Unió, Budapest, 2003. 218 p.
A jogszabálytan a jogtudomány egyik legérdekesebb kérdésköre, mely kiemelkedő fontosságú mind az elmélet, mind a gyakorlat számára. A jogszabálytan kérdései több tárgy oktatása során is felmerülnek, kapcsolódnak az alkotmányjoghoz, a főbb tételes jogi tárgyakhoz (büntetőjog, polgári jog, stb.), a jogbölcselethez, sőt az európai joghoz is.
A témakör vonatkozásában már számos munka született, ám az elméleti irányzatok továbbfejlődése és a napjainkban sokszor felmerülő gyakorlatias problémák szükségessé tették egy új, átfogó könyv létrejöttét. Ennek megírására vállalkozott Jakab András.
A mű szerkezetileg öt részre oszlik, az első rész mint elméleti bevezető foglalkozik a jog és a jogszabályok fogalmával, funkciójával, jelentőségével, a második rész az érvényesség, hatályosság, alkalmazhatóság kérdését elemzi. A harmadik és negyedik rész az alkotmányjog egyik alapvető kérdését, a jogforrási hierarchiát és az egyes jogforrások jellemzését tárgyalja. Az ötödik rész európai uniós kitekintést tartalmaz, mely a közösségi jog forrásait ismerteti, vizsgálja továbbá a közösségi jog és a tagállami jog egymáshoz való viszonyát. Ez utóbbi immár Kelet-Közép-Európa problémája is, aktuálissá vált mind a jogalkotása, mind a jogalkalmazása számára.
A szerző széles körű irodalmat dolgozott fel könyve elkészítéséhez, a hivatkozott művek között hazai és külföldi szakemberek több mint kétszáz művét sorolja fel. A felhasznált irodalom bősége megkönnyíti a további elmélyedést az egyes témakörökben, hozzájárul, hogy a mű az elméleti és a gyakorlati jogászok hasznos kézikönyvévé váljon.
A könyv - igaz csak kitérőként - foglalkozik a normaszerkezet problémájával is (36. és köv.). A jogirodalom nem egységes abban, hogy a két-
- 171/172 -
vagy a háromelemű normaszerkezet alkalmazása a célravezetőbb, sőt az egyes tételes jogi tárgyak tankönyvei is különböző rendszert választanak. A szerző szerint a - szovjet jogtudományból származó - háromelemű normaszerkezet (hipotézis, diszpozíció, szankció) ellentmondásban áll a kontinentális jogrendszerekben elfogadott jogalkalmazási modell (ha "tényállás", akkor "jogkövetkezmény") logikájával, ezért a nyugati szakirodalomban elfogadott kételemű normaszerkezet használatát javasolja.
Ebben a fejezetben a mű a kógencia és diszpozitivitás kérdését vizsgálja, amely szerint diszpozitív az a norma, amelytől a felek - ha van köztük konszenzus - eltérhetnek, és kógens az, amikor erre nincs lehetőségük. Előfordulnak azonban olyan, a "kettő között" álló esetek, amikor eltérés csak az egyik fél javára lehetséges (pl. kollektív szerződés a munkavállaló javára), ezt a jogirodalom klaudikáló kógenciának nevezi. Érdekes lett volna ennek a kérdésnek vizsgálata, a mű rendszerébe való besorolása.
Jelen ismertetés a továbbiakban az alkotmányjoghoz szorosabban kapcsolódó fejezeteket kívánja bemutatni, azokhoz némely helyen kommentárt fűzni.
A jogforrási hierarchiával kapcsolatos fejezetben a szerző szakít azzal a megközelítéssel, amely a jogforrásokat a külső megjelenési forma szerint csoportosítva megkülönböztet jogszabályokat, nemzetközi szerződéseket, pszeudo (vagy ál-) jogszabályokat, valamint látens (vagy lappangó) jogforrásokat;[1] ehelyett a jogforrásokat egységes rendszerben tekinti át. Ebből kifolyólag több figyelem fordítható az egyes csoportok közötti kapcsolatokra. Egyedülálló a jogforrási hierarchiát áttekintő táblázat, amely - a fekete-fehér ábrázolás ellenére - átláthatóan, egymástól jól elkülönítve tartalmazza az egyes jogforrásokat, feltüntetve a norma kiadóját, extern vagy intern jellegét (84. o.). A szerző az uralkodó véleményt megkérdőjelezve érvel meggyőző módon egyrészt amellett, hogy a kétharmados törvények önálló jogforrási szintet alkotnak, másrészt pedig amellett, hogy a központi közigazgatás (Kormány, miniszterek) rendeletei és az önkormányzati rendeletek között nincs hierarchikus kapcsolat.
