A büntetőjog ultima ratio, a jogrendszer szankciós zárköve. Beavatkozására akkor kerül sor, ha a társadalom védelme más, enyhébb jogi eszközök igénybevételével nem biztosítható. A magyar büntetőjog szankciórendszerének legsúlyosabb alkalmazható büntetése az életfogytig tartó szabadságvesztés, amely századok óta jelen van a büntető igazságszolgáltatásban. Legkorábbi előfordulása Zsigmond király korára tehető (1435. évi 2. dekrétum). Az életfogytig tartó szabadságvesztés történeti alakulásával most nem kívánok bővebben foglalkozni, mert ennek gazdag - egyetemi tankönyvekben (pl. Belovics Ervin, Nagy Ferenc, Tóth Mihály: Büntetőjog I. kötet, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2014. 396-398. oldal) - hozzáférhető irodalma van, s mondanivalóm a jelenre vonatkozik. Az életfogytig tartó szabadságvesztés korábbi törvényi szabályozását csak annyiban érintem, amennyiben azt a hatályos Btk. rendelkezéseinek alkalmazása szempontjából előzményként említeni célszerű.
Az 1961. évi V. törvény nem tartotta fenn az életfogytig tartó szabadságvesztést azzal az indokolással, mely szerint "ha a társadalom védelme nem kívánja meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor határozott tartamú szabadságelvonással is megvalósulhat a büntetés nevelő célja. Az elítélt átnevelése végett pedig nincs szükség életfogytig tartó szabadságvesztésre."
Az életfogytig tartó szabadságvesztést az 1971. évi 28. tvr. (továbbiakban: tvr.) vezette be ismét azért, hogy legyen egy olyan intézmény, amely a halálbüntetés és a határozott időtartamú büntetés között áll. A tvr. indokolása szerint a kivételes jellegű halálbüntetés és a 10 évtől 15 évig terjedő határozott tartamú szabadságvesztés között indokolatlanul nagy a távolság, és ez a bíróság számára megnehezíti az alternatív büntetések közötti választást. A jogintézmény bevezetése melletti további érv a társadalom védelme, az általános visszatartás követelménye volt. Az indokolás szerint "amikor a büntetési célokra figyelemmel indokoltnak látszik az elkövető végleges kirekesztése a társadalomból, de nem kizárt az átnevelés lehetősége sem" egyedül "ez az intézmény nyújt kielégítő megoldást". Ezt a megoldást a korábbi és a hatályos büntető kódex is átvette.
Az 1978. évi IV. törvény a halálbüntetés mellett megtartotta az életfogytig tartó szabadságvesztést, amelyből a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét 20 év kitöltése után nyitotta meg.
A halálbüntetés alkotmányellenessé nyilvánításával [23/1990. (X. 31.) AB határozat] az életfogytig tartó szabadságvesztés lépett elő - legsúlyosabb - ám nem kivételes büntetéssé. Ez az életfogytig tartó szabadságvesztés azonban az elkövetőt véglegesen nem vonta ki a társadalomból.
Az 1993. évi XVII. törvény első ízben rendelkezett a valóban életfogytig tartó szabadságvesztésről, amikor kimondotta "nem bocsátható feltételes szabadságra az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik". Ez a rendelkezés ma is része a hatályos büntetőtörvénynek.
Az 1998. évi LXXXVII. törvény 1999. március 1-jei hatállyal vezette be a TÉSZ-t, amely megteremtette a le-
- 129/130 -
hetőséget az ítélőbíróság számára, hogy az elítéltet kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből.
A 2011. április 25-én megszületett Alaptörvény IV. cikkének 2. bekezdése kimondotta, hogy "tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki".
A TÉSZ-t tehát mint önálló fogalmat valójában az Alaptörvény vezette be.
A 2013. július 1-jén hatályba lépett 2012. évi C. törvény ezt a megoldást fenntartotta, és a törvény által meghatározott esetekben [Btk. 44. § (1) bek.] megengedte a feltételes szabadságra bocsátás kizárását, míg két esetben annak alkalmazását kötelező erővel írta elő.
A Legfelsőbb Bíróság, majd a Kúria az ítélkezés egységének biztosítása körében mindig fokozott gondot fordított a büntetés-kiszabási gyakorlat egyöntetűségére, annak kiszámíthatóságára, s ezen belül az életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazhatóságának szempontjaira. Jóllehet a büntetés-kiszabás a büntető ítélkezés legindividuálisabb része, s ezért az egység fogalomkörébe vonni sem problémamentes, a legfőbb bírói fórum mindig törekedett arra, hogy a rendes majd rendkívüli perorvoslatok tárgyában hozott döntéseivel, testületi állásfoglalásaival iránymutatást nyújtson az alsóbb bíróságok számára annak érdekében, hogy a bírósági jogalkalmazásnak ez a fontos része ne legyen csapongó, és az ország különböző régióit tekintve lényegesen eltérő. Az LB Büntető Kollégiuma az 1990-től 1998-ig terjedő időszakban számos konkrét ügyben hozott érdemi határozatával munkálkodott azon, hogy a halálbüntetés alkotmánybírósági döntés következtében történt megszüntetése miatt a büntetés-kiszabás körében országosan tapasztalt kedvezőtlen jelenség (tett-arányos felelősségi rendnek meg nem felelő enyhe büntetés-kiszabás, illetve következetlen, szélsőségektől sem mentes aránytalanság) megszűnjön, és az ítélkezési gyakorlat stabilizálódjék.
A Legfelsőbb Bíróság 2000. április 26-án a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést első esetben helybenhagyó végzésében elvi éllel mondotta ki a következőt: "A társadalomra veszélyes cselekmények között vannak olyanok, amelyek absztrakt veszélyessége a védeni kívánt jogtárgy jelentőségét tekintve a legsúlyosabb büntetéssel való fenyegetést indokolja, e büntetés a tényleges életfogytig tartó fegyházbüntetés. E büntetést akkor indokolt kiszabni, ha a büntetés célja más büntetéssel, így a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének biztosításával, időtartamának meghatározásával nem érhető el. A cselekmény konkrét tárgyi súlya, az elkövető fokozott személyi társadalomra veszélyessége miatt a társadalom védelme az elkövető végleges elszigetelését teszi szükségessé. E büntetés kiszabása kivételes, és csak a legsúlyosabb, több minősítő körülményt magába foglaló cselekmények elkövetőivel szemben indokolt".
A konkrét ügyben a terheltet azért ítélték TÉSZ-re, mert féltékenységtől motiváltan élettársát és két kiskorú gyermekét számos fejszecsapással, illetőleg fojtással, tehát kombinált módon, a túlélés lehetőségét kizárva, különös kegyetlenséggel megölte.
