"Wenn Krankheit und Natur in einem Körper streiten, so kommt ein blinder Arzt, und haut nach beiden selten: wenn er die Krankheit trifft, so stellt er wieder her, wenn die Natur, so tötet er."
(Nikolay: Gedichte)
Az orvosi tevékenység szabályozásának szükségességéről már a középkorban megoszlottak a vélemények. Frigyes német császár adott ki először orvosi törvényt, mely szerint nemesasszonyoknak csak tanúk jelenlétében lehetett eret vágni, a nemes hölgyeket az orvosok esetleges "pajkosságai" ellen védték. Franciaországban a párizsi Assistance Publique orvosi tanácsa azonban úgy ítélte meg, hogy az orvosi tevékenység szabályozása szükségtelen, az orvos minden esetben saját felelősségére jár el.
Az orvosi felelősséggel a XVII-XVIII. században kezdett a jogtudomány komolyabban foglalkozni. A francia parlament 1696-ban kimondta, hogy az orvos nem felel, ha tudatlanságból követ el hibát, a beteg maga felelős, miért választott ilyen orvost. A felelősséget ezután az orvosválasztás szabadságára hivatkozással kizárták. William Keysor omahai törvényszéki bíró idézi azt a régi esetet, amikor egy beteg szemfájására orvosi segítséget kért, de más orvos nem lévén állatorvoshoz fordult, és a kezelés után megvakult. A perben a bíró nem ítélte el az orvost, mert "ha a beteg nem lett volna szamár, nem fordul lódoktorhoz".[1]
Az orvosi felelősség gyökereit a büntetőjogban kell keresnünk. Az orvos tevékenysége sérüléseket, esetleg halált okozhat a páciensnek, ezért a jogtudományban először az orvos büntetőjogi felelősségével foglalkoztak. Az orvosválasztás szabadságára és a beteg beleegyezésére hivatkozással ("volenti non fit imuria") az orvosok kibújtak a felelősség alól.
A múlt század elejére erőteljesebbé vált az emberi élet mint alapvető érték védelme, a büntető kódexekbe bekerült, hogy az ember saját életével nem rendelkezik. A legtöbb esetben a beteg beleegyező nyilatkozatot nem is tudott adni, egyszerűen azért, mert nem volt akaratnyilvánításra alkalmas állapotban. A büntetőjogászokkal szemben az orvosok úgy érveltek, hogy szükség van a beleegyezésre, mert enélkül a műtét testi sértésnek minősülne, és így azt egyetlen orvos sem vállalná.
A felelősség kizárásának kérdésével a német jogtudomány kezdett foglalkozni egy 1817-ben történt eset kapcsán. Az orvos az anya megmentése miatt a gyermeket megölte, és darabokban vette ki az anya méhéből. A német jogi irodalom megfogalmazta az "orvosi cél" elméletét, mely alapján az orvos célja a beteg gyógyítása, és amíg a beteget gyógyítja, mentességet élvez a büntetőjogi felelősségrevonás alól.
Ezután több elmélet született az orvosi segély és beavatkozás jogáról. A szokásjogi elmélet Oppenheim nevéhez fűződik[2], aki az évezredek gyakorlatával, szokásával magyarázza az orvos mentességét. Szerinte az orvosok mindig valamilyen előjogot élveztek, amit a diplomájuk is megerősít. "Az orvosi cél szokásjogi fundamentuma az orvosi beavatkozásnak".[3]
Stooss bécsi egyetemi tanár foglalkozott a legtöbbet az orvosi felelősséggel[4], és a beteg beleegyezését döntő fontosságúnak minősítette. Véleménye szerint az orvosi beavatkozás nem minősíthető testi sértésnek, ha abba a beteg beleegyezett. A beavatkozás helyességét csak a siker igazolja, de a menthető tévedésben "képzelt siker" az igazi sikerrel egyenértékűnek tekinthető.
