Az 1999-es columbine-i iskolai ámokfutás[1] után a szókimondó énekest és botrányhőst, Marilyn Mansont azzal vádolták, hogy szövegeivel és stílusával "frusztrált tinédzserek milliói számára jelenti az antihőst"[2], és hozzájárult a tragédia bekövetkezéséhez. Manson erre reagálva a következőket nyilatkozta a Rolling Stones magazinnak: "Amerika nagyon szeret találni egy-egy ikont, akire a bűntudatát rávetítheti. Én kétségkívül magamra vállaltam az Antikrisztus szerepét, én vagyok a kilencvenes évek individualitásának hanga, és az emberek hajlamosak arra, hogy bárkit, aki az átlagostól eltérően néz ki és viselkedik, illegális vagy erkölcstelen magatartással hozzanak összefüggésbe. [...] (Ugyanakkor) a média a kezdetektől fogva népi hőssé változtatta a bűnözőket Jesse Jamestől Charles Mansonig. És most alkottak két újabbat, amikor az összes újság címlapjára odatették annak a két semmirekellőnek, Dylan Kleboldnak és Eric Harrisnek a képét."[3]
Ez a mozzanat, amelyben Manson, a szórakoztatóipar egyik szereplője a média másik ágát, a hírközlést vádolja meg azzal, hogy a szenzációhajhász tudósítással mekkora károkat okozhat, jól szimbolizálja azt a két fő kérdéskört, amely a média és az iskolai ámokfutások összefüggésében felmerül. A kutatások első hulláma főként azt az összefüggést igyekezett feltárni, hogy a szórakoztató- és médiaipari termékekben (például filmekben, videójátékokban, zenei klipekben) megjelenő erőszakábrázolás mennyiben növeli az emberi agresszivitást. A későbbi tudományos vizsgálatok viszont bizonyították, hogy ezeken túl a médiakörnyezet egyéb aspektusai, így a hírközlés jellemzői is lényeges tényezők lehetnek az iskolai ámokfutásokhoz vezető folyamatban, illetve annak következményeiben. Tanulmányomban az utóbbi kérdéskör lényeges aspektusait mutatom be.
A 80-as, 90-es években történt iskolai ámokfutások még viszonylag mérsékelt médiafigyelmet kaptak, amely helyzet végleg megváltozott az 1999-es columbine-i merénylettel.[4] Az Eric Harris és Dylan Klebold által elkövetett bűncselekmény hatalmas visszhangot váltott ki, mivel az áldozatok száma és a tett kivitelezése addig szinte soha nem tapasztalt mértéket öltött. Ugyanakkor megmutatkozott az is, milyen kétélű fegyver a média. A részletes, egész világon terjedő híradások is egyértelműen közrejátszottak abban, hogy a columbine-i iskolai lövöldözés több későbbi ámokfutás inspirálója lett, illetve jó néhányan megpróbálták kihasználni a média aktuálisan megnövekedett figyelmét, a nagyobb társadalmi szenzibilitást, és ámokfutással való fenyegetőzéssel próbálták felhívni magukra a figyelmet.[5] Egy Gallup felmérés szerint a columbine-i esetet követő első hónapban a megkérdezett tizenévesek 37%-a hallott olyan iskolák ellen beérkező fenyegetésekről, amelyet Harris és Klebold esete inspirált.[6] A technológiai fejlődés következtében kitágult világban, melyben a hírek szinte bárhova eljutnak, az iskolai ámokfutás nem elszigetelt, egyedi eset volt többé, hanem újabb tettek iniciátorává válhatott.[7]
Hasonló jelenséget az öngyilkosságok kapcsán már több száz évvel ezelőtt megfigyeltek, mely Werther-effektus néven vált ismertté. Johann Wolfgang von Goethe híres művében, "Az ifjú Werther szenvedéseidben a romantikus főhős öngyilkosságot követ el. A mű hatására Európában kimutathatóan megnőtt az elkövetett öngyilkosságok száma, ezért azóta a hasonló jelenségeket Werther-effektusként emlegetik. Magyarországon ilyen öngyilkossági hullámot figyeltek meg, miután az első magyar szépségkirálynő, a 17 éves Molnár Csilla véget vetett életének. Az ilyen esetekben megfigyelhető, hogy sokan még az öngyilkosság módszerét is utánozzák.
A kutatók és a gyakorló szakemberek hamar felismerték, hogy mely veszélyeket hordoz magában a hírközlés a szuicidumok vonatkozásában. A pszichiáterek és lelki segélyszolgálatok javaslatára, a WHO 2008-ban kiadott iránymutatásait[8] is figyelembe véve 2012-ben számos más ország után végre Magyarországon is elkészült egy ajánlás az öngyilkosságokról szóló tudósításokhoz, amelyet a média- és hírközlési biztos tett közzé. Ebben "összefoglalja az öngyilkossággal kapcsolatos tudósítások társadalmi hatását, és - a bizonyítékok felhasználásával - javaslatot tesz a médiaszakemberek részére az öngyilkossággal kapcsolatos tudósítás mikéntjére, hogy az pontos, felelősségteljes és etikus legyen, segítse a média aktív, pozitív szerepét az öngyilkosságok megelőzésében.