A Bírósági Határozatok BH 2004/265. számú döntésében a Fővárosi Ítélőtábla alkalmazta a tényeges életfogytig tartó szabadságvesztést azzal a terhelttel szemben, aki a barátnőjével történt összeveszést követően az engedély nélkül tartott lőfegyverével Budapest belvárosában, egy étteremben, majd a nyílt utcán ámokfutó lövöldözést hajtott végre, és ennek során két ember halálát, további kettőnek közvetlen életveszéllyel járó sérüléseket, további egynek pedig maradandó fogyatékosságot okozott. Az LB által közzétett elvi döntés tartalma szerint: "a kiemelkedő tárgyi súlyú, motiválatlan, az állampolgárok biztonságérzetének megingatására alkalmas bűncselekményt elkövető vádlott javára - a büntetés kiszabásánál irányadó összes körülményre tekintettel - az életfogytig tartó szabadságvesztésből a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének biztosítása nem indokolt".
Ugyanebben az évben a BH 2004/353. száma alatt közzétett döntés azt az ügyet ismertette, amelynek korábban már három esetben büntetett vádlottja bűntársával közösen rendkívüli brutalitással rabolt ki egy ittas embert, majd házában támadott meg egy 67 éves özvegyasszonyt, akit négyezer forintjának megszerzése érdekében egy 25 cm pengehosszúságú konyhakéssel mellbe szúrt, már a földön többször nagy erővel fejberúgott, majd a nyakát több metszéssel átvágta. Az idős asszony megölése után a helyszínen tartózkodó fiatal nőre támadt, s hogy véres tettének túlélő szemtanúja ne maradjon, annak nyakát is több metszéssel átvágta, majd a helyszínen talált néhány ezer forintot eltulajdonította. A döntés elvi tartalma szerint "a minősített emberölés bűntettének elkövetésén túl több súlyos bűncselekményt elkövető, büntetett előéletű vádlottal szemben kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés esetén nincs helye feltételes szabadságra bocsátásnak".
Majd egy évtizeddel később a törvényszék a terheltet több emberen előre kitervelten, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette, két rendbeli lopás vétsége, 10 rendbeli okirattal visszaélés vétsége, csalás vétsége, magánokirat hamisítás vétsége, valamint készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés kísérlete miatt - mint különös visszaesőt - életfogytig tartó fegyházbüntetésre és 10 évre közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy legkorábban 40 év múlva bocsátható feltételes szabadságra. A büntetett előéletű terhelt a vele egy épületben lakó idős nőismerősét pénzének megszerzése érdekében ököllel súlyosan bántalmazta, majd megfojtotta. Miután a lakásában talált pénzt eltulajdonította, a sértettet feldarabolta, testrészeit lefagyasztotta, majd apránként különböző helyeken és módon megsemmisítette. Ugyancsak haszonszerzési célzattal szállásadóját ököllel addig verte, amíg az földre került, majd acélbetétes bakanccsal lábát, nyakát addig taposta, rúgta, amíg az életét vesztette. A sértett halálát koponyatörés, agyzúzódás, szegycsonttörés, mindkét oldali sorozat bordatörés miatti traumás sock okozta.
A másodfokon eljárt ítélőtábla a 2013. szeptember 24-én kelt ítéletével a büntetést annyiban változtatta meg, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésből a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárta. Ezáltal a büntetést az életfogytig tartó szabadságveszésről tényleges
- 130/131 -
életfogytig történő szabadságveszésre súlyosbította. A súlyosítást az ítélőtábla a következőkkel indokolta:
"A vádlott kiemelt tárgyi súlyú és veszélyességű, többszörösen minősülő ölési cselekményeket hajtott végre feltételes szabadság és felfüggesztett szabadságvesztés hatálya alatt. Ölési cselekményét bestiális kegyetlenséggel, és gátlástalansággal hajtotta végre. Az idős nő holttestét emberileg mélyen megalázó, kegyeletsértő módon semmisítette meg, terhére olyan nyomatékos, súlyosító körülmények állapíthatók meg, amelyekből a személyében rejlő rendkívül kimagasló társadalomra való veszélyességre vonható alappal következtetés, amely csak és kizárólag tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés alkalmazását teszi indokolttá és szükségessé, a speciális és generális prevenciók szem előtt tartásával".
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabó ítéletek kivétel nélkül a legjelentősebb tárgyi súlyú bűncselekmények miatt, az emberölés több okból súlyosabban minősülő esetei miatt kerültek kiszabásra, s a legfőbb bírói fórum által kezelt ítélkezési gyakorlat kiegyensúlyozottá vált, melynek eredményeképpen jelenleg 280 jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt tölti a büntetését, és 48 olyan jogerős elítélt van, akit kizártak a feltételes szabadságra bocsátásból. Tehát összesen 328 életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltből 48 az, aki TÉSZ-t kapott.
A Börtönügyi Szemle 2013. évi első számában megjelent tanulmányában elemezte "az extrém hosszú ítéletek végrehajtásának a Szegedi Fegyház és Börtönben szerzett tapasztalatait". Ebben tényszerű adatok alapján jutottak a következő megállapításra: "elmondható, hogy az elítéltek mindegyike az emberölés minősített esetének több pontját is megvalósította az elkövetett cselekményével...az elkövetők közel egynegyede, 44 fő a cselekményét különös kegyetlenséggel, 32 fő több emberen hajtotta végre, 12 fő nyereségvágyból ölte meg áldozatát, áldozatait. 8 fő különös visszaesőként, 7 fő más aljas indokból, illetőleg célból követte el tettét, 5 fő cselekményének áldozata 14. életévét be nem töltött személy volt".
A felhozott példák és a hivatkozott tanulmány megállapítása azt szemléltetik, hogy nem a büntetés, hanem az azt kiérdemlő tettek kegyetlenek, embertelenek, megalázóak, s nemhogy nem tisztelik az emberi méltóságot, hanem azt annak viselőivel együtt megszüntetik.
Az előző részben az ítélkezésből olyan példákat emeltem ki, amelyek 2000-től 2013-ig terjedő időszakból származtak. Tehát közel másfél évtizednyi időt fogtak át. A példák azt szemléltették, hogy az ítélkezési gyakorlat a TÉSZ alkalmazását illetően kiegyensúlyozott volt. A megnyugodott bírói gyakorlatot bontotta meg és váltott ki indulatokat az M. László ügyében hozott strasbourgi határozat és az annak nyomán született felülvizsgálati ítélet. Az M. László-ügy kapcsán ezért a TÉSZ-el kapcsolatos viták újból fellángoltak.
M. Lászlót a megyei bíróság az ítélőtábla által 2009. december 16-án jogerőre emelkedett ítéletével társtettesként, nyereségvágyból és több emberen elkövetett emberölés bűntette, 21 rendbeli rablás bűntette és más bűncselekmények miatt halmazati büntetésül - mint többszörös visszaesőt - életfogytig tartó fegyházbüntetésre és 10 évi közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható. A terhelt és védője által benyújtott felülvizsgálati indítványt elbírálva a Legfelsőbb Bíróság a 2010. szeptember 28-án kelt határozatával a megtámadott határozatokat hatályában fenntartotta, és az életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazásával összefüggésben rámutatott, hogy "a büntetés mértéke megfelelt a bűncselekmények minősítésének, és a büntetőjog más szabályaiba sem ütközik".