Az egyes jogforrásokról szóló értekezés kapcsán a szerző kitér arra az aktuális problémára, hogy hol helyezkednek el a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatai (146. o.). Többen rámutattak ugyanis, hogy a jogegységi határozatok - jelenlegi formájukban - nem különböznek az állami irányítás egyéb jogi eszközeitől, így ezekre is ki kellene terjeszteni az Alkotmánybíróság normakontrollját. Prugberger véleménye szerint "az
- 172/173 -
Alkotmánybíróság normakontrollt gyakorló hatáskörét nem szabad csak a klasszikus jogforrásokra, azaz a jogalkotási törvényben felvázolt jogszabályokra leszűkíteni, márcsak azért sem, mert a jogbiztonság [...] nem teljesen stabil."[2]
Az utolsó fejezetben kap helyet a közösségi jog és a tagállami jog kapcsolatának ismertetése. A szerző a közösségi jogot önálló jogrendszernek tekinti, és ennek fényében tárgyalja az Európai Közösség által kibocsátott normákat. A tagállami vonatkozás tekintetében azonban különbség van az egyes normafajták között, a tekintetben, hogy közvetlenül alkalmazandóak-e egy állam területén, vagy pedig csak kötelezettséget rónak egy tagállamra, valamilyen belső jogszabály megalkotására. Amíg ugyanis a rendelet - általában - közvetlenül alkalmazandó a Közösség valamennyi tagállamában, addig az irányelv nem, az csak arra kötelezi a tagállamokat, hogy valamilyen meghatározott célt érjenek el, és ennek érdekében bocsássanak ki jogszabályt. Ezekben az esetekben tehát a tagállam mintegy végrehajtási törvényeket, rendeleteket bocsát ki.
Az irányelv, és az az alapján alkotott törvény kapcsolata nagyban hasonlít a (belső) törvény és az annak végrehajtására született rendelet kapcsolatára, így megkérdőjelezhető, hogy a közösségi és a tagállami jogrendszer két teljesen különálló rendszert alkotnak-e. Megjegyzendő, hogy még közösségi rendeletek esetében sem kizárt a tagállami "végrehajtási törvény" megalkotása, a tagállamok - a rendelet érvényesülését nem érintve - hozhatnak ilyen irányú rendelkezéseket, sőt, ezek meghozatalára kötelesek is.[3] Ezek olyan érvek a közösségi és a tagállami jogrend egysége mellett, amelyet a szerzőnek tárgyalnia kellett volna.
A primer és szekunder közösségi normák mellett érdemes megvizsgálni az Európai Bíróság szerepét is a közösségi jogforrástanban, mivel egyfelől negatív jogalkotásával, másfelől egyedi döntéseivel hatást gyakorol mind a közösségi, mind a tagállami jogra.
A közösségi jog-tagállami jog kapcsolata vizsgálatakor ugyancsak érdemes boncolgatni azt a kérdést, hogy felfüggeszthetőek-e a közösségi jog normái rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején.
Ha a mű fogalmi rendszerét követjük, az ilyenkor felfüggesztett jogszabály érvényes, hatályos, de nem alkalmazható.
- 173/174 -
Érdemes tehát megvizsgálni a két, jogforrási hierarchián kívüli rendszer, a közösségi jogrend, és a rendkívüli jogrend kapcsolatát, és úgy megfogalmazni a kérdést, hogy adott esetben fel lehet-e függeszteni a közösségi norma alkalmazását. Akár igennel, akár nemmel válaszolunk a kérdésre, több problémával találjuk szembe magunkat.