- 156/157 -
Tudósításuk ugyanis hatással lehet sebezhetőbb embertársainkra, utánzásra késztetheti őket. A felelősségteljes tudósítás általános ismereteket közvetít az öngyilkossággal kapcsolatban, bátorítást adva a veszélyeztetett személyeknek, hogy segítséget kérjenek."[9] A média- és hírközlési biztos továbbá kiemeli, hogy "minél hangsúlyosabban jelenik meg az öngyilkosságról szóló tudósítás a médiában, és minél nagyobb a közlés érzelmi töltete, annál gyakrabban talál követőkre. Az utánzás alapja az azonosulás."
Nem csupán az öngyilkosságok, hanem a velük pszichológiai értelemben sok szálon összekapcsolható ámokfutások esetében is fontos lenne egy hasonló ajánlás kidolgozása, hiszen az utánzás és azonosulás jelensége itt ugyanúgy megfigyelhető. Az elkövetés részletezése, az okok leegyszerűsítése és a szenzációkeltő bemutatás ahhoz vezethet, hogy az ámokfutókhoz hasonló helyzetben lévő, felhalmozott indulattöltettel küzdő fiatalok azonosulnak az elkövetővel és viselkedési mintát kapnak. Sajnos ebben a vonatkozásban mindegy, hogy negatív előjellel történik-e a tett bemutatása.
Ebből kiindulva kijelenthetjük, hogy az ajánlásban megfogalmazottak némi módosítással alkalmazhatóak az iskolai ámokfutások tudósításaira is. Az azonosulás veszélye iskolai ámokfutásokról szóló tudósítások esetében fokozódik, ha:[10] a tudósítások, címek, képek és más szembeötlő megjelenítések vonzzák a figyelmet, az írást a címoldalon közlik, vagy az 'ámokfutás' szó a főcímben is megjelenik, közzéteszik az ámokfutó fényképét, az ámokfutó híres személy, részletekbe menően tárgyalják az ámokfutás módszerét, bemutatják a helyszínt, az ámokfutás érthetetlen tettként jelenik meg, leegyszerűsítik az esetet.
Természetesen néhány hiba, amely az öngyilkosságok tudósításában elkövethető, nem nagyon fordul elő az ámokfutásokról szóló híradásokban. Például nem áll fenn a veszély, hogy a motívumokat romantikus, esetleg heroikus színben tüntetik fel, vagy a társadalmi helyzetet, identitást, indítékokat meghatóan mutatják be, az ámokfutást pedig az egyetlen lehetséges megoldásként. Ugyanakkor kockázatot jelenthet az az ámokfutások kapcsán sokszor megjelenő információ, hogy az elkövető súlyos iskolai zaklatás áldozata volt a tettét megelőzően. Ez a hasonló sorsú gyerekekben komoly szimpátiát ébreszthet, és csökkentheti empátiájukat az áldozatokkal szemben, mint ahogy az számos kommentből ki is derül, amelyek egyes ámokfutásokról szóló videóanyagok alatt olvashatók az interneten.
A fentiek tükrében igen lényeges kérdés, hogy mely tényezők redukálják az identifikáció veszélyét. Újra az öngyilkosságok tudósítása kapcsán megfogalmazott pontokat alapul véve az azonosulás kockázatát iskolai ámokfutásokról szóló tudósítások esetében csökkenti, ha:[11] az ámokfutást lelki zavar (pl. depresszió) hatásaként mutatják be, amely egyébként kezelhető lett volna, közlik a szakemberek véleményét és nyilatkozatait is, sikeresen kezelt válsághelyzeteket, alternatív problémamegoldásokat mutatnak be, közlik a segítségnyújtás lehetőségeit, tájékoztatást adnak a segélyvonalakról, a tanácsadó és információ-szolgáltató forrásokról.
A felsorolt rizikófaktorokat, illetve pozitív megoldásokat figyelembe véve, a biztosi ajánlás alapulvételével összeállítható egy iránymutatás az ámokfutások tudósítására vonatkozóan.[12]
1) Az ámokfutásokkal kapcsolatban számos félreértés van, amelyek tisztázása szükséges. Így jobban megértenénk az ámokfutás jelenségét, korábban és adekvátabban figyelnénk fel az arra utaló jelekre, pszichés tünetekre.
2) Az ámokfutáshoz vezető tényezők általában sokrétűek és összetettek. Kerülni kell az ámokfutás egyszerűsített magyarázatát.
3) Kerülni kell az élményszerű tudósítást, mivel ez az azonosulás lehetőségét növelheti, különösen a kritikus lelkiállapotban lévő személyeknél.
4) Az esemény leírásakor kerülni kell a szenzációkeltést.
5) Kerülni kell az ámokfutások kiemelt helyen való közlését és az ámokfutásokról szóló történetek indokolatlan ismételgetését.
6) Kerülni kell az ámokfutás vagy az arra tett kísérlet módszerének aprólékos bemutatását.
7) Kerülni kell az ámokfutás (vagy kísérlet) helyszínének részletes bemutatását.