A terhelt 2010. december 9-én kérelmet nyújtott be a Magyar Köztársaság ellen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB), az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. Cikkének megsértése, a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélküli életfogytig tartó büntetés kiszabása miatt, valamint sérelmezte a 6. Cikk megsértését is.
Az EJEB az M. László kontra Magyarország ügyben 2014. május 20-án meghozott és 2014. október 13-án véglegessé vált ítéletében megállapította, hogy megsértették az Egyezmény 3. Cikkének azon rendelkezését, mely szerint "senkit nem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni". Márpedig az elnöki kegyelmezés jogintézménye nem teszi lehetővé annak megismerését, hogy mikor és milyen feltételek mellett kerülhet az elítélt feltételes szabadságra.
Az EJEB megállapította az Egyezmény 6. Cikk (1) bekezdésének sérelmét is. Az EJEDB döntésére figyelemmel a 2014. évi LXXII. törvény 93-162. §-ai módosították a 2013. évi CCXL. törvényt (Bv. tv.) és a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetére 2015. január hó 1. napjával bevezette a kötelező kegyelmi eljárás jogintézményét.
A Bv. tv. 436. § (1) bekezdése szerint az 1978. évi IV. törvény alkalmazásával kiszabott büntetések és intézkedések végrehajtása során - egyes, a Bv. tv.-ben meghatározott, de az M.-ügyre nem vonatkoztatható kivételtől eltekintve - a Bv. tv. rendelkezései az irányadók, következésképpen azt a módosítás hatályba lépése előtt kiszabott büntetések esetében is alkalmazni kell.
Az Alkotmánybíróság a 2015. január 20-án kelt 3013/2015. (I. 27.) AB végzésével az 1978. évi IV. törvény 47/A. § (1) bekezdés II. fordulata, (3) bekezdése és a 2012. évi C. törvény 42. § II. fordulata, a 44. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítvány tárgyában az eljárást megszüntette, és a végzés 14. pontjában kifejtette, hogy "az indítvány benyújtását követően az Országgyűlés törvényt alkotott a büntetések és intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény és ehhez kapcsolódóan más törvények módosításáról. A 2014. évi LXXII. tv. 93-162. §-ai módosí-
- 131/132 -
tották a Bv. tv.-t. A 15. pont egyértelműen rögzítette, hogy "ezzel lényegesen módosult az indítvány benyújtásakor fennállt az a jogi helyzet, amely az indítványra okot adott." Az Alkotmánybíróság a 17. pontban kifejtette, hogy az indítvány okafogyottá vált, ugyanis az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem áll fent.
Az EJEB 2014. május 20-án hozott, Magyarországot az Egyezmény 3. Cikkének megsértése miatt elmarasztaló határozatára figyelemmel a Legfőbb Ügyészség, valamint a terhelt és védője felülvizsgálati indítványt nyújtottak be az egyezménysértés orvoslása érdekében, konkrétan a feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó rendelkezés mellőzése és annak megállapítása iránt, hogy a terhelt a korábbi Btk. 47/A. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján feltételes szabadságra bocsátható.
A legfőbb ügyész képviselője a nyilvános ülésen módosította az indítványt, és a megtámadott határozatok hatályban tartását indítványozta arra figyelemmel, hogy a magyar jogalkotás az EJEB előírásait szem előtt tartva kiküszöbölte az egyezménysértést a terheltre is kötelezően vonatkozó kötelező kegyelmi eljárás lefolytatásának Bv. törvényt módosító jogszabályi bevezetésével. Miután a jogalkotó az EJEB határozatában előírtaknak eleget tett, ezért a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott határozatnak az egyezménysértő jellege megszűnt.
E felülvizsgálati indítványokat elbírálva a Kúria a Bfv.II.1812/2014/18. számú, 2015. június 11-én kihirdetett ítéletével a megyei bíróság, illetőleg az ítélőtábla ítéletét M. László terhelt tekintetében megváltoztatta, a feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó rendelkezést mellőzte, és megállapította, hogy a terhelt az életfogytig tartó szabadságvesztésből legkorábban 40 év letöltése után bocsátható feltételes szabadságra.
A Kúria Büntető Kollégiumának vezetője a 2015. június 17-én kelt indítványában az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, elvi kérdésben a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 32. § (1) bekezdés a) pontjának II. fordulatában meghatározott okból, a Bszi. 33. § (1) bekezdés a) pontjában megállapított jogkörében a 2013. évi CCXL. törvény 46/A. § alkalmazásának tárgyában jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta annak kimondása végett, hogy
1. Nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv által megállapított egyezménysértés nem az azt feltáró határozat magyar bíróság általi közvetlen alkalmazásával, hanem az emberi jogi szerv döntésének a magyar jogrendbe beillesztésével, a Be. szerinti felülvizsgálati eljárás során hozott kúriai határozat alapján, vagy a Kúria határozatának következtében megismételt eljárás eredményeképpen küszöbölhető ki.
2. Az 1978. évi IV. törvény 47/A. §-a, valamint a 2012. évi C. törvény 42-44. §-ai alapján az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátást kizáró rendelkezést (TÉSZ) tartalmazó ítélkezési gyakorlat megváltoztatására - a hatályos jogi szabályozásra, az EJEB esetjogára és az Alkotmánybíróság 2015. január 20-án hozott 3013/2015. (I. 27.) AB végzésére figyelemmel - tényleges ok nem állapítható meg.
Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria Bfv.II.1812/2014/18. számú, 2015. június hó 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata megosztja az ítélkezési gyakorlatot, mivel a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt M. László terhelt ügyében mellőzte a jogerős ítélet feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó rendelkezését, és megállapította, hogy a terhelt legkorábban 40 év kitöltése után bocsátható feltételes szabadságra.
Az indítványozó rámutatott, hogy az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatára figyelemmel nincs olyan EJEB döntés, vagy alkotmánybírósági határozat, amely a magyar jogrend részét képező törvényi rendelkezés, a TÉSZ alkalmazását akadályozná vagy kizárná. Ezek hiányában a Kúria Bfv.II.1812/2014. számú felülvizsgálati határozata szembe helyezkedett a hatályos büntető anyagi joggal, és alaki szabályt is sértett, amikor az anyagi jogerőt felbontva mellőzte a feltételes szabadságra bocsátást kimondó rendelkezést, és kimondotta, hogy a terhelt 40 év kitöltése után feltételes szabadságra bocsátható.
A legfőbb ügyész indítványában egyetértett a jogegységi eljárás lefolytatásának indokoltságával, és azzal is, hogy a Kúria Bfv.II.1812/2014. számú felülvizsgálati határozata nem állapíthatta volna meg egy konkrét jogszabálynak az Egyezménybe ütközését, és a magyar jogalkalmazó erre hivatkozással nem mellőzheti a hatályos magyar jog alkalmazását. Az egyezménysértés megállapítása az EJEB hatáskörébe tartozik. A legfőbb ügyész indítványozta, hogy a jogegységi tanács a Büntető Kollégium vezetőjének indítványával egyező tartalmú határozatot hozzon.
