https://doi.org/10.59851/mj.72.07.5
"Minden bölcselkedésnek értéket és létjogosultságot azok a szálak adnak, amelyek a gyakorlati élettel összekötik."[1]
A tanulmány fogalmi tisztázás és néhány általános szabály ismertetését követően a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvényben szabályozott felszámolási eljárás első szakaszával foglalkozik, a kérelem benyújtásától a fizetésképtelenség megállapításáig vezető folyamatot veszi végig. A jogszabályt elemzi a másodfokú bíróságok gyakorlatának szemszögéből, a fontosabb eseti döntésekre és a 4/2013. Polgári jogegységi határozatra is kitérve. A gyakorlatban jogértelmezési problémákat okozó jogintézményekre fókuszál elsősorban.
Kulcsszavak: fizetésképtelenség; felszámolás; a követelésről való tudomásszerzés; fizetési felszólítás; vitatás; jogcím; ítélőtábla
The study begins with a clarification of concepts and an overview of some general rules, followed by a discussion of the first stage of the liquidation procedure regulated by Act XLIX of 1991 on bankruptcy and liquidation proceedings. It examines the process from the submission of the application to the determination of insolvency. The legislation is analyzed from the perspective of the practice of second-instance courts, highlighting significant case law and the 4/2013 Civil Law Unification Decision. The study primarily focuses on legal institutions that cause interpretative issues in practice.
Keywords: insolvency; declaration of insolvency; liquidation; acquisition of know-ledge about the claim; demand note; payment reminder; dispute; legal title; courts of second instance
Ebben a tanulmányban kizárólag a felszámolási eljárás "előszobáját" képező fizetésképtelenség témájával foglalkozunk, amelyet az e tárgyban másodfokú bíróságra kerülő ügyek kiemelkedő száma indokol. A fizetésképtelenség kimondásához vezető jogi úton[2] - a teljesség igénye nélkül - csak azokat a szabályokat emeljük ki, amelyek a gyakorlatban vitás kérdéseket képesek előidézni.
A fizetésképtelenség fogalmát Magyarországon először Apáthy István, az 1881-es csődtörvény[3] tervezetének kidolgozója nevesítette. Magyarázata szerint fizetésképtelenségnek azt az állapotot nevezzük, amelyben "az adós abba a helyzetbe, amelyben minden kötelezettségének eleget nem tehet, vagy azért jut, mert tartozásai tényleges vagyonát meghaladják, vagy azért, mert bizonyos időben minden hitelezőt kielégíttetni nem képes. Az adós ez állapotát csődnek nevezzük, amelyet az első esetben vagyonhiány, az utóbbiban pedig, fizetési tehetetlenség von maga után."[4]
E fogalommeghatározás volt a későbbi csődjogi szabályozások kiinduló pontja, azok ezt a definíciót cizellálták tovább. Ezzel szemben a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 27. § (2) bekezdése az adós fizetésképtelenségét a következő esetekben állapítja meg:
1. az adós szerződésen alapuló nem vitatott vagy elismert tartozását a teljesítési idő lejártát követő 20 napon belül sem egyenlítette ki vagy nem vitatta, és az ezt követő hitelezői írásbeli fizetési felszólításra sem teljesítette; vagy
2. az adós a jogerős bírósági határozatban, fizetési meghagyásban megállapított teljesítési határidőn belül tartozását nem egyenlítette ki; vagy
3. az adóssal szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt; vagy
4. az adós a fizetési kötelezettségét csődeljárásban vagy felszámolási eljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette; vagy
5. a korábbi csődeljárást megszüntette [18. § (3) bekezdés, 18. § (10) bekezdés vagy 21/B. §]; vagy
6. az adós, illetve a végelszámoló által indított eljárásban az adós tartozásai meghaladják a vagyonát, illetőleg az adós a tartozását (tartozásait) az esedékességkor nem tudta vagy előreláthatóan nem tudja kielégíteni, és a végelszámoló által indított eljárásban az adós gazdálkodó szervezet tagjai (tulajdonosai) felhívás ellenére sem nyilatkoznak arról, hogy kötelezettséget vállalnak a tartozások esedékességkor történő kifizetéséhez szükséges források biztosítására.[5]
A gyakorlatban jellemzően az első három esetben kerülnek bíróság elé az ügyek, és ezek közül is a legjelentősebb számban az első és a harmadik esettel foglalkoznak a legtöbbször első fokon a törvényszékek, másodfokon az ítélőtáblák.[6]
- 444/445 -
A fogalmi körüljárást követően szükséges az általános rendelkezések áttekintése. A Cstv. 6. § (3) bekezdése a Cstv. által nem szabályozott eljárási kérdésekre - a nemperes eljárás[7] sajátosságaiból eredő eltérések és a törvényi kivételek figyelembevételével - generális eljárásjogi háttérjogszabályként a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényt (a továbbiakban: Pp.) nevezi meg. A Cstv. által a 6. § (3) bekezdésében részletesen felsorolt kivételek közül kiemelendő, hogy ezekben az eljárásokban költségmentesség engedélyezésének nincs helye, a bíróság által engedélyezett költségfeljegyzési jog pedig nem terjed ki az eljárási illetékre, továbbá, hogy az elsőfokú eljárásban az adós, a hitelező vagy a végelszámoló kérelmére indult eljárásban a kérelmező részéről a jogi képviselet a kérelem benyújtása tekintetében kötelező [Cstv. 22. § (3) bekezdés].