8) Videofelvétel vagy képek közlésétől javasolt teljesen eltekinteni, ha mindenképpen szükséges a közzététel, akkor igen körültekintően és mértéktartóan kell eljárni.
9) Különös óvatosságra van szükség, ha valamely közszereplő az elkövető.
10) A hozzátartozók és az ámokfutásban elhunytak méltóságának, személyiségi jogainak tiszteletben tartása kötelező (ez a kitétel az elhunyt elkövetőkre és hozzátartozóikra is vonatkozik). A média nem sértheti a kegyeleti jogokat. Részvétet kell tanúsítani az elhunytakat gyászoló emberek iránt.
11) Az életben maradt tanúk és elkövetők személyiségi jogainak tiszteletben tartása is kötelező.
12) Tájékoztatást kell nyújtani, hogy a krízishelyzetben lévők, a veszélyeztetettek, a gyászolók hol kaphatnak segítséget.
13) Fontos tudni, hogy az ámokfutásokról szóló beszámolók a médiaszakemberekre is hatással lehetnek.
- 157/158 -
14) Amennyiben lehetséges, le kell törölni minden ámokfutásra biztató, azt dicsőítő, módjaira ötleteket adó internetes tartalmat (honlapok, közösségi profilok, kommentek).
Sajnos egyelőre a fenti ajánlások többsége nem valósul meg sem Magyarországon, sem külföldön. Az interneten különösen veszélyes tartalmak is felbukkannak. Magam is megdöbbentem, hogy megtaláltam többek között Kipland Kinkel kihallgatásának hangfelvételét, amelyet az oregoni rendőrség tett közzé, és amely közvetlenül azután készült vele, hogy a fiú előző éjszaka megölte mindkét szülőjét, majd másnap reggel lelőtt két gyereket az iskolájában és megsebesített 25 másikat.[13] A beszélgetés nagyon megrendítő, a 15 éves elkövető végig kétségbeesetten zokog. Ez csak egy példa abból a mérhetetlen adatmennyiségből, amely az iskolai ámokfutókról megtalálható. Az internetes média szinte tálcán kínálja azokat az anyagokat, amelyek segítségével az ámokfutókhoz hasonló problémákkal küzdő gyerekek azonosulni tudnak az elkövetőkkel. Nem véletlen, hogy számtalan weboldal alakul, amelyeket a leghíresebb esetek inspirálnak, és ahol olyan fiatalok kommunikálnak egymással virtuálisan, akiket foglalkoztat ez a téma. Sokszor nyíltan meg is fogalmazzák, hogy hasonlónak érzik magukat az adott elkövetőhöz. Az életben maradt ámokfutókkal sokan megpróbálnak érintkezésbe lépni, írnak nekik a börtönbe, és ezt az élményt megosztják egymással az interneten. Sokan egyenesen istenítik az elkövetőket. Ez látszik abból is, hogy szinte nincs olyan youtube-videó, ahol ne lenne a hozzászólók között olyan, aki szimpatizál a tettesekkel, illetve cselekményüket jogosnak érzi. Sőt facebook-csoportok is alakulnak az elkövetők "rajongóiból". A 2007. évi finnországi jokelai iskolai ámokfutóra még a tett előtt felfigyelt az egyik internetes ismerőse, hogy a fiú veszélyes lehet, és egy nyilvános videóüzenetet tett közzé, amelyben arról beszélt, hogy meg kellene vizsgálni néhány youtube-felhasználót, akik szerinte kockázatot jelenthetnek, olyan mértékben idealizálják a columbine-i elkövetőket. Fel is sorolta ezeket, akik között ott volt a pár hónap múlva ámokfutást elkövető finn Pekka-Eric Auvinen is.[14] Kérdés, hogy mit tehetnek a hatóságok, ha ilyenre bukkannak, illetve, hogy van-e egyáltalán elég pénzügyi és szellemi kapacitás arra, hogy észrevegyék ezeket a vészjelzéseket az interneten. Csak ezután jöhet a következő lépés, annak eldöntése, hogy milyen módon lehet fellépni abban az esetben, ha valaki olyan internetes tevékenységet folytat, ami arra utal, hogy támadást forgat a fejében. Mindenesetre a fenti példák is jól mutatják, hogy mennyire komolyan kell venni a tudósításokkal kapcsolatos mértéktartást az utánzási hatás elkerülése érdekében.
A média- és hírközlési biztos ajánlásának második pontja kimondja, hogy "Tájékoztatni kell a közvéleményt az öngyilkosságról mint társadalmi jelenségről." Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy "a média-közlések a közbeszédet tematizáló, a mindennapi életet és viselkedést befolyásoló, szemléletmódot formáló erőként jelentős hatást gyakorolnak különösen a potenciálisan veszélyeztetettekre".[15] Kérdés, hogy az ámokfutásokat mennyire célszerű a társadalmi diskurzus részévé tenni, és társadalmi jelenségként definiálni. Nem segítjük-e elő ezáltal mi magunk, hogy a kultúra részévé váljon, és megoldóképletként adott legyen a következő generációk számára?