A Bszi. 32. §-ának (1) bekezdése állapítja meg azokat az okokat, amelynek alapján jogegységi eljárásnak van helye. Az (1) bekezdés a) pontja megkülönbözteti a joggyakorlat továbbfejlesztését, vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítását, mint olyan feltételeket, amelyek elvi kérdésben foglalhatók össze, s amelyek megválaszolására jogegységi határozat meghozatala szükséges, és további két fordulatában a korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatását vagy hatályon kívül helyezésének szükségességét állapítja meg. Ezen okok alapján a jogegységi tanács megalapításának rendjét a 34. § (4) bekezdése akként differenciálja, hogy a Kúria teljes kollégiumának kell jogegységi tanácsként eljárnia, ha a jogegységi eljárás célja a korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése, vagy a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében szükséges elvi kérdés eldöntése. Amennyiben jogegységi eljárásra az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében van szükség, úgy a jogegységi tanács öt tagból áll.
A szóban lévő ügyben mindenekelőtt azt kellett eldönteni, hogy a jogegységi eljárásra a joggyakorlat továbbfej-
- 132/133 -
lesztésének érdeke, avagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása miatt van szükség. Az első esetben a teljes kollégiumnak, míg a második esetben öt tagú tanácsnak kell eljárnia.
A Bszi. 32. § (1) bek. a) pontjában előírt, de a 34. § (1) bekezdése és (4) bekezdése közötti különbséget, illetőleg a joggyakorlat továbbfejlesztésének és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításának szempontját első ízben értelmezte a Kúria. Ennek során megállapította, hogy
"A joggyakorlat továbbfejlesztése azt jelenti, hogy a kialakult joggyakorlatot »a meglévőhöz képest« más irányba indokolt elmozdítani. Ez nem feltétlenül a korábbi joggyakorlat felszámolása, viszont kétségtelen, hogy valamilyen mértékben szembehelyezkedés a korábbival, mégpedig felülről, a jogegységi határozat által kezdődő reformálással.
Másrészt a joggyakorlat az ítélkezési gyakorlatnál horizontálisan szélesebb fogalom, s nyilvánvaló, hogy az elmozdulás (elmozdítás) eleve kihatással van az ítélkezésen kívüli jogalkalmazásra is, illetve értelemszerűen ilyen igénnyel lép fel.
Az általánosan követett gyakorlattól továbblépés és annak a jogalkalmazást befolyásoló hatása egyaránt indokolja, hogy ilyenkor a Kúria teljes kollégiuma alkosson jogegységi tanácsot.
Az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása viszont azt jelenti, hogy a meglévő kiforrott gyakorlatot közrehatás érte, ami azt elmozdítaná, ennek azonban nincs indoka, vagy azért, mert ilyen szándék valójában nem volt, vagy pedig azért, mert az ilyen igény nem alapos. Ezen esetben a jogegységi tanács - amennyiben nincs szükség korábbi jogegységi határozat megváltoztatására vagy hatályon kívül helyezésére - öt tagú.
Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében hozott jogegységi határozat valójában annak megerősítése, hogy a bírósági jogalkalmazás - az ítélkezés valamennyi területén - kiegyensúlyozott, a bíróságok által általánosan követett, ezért nincs ok a változtatásra. Jelen esetben erről van szó."
A jogegységi határozatnak ez a fejtegetése azért jelentős, mert a jogegységi eljárás feltételeinek tartalmát elvi éllel bontotta ki, méghozzá olyan érvénnyel, amely ügyszaktól függetlenül érvényes a Kúria egyedülálló, Alaptörvényben meghatározott kötelezettségének teljesítésére vonatkozóan.
Amikor a joggyakorlat továbbfejlesztése ad okot a jogegységi eljárásra, akkor valójában a konkrét bírósági döntésekben testet öltő, felmérhető ítélkezési gyakorlat elvi alapú továbbvitelére történik útmutatás, amely értelemszerűen magában foglalja a létező gyakorlattól eltérést, annak kiterjedését. Az alkotmányos eszköz törvény rendje szerinti alkalmazása a Kúria által sem válhat jogalkotássá. A jogegységi okok közül tehát ez a legkényesebb, s ezért érthető, hogy ha a már kialakult ítélkezési gyakorlat elmozdításának indokoltsága az ok, akkor ennek felelősségét a Kúria szintjén az azonos ügyszakban ítélkező valamennyi szakbíróból álló testületnek kell viselnie.
Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításának érdeke a már létező, kiegyensúlyozott ítélkezés megóvása, annak elkerülése, hogy a megnyugodott ítélkezést egy annak ellentmondó döntés (vagy több döntés) ne zavarhassa meg, és a Kúria kötelessége, sőt felelőssége e rendet megbontani képes elvi álláspont helyreigazítása, és az igazoltan létező jogépség megóvása. Amikor tehát arra kell vigyázni, ami egy jól működő gyakorlat fenntartása, akkor ahhoz elegendő az öt szakbíróból álló tanács felállítása.
A jogegységi eljárás tárgya nem a Kúria Bfv.II. tanácsa által lefolytatott (az alaphatározatokkal szemben gyakorlatilag második esetben érvényesített) felülvizsgálati eljárás és annak kritikája volt, mert annak jogerejét és rendelkezését megváltoztatni már nem lehet, arra a jogegységi eljárás sem képes.
Az indítvány által helyesen feltárt elvi kérdés sokkal többet tartalmaz, és az említett döntés kihatása az ország ítélkezési gyakorlatát a büntető anyagi jog szankció rendszerének egészét illető kételyek előidézésére és az ítélkezési gyakorlat egészét érintő befolyásolására, elbizonytalanítására volt alkalmas. A felülvizsgálati döntés ugyanis a jogegységi indítványban megfogalmazott azon elvi kérdést vetette fel, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a perbíróság ítéletében kizárhatja-e egyáltalán a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Tehát tulajdonképpen alkalmazható-e a jövőben a hatályos Btk. szankció rendszerének legszigorúbb büntetése, avagy sem.
Ezzel összefüggő további elvi kérdés, hogy az EJEB határozata a hatályos joggal szemben képezhet-e közvetlen jogalapot valamely büntetőjogi főkérdés eldöntéséhez, ügydöntő rendelkezéséhez, s ehhez képest hogyan teljesíthető a Be. 423. §-ának (3) bekezdésében megkívánt követelmény.