Az orvos büntetőjogi felelősségének kérdése a század elejére letisztult: az orvos nem követ el testi sértést, de felelőssége megállapítható, azonban erre vonatkozó általános törvényi megfogalmazásokkal ritkán találkozunk. Az 1893-ban készült új-zélandi büntetőkódex 69. §-a szerint "Nem büntethető az, aki valakinek érdekében kellő gondossággal és ügyességgel a körülmények és a beteg állapotának megfelelően ésszerű műtétet végez".
Az orvos büntetőjogi felelősségét könnyebb volt megállapítani és kimondani mint a magánjogi felelősségét. A büntetőjogi felelősség megállapítása után a magánjogi igények érvényesítésére nagyobb esély volt. A kártérítési igényeket a büntetőperben bírálták el, vagy áttették őket a polgári bírósághoz. A magánjogi felelősség büntetőjoghoz kötése a XIX. században Magyarországon a magánjogi kódex hiányával is magyarázható. Az akkori Büntető Törvénykönyvünk (1878. évi V. törvénycikk) 292. §-a kimondta, hogy a megölt személy által eltartottak kártérítést igényelhetnek járadékként vagy egyszeri összegben. A szabályozást a bírói gyakorlat a gondatlanságból okozott emberölés és a testi sértés esetére is kiterjesztette.
A bírói gyakorlatban a temetési költségek megítélése okozott gondot, "előbb-utóbb úgyis meghal min-
- 103/104 -
den ember", később egységesen megítélték a készkiadások között. Testi sértés esetén az elmaradt jövedelmet is követelni lehetett, és törvényen alapuló tényleges eltartás esetén az elhunyt hozzátartozói is kártérítést kaptak. Az igényeket bizonyítani, vagy legalább valószínűsíteni kellett. Ha a büntető bíróság nem ítélte meg a kártérítést, az még nem minősült res iudicatanak, polgári úton perelni lehetett. A polgári perben a bíróságot a büntetőbíróság ítélete nem kötötte.
A XIX. század végén az orvosok ellen egyre több műhibaper indult, elsősorban Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban. 1885-ben Angliában orvosvédő társulat alakult "Medical Defente Union Limited" néven, melynek hamarosan 4800 tagja lett, és amely évente 25-30 orvost védett meg a műhibaperek következményeitől. Az Egyesült Államok Minnesota állama felhívta a biztosítótársaságok figyelmét, hogy kössenek az orvosokkal biztosítást a műhibák esetére.
Taylor New-York-i ügyvéd "Az orvos viszonyáról a törvényekhez"[5] című írásában kifejti, hogy "az orvos teljesen tájékozatlanul áll hivatásának jogaival és felelősségi követelményeivel szemben, csak egy-egy nevezetesebb ballépés kellemetlen következményei esetén jut a konkrét esetre vonatkozó jogi felvilágosításhoz".[6]
A leginkább vitatott kérdés az volt, hogy mi az orvos magánjogi felelősségének alapja. A berlini Kammergericht 1900-ban kimondta, hogy az orvos nem felelős a sikerért, a téves diagnózisért sem hibáztatható, csak azt kell bebizonyítania, hogy a tudomány szabályainak megfelelően járt el. A tudomány szabályaira támaszkodó álláspont az orvosok között sem talált helyeslésre. Taylor szerint az orvosnak rendelkeznie kell megfelelő fokú tudással, ügyességgel és tapasztalattal, az eljárásban megfelelő gondosságot és szorgalmat kell tanúsítania, és kétes esetekben legjobb meggyőződése szerint eljárni.[7] A "legjobb tudás szerinti eljárást" a jogászok többsége nem fogadta el. Minden orvos tudása más, és ezt egy jogász nehezen tudja megítélni. Az esetek többségében tárgyi bizonyítékok nincsenek, és más orvosokat mint szakértőket kell igénybe venni. Az orvosok között kialakult olyan irányzat, amely az orvosok fölötti bíráskodást orvosokra bízta volna, "ha tőzsdeügyekben való ítélkezésre a legalkalmasabbak a tőzsde emberei, az orvosi hivatás legalább ennyi szakavatottságot igényel".[8]
Felmerült a kérdés, hogy az orvos felelős-e kevesebb tudásáért? Lehet, hogy az orvos legjobb tudása szerint jár el, de mi történik, ha ez a tudás alacsony szintű és elavult? Objektív ismérvet kellett keresni a műhibák megítélésére. Reginald Fitz a Medical News egyik 1902. évi számában írja, hogy minden olyan műtét, amely nem eredményezi a beteg javulását, határozott műhiba.