Már a 2000-es évek elején is felmerült, hogy valószínűbb az iskolai ámokfutások megjelenése, ha létezik az adott kultúrában egy forgatókönyv az iskolai lövöldözésekről, amelyhez a potenciális elkövetők vissza tudnak nyúlni.[16] A kulturális forgatókönyvek tulajdonképpen útmutatók a társadalom számára, amelyek meghatározzák, hogyan definiálhatunk bizonyos szituációkat, kiket tehetünk felelőssé a kialakult helyzetért és mely cselekvési lehetőségek állnak rendelkezésünkre ezekben az esetekben. A kulturális forgatókönyv tehát "értelmezési és viselkedési útmutatások konceptualizációja".[17] Természetesen e szkriptek állandó változásban vannak, a társadalom alakulását követve szűnnek meg az elavultak és keletkeznek újak.
Az iskolai ámokfutás is kulturális forgatókönyvvé válhat három feltétel megléte esetén: 1) ámokfutásszerű cselekmények relatíve gyakori elkövetése az oktatási intézményekben; 2) a cselekményekre összpontosuló intenzív médiafigyelem, a tudósításokban leegyszerűsítő magyarázatok megjelenése az elkövető motivációira nézve; 3) széleskörű hozzáférés a tettek részleteihez (például az interneten keresztül).
E három feltétel kialakulásának folyamata tehát úgy zajlik, hogy az új fenomén, az iskolai ámokfutás, ismételt megjelenése esetén egyre nagyobb társadalmi relevanciát nyer, és megindul a tudományos és a nyilvános diskurzus a jelenség jellemzőiről és magyarázatáról. A nem szakmai véleményeket jelentős mértékben befolyásolják a médiában megjelenő információk, melyek jellemzően a tett körülményeire koncentrálnak és kevésbé a cselekményt megelőző komplex folyamatokra. Ehhez járul hozzá az interneten megjelenő rengeteg információforrás: a tettesek saját feltöltött anyagai, képek, videók, sokszor a tett lezajlásának pontos animációja (melyik pillanatban mit tett az elkövető). Ezek az anyagok azon túl, hogy elősegítik a veszélyeztetett fiatalok identifikációját
- 158/159 -
a tettesekkel (ahogyan az előző pontban kifejtésre került), a kezükbe adnak egy cselekvési vázlatot arra nézve, hogy hogyan zajlik egy tipikus ámokfutás (mi segíti elő, kik az áldozatok, hogyan követik el stb.). Minél határozottabban körvonalazódik a forgatókönyv, annál jobban beszűkül a mozgástér alternatív irányokba. Az iskolai ámokfutások forgatókönyvének egyre határozottabb megszilárdulását Robert Brumme szerint három jellemző bizonyítja: 1) az elkövetők hasonló öltözködési stílusa, 2) a tett után elkövetett öngyilkosság, 3) a tett előtt az internetre feltett anyagok.
Az elmúlt 10-15 évben egyre jellemzőbbé vált, hogy az elkövetők teljesen fekete színű ruhában vagy valamilyen harci öltözékben, sokszor maszkot húzva követték el tettüket. Ennek egyrészt szimbolikus jelentése van (a cél az elvesztett önbecsülés és tisztesség visszaszerzése), másrészt pragmatikus okai (a fegyverek könnyebb elrejtése, az identitás elrejtése által az áldozatoktól való távolságtartás biztosítása, ezáltal a kontroll megőrzése - nem tudják őket a nevükön szólítani).[18] A tett után elkövetett öngyilkosságok száma az elmúlt 15 évben megtöbbszöröződött a 2000-es évek előtti cselekményekhez képest. Hasonló tendenciát látunk az interneten hátrahagyott, a tett előtt feltett anyagokkal kapcsolatban is. 2005 óta szinte minden elkövető feltett magáról valamilyen videóanyagot vagy írást, melyben a fegyverével látható vagy bejelenti és megmagyarázza a tettét.[19]
A kulturális forgatókönyvek jelentőségét támasztja alá az a régóta ismert tény is, hogy azokban a kultúrákban, ahol az öngyilkosság a szocializáció során elsajátított megoldóképletként adott, a lélektani krízis mindig szuicidális válságot is jelent. Az ámokfutásokra vonatkoztatva ezt a megfigyelést, kijelenthetjük, hogy amennyiben egy kultúra stabil részévé válik az ámokfutás, mint megoldóképlet, onnantól kezdve a pszichés krízisek egyik destruktív kimeneteli lehetőségévé válik. Mi sem bizonyítja ezt egyértelműbben, mint az ámokfutások eredeti kulturális környezetükben, a malájok társadalmában betöltött szerepe, ahol a traumák tolerált és közismert "kezelési" módja volt ez a magatartás. A malájoknál látott példa egyébként felveti a kérdést, hogy lehet-e pozitív hozadéka annak, ha az ámofutásokról rögzül egy kulturális forgatókönyv. Bár a válasz nem egyértelmű, azt biztosan állíthatjuk, hogy a malájok annyiban előrébb jártak a mai kultúráknál, hogy felkészültebben várták e tetteket, ezáltal könnyebben tudtak védekezni ellene és feldolgozni az okozott traumát is. Természetesen a nyugati kultúrákban nehezebb választ adni erre a kérdésre, hiszen viszonylag friss jelenségről van szó, amelyet ráadásul egyáltalán nem szeretnének az emberek a kultúrájuk részeként látni. Így tehát kiemelkedő a média felelőssége abból a szempontból, hogy mennyire járul hozzá ehhez.