Az említett elvi kérdések megválaszolásánál az sem volt figyelmen kívül hagyható, hogy az Alaptörvény IV. Cikkének (2) bekezdése maga rendelkezik a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetőségéről, korlátairól. Amennyiben egy bírósági döntés a strasbourgi esetjogra hivatkozással, egyezménysértést állítva alkalmazhatatlannak nyilvánít egy olyan hatályos törvényi rendelkezést, amelynek konkrét alkotmányos eredete van, akkor óhatatlanul magát az Alaptörvényt teszi kritika tárgyává, amelyre a legfőbb bírói fórumnak sincs kompetenciája, ezért megengedhetetlen.
- * -
A felülvizsgálati eljárás lefolytatására törvényes ok alapján került sor, azt a Legfőbb Ügyészség, illetőleg a terhelt védője indítványozta az EJEB határozatában foglaltakra figyelemmel. A kihirdetett felülvizsgálati határozat azonnal éreztette hatását, mely az elbizonytalanodást érzékeltető érdeklődésekből volt leszűrhető. Mivel a felülvizsgálati határozat tartalmának megváltoztatására törvényes ok nem létezik, a Kúriának gyorsan és hatékonyan kellett megoldást keresni az ítélkezési gyakorlat megóvása és a
- 133/134 -
bírói kar kétségeinek eloszlatása érdekében. Erre a kizárólagos legitim eszköz a jogegységi eljárás volt, amelyet - az előzőekben már ismertetett feltételek szerint - a Bszi. 32. §-ának (1) bekezdés a) pontjában megjelölt okból az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében kellett lefolytatni.
A Büntető Kollégium vezetőjének indítványát a legfőbb ügyész teljes mértékben támogatta, és az abban foglaltaknak megfelelő határozat meghozatalát kívánta.
A jogegységi eljárásra okot adó tény volt a Legfelsőbb Bíróság 2010. szeptember 28-án kihirdetett Bfv.I.334/2010/10. számú határozata, amely a terhelt ellen folyamatban volt ügyben ugyancsak legmagasabb szinten mondotta ki elvi éllel, hogy "a büntetés mértéke megfelel a bűncselekmény minősítésének, és a büntetőjog más szabályaiba sem ütközik". A Bfv.II.1812/2014/18. számú felülvizsgálatban hozott ítélet pedig ennek ellentmondott, amikor az alkalmazott jogszabály egyezménysértő tartalmára hivatkozva a korábban Legfelsőbb Bíróság által felülvizsgált jogerős határozatból a feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó rendelkezést mellőzte. Az eljárás lefolytatása és a határozat meghozatala nem tűrt halasztást.
A 2015. június hó 11. napján kihirdetett felülvizsgálati határozat figyelmen kívül hagyta a Bv. tv. január 1-jétől bekövetkezett módosítását, mert azt a téves elvi álláspontot foglalta el, hogy az a konkrét ügyben nem alkalmazható.
A jogegységi tanács megállapította, hogy az EJEB Magyar Államot marasztaló határozata nem a bírósági jogalkalmazást, hanem a jogi szabályozás hiányosságát találta egyezménysértőnek, s döntésének címzettje ezért a Magyar Állam. Az EJEB határozata tehát felülvizsgálati okot eredményezett, ennek az oknak a megvalósulása azonban nem feltétlenül eredményezi a jogerős határozat megváltoztatását. Annál kevésbé, mert az EJEB döntésének meghozatalához képest az azóta eltelt időben a Magyar Állam jogalkotása az egyezménysértést kiküszöbölte, és nem történt olyan újabb nemzetközi szerv által elvégzett vizsgálat, amely a megváltoztatott szabályozást elégtelennek nyilvánította volna.
A Be. 423. §-ának (3) bekezdése a nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv egyezménysértést megállapító döntésének felülvizsgálati következményeként annak a jogállapotnak a figyelmen kívül hagyását kívánja, amely az EJEB döntés szerinti egyezménysértés (tehát az EJEB vizsgálatának) tárgyát képezte. A Be. tehát nem ad felhatalmazást az EJEB által nem vizsgált hatályos jog figyelmen kívül hagyására. Az EJEB nem azt a rendelkezést vizsgálta és tartotta egyezménysértőnek, amelynek alapján a perbíróság az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásával egyidejűleg ítéletében kizárta a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Következésképpen az EJEB határozata alapján e büntetőtörvényi rendelkezés (TÉSZ) sem lehet felülvizsgálat tárgya.
Az EJEB nem a TÉSZ kiszabhatóságát, hanem végrehajtásának szabályait bírálta, amelyeken változtatni nem jogalkalmazói, hanem jogalkotói feladat. Az Emberi Jogi Bíróság az egyezménysértést azért állapította meg, mert a rendes kegyelmi eljárást elégtelennek találta az életfogytig tartó büntetés mérsékelhetősége és az ahhoz szükséges feltételek előrelátásához. Az önállóan gyakorolható elnöki kegyelem intézményét azért nem találta elégségesnek, mert megítélése szerint ennek szabályozása nem teszi lehetővé a fogvatartott számára annak megtudását, hogy milyen feltételek mellett és mit kell tennie ahhoz, hogy szabadlábra helyezése megfontolásra kerülhessen. Ennek az aggálynak az eloszlatására csak a jogalkotás lehetett képes. Tehát az EJEB M. László kontra Magyarország ügyében hozott határozata alapján a TÉSZ-re vonatkozó büntető anyagi jogi rendelkezéseket nem lehetett felülvizsgálat tárgyává tenni. Az egyezménysértésnek nem az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélés törvényi lehetősége és a feltételes szabadságra bocsátást kizáró bírói döntés anyagi jogi megengedettsége volt, s ekként ennek felülvizsgálatát az EJEB határozata nem is nyitotta meg.
Tény azonban, hogy az EJEB döntése és a felülvizsgálat időpontjában a jogerősen kiszabott szabadságvesztés végrehajtása folyt, s időközben megváltozott a végrehajtás nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv által kifogásolt módja. Az EJEB által kifogásolt büntetés-végrehajtási helyzet megszüntetése érdekében fogadta el az Országgyűlés a 2013. évi CCXL. törvényt módosító 2014. évi LXXII. törvényt, beiktatva a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárására vonatkozó rendelkezéseket (Bv. tv. 46/A-46/H. §-ok).
A jogalkotás ezáltal eleget tett a nemzetközi emberi jogi szerv által hiányoltaknak. Amennyiben az emberi jogi szerv jogalkotásra tartozó hiányosság miatt állapította meg az egyezménysértést, akkor felülvizsgálati ok nem is valósul meg, nem keletkezik felülvizsgálati döntési jogkör, mivel jogalkotásra van szükség, és a Kúria a hiányzó jogszabályt meg sem alkothatja, de nem is pótolhatja azt az Egyezmény közvetlen alkalmazásával. Jogszabálynak az Egyezménybe ütközését a hazai bíróságok és a Kúria sem állapíthatja meg. Az egyezménysértés megállapítása az EJEB hatáskörébe tartozik.