A beteg beleegyezésének problémakörével a magánjogi felelősség megítélésénél is foglalkoztak. Az orvos és a beteg között megbízási jogviszony volt. Chobrak szerint a beleegyezés a magánjogi kártérítési igényekkel szemben mentesít, a büntetőjogiakkal szemben nem. A belegyezést a megbízási jogviszonnyal összefüggésben vizsgálták, és a beleegyezés csak arra terjedt ki, hogy az orvos javítsa vagy helyreállítsa az egészséget, de sohasem arra, hogy abban kárt okozzon.[9]
A magyar jogban az 1900. évi Polgári Törvénykönyv Tervezet 1077. §-a alapján ítélték meg a műhibákat, mely szerint "Aki másnak a jog által védett valamely érdekét jogellenesen és vétkesen - szándékosan vagy gondatlanságból - megsérti, a sértettnek ebből eredő kárát megtéríteni tartozik". Ezt kiegészítette az a magánjogi elv, amely szerint aki kötelességének bármily irányú megszegése által kárt okoz, kártérítési kötelezettséggel tartozik.
A gyakorlatban a vétkesség és az okozati összefüggés bizonyítása jelentette a legtöbb nehézséget. A bizonyítási teher a betegre hárult[10], ugyanakkor német mintára a BGB 282. §-a alapján az exculpációs bizonyítás kérdése is felvetődött, vagyis az orvosnak kellett bizonyítani, hogy az elvárhatóságnak megfelelően járt el. (Később: 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat 1142. §)
A gyógyítás kockázatából adódóan az orvost csak vétkessége esetén vonták felelősségre, a vétlen magatartás következményeit a beteg viselte. A bírósági gyakorlat az 1930-as évekre felismerte, hogy a beteg "bizonyítási szükséghelyzetben" (Beweisnotstand) van, a kezelés ugyanis tanúk nélkül zajlik, és a beteg sem tud megfigyeléseire támaszkodni, nem mindig van erre alkalmas állapotban. A jog a beteg segítségére sietett, és méltányossági alapon lehetőség volt a ténybizonyítás helyett a valószínűségi bizonyításra. Ugyanakkor a gyógyító eljárás sikerének elmaradása önmagában nem alapozta meg az orvos felelősségét. A valószínűsítéssel szemben az orvos "ellenvalószínűsítéssel" élhetett, neki sem kellett a tényeket bizonyítani, elég volt azok valószínűségét igazolni.
A második világháború előtt a valószínűsítés-ellenvalószínűsítés egybevetése alapján kialakuló bírói meggyőződés túlnyomó többségben a kereset el-
- 104/105 -
utasítását eredményezte. A perekben méltányossági szempontok is szerepet játszottak, méltánytalan lett volna az emberi természet kiszámíthatatlanságával együtt járó hátrányokat az orvosra hárítani. Az Igazságügyi Orvosi Tanács az egyik ítélethez írt véleményében[11] kimondta, hogy adódhatnak az orvostól független körülmények, például fertőző csírák (így hívták a baktériumokat), amelyek miatt a gyógymód balsikerhez vezet. A hazai joggyakorlatban főszabályként a kártérítést követelő fél terhére esett, ha a vétkességet vagy okozati összefüggést nem lehetett bizonyítani.