Amikor a médiát önmérsékletre intjük, annak csupán az egyik oka az utánzási jelenség és a kulturális megoldóképlet kialakulásának veszélye. A harmadik - ezektől természetesen nem független ok -, hogy a szenzációt keltő hírekkel a média tulajdonképpen az ámokfutó figyelem iránti igényét szolgálja ki, és így indirekt módon megerősíti őt (és a hasonló gondolatokon tépelődőket) abban, hogy ez az út valóban meghozza a kívánt hírnevet, ha mégoly kéteset is. Ez tulajdonképpen ugyanaz a probléma, amely a terrorizmus kapcsán felmerül. Ha a média túlságosan részletesen és félelemkeltően számol be a terroristák cselekedeteiről, azzal a terroristák céljait szolgálja.[20] Emellett fennáll az a veszély is, hogy az ámokfutást elkövetőkhöz hasonló lelkiállapotú gyerekek látva a hatalmas médiafigyelmet, amelyet a tettesek kapnak, elkezdhetnek fantáziálni arról, hogy milyen lenne, ha az ő - jellemzően - boldogtalan életük kerülne a figyelem középpontjába.[21]
A fent leírtak illusztrálására álljon itt egy részlet a két columbine-i merénylő videófelvételének szövegéből, melyet hozzávetőlegesen egy hónappal a vérengzés előtt vettek fel. A szöveg jól bemutatja a két fiú nárcisztikus figyelemkeresési vágyát. A szövegben található vulgáris kifejezéseket abból a célból nem húztam ki, mert jól érzékelhető általa az indulat, amely a két elkövetőt belülről feszítette.
"Eric: Remélem, hogy a videóinkat egyszer az egész világon látni fogják.
Dylan: Ha végrehajtottuk a mesterművűnket, mindenki tudni akarja, hogy miért tettük.
Eric: Sajnálom, hogy olyan sok gyűlölet van bennem, de ti ültettétek el bennem.
Dylan: Ha láthatnátok, hogy mennyi düh gyülemlett fel bennem az átkozott elmúlt négy szar évben!
Eric: Gyűlöletet! Még több gyűlöletet!! (rápillant az órájára) Hajnali 1 óra 28 perc van, 1999. március 15.
Dylan: Az emberek eszébe fog vésődni ez a dátum.
Eric: Filmet fognak készíteni a történetünkből. Remélem, sok lesz benne a szimbólum, a metafora, az utalás, a látszat és a valóság közötti kétértelműség és rengeteg a drámai irónia.
Dylan: A rendezők kapkodni fognak ezért a sztoriért. Tudom, hogy lesznek utánzóink, mert annyira átkozottul hasonlatosak vagyunk istenhez. Nem is igazán vagyunk emberiek. Emberi testünk
- 159/160 -
van, de egy fokkal magasabbra fejlődtünk, mint ti, kibaszott emberi szarok.
Eric: Ki csinálja meg rólunk a filmet? Steven Spielberg vagy Quentin Tarantino?
Dylan: Tarantino."[22]
Mint tudjuk, a média sajnos sok tekintetben kiszolgálta a két elkövető fantáziáit, még ha Tarantino nem is készített róluk filmet.
A tömegkommunikáció stílusa és tartalma nem csupán a potenciális elkövetőkre gyakorol hatást, hanem a lakosság egészét is befolyásolja. A média ugyanis aktívan alakítja az emberek véleményét a társadalom állapotáról azzal, hogy mely problémákat emelik ki és azokat milyen kontextusba helyezi. Nem csupán rendszerezi az információkat, hanem jelentést is ad nekik.[23]
A média befolyásoló erejét mutatja be az a híressé vált amerikai vizsgálatsorozat, amelyben Shanto Iyengar és Donald R. Kinder politikai pszichológusok eltérő tartalmú tévéhíradókat mutattak a kísérleti alanyoknak. Az egyes csoportoknak vetített hírösszeállításokban különböző problémák kerültek a középpontba, például Amerika védelmi képességei, a környezetszennyezés, infláció és más gazdasági bajok. Egy hétig nézték a csoportok a szerkesztett híradókat, és ennyi elég volt ahhoz, hogy a számukra túlhangsúlyozott problémát tekintsék a legfontosabbnak. Mi több, aszerint ítélték meg az akkori elnök tevékenységét, hogy mit tesz a "kulcsprobléma" megoldása érdekében. Ez az eredmény tehát nagyon szoros kapcsolatra utal a média taglalta ügyek és a közvélemény által legfontosabbnak tartott témák között.[24]