A nemzeti bíróság feladata az EJEB határozatának a jogrendszerbe beillesztése, ami nyilvánvalóan nem mellőzheti annak figyelembevételét, ha az EJEB határozatára a döntéssel érintett állam jogalkotással válaszol. Hogy a jogegységi határozatnak ez a megállapítása helyes, azt az Alkotmánybíróság 3013/2015. (I. 27.) AB végzése is igazolja. Az AB ezzel a határozatával az 1978. évi IV. törvény 47/A. § (1) bekezdés II. fordulata, (3) bekezdése és a 2012. évi C. törvény 42. § II. fordulata, a 44. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítvány tárgyában szüntette meg az eljárást, és kifejtette, hogy "az indítvány benyújtását követően az Országgyűlés törvényt alkotott a büntetések és intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény és ehhez kapcsolódóan más törvények módosításáról. A 2014. évi LXXII. törvény 93-162. §-ai módosították a Bv. tv.-t". A 15. pont egyértelműen rögzítette,
- 134/135 -
hogy "ezzel lényegesen módosult az indítvány benyújtásakor fennállt az a jogi helyzet, amely az indítványra okot adott". Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az indítvány okafogyottá vált, ugyanis az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem áll fenn. Ekként a felülvizsgálati eljárás időpontjában nem létezett (s azóta sem létezik) olyan EJEB döntés vagy alkotmánybírósági határozat, amely a hazai jogrend részét képező törvényi rendelkezés, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását akadályozná vagy kizárná. Ezek hiányában a Kúria Bfv.II.1812/2014/18. számú felülvizsgálati határozata szembehelyezkedett a hatályos büntető anyagi joggal, és alaki szabályt is sértett, amikor az anyagi jogerőt felbontva mellőzte a feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó rendelkezést, és azt állapította meg, hogy a terhelt határozott időtartam (40 év) letöltése után bocsátható feltételes szabadságra.
A felülvizsgálat azért volt téves, mert a Be. 423. § (3) bekezdésében megkívántak nem valósultak meg, ugyanis nem volt a törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződéssel ellentétes olyan jogszabály, amelyet figyelmen kívül kellett volna hagyni, ellenkezőleg éppen az volt az egyezménysértés megállapításának indoka, hogy nem volt olyan magyar jogszabály, amely megfelelt volna az EJEB elvárásának, ti. olyan szabályozás, amely az elítélt számára tudhatóvá teszi, hogy életfogytiglani büntetése bizonyos feltételek bekövetkezése esetén előreláthatóan csökkenthető. A 423. § (3) bekezdésének II. fordulata pedig azért nem adhatott felülvizsgálati határozatra okot, mert az a nemzetközi emberi jogi szerv döntésének alapulvételét kívánja meg a felülvizsgálati indítvány elbírálása során. A nemzetközi emberi jogi szerv döntése pedig jogalkotásbeli hiányosságot állapított meg, amelynek kiküszöbölése nyilvánvalóan nem a Kúria feladata. Ezért a felülvizsgálatban nem volt mit tenni.
A felülvizsgálati ok megvalósulása ellenére tehát nem volt törvényes alap a felülvizsgálati határozat meghozatalára. Ha ugyanis jogalkotásra van szükség, akkor nem keletkezik felülvizsgálati döntési jogkör, mert a hiányzó jogszabályt a Kúria nem alkothatja meg, nem pótolhatja, de nem is jogosult az Egyezmény közvetlen alkalmazására.
A Bv. törvényt módosító jogalkotás normakontrollját sem végezhette el a Kúria, már csak azért sem, mert a kötelező kegyelmi eljárás lefolytatásának rendjét illetően az Alkotmánybíróság sem támasztott aggályt annak hatályosulását illetően. A 2015. január 1-jétől hatályos egyezménysértést megszüntetni szándékozó jogalkotási eredményt maga az EJEB pedig nem vizsgálta, és nem is volt abban a helyzetben, hogy azt megítélje. A kötelező kegyelmi eljárás lefolytatásának rendelkezéseit ezért a Bv. tv. 436. § (2) bekezdése alapján M. László ügyében is szükségszerűen alkalmazni kell.
A Kúria jogegységi tanácsa ezért az indítványt és a legfőbb ügyész álláspontját alaposnak találva meghozta jogegységi határozatát, amely minden jogalkalmazó előtt világossá tette, hogy a TÉSZ kiszabása alkotmányos jogrendünk, hatályos büntetőjogunk része, alkalmazása nemzetközi szerződésbe nem ütközik, és az addig kialakult ítélkezési gyakorlattól eltérni nincs ok, s erre kúriai döntés folytán sincs indok.
A határozat:
"1. Az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátás kizárásának lehetősége az alkotmányos jogrend része, amelynek - törvényi előfeltételek megvalósulása esetén történő - bírósági alkalmazását nemzetközi szerződés nem tiltja.
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (TÉSZ) kiszabásának kialakult ítélkezési gyakorlatától eltérésre a hatályos jogszabályok, az EJEB esetjoga, alkotmánybírósági döntés és a Kúria Bfv.II.1812/2014/7. számú, 2015. június 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata nem adna okot.
2. Nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv döntése folytán, törvényben kihirdetett nemzetközi szerződésnek megfelelő határozat meghozatala nem közvetlenül, az Emberi Jogok Európai Egyezménye (továbbiakban: Egyezmény), mint ítélkezésre szolgáló anyagi vagy eljárási jogszabály alapján, hanem az emberi jogi szerv döntésének alapulvételével, annak magyar jogrendszerbe való beillesztésével, a büntetőeljárásról szóló törvény szerinti felülvizsgálati eljárás lefolytatásával, az egyezménysértéssel nem érintett hatályos jogszabályok alkalmazásával történik."
A Kúria Bfv.II.1812/2014/7. számú felülvizsgálati határozata 2015. június 11-én kelt. A jogegységi indítványt a Büntető Kollégium vezetője június 17. napján nyújtotta be. A jogegységi határozat július 1-jén született meg. Az ítélkezés egységét megbontó felülvizsgálati határozat súlyos helyzetet eredményezett, de a jogépség helyreállítása, az ítélkezésben megjelenő elbizonytalanodás megszüntetése három hét alatt megtörtént. A Kúriának a saját háza táján kellett rendet tennie, és ezt soha nem látott gyorsasággal végezte el.
- * -
A Kúria jogegységi határozata maga a jogértelmezés, amely az Alaptörvény által minden bíróság számára kötelező iránymutatásul szolgál, ezért alkalmas volt az ítélkezésben észlelhető elbizonytalanodást megszüntetni és az 1999 óta létező problémamentes ítélkezési gyakorlatot ismét megerősíteni. A jogegységi határozat tartalma a hatályos jog alkalmazásának szükségességéről és annak épségben tartásáról szólt anélkül, hogy az egységet megbontani képes határozat szakmai hibáit kipellengérezte volna. A jogegységi döntés hangvétele tényszerű, tárgyilagos, kizárólag jogszabályok tartalmát kibontó, ezért meggyőző hatású volt. Érzelmek és indulatok a jogegységi eljárásban nem érvényesülhettek, szerephez nem juthattak, de nem volt mindettől mentes a felülvizsgálati határozat születése folytán felbolydult jogi közvélemény, amelynek egy részét a határozatra választ adó jogegységi határozat késztetett megszólalásra.