A ténybizonyítás-valószínűsítés kettőssége a második világháborúig megtalálható a bírósági gyakorlatban. Az egyik híres ügyben[12] a felperes felesége gyermekágyi lázban halt meg. Bizonyítást nyert, hogy a kórházban a fertőzések ellen nem tették meg a szükséges intézkedéseket. A bíróság mégis elutasította a keresetet, mert a fertőzés forrását kétségtelenül bizonyítani nem lehetett. Egy másik esetben[13] a bíróság elutasította annak a felperesnek a kérelmét, akinek karjába az orvos egy balesetet követően kámforinjekciótadott, majd a beteg karja lebénult. Az orvosszakértő szerint az injekció szabálytalan beadása bénulást okozhat, de a beteg a szabálytalan beadást nem tudta bizonyítani, ugyanis eszméletlen volt.
A bírósági gyakorlat az orvos felelősségének megállapítására csak szűk esetkörben adott lehetőséget, amit a következő ítélet[14] is jól mutat: "Orvosi szakszerűtlen kezelésnek csak az tekinthető, amelyet mint határozottan károst a gyógytudomány kizár és amelynek kétségtelen káros volta az átlagos gyógyismeret mellett előre is felismerhető és látható". A második világháború előtti bírói gyakorlat orvosi műhiba fogalmát a következőképpen határozta meg: Műhibának tekinthető, ha az orvos nem fejtette ki a szakavatott és körültekintő gondosságot, amelyet a kezelés idejének megfelelő átlagos orvosi ismeretek mellett az élet felfogása szerint az eset körülményei között rendes orvostól el lehetett várni.[15]
A tudomány és technika előrehaladása az orvosi felelősségre is hatással volt. A pápák egyik orvosa, Zacchias írta 1626-ban: "Az orvosnak csak biztos, kipróbált szereket szabad rendelni, nem pedig esetleg veszélyesekkel kísérletezni".[16]
A korszerű eljárás követelménye felmerült az orvos felelősségének megítélésekor is, egyes orvosokat a még sehol nem alkalmazott új eljárás miatt perelték be, másoknak az elavult gyógymódot vetették a szemére. Seydel brannschweigi német sebész a századfordulón öngyilkos lett, ugyanis saját segédeinek vallomása alapján eljárást indítottak ellene, mert nem megfelelő tudással végezte műtéteit. A múlt század végén Imlach liverpooli orvosnak le kellett mondania állásáról, mert egy akkor még nem ismert, de később általánosan elterjedt nőgyógyászati műtétet végzett.
Az orvos villamos energiával működő eszközöket kezdett használni, amelyek a századelőn még nem működtek mindig megbízhatóan. Külön fejezetét képezi az orvosi felelősség vizsgálatának a röntgensugárzásos eljárás elterjedése. A röntgensugarak veszélyessége már a század elején ismeretes volt, több röntgenorvos is súlyos sugárfertőzést, bőrrákot kapott. A röntgenkezelés miatti kártérítési ügyek megítélése mégsem volt egyszerű. 1901 áprilisában egy párizsi törvényszék 5000 frank büntetésre ítélt egy orvost röntgensugárzással okozott kár miatt, azzal az indoklással, hogy az orvos is csak egy "speciális üzletember", aki minden körülmények között felelős a kárért.