Úgy tűnik, különösen erőteljesen működik ez a hatás, ha a média olyan húrokat pendít meg, amelyek egyszerre hatnak az emberek kíváncsiságára és szorongásaira. (Talán nem állok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy a kíváncsiság maga is számos esetben a szorongásokból fakad.) Az iskolai ámokfutások ilyen témának számítanak, ezáltal a róluk szóló híradás kiváltképp alkalmas arra, hogy befolyásolja az emberek véleményét és érzéseit, felkorbácsolja a félelmeiket és együttérzésüket. Sajnos a média hajlamos a pánikkeltő retorikára, amelynek egyik példája, hogy az ámokfutások kapcsán az emberekben felmerülő kérdést: "Hogyan történhetett meg ilyen tragédia (például) egy békés kisvárosban?" sokszor állítássá torzítja: "Ezek szerint ilyen eset bárhol megtörténhet." A bűnözési félelem pedig átcsap "morális pánikba".[25] Így történhetett meg, hogy a columbine-i ámokfutás az évek során fokozatosan szimbolikus fordulópontja lett az amerikai közvélemény kollektív percepciójának, mely a fiatalok elidegenedését tartja az egyik legfőbb problémának, és Eric Harrist és Dylan Kleboldot a félelem és a gyűlölet objetifikációinak.[26]
Egy amerikai vizsgálat szerint, amely a The New York Times és az USA Today 2000 és 2006 között megjelent vonatkozó cikkeit elemezte, az újságok az iskolai erőszak helyzetét rossznak, a tendenciákat negatívnak állították be (az ennek ellentmondó statisztikák dacára), és állandóan emlékeztették az olvasóikat egy lehetséges tragédia bekövetkeztére (azzal, hogy a Columbine-ban történtekre utaltak). Elsősorban az esetekre adott érzelmi reakciókat mutatták be, kevésbé az objektív forrásokból származó információkat. Az iskolai erőszakot kiszámíthatatlanként jellemezték, ugyanakkor az iskolák felelősségéről beszéltek, amiért nem vették észre a figyelmeztető jeleket.[27]
A kutatások azt mutatják, hogy nagyobb félelmet lehet ébreszteni azokban, akiknek kevesebb a saját tapasztalata arról, hogy mi történik az iskolákban. Egy 2002-es Gallup felmérés szerint a megkérdezett szülők 40%-a, míg a diákoknak csak 25%-a értett egyet azzal az állítással, hogy " Alaposan feltehető, hogy az elkövetkezendő két évben történik súlyos testi sértést okozó erőszakos incidens a középiskolában". [28]
Egy másik amerikai vizsgálat, mely a 4 vagy több emberen (24 óra leforgása alatt) elkövetett emberölések[29] (többek között az iskolai lövöldözések) hírértékét vizsgálta, azt találta, hogy a legtöbb esetről csupán a helyi sajtó számol be, és csupán a legextrémebb és atipikus tettek kapnak országos sajtóvisszhangot. Egyrészről érthető, hogy a különleges eseteknek nagyobb a hírértéke, ugyanakkor magában hordozza a veszélyt, hogy a többes emberölések társadalmi konstrukcióját e ritka cselekmények fogják meghatározni. Annál is inkább, mert a média hajlamos tipikus esetként bemutatni őket.[30] Ennek következtében torzul a bűnözésről alkotott kép, amely komoly hatással lehet a lakosság bűnözési félelmére és a kriminálpolitikai tendenciákra is (pl. szigorító intézkedések bevezetése).
Egy amerikai kutatás így jellemzi a média és a lakosság reakcióinak reciprok láncolatát, amely egy iskolai lövöldözés vagy más hasonló súlyú cselekmény következtében jön létre: a lakosság nagy érdeklődést mutat az esemény iránt, a média erre reagálva közli a hírt, a lakosság aggodalma találkozik az intenzív médiatudósításokban megfogalmazottakkal, majd az emberek lépéseket követelnek a kormánytól, akik erre reagálva szigorításokat ígérnek. A média tudósít az ígért intézkedésekről annak bizonyítékául, hogy az iskolai erőszak valóban nagy probléma. Az ered-
- 160/161 -
mény pedig a punitív kriminálpolitika erősödése lesz.[31] A bűnözési félelem és a punitív gondolkodás összefüggéseit, melyek a lakosság kriminális attitűdrendszerének részei, számos hazai és nemzetközi vizsgálat is bizonyítja.[32] Ebből következően az iskolai erőszak súlyosbodásának hangsúlyozása a médiában közvetetten legitimálja a szigorító intézkedéseket, melyek a lakosság félelemből fakadó igényeinek kielégítését célozzák.
Vannak, akik ennél is továbbmennek a következtetéseikkel, mint Micheal Moore, aki Oscar-díjas dokumentumfilmjében, a Bowling for Columbine-ban (magyarul Kóla, puska, sültkrumpli címen jelent meg) sok más összefüggés mellett azt próbálja bemutatni, hogy a politika és a média szorongáskeltő kommunikációja visszahat az emberek agressziójára, és összefügg az erőszakos bűncselekmények, így az iskolai ámokfutások magas számával is.
A média ésszerű önkorlátozását az eddig elmondottak alapján számos indok támasztja alá: az utánzási jelenség és a kulturális megoldóképlet kialakulásának veszélye, az ámokfutók részéről felmerülő figyelemkeresési igény kiszolgálásának, valamint a bűnözési félelem növekedésének negatív következményei.