Az eljárásban a felek megnevezése hitelező és adós. A Cstv. 6. § (5) bekezdése értelmében a bíróság és a felek között az elektronikus út a kapcsolattartás módja: maga a kérelem is erre a célra rendszeresített nyomtatvánnyal (a hitelező esetében: Fpk-24 ÁNYK nyomtatvány) indul.[8] Megjegyezhető, hogy az eljárást kezdeményező hitelezői beadvány nyomán az adósi nyilatkozatok gyakran nem megfelelő űrlapok használatával történnek, erre azonban irányadó a Pp.-ben foglalt tartalom szerinti elbírálás elve.[9]
A Cstv. 6. § (5a) bekezdése eltérést tartalmaz az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) vonatkozó szabályától, mert ezekben az eljárásokban az eljárási illetéket[10] a kérelem benyújtását megelőzően kell elektronikus úton megfizetni, míg az Itv. 38. § (1) bekezdése alapján az illetéket az eljárást kezdeményező fél az eljárás megindításakor köteles leróni.
Az általános rendelkezések közül utalunk még a Cstv. 6. § (6)-(7) bekezdéseire, amelyek értelmében bizonyos esetekben első fokon önálló aláírási joggal, az érdemi határozatok meghozatalára is kiterjedően bírósági titkár is eljárhat. Témánkat érintően a fizetésképtelenség megállapítása és a felszámolás elrendelése kérdésében akkor dönthet önállóan, amikor az eljárás a cégbíróság értesítése alapján vagy a végelszámoló kérelmére, valamint az adós kezdeményezésére indult, illetve amikor az eljárás lefolytatása iránt a hitelező nyújtott be kérelmet, de az adós a hitelező követelését elismerte vagy nem vitatta. Egyedül az utolsó esetkör vetett fel jogértelmezési kérdéseket eddig a gyakorlatban. A másodfokon eljáró bíróságok álláspontja azonban ellentmondásmentes abban, hogy a Cstv. 6. § (7) bekezdés bc) pontjából következően a bírósági titkár eljárásának lehetősége arra az esetre adott, ha az eljárásban a felek között nincs vitássá tett kérdés. A Szegedi Ítélőtábla közzétett határozata szerint hitelezői kérelem alapján a fizetésképtelenség feltételeinek fennállását bírósági titkár akkor állapíthatja meg, ha az adós elismeri a felszámolási kérelemben foglaltakat, vagy vitató nyilatkozat hiányában vélelmezni kell a fizetésképtelensége tényét. A bíróság ebben a határozatában egyértelművé tette, hogy ha az adós az eljárásban vitássá teszi a fizetésképtelensége valamely feltételének fennálltát, a felszámolás elrendelésének kérdésében a bírósági titkár már nem dönthet (Fpkf.III.30.260/2020/2., BDT 2022. 4553.). Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül ennek megszegése, amelynek folyománya az elsőfokú bíróság végzésének - a Cstv. 6. § (3) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 389. §-ára utalással - a Pp. 380. § a) pontja alapján történő hatályon kívül helyezése, és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítása.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