A röntgenkezeléssel kapcsolatban orvosi felelősség megállapítására akkor került sor, ha az orvos a tudomány állásának nem megfelelően használta a röntgengépet, például túl hosszú ideig. Ugyanígy megállapították a felelősségét akkor is, ha nem alkalmazott röntgent, pedig a tudomány állása szerint kellett volna.[17] A röntgenkezelés feljegyzési kötelezettséget is maga után vont, az orvosnak "beteglapot" kellett vezetnie a kezelésekről, ennek elmulasztása is megalapozta felelősségét.[18]
Általánosságban elmondhatjuk, hogy a technikai jellegű orvosi beavatkozások körében könnyebb volt valószínűsíteni az okozati összefüggést, mint a belgyógyászati beavatkozásoknál. Itt is vannak azonban kivételek. Nem állapította meg a bíróság annak az orvosnak a felelősségét, aki a páciens szemölcseit röntgensugárral gyógyította, majd a páciens bőre néhány nap múlva fekete és dagadt lett. Az orvos azzal védekezett, hogy a beteg a kezelés alatt elmozdította a kezét. Az orvosszakértői vélemény szerint az orvostól elvárható az a gondosság, hogy a beteg ne tudjon mozogni, de a sérülés oka nem nyert bizonyítást, és a bíróság elutasította a keresetet.[19] Egy másik esetben a városi áramellátásban adódott feszültségingadozások miatt égési sérülést szenvedett a beteg, de az orvos felelősségét a bíróság nem állapította meg. Az orvos kötelezettsége volt az árammérő készüléket figyelni, és a sugárzási időt mérni. Az orvos ezeket betartotta, de a mérőműszerek hibaértékével nem volt tisztában, így a feszültségingadozást nem tudta kiküszöbölni, ami a bíróság szerint az átlagos képzettségű orvostól nem is követelhető.[20] A bíróság azt sem tekintette műhibának, amikor a röntgenkezelés után a beteg haja ismeretlen
- 105/106 -
okból kihullott. Az okozati összefüggést a beteg nem tudta bizonyítani.[21]
Az orvosi felelősség kialakulásának rövid bemutatása után álljon itt egy kínai történet az orvos felelősségével kapcsolatban. A kínai orvost, akinek eljárását a beteg igen megszenvedte, a beteg családja elfogta és kalodába zárta. Az orvos éjjel megszökött, és egy folyón átúszva megmenekült. Hazaérve látta, hogy fia éppen orvosi könyveket tanul, ő is orvosnak készül. "Tedd félre fiam a könyveket. Az első és legfontosabb dolog, hogy úszni tanulj." ■
JEGYZETEK
[1] W. Keysor: Medico-legal manual, idézi Schächter Miksa: Az orvosi beavatkozás jogáról és az orvosi felelősségről, Franklin Társulat, Budapest, 1902. 88. o.
[2] L. Oppenheim: Das ärtztliche Recht zu körperlichen Eingriffen an Kranken und Gesunden. Basel, 1892
[3] Idézi Schächter Miksa i.m. 83. o.
[4] R. K. Stooss: Chirurgische Operationen und ärtzliche Behandlung, Berlin, 1898., Die strafrechtliche Natur der ärtzlichen Behandlung, Die Ärzte und das Strafrecht, Die ärtzliche Behandlung im Strafrecht.
[5] A. N. Taylor: The law in its relations to physicians.
[6] Idézi Schächter Miksa i.m. 83. ο.
[7] Idézi Schächter Miksa i.m. 83. o.
[8] Schächter Miksa i.m. 94. o.
[9] R. Chobrak: Über die Einvilligung der Kranken zu ärztlichen Eingriffen, Zentralblatt für Gynäkologie, idézi Ödönfi Miksa: Ügyvédek Lapja 1904/45. sz. 4. o.
[10] Budapesti Törvényszék P. IV.36.946/1936-9, Budapesti Tábla P.II.6700/1940-79.
[11] Budapesti Tábla P. XV.10.013/1939-17.
[12] Budapesti Törvényszék P.IX.36/692/1937-29.
[13] Kúria P.VII.3007/1940-38.
[14] Kúria P.VII.7182/1915.
[15] A Kúria 82. számú polgári jogegységi döntésének indokolása.
[16] "Medicus tenetur praescribere remedia tuta et certa, non dubia et quae periculo possunt hominem exponere", idézi: Schächter Miksa i.m. 101. o.
[17] Kúria P. 1610/1933.
[18] Tury Sándor Kornél: Az orvosi felelősség előfeltételeinek bizonyítása Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1943. 201. o.
[19] Kúria P.VII.4911/1911-21.
[20] Kúria P.2796/1930.
[21] Kúria P.8104/1928.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