Az eddig említett szempontokon túl azonban meg kell azt is jegyezni, hogy a média képviselői sincsenek könnyű helyzetben. Korunkban számtalan elvárásnak kell megfelelniük, amely nem mindig könnyű feladat. Az emberek médiával szemben felmerülő igényei sokszor ambivalensek. Miközben nem tartják etikusnak, ha a média képviselői a tragédia túlélőit vagy a gyászolókat faggatják, mégis kíváncsiak az ügy minden fellelhető részletére. Ha ehhez még hozzávesszük a pénzügyi nyomást, amely miatt szükséges olvasó- és nézőszámokat teljesíteni, akkor könnyebben meg lehet érteni a média képviselőinek nehézségeit is. Mindezek figyelembevételével a realitás talaján maradva kell a média képviselőiben tudatosítani a tudományosan alátámasztott ajánlásokat a negatív következmények minimalizálása érdekében. ■
JEGYZETEK
* A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
[1] A columbine-i ámokfutás 1999 április 20-án, az Amerikai Egyesült Államokban történt a Columbine Gimnáziumban, Colorado államban. A két elkövető, Eric Harris (18 éves) és Dylan Klebold (17 éves) lelőtt tizenkét diákot és egy tanárt, megsebesített 21 embert, majd mindketten öngyilkosok lettek. A columbine-i tragédia az Egyesült Államok történelmének leghíresebb iskolai ámokfutása, bár sajnos azóta történtek ennél is több áldozatot követelő esetek is.
[2] "It's just like the movies". The Sun (22 April 1999) 6. o. Idézi: Springhall, John: Violent media, guns and moral panics: The Columbine High School Massacre, 20 April 1999. Paedagogica Historica 35:3, 1999. 633. o.
[3] Marilyn Manson in Rolling Stone (24 June 1999) Idézi: Springhall, John: Uo. 634. o.
[4] Hancock, Lynnell: Voices - Crime: A Context for School Shootings. In: Columbia Journalism Review 2001. Bd. 40, 1, Marion, Ohio 77. o. Idézi: Brumme, Robert: School shootings. Soziologische Analysen. VS Verlag für Sozialwissenschaften, Germany, 2011. 61. o.
[5] Robertz, Frank J. - Wickenhäuser, Ruben: Der Riss in der Tafel - Amoklauf und schwere Gewalt in der Schule. Springer Medizin Verlag, Heidelberg, 2007. 95. o.
[6] Springhall, John: i.m. 631. o.
[7] Robert Brumme: i.m. 62. o.
[8] Preventing Suicide - A Resource for Media Professionals (WHO - IASP) http://www.who.int/mental_health/prevention/suicide/resource_media.pdf (2014. 02. 06.)
[9] Bodonovich Jenő: A média- és hírközlési biztos ajánlása az öngyilkosságokról szóló tudósításokhoz. 2012. 2. o. http://mediaeshirkozlesibiztos.hu/dokumentum/1364/vegleges_ajanlas.pdf (2014. 02. 06.)
[10] A média- és hírközlési biztos ajánlásában található javaslatokat alapul véve http://mediaeshirkozlesibiztos.hu/dokumentum/1364/vegleges_ajanlas.pdf (2014. 02. 06.)
[11] A média- és hírközlési biztos ajánlásában megfogalmazott javaslatokat alapul véve http://mediaeshirkozlesibiztos.hu/dokumentum/1364/vegleges_ajanlas.pdf (2014. 02. 06.)
[12] Az eredeti pontok az ajánlásban:
"1. Az öngyilkosságot nem szabad sem ésszerű választásként, sem a problémák megoldásaként bemutatni. Az egész lakosságot meg kell szólítani az attitűd-formálás, a probléma-észlelés fejlesztése céljából.
2. Tájékoztatni kell a közvéleményt az öngyilkosságról mint társadalmi jelenségről.
3. Az öngyilkossággal kapcsolatban számos félreértés van, amelynek tisztázása szükséges. Így jobban megértenénk az öngyilkosság jelenségét, korábban és adekvátabban figyelnénk fel az arra utaló jelekre, pszichés tünetekre.
4. Az öngyilkossághoz vezető tényezők általában sokrétűek és összetettek. Kerülni kell az öngyilkosság leegyszerűsített magyarázatát.
5. Kerülni kell az élményszerű tudósítást, mivel ez az azonosulás lehetőségét növelheti, különösen a kritikus lelkiállapotban lévő személyeknél.
6. Az esemény leírásakor kerülni kell a szenzációkeltést, vagy épp ellenkezőleg az öngyilkosság hétköznapi eseményként való beállítását.
7. Kerülni kell az öngyilkosság kiemelt helyen való közlését és az öngyilkosságról szóló történetek indokolatlan ismételgetését.
8. Kerülni kell a befejezett öngyilkosság vagy kísérlet módszerének aprólékos bemutatását.
9. Kerülni kell a befejezett öngyilkosság (vagy öngyilkossági kísérlet) helyszínének részletes bemutatását.
10. Videofelvétel vagy képsorozat közzétételekor körültekintően kell eljárni. A képek, képanyag bemutatásában pedig mértéktartóan.
