyanakkor azonban még mindig azt feltételezte, hogy vannak olyan felszámolások, amelyek teljes egészében fel tudják tölteni a díjkiegészítési számlát, s így a felszámolók valamennyi követelése fedezhető.
A rendszer éppenhogy csak elkezdett működése azonban bebizonyította, hogy az eljárások 95 százalékában kizárólag a tb és az adóhatóság jelentkezett hitelezőként, s miután az ő követelésük - a folyamatosan számolt pótlékok, bírságok stb. miatt - magas volt, a befizetéseik eljárásonként közelítettek vagy elérték a maximális 100 000-100 000 forintos határt. Gyakorlatilag tehát az állam finanszírozta a felszámolási eljárásokat. (Abban a néhány esetben, ahol az adósnak van vagyona, ott megéri a befektetés, de az ügyek több mint 90 százaléka egyszerűsített módon fejeződik be, ahol semmi vagyon nincs.)
Az állam észlelve ezt a helyzetet, elsőként a társadalombiztosítási követelések felszámolási behajtását is átadta az adóhatóság részére. Az adóhatóság álláspontja szerint ez azt eredményezte, hogy egy hitelezőnek minősülve csak egyszer kell befizetnie a 100 000 forintot. (A pontatlanul megfogalmazott jogszabály értelmezése kapcsán jogviták bontakoztak ki, az elsőfokú bíróságok határozatai döntésre várnak a Legfelsőbb Bíróságon.)
A második lépcső az volt, hogy 2000. január 1-jével az 1999. évi XCIX. törvény 188. §-a módosította a Csődtörvény 46. §-ának (7) bekezdését, s a továbbiakban "az adóhatóság által érvényesített, az államháztartás valamely alrendszerét megillető követelések" után sem kell a regisztrációs díjat befizetni ahhoz, hogy a hitelezői igényt nyilvántartásba vegye a felszámoló. (Adóhatóságnak minősül a helyi önkormányzat is.) Ennek az a következménye tehát, hogy nemcsak a tb-követélés után, de más adójellegű követelés után sem kell befizetni nyilvántartásbavételi díjat, s előre láthatóan a felszámoló díjazására nem lesz elegendő a más hitelezők által esetlegesen befizetett 5000-10 000 forint.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
