Minden jogalkotás útján történő szabályozással szemben alapvető elvárás az, hogy az Alkotmány által támasztott követelményeknek eleget tegyen. Az alkotmányos kritériumoknak a dologi jogi (tulajdonjogi) szabályozás is meg kell, hogy feleljen. E konformitás érdekében meg kell fogalmazni ezeket az elvárásokat, mert a norma csak világosan meghatározott elvárások tükrében vethető alá az alkotmányossági tesztnek. Az Alkotmány által a dologi jogi szabályozással szemben támasztott követelmények középpontjában a tulajdon alkotmányos védelme áll. A jelen tanulmány a tulajdon alkotmányos védelmével foglalkozik, és elsődleges célja azoknak a kritériumoknak a meghatározása, amelyek támpontul szolgálnak a szabályozás alkotmányosságának vizsgálatához. Az elemzést a jelen tanulmány törekszik a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatának áttekintésénél szélesebb kontextusba helyezni. E szélesebb kontextust külföldi gyakorlat és eredmények figyelembevétele adják. Ez elsősorban a német alkotmánybírósági gyakorlat elemzése során született eredmények vizsgálatát jelenti, mindenekelőtt azért, mert a német alkotmánybírósági gyakorlat és az ahhoz kapcsolódó irodalom az egyes alkotmányossági kérdések elbírálása során sok esetben szolgál támpontként a magyar Alkotmánybíróság számára is.
A tulajdon védelmének alkotmányos szintre emelése szorosan összefügg azzal, hogy a XVIII. és XIX. századi alkotmányozási törekvések motorja a feltörekvő polgárság volt. Ez a polgárság a magántulajdon védelmét saját társadalmi és politikai pozícióira alapozta, a tulajdonhoz való jogot az élethez és a szabadsághoz való jog mellé felvéve az alapjogok katalógusába. A tulajdon mai alkotmányos védelmének kialakulása részben a szabadság és tulajdon között fennálló, szoros, kölcsönös függőségi kapcsolatban kifejeződő összefüggés felismerésére, részben pedig a tulajdonjog absztrakt felfogásának kialakulására vezethető vissza. A tulajdonjog absztrakt felfogása a földtulajdonnak a feudális kötöttségektől való felszabadításával, a feudális társadalmi és gazdasági rendszerből fakadó, és e kötöttségeket a jog magyarázatának erejével megalapozó osztott tulajdoni koncepcióval szemben nyert teret és vált uralkodóvá a feudális rendszer megszűnésével, a piacgazdaság és a polgári társadalom kialakulásával.
A gazdasági liberalizmus, a felvilágosodás filozófiája és a tulajdonnak a polgári alkotmányfejlődés által életre hívott alkotmányos garanciája egyúttal a tulajdonnak a politikai hatalom eszközeként való szerepével szemben való szembehelyezkedést is jelentett. A tulajdonjog absztrakt felfogásával háttérbe szorított, majd teljesen leépített osztott tulajdonjogi felfogás a feudális rendszerhez kötődött, a hűbérúr és a hűbéres viszonyának jogi dogmatikai leképezése volt. Hűbérúr és hűbéres viszonya azonban nem pusztán tulajdonjogi viszony volt, hanem egyúttal gazdasági és társadalmi alá és fölérendeltséget is biztosított. Ezáltal a földtulajdon nem a tulajdon szabadságát hordozta, hanem politikai uralmat közvetített. A tulajdon szabadságának alkotmányos szintre emelt biztosítása az absztrakt tulajdonjogi felfogással együtt számolta fel az uralkodó (dominium directus) és alávetett tulajdon (dominium utile) kettősségén alapuló és politikai közvetítő szerepet játszó, a feudális társadalomban a politikai uralmat biztosító osztott tulajdont.
Már az 1789 augusztus 28-án kiadott, az Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata 17. cikkelye kimondta, hogy a tulajdon az ember sérthetetlen és szent joga, amelytől senki sem fosztható meg, kivéve, ha a közjó alapján a törvény az elvonást kifejezetten lehetővé teszi, és ha az elvonás fejében megfelelő kárpótlást biztosítanak.1 Ennek nyomán került be a tulajdonhoz való jog a XIX. századi német alkotmánytervezetekbe, majd a Weimari Alkotmányba.2
A Weimari Alkotmány rendelkezéseinek középpontjában a kisajátítás állt, a tulajdon védelmét a kisajátítás szabályozása közvetítette. A bíróságok a Weimari Alkotmány 153. cikkelyének alapján nem fogadták el annak a lehetőségét, hogy a jogszabályok alkotmányosságát a tulajdon alkotmányban biztosított védelme alapján felülvizsgálják. Ha a törvény útján vagy a törvény alapján a tulajdonba való beavatkozást a kisajátítás fogalmi körébe bevonni nem tudták, a tulajdonosnak azt el kellett tűrnie.3 A bírói gyakorlat ugyanakkor a Weimari Alkotmány 153. cikkének alkalmazása során az értelmezési lehetőségek határait kihasználva kiterjesztette a védelem körét a földtulajdonról és az annak körébe vonható dologi jogokról a polgárok egyéb vagyoni értékű jogaira, többek között a követelésekre is. A gyakorlat ezzel már a Weimari Alkotmány alkalmazása során is az alkotmányos védelem szempontjából egyenértékűnek kezelte a dologi és kötelmi jogokat, és a kötelmi jogi pozíciókra is kiterjesztette a kisajátításra vonatkozó rendelkezések által biztosított védelmet.4 A fejlődés másik vonala a gyakorlatban a kisajátítás fogalmának értelmezése volt: a Reichsgericht a kisajátítás fogalmának kiterjesztő értelmezésével az alkotmányos tulajdonvédelem körébe vonta a tulajdoni korlátozásokat, és nem feltétlenül követelte meg, hogy a tulajdon elvonásának legyen kedvezményezett alanya.5
A német Grundgesetz 14. cikkelyének a tulajdon védelmét biztosító rendelkezése valójában a Weimari Alkotmány 153. cikkelyének alkalmazása során a gyakorlatban végbement fejlődés betetőzését és az absztrakció magasabb szintjére való emelését jelenti. A Grundgesetz 14. cikkelyében biztosított, a kisajátítástól elszakadó általános alkotmányos tulajdonvédelem - ha a gyakorlatban kevésbé is - dogmatikai szempontból alapvető fordulatot hozott a Weimari Alkotmány 153. cikkelyének rendelkezéséhez képest, és megváltoztatta a tulajdon alkotmányos védelmének szerkezetét is,6 mert annak középpontjában többé nem a kisajátításra vonatkozó szabályok állnak.7
A Magyar Köztársaság Alkotmányának 13. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot, (2) bekezdése pedig rögzíti, hogy tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. Ez a rendelkezés a tulajdonhoz való jog alkotmányos biztosításának a kiindulópontja és alapja. A magyar Alkotmánynak ez a rendelkezése nem vezethető vissza szerves alkotmányos fejlődésre. A rendelkezést a rendszerváltást követően az 1990. évi XL. tv. 7. §-ának (2) bekezdése iktatta az Alkotmányba, és ahhoz a törvény javaslatának miniszteri indokolása sem fűzött részletes indokolást.8 Az Alkotmány rendelkezései a tulajdon védelmének szabályait a norma szövegének szintjén nem fogalmazzák meg, és nem szabályozzák egységes módon, kimerítően.9 Az Alkotmánybíróság gyakorlatából leszűrhető felfogás szerint az Alkotmány a tulajdonjogot, mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben.10 Szabadság és tulajdon tehát szorosan összekapcsolódik egymással: a szabadság a tulajdont feltételezi, ugyanakkor a tulajdon akkor lehet alapja önálló, szabad magatartásnak, ha a tulajdon maga kötöttségektől mentes.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