- 135/136 -
A jogi közéletben tapasztalható hangulatkeltés félreértésre vezethető vissza, ugyanis az EJEB döntése és a Kúria jogegységi határozata nem a TÉSZ szükségességét vagy szükségtelenségét kívánta eldönteni, s ebben a kérdésben nem is tartalmaztak álláspontot, ezért ellent sem mondhattak egymásnak. Tehát nem a TÉSZ hívei vagy ellenzői harcának eldöntése volt a feladat. Az EJEB több döntésében elismerte annak indokoltságát, hogy valamely elítélt ki kell, hogy töltse a terhére kirótt szabadságvesztést, gyakorlatilag az élete fogytáig. Amit azonban megkívántak, az a büntetés mérsékelhetősége, és ennek az elítélt számára kilátásba helyezése, valamint olyan szabályozás előírása, amely a fogva tartás jogpolitikailag indokolható fenntartásának felülvizsgálatára tartalmaz garanciát.
Akik a 2015. januári módosítást követően kialakult hatályos szabályozást vitatják, figyelmen kívül hagyják, hogy a szóban levő ügy kapcsán az EJEB esetjogi értékelése az Egyezmény 3. Cikkének megsértését azért állapította meg, mert vizsgálatának időpontjában a fennálló hazai szabályozás éppen a kegyelmi eljárás során nem kötelezte a hatóságokat arra, hogy a kegyelmi kérelem elítélt általi benyújtásakor megvizsgálják a fogva tartás fenntartásának törvényes büntetéstani indokok alapján fennálló igazolhatóságát. Az EJEB tehát olyan feltételrendszer előírását hiányolta, amelynek az ítélkezést követően a büntetés-végrehajtás során kell érvényesülnie.
A jogalkotás a kötelező kegyelmi eljárás bevezetésével egy igen részletes, számos garanciával ellátott, több eljárási alany cselekvéséhez és felelősségéhez kötötten teremtette meg alapos feltételrendszerét annak, hogy valamennyi TÉSZ-re ítélt esetében meghatározott idő elmúltával megvizsgálásra kerüljön az, hogy további büntetésének fenntartása törvényes legitim büntetéstani indokok alapján indokolt-e, avagy feltételes szabadságra bocsátható. Ebben az eljárásban a büntetés-végrehajtási intézet, az igazságügyért felelős miniszter, a Kúria elnöke, az öttagú Kegyelmi Bizottság (amely valójában öttagú bírói testület), s nem utolsósorban a Köztársasági elnök egyaránt feladatot kapnak, és a törvény igen részletesen szabályozott tartalmi követelményei által biztosított az, hogy nem szubjektív vagy önkényen alapuló elhatározás, hanem az elítélt és a társadalom érdekét figyelembe vevő, helyes és igazolható döntés szülessék. (Megítélésem szerint a majdani döntések meghozatalánál is a társadalom védelmének érdeke kell, hogy meghatározó legyen.) A kötelező kegyelmi eljárás lefolytatásának már-már kauzisztikus szabályozása nem azonosítható az általános kegyelmi eljárások formáival.
Mindennek belátásához az Alkotmánybíróság említett határozata, a Bv. tv. módosított rendelkezéseinek áttekintése, valamint a jogegységi határozat indokainak megismerése elegendő alapot szolgáltatnak. A Kúria jogegységi határozata azért bír különös jelentőséggel, mert nem egyszerűen értelmezte az alkalmazandó jogot, hanem hangsúlyt adott annak a követelménynek, mely szerint az ítélkezési gyakorlat egységének alapvető követelménye, de egyben minden jogállam jogépségének feltétele, hogy a bíró a hatályos jogot alkalmazza, és annak ellenében nem határozhat. Az Alaptörvényből vezette le jogegységi határozatában a Kúria a törvénynek való alávetettség bírói esküben vállalt kötelezettségének közérthető megfogalmazását is, mely szerint:
"A bíró törvénynek alávetettsége a hatályos jogszabályok megtartását és másokkal megtartatását foglalja magában. E követelményeknek eleget tenni nem a hatályos jog bármi áron történő alkalmazásával, hanem a hatályos jog tiszteletével, és a hatályos joggal szembehelyezkedő jogalkalmazás tilalmának betartásával lehet".
Az EJEB pedig nem fellebbezési fórum a nemzeti bíróságok határozatával szemben, mert nem tárgyalja újra az ügyeket, azokat nem helyezheti hatályon kívül, és nem is változtathatja meg, s arra sincs hatásköre, hogy jogot alkosson, vagy a nemzeti jogszabályokat hatályon kívül helyezze.
Az EJEB maga is leszögezte, "nem az a feladata, hogy a hazai joghatóságok helyébe lépjen. Elsődlegesen a nemzeti hatóságokra, nevezetesen a bíróságokra tartozik a hazai jogszabályok értelmezési problémáinak megoldása. Ez azokra az esetekre is vonatkozik, amikor a hazai jog az általános nemzetközi jog vagy nemzetközi szerződések szabályaira utal. A bíróság szerepe arra korlátozódik, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy az ilyen értelmezés hatásai összeegyeztethetők az egyezménnyel" (Korbely kontra Magyarország 72. pont).
Az Egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvei ugyan a magyar jog részévé váltak, de nem közvetlen döntési jogalapok, hanem az alapjogok értelmezési segítsége. Amint az EJEB döntése, úgy az Egyezmény sem képezi a büntetőjogi felelősségre vonás valamely anyagi jogi akadályát, büntetés, intézkedés jogcímét, büntetés-kiszabás jogalapját, illetve feltételét, vagy felmentés, illetve eljárás megszüntetésének eljárásjogi jogcímét.
A nemzeti bíróságokra az a feladat hárul, hogy a hatáskörükbe tartozó ügyekben a hatályos jogszabályokat alkalmazva az Egyezményt ne sértsék meg.
Az EJEB döntés, illetve az Egyezmény közvetlen alkalmazása - a hatályos törvény helyett - hatáskör túllépést jelent.
Jogszabálynak az Egyezménybe ütközését a hazai bíróságok és a Kúria sem állapíthatja meg. Az egyezménysértés megállapítása az EJEB hatáskörébe tartozik.
A jogszabályok ismeretén alapuló tárgyilagosságot feltehetőleg az üggyel és eljárási pozícióval azonosuló érzelmi elkötelezettség miatt hagyta figyelmen kívül az a védő kolléga, aki a szóban levő felülvizsgálati, illetve jogegységi határozatokkal kapcsolatban azzal a kívánságával fordult a Kúria elnökéhez, hogy "elvi állásfoglalást" adjon a Kúria jogegységi döntésének iránymutató természetével kapcsolatban, illetőleg az OBH elnöke intézkedjen vagy elvi állásfoglalást adjon ki.