11. Különös óvatosságra van szükség valamely közszereplő vagy celeb öngyilkosságáról készült tudósításkor.
12. Egy öngyilkosságról csak akkor tudósítson a média, ha az elkerülhetetlen.
13. A hozzátartozók és az öngyilkosságban elhunytak méltóságának, személyiségi jogainak tiszteletben tartása kötelező. A média nem sértheti a kegyeleti jogokat. Részvétet kell tanúsítani az elhunytat gyászoló emberek iránt.
- 161/162 -
14. Tájékoztatást kell nyújtani, hogy - igény esetén - a krízishelyzetben lévők, a veszélyeztetettek, az öngyilkost gyászolók hol kaphatnak segítséget.
15. Az öngyilkosságról szóló beszámolók a médiaszakemberekre is hatással lehetnek.
16. A média egyéb formái - Az internetről le kell venni minden öngyilkosságra biztató, módjaira ötleteket adó honlapot." Bodonovich Jenő: i.m. 3-7. o. http://mediaeshirkozlesibiztos.hu/dokumentum/1364/vegleges_ajanlas.pdf (2014. 02. 06.)
[13] Kip Kinkel Confession Part 1-4. (2014. 02. 06.) http://www.youtube.com/watch?v=QARJYLJTmRY http://www.youtube.com/watch?v=JyaMiL7XeiY http://www.youtube.com/watch?v=d05JvYgLVjo http://www.youtube.com/watch?v=x5cJFq8FaKc
[14] The Amazing Atheist: Columbine Killers, Mental Midgets & Social Darwinism http://www.youtube.com/watch?v=Pq56CjUA0C4&feature=related (2014. 02. 06.)
[15] Bodonovich Jenő: i.m. 3. o. http://mediaeshirkozlesibiztos.hu/dokumentum/1364/vegleges_ajanlas.pdf (2014. 02. 06.)
[16] Harding, David J. et al.: Studying rare events through qualitative case studies - Lessons from a study of rampage school shootings 2002 189. o. Idézi: Brumme, Robert: i.m. 69. o.
[17] Willems, Herbert: Rahmen und Habitus - zum theoretischen und methodischen Ansatz Erving Goffmans. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997. 263. o. Idézi: Brumme, Robert: i.m. 71. o.
[18] Robertz, Frank J.: School shootings - über die Relevanz der Phantasie für die Begehung von Mehrfachtötungen durch Jugendliche.Verlag für Polizeiwissenschaft, Frankfurt 2004. 231. o.
[19] Brumme, Robert: i.m. 74-75. o.
[20] Korinek László: A terrorizmus. In: Kriminológia - Szakkriminológia (Szerk: Gönczöl Katalin - Kerezsi Klára - Korinek László - Lévay Miklós), Complex Kiadó, Budapest 2006. 451-452. o.
[21] Showalter, Elaine: Hystories: Hysterical Epidemics and Modern Culture. Picadore, London 1998. 17-20. o. Idézi: Springhall, John: i.m. 631. o.
[22] Eric Harris és Dylan Klebold beszélgetése a "Basement Tapes"-en 1999. 03. 15-én. Idézi: Gaertner, Joachim: Ich bin voller Hass - und das liebe ich. Aus den Original-Dokumenten zum Attentat an der Columbine Highschool. Wilhelm Goldmann Verlag, München 2010. 133-134. o.
[23] Kupchik, Aaron - Bracy, Nicole L.: The News Media on School Crime and Violence: Constructing Dangerousness and Fueling Fear. Youth Violence and Juvenile Justice 2009/7. 137. o.
[24] Iyengar, Shanto -Kinder, Donald R.: News that matters: Television and American Opinion. University of Chicago Press, Chicago 1987
[25] Kupchik, Aaron - Bracy, Nicole L.: i.m. 138. o.
[26] Frymer, Benjamin: The Media Spectacle of Columbine: Alienated Youth as an Object of Fear. American Behavioral Scientist 2009/52. 1390. o.
[27] Kupchik, Aaron - Bracy, Nicole L.: i.m. 152. o.
[28] Kupchik, Aaron - Bracy, Nicole L.: i.m. 137. o.
[29] Az USA-ban az ilyen típusú bűncselekményeket "mass murder"-nek, magyarul tömeggyilkosságnak definiálják.
[30] Duwe, Grant: Body-Count Journalism: The Presentation of Mass Murder in the News Media. Homicide Studies 2000/4. 392-394. o. http://hsx.sagepub.com/content/4/4/364
[31] Burns, R. - Crawford C.: School shootings, the media and public fear: Ingredients for a moral panic. Crime, Law and Social Change 1999/32. 147-168. o. Idézi: Kupchik, Aaron - Bracy, Nicole L.: i.m. 152-153. o.
[32] Ld. Korinek, László: Félelem a bűnözéstől. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1995
Kulcsár Gabriella: Punitiveness and fear of crime in Hungary in the past 30 years. Essays of Faculty of Law University of Pécs Yearbook. Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata150, 2012 147-166. o. és
Kury, Helmut - Kulcsár Gabriella: Innere Sicherheit und Einstellungen zu Sanktionen - ein Vergleich zwischen Ost und West. In: Tanulmányok Tóth Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére. (Szerk. Gál István László) PTE ÁJK, Pécs 2011
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd.
Visszaugrás
