Lovas Dóra: A prudenciális felügyeletet ellátó MNB és a "Quaestor ügy" helyi önkormányzatokra, mint károsultakra gyakorolt hatása (Jegyző, 2015/4., 14-17. o.)

A 2014-es és 2015-ös évek a brókercégek és hitelintézetek hanyatlásának időszakai.[1] Szinte minden ember rendelkezik bankszámlával, kötvénnyel, ezért egy ilyen helyzet rendkívül nagy hatással van az emberek vagyoni viszonyaira; továbbá azt is érdemes megjegyezni, hogy egy hitelintézet bukása nem csak közvetlenül, de akár közvetetten - például az államháztartásra gyakorolt hatásával, vagy a pénzügyi rendszerbe vetett bizalom megrendülésével - is okozhat károkat. De a brókercégek bukása nemcsak magánszemélyekre, hanem az önkormányzatok, minisztériumok anyagi helyzetére és gazdálkodására is negatív hatással voltak.[2]

Manapság sokat hallhatunk arról, hogy az MNB felügyeleti hatáskörében eljárva kezdeményezi egy-egy pénzügyi intézmény felszámolását, mivel Magyarországon a jegybank látja el a pénzügyi intézmények felügyeletét, amely többek között a 2007-től kezdődő, Európában 2008-ban eszkalálódó világválságnak köszönhető. Fontosnak tartom, hogy tanulmányom elején kitérjek a pénzügyi felügyeleti hatáskör MNB-re testálására, ennek előnyére és hátrányaira egyaránt.

A válságot követően a tagállamok központi bankjai, illetve pénzpiaci felügyeleti szervei nem voltak képesek a pénzügyi válságot egyedül kezelni, azonban nem volt kialakítva olyan szabályozás, amely azt határozta volna meg, hogyan működjenek együtt más intézményekkel. A válság felhívta a figyelmet az európai és a tagállami pénzügyi felügyelet gyengeségeire, valamint a válságot előrejelző és kezelő intézmények, mechanizmusok hiányára is. Az uniós kormányzati szinten hozott válságkezelő intézkedések keretében, a gazdasági és monetáris integráció megerősítése céljából ezért egy integrált, európai szintű pénzügyi felügyelet kialakításáról döntöttek. A válság hatására a bankrendszerben felszínre kerülő további ellentmondások kezelése több lépcsőben zajlott, illetve zajlik, különböző okokra és hatásokra visszavezethetően.

A válság felkészületlenül érte az Európai Unió tagállamait, nem álltak rendelkezésre megfelelő mechanizmusok a bankok és befektetési vállalkozások kisegítésére, válságaik kezelésére, így azokat a tagállamok közpénzből mentették meg. A tagállamok erősíteni szerették volna az egymás között fennálló bizalmat és együttműködést (és a belső piac hitelességét), annak érdekében, hogy a bankválság által generált problémák ne vezessenek olyan megoldási kísérletekhez, amelyek egy ország gazdaságát és az országba vetett bizalmat meg tudják rengetni.[3] A válságot megelőzően nem létezett a bankokra vonatkozó egységes előírás, hanem többnyire a székhelyük szerinti tagállam joga határozta meg szabályozásaikat, amely helyzet számos konfliktushoz vezetett. Ez az állapot és az eredménytelen megoldási kísérletek sorozata vezette a tagállamokat a szorosabb együttműködésre, és az ilyen helyzetek elkerülése végett a bankszanálás új európai rendszerének a kidolgozására és egyes országokban a felügyeleti funkciók ellátásának megváltoztatására.[4]

Az Európai Unió több tagállamában a válságot megelőzően nem volt megfelelő a pénzügyi felügyelet szabályozása, sem tagállami, sem uniós kormányzati szinten. A válságot követően erősödött az igény a felügyeleti elégtelenségek kezelésére. Uniós szinten felállították a makroprudenciális és a mikroprudenciális felügyeletet ellátó szerveket, így az Európai Rendszerkockázati Testületet, valamint a mikroprudenenciális felügyeletért felelős Európai Bankhatóságot, Európai Biztosítás- és Foglalkoztatóinyugdíj-hatóságot, illetve az Európai Értékpapír-piaci Hatóságot. Azonban igen hamar rájöttek, hogy a Rendszerkockázati Testület által végzett koordináció nem elég az európai pénzügyi piac töredezettségének elkerüléséhez, melynek következménye lett az, hogy a Bizottság 2012-ben javaslatot tett közzé a Bankunió létrehozása végett.[5]

Tagállami szinten a válságot megelőzően egyes országokban a pénzpiaci felügyeleti funkciókat és a monetáris politikához kapcsolódó hatásköröket külön intézményi keretek között látták el, más országokban integrálták ezt a két funkciót, és szélesebb hatáskörrel ruházták fel a jegybankot. Az előzőre példa Korea, és Egyesült Királyság (1997), Ausztrália, és Japán (1998), Belgium (2004) és Svájc (2009), míg az utóbbit olyan tagállamok valósították meg leginkább, akik szerettek volna csatlakozni az euró-övezethez, arra tekintettel, hogy - mivel a csatlakozást követően megszűnik a monetáris politikai alapfunkciójuk - a felügyelet átadása se jelentsen dilemmát (Írország, Hollandia stb.).[6]

Több tagállamban sem voltak azonban megfelelőek a pénzügyi rendszer felügyeletére vonatkozó szabályozások és kialakult gyakorlatok, amelyre a válságot követően az államok is ráébredtek. Ennek hatására több tagállam törvényhozása szembesült azzal a dilemmával, hogy integrált

- 14/15 -

vagy elkülönült modell lenne-e hatékonyabb a felügyeleti feladatok ellátására. Ennek eredményeképpen egy igen sokszínű és változatos rendszer jött létre.[7]

1. táblázat

A válság előtt, néhány meghatározó ország megoldása a felügyeleti hatáskör ellátására

Forrás: http://www.bankszovetseg.hu/wp-content/uploads/2012/10/032Sipos.pdf

A tagállamok többsége az integrált modellt választotta, ami a pénzügyi felügyelet megerősítését és a felügyelet jegybank alá integrálását jelentette, így immáron az összevont modellt választó országokban a jegybank felel a rendszerszintű kockázatok mérsékléséért és kezeléséért a pénzügyi rendszerben. Ezt a megoldást választották többek között például az írek, belgák, és a britek, a francia és a magyar (2013) felügyeleti reform is ennek vetette alá magát. Az elkülönült modellt kevesebb ország választotta, köztük például Lengyelország.[8]

A makroprudenciális politika több szinten működik. Van egy globális politikai szint, amelyet különböző nemzetközi szervezetek alkotnak, majd az ezek által meghatározott kereteken belül működik az Európai Rendszerkockázati testület és a nemzeti hatóságok. 2013 júliusáig hatályba kellett lépnie azon tagállami intézkedéseknek, amelyek meghatározzák, hogy mely nemzeti hatóság látja el a makroprudenciális feladatokat tagállami szinten, ki lesz felelős ezek felügyeletért.[9]