Az ügyvéd a Kúria jogegységi eljárását "becsületsüllyesztőnek" nevezte. A megkeresésére adott válasz egyebek között a következőket tartalmazta:
"A jogegységi határozat Alaptörvényből következő rendeltetése az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása, és ennek érdekében a felmerült elvi kérdések megol-
- 136/137 -
dása, annak szakmai érvekkel alátámasztása. A jogegységi határozat tehát maga az elvi kérdés megoldása, ezért annak tárgyában »elvi állásfoglalás« kérése értelmezhetetlen.
A Bszi. 31. § rendelkezik az elvi bírósági határozatról és az elvi bírósági döntésről. E törvényhelyből megállapíthatóan az elvi döntések és elvi határozatok Kúria általi közzététele is az ítélkezés egységesítését szolgálják, de nem a jogegységi határozat korrekciós eszközei.
Az OBH elnökének feladatait a Bszi. 76. §-a tartalmazza. Az abban felsoroltakra figyelemmel eleve képtelenség az a kívánsága, hogy a bíróságok igazgatásának központi feladatait ellátó legmagasabb igazgatási vezető jogegységi határozatról elvi állásfoglalást adjon vagy intézkedést tegyen."
A köztudottan jól képzett ügyvéd teljesíthetetlen kívánságát nem a felkészültség hiánya motiválta, sokkal inkább az álláspontjából kiolvasható, elkötelezett TÉSZ-ellenesség. Be kell ismerni, hogy a TÉSZ indokoltságát illetően a társadalom és a szakma is megosztott, s mint a halálbüntetés létjogosultságát vagy annak ellenkezőjét illetően a vita, ha csillapodott is, de nem szűnt meg. A vitának az eldöntése nem volt és nem is lehetett a jogegységi eljárás tárgya, célja, mégis fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátást kizáró szabályozás 1999. március 1-jén történt bevezetése annak az igénynek a jogi kielégítését adta meg, amely a korábban halálbüntetést érdemlő, legsúlyosabb bűncselekményeket elkövetőkkel szemben megteremtette a társadalomból végleges kirekesztésüket megengedő jogi szabályozást.
A tettarányos felelősségi rendszert magáénak valló büntetőjog szankciórendszerét illetően a legsúlyosabb büntetés kétségtelenül a TÉSZ, de az szemben a megsemmisített halálbüntetéssel (álláspontom szerint) nem kivételes büntetési nem, s már csak ez okból sem tartom alaposnak az analógiát a halálbüntetéssel. A halálbüntetés kivételességét ugyanis az 1978. évi IV. törvény a büntetés kiszabásának elvei között, 84. §-ában maga állapította meg a következőképpen:
"Halálbüntetést kivételesen és csak akkor lehet kiszabni, ha - a bűncselekmény és az elkövető kiemelkedő társadalomra veszélyességére, a bűnösség különösen magas fokára figyelemmel - a társadalom védelme csak e büntetés alkalmazásával biztosítható".
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban ilyen rendelkezést sem a korábbi, sem a hatályos Btk. nem tartalmaz. Kétségtelen, hogy a törvény indokolása a 45. § kapcsán azt tartalmazza, hogy "a vagylagos büntetéskénti meghatározásból következően kivételes jellegű büntetésnek tekintendő". Ez a javaslathoz fűzött indokolás azonban kifejezett törvényi rendelkezés nélkül nem értékelhető, mert elfogadott törvényi előírás helyett az indokolás nem pótolhatja azt, amiről maga a norma hallgat. Az 1978. évi IV. törvény szabályozása világos szempontokat tartalmazott normaszövegében, amely feltételét és okát adta a jogalkalmazó számára az akkori szankciórendszer első helyén álló büntetés kivételes természetének mibenlétéről. Ezzel szemben a 2012. évi C. törvény 45. §-ának idézett indokolása nem létező törvényi parancsot indokol.
Az életfogytig tartó szabadságvesztést a már idézett Legfelsőbb Bírósági ítélet maga is kivételesnek említette indokolásában. A kérdést illetően a jogirodalom megosztott.
A hatályos Btk. 41. §-ának magyarázatánál a szóban levő törvény "Nagy Kommentárja" (OPTEN Informatikai Kft. 2016. 207. oldal Főszerkesztő: dr. Polt Péter) átvéve a jogkódexben hozzáférhető kapcsos kommentár új törvény hatálybalépését megelőző érvelését, elismeri olyan szakirodalmi álláspontok létezését, amelyek az életfogytig tartó szabadságvesztést a halálbüntetés eltörlése után sem tekintik kivételesnek. Eszerint:
"Az Alkotmánybíróság a 23/1990. (X. 31.) AB határozatával a halálbüntetésre vonatkozó törvényi rendelkezéseket megsemmisítette. Ez a tény azonban nem eredményezte az életfogytig tartó szabadságvesztésnek kivételes büntetéssé válását, mert ez a fogalom kizárólag a halálbüntetésre vonatkozott. Kivételes büntetési nem az új Btk. büntetési rendszerében sincs. A szabadságvesztés egységes büntetési nem, és ennek egyik lehetséges fajtája az életfogytig tartó szabadságvesztés. A halálbüntetés alkotmányellenességének megállapítása 1990-ben az Alkotmánybíróság által, majd később az erre vonatkozó büntető anyagi jogi szabályoknak és más jogszabályok ezzel összefüggő rendelkezéseinek megsemmisítése sem indokolhatja általában véve a büntetéskiszabás rendszerének az enyhülés irányába történő elmozdulását. Az Alkotmánybíróság határozata kizárólag a halálbüntetést érintette, és nem a szabadságvesztés mint egységes büntetési nem alkalmazhatóságának elveit."
Az életfogytig tartó szabadságvesztés az ezt kimondó törvényi rendelkezés hiányában nem kivételes büntetés (ennek hiányában a kivételesség dogmatikailag nem igazolható) és akkor sem lesz ilyen, ha e büntetés tekintetében az ítélő bíróság feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja. A TÉSZ ugyanis - mint láttuk - alkotmányos [Alaptörvény IV. Cikk (2) bekezdés] fogalom, de a Btk.-ban nem önállóan nevesített büntetési nem, hanem a szabadságvesztés határozatlan ideig tartó esete (Btk. 34. §).
A halálbüntetésről nem érdemes szólni, mert annak újraélesztését vitathatatlan nemzetközi feltételrendszer zárja ki. A TÉSZ létjogosultságát illetően abszolút érvényű tilalom nem létezik. Ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést, a TÉSZ fenntarthatósága mellett érvelők a büntetési célok közül a társadalom védelmét, míg az ellenzők általában az Egyezmény 3. Cikkére hivatkozással az emberiességi megfontolásokat hangsúlyozzák.
Kérdés, a tettarányos felelősségi rendszeren belül mi áll arányban a más (mások) életének elvételével, s milyen büntetést érdemelnek a társadalom rendjével következetesen szembehelyezkedő bestiális bűnelkövetők. Meddig kell megértést tanