A Polgári Törvénykönyv Harmadik Könyvében, a Családjogban üdvözlendő az a szemlélet, amely a szülők felelősségét helyezi a középpontba, és elsődleges szerepet szán a szülők megállapodásának a szülői felügyelet gyakorlása területén. Nagyon fontos, és a családtagok közötti feszültséget csökkentő hatású változás, hogy az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a családi közvetítésről szóló R (98) 1. sz. Ajánlásának megfelelően 10 év után most felzárkózhatunk a legfejlettebb nyugat-európai országok mellé. Ez azt jelenti, hogy nemcsak felajánlhatja, hanem kötelezővé is teheti a bíró a mediációt, ha a szülők az egymás elleni háborúban képtelenek kettesben leülni és megbeszélni a gyermekükkel kapcsolatos fontos kérdéseket. A bíró által elrendelt "fegyverszünet" és a kötelező mediáció lehet a megoldás ezekben az esetekben. Még előremutatóbb azon törekvés, hogy váláskor először mediációval próbálkozzanak a felek, és csak ennek sikertelensége esetén válasszák a pereskedést. Nagyon hatékony alkalmazását láttuk ennek 1999-ben Angliában. A mediátorok az esetek 85-90 százalékában eredményesek voltak, és csak a fennmaradó esetek kerültek bíró elé.
Az Ajánlás fontosnak tartja azt is, hogy a gyermekvédelmi közvetítő a gyermek mindenek feletti érdekét tartsa elsődlegesnek, és a szülőket is rá kell vezetnie, hogy erre koncentráljanak a tárgyalás alatt.
Szintén lényeges eleme ennek az ajánlásnak, hogy gondot kell fordítani a családi mediátorok kiválasztására, megfelelő kiképzésére, és a szakmai színvonal folyamatos kontrolljára. Minderről az államnak kell gondoskodnia.
Ezzel szemben nálunk az a helyzet, hogy a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény nem ír elő semmiféle képzési kötelezettséget a közvetítői listára való felkerülés kritériumaként. Mint tudjuk, bárki lehet nálunk mediátor, aki bármilyen típusú felsőfokú végzettségének megfelelő 5 éves gyakorlatot, és büntetlen előéletet tud felmutatni. Ezt a kétezer fős listát használják a gyámhivatalok, és a bíróságok is. Úgy gondoljuk ezen sürgősen változtatni kell, megfelelő kiválasztás és kiképzés nélkül ne vállalhasson senki közvetítői munkát olyan ügyekben, ahol gyermekek sorsáról van szó.
Hiányoljuk, hogy a Családjogi Könyv nem ajánlja a kapcsolatügyeletek szolgáltatását, miközben országos hálózat, kidolgozott protokoll áll rendelkezésünkre. A legnehezebb kapcsolattartási ügyek rendezésére felkészített, segítő alapdiplomával, gyermekvédelmi gyakorlattal, és akkreditált mediációs képzettséggel rendelkező közvetítők dolgoznak a 15 éves hálózat közel 60 egységében, zömmel a gyermekjóléti központokban és a gyermekjóléti szolgálatokban. [Sajnos a 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendeletben és a közvetítésről szóló törvényben szabályozott működésünk nincs szinkronban a már korábban bevezetett és bevált gyakorlatunkkal. A gyermekvédelem területén alkalmazott közvetítői eljárásnak ugyanis bizonyos esetekben - illetve a kapcsolatügyelet módszerében mindig - kötelezőnek kell lennie. Ezért a családi mediációt, a gyermekvédelmi közvetítést külön törvényben kellene szabályozni mert a gyakorlat ütközik a közvetítésről szóló törvény által előírt önkéntességgel.]
A problémás kapcsolattartási ügyek megoldásával foglalkozó kapcsolatügyeleteink minden esetben a két szülő közötti mediációval kezdik a munkát, és a szülők csak írásbeli megállapodás után vehetik igénybe a szolgáltatás által nyújtott semleges találkozási helyet. A megállapodásnak tartalmaznia kell a kapcsolattartás legapróbb részleteit is. A szülő-gyermek kapcsolatépítés a gyermek biztonságának állandó figyelemmel kísérése mellett, fokozatosan történik, és a következő kapcsolattartási szintre lépést újabb mediációs tárgyalás és megállapodás előzi meg. A kapcsolatügyeletek még azokban az esetekben is eredményesen alkalmazzák a mediációnak a "sétáló (ingázó)" változatát a gyermek mindkét szülőhöz való jogának érvényesítése érdekében, amikor más mediátorok a mediáció alapszabályaira hivatkozva elutasítják a közreműködést. Felfogásunk szerint a családon belüli erőszakot is konfliktus előzte meg, amely a felek közötti "játszmáknak" köszönhetően a végletekig kiéleződött. Nemegyszer előfordul, hogy a "sétáló" mediáció is eredményes, és a felek által betartott megállapodás után a következő alkalommal már egy asztalhoz ültethetők a szülők.