Amennyiben azt az álláspontot képviseljük, hogy rendkívüli jogrend idején fel lehet függeszteni a közösségi norma alkalmazását, legitimitási aggályokkal találjuk szembe magunkat. Az alkalmazás felfüggesztésére ugyanis egy tagállami jogszabály (nevezetesen az Alkotmány) ad felhatalmazást, az Alkotmány azonban nem rendelkezik olyan jogosultsággal, hogy - akárcsak részlegesen is - letiltsa egy másik sui generis, sőt, felette elhelyezkedő jogrendszer egyik elemét. Ez a megállapítás hasonlít a polgári jogban bevett nemo plus iuris-elvre, miszerint senki nem adhat több jogot, mint amennyivel maga rendelkezik. Az Alkotmány azon jogszabályok alkalmazása alól adhat felhatalmazást, amelyek a jogforrási hierarchiában alatta állnak.
Hasonló problémával kell szembesülnünk, ha a feltett kérdésre azt a választ adjuk, hogy a közösségi normák alkalmazása rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején sem függeszthető fel; ebben az esetben főleg gyakorlatias aggályaink lehetnek. Az Európai Közösség szervei gyakran olyan részletkérdésekről is alkotnak normát (pl. szabványok), amelyek a miniszteri rendelet, sőt a miniszteri utasítás szintjét sem érnék el, ha azokat a kérdéseket a belső jog szabályozná.
Eme második verzió jobb megértése kedvéért egy példa: ha a Közösség kiad egy rendeletet, miszerint homokzsákot csak kivilágított pótkocsival lehet szállítani, és azon az állásponton vagyunk, hogy a közösségi normák veszélyhelyzet idején sem függeszthetőek fel, akkor árvíz idején nincs lehetőségünk arra, hogy a homokzsákokat a gátakhoz vigyük, amennyiben nem rendelkezünk kivilágított pótkocsival. Ez a megoldás teljességgel életszerűtlennek tűnik.
Szintén nehezen védhető az a természetjogi álláspont, hogy a veszélyhelyzet elhárítása, megszüntetése céljából akkor is el lehet térni a jogszabályi rendelkezésektől, amennyiben erre nincs felhatalmazás. A veszélyhelyzet nem jogon kívüli állapot,[4] veszélyhelyzetre maga az Alkotmány sem általános jellegű derogálást enged - meghatározza azokat a normákat és jogintézményeket (egyes jogok, Alkotmánybíróság működése, Alkotmány), amelyek ilyenkor sem függeszthetőek fel.
- 174/175 -
Ezért meglátásom szerint az első verziót kell elfogadni, bár kétségtelenül az jelenti a legbiztosabb megoldást, ha a kérdésre maga az Európai Közösség adja meg a választ, és meghatározza, mely aktusok alkalmazása függeszthető fel, és melyeké nem.
A szerző a könyv előszavában említette, hogy a jogszabálytan alapkérdései közhelyszerűvé váltak a tételes jogi tárgyak számára, ezért érezte szükségét egy olyan mű elkészítésének, amely ezeket a tételeket részletezi illetve megkérdőjelezi. Valóban: a polgári jogi, büntetőjogi, eljárásjogi tankönyvek mind írnak a normaszerkezetről, az adott jogterületre vonatkozó jogforrásokról, ám ezek elméleti kérdéseit - mivel nem tekintik fő feladatuknak - alig érintik. Ez a megállapítás részben igaz az alkotmányjogra is, amely ugyan a jogforrásokkal kiemelten foglalkozik, ám olyan tételeket is axiomatikusnak tart, amelyek magyarázatot igényelnek, vitathatóak, sőt megdönthetőek. Ez a tény még inkább kiemeli a könyv értékét, hogy ismertető jelleggel, áttekinthetően, pontosan mutatja be a jogszabálytan legalapvetőbb kérdéseit.■
- 175 -
JEGYZETEK
[1] Rácz, A.: A jogforrási rendszer (kézirat). Budapest, 1998.
[2] Prugberger T.: A Legfelsőbb Bíróság elvi határozatait érintő alkotmányossági kontroll kérdéséhez. Magyar Közigazgatás, 2004/2 108.
[3] Várnay E.-Papp M.: Az Európai Unió joga. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 2002. 158.
[4] Lásd bővebben: Koja, F.: Az állami szükségállapot és a szükségállapot joga. In: Takács P. (szerk.): Államtan. Szent István Társulat, Budapest, 2003. 798.
Visszaugrás