Fontos, és jó irányú változásnak ítéljük, hogy nemcsak a bíróság, hanem a gyámhatóság is elrendelheti a kötelező mediációt. A Könyvnek szabályozni kellene a kapcsolatügyeletek és a bíróságok és gyámhivatalok partneri kapcsolatát, valamint védelmet kellene nyújtani a kapcsolatügyeletekben alkalmazott módszerhez való kompetenciájukhoz. Ez az új szolgáltatás nem tud működni, ha az ügyleteket nem egyenrangú félként kezeli a bíróság és a gyámhivatal. Utasítások végrehajtására nem alkalmas, mert ezzel a hatóság beleszól az ott dolgozó szakemberek kompetenciáját képező hatékony módszertani folyamatokba. Szükségesnek tartjuk a kapcsolatügyelet, mint a bíróságokat és gyámhivatalokat segítő gyermekvédelmi szolgáltatás nevesítését, és a három résztvevő közötti kapcsolat szabályozását.
A kapcsolattartási jogról szóló 3:180. §-ban hiányoljuk, hogy nem eléggé hangsúlyos a szülők kötelessége. Ebben a kérdésben a Kapcsolat Alapítvány alább idézett álláspontjával értünk egyet:
Támogatjuk, hogy a Koncepció növelni kívánja a különélő szülőnek a gyermekei irányában fennálló jogait, és védeni kívánja a gyermek kapcsolatát különélő szülőjével. A gyermek mindenek feletti érdeke azonban azt kívánná, hogy ebben a kérdésben a Koncepció a különélő szülő jogai helyett a szülő kötelességére tegye a hangsúlyt. 15 éves tapasztalatunk szerint ugyanis a szülő-gyermek kapcsolat nemcsak azért szakad meg, mert a gondozó szülő megakadályozza a kapcsolattartást, hanem elsősorban azért, mert a különélő szülő "nem él" kapcsolattartási jogával. A sajtó hangos azoktól az ügyektől, amelyekben ennek a jognak a megakadályozásáról van szó, de senki sem foglalkozik azzal a 60%-kal, ahol a válás utáni szülői játszmák következtében "eltűnik" a különélő szülő. Ha a gondozó szülő nem szorgalmazza a kapcsolattartást a gyámhivatalnál, a hivatal nem figyelmezteti a távol élő szülőt kötelességére és a gyermek jogára, illetve a gondozó szülőt azon kötelességére, hogy biztosítsa a gyermek rendszeres kapcsolattartását a másik szülővel. Így a gyermeknek az a joga, hogy mindkét szülőjével rendszeres, élő kapcsolata legyen, azon múlik, hogy szülei óhajtják-e biztosítani ezt a jogot. Vagyis a gyermek mindenek feletti érdeke nem érvényesül.
A Kapcsolat Alapítvány a szemléletváltás érdekében bevezette a "gondoskodó szülő" kifejezést a gyermeket látogató szülő megnevezésére. Ebben a kifejezésben a jogokkal szemben a kötelesség a hangsúlyos, másrészt jelzés a gondozó szülőnek is a felelősség, és a szülői szerepek megosztására. Ha ezt, vagy ehhez hasonló megnevezést találnánk a kapcsolattartó szülőre, és ez megjelenne a jogszabályban is, ez rögzülne a köztudatban. Nemcsak látogat, tartja a kapcsolatot, ennél sokkal többet tesz, vagy illene tennie: gyermektartást fizet, hozzájárul az iskolakezdés költségeihez, gondoskodnia kell gyermeke számára hétvégi programokról, nyaralásáról, figyelemmel kell kísérnie iskolai előmenetelét, testi-lelki fejlődését, részt kell vennie a gondozó szülővel együtt a gyermeket érintő fontos kérdések eldöntésében, az iskolaválasztásban, pályaválasztásban, vagy a gyermek egészségét érintő döntésekben. Részt kellene vállalnia azokban a gondozási feladatokban is, amelyek a gyermek fejlődése érdekében plusz feladatokat rónak a gondozó szülőre. Ilyenek a gyermek fejlődési elmaradása, vagy éppen különleges tehetsége érdekében indított különórák, foglalkozások, edzések. Ezek költségeit is közösen kellene állnia a gondozó szülővel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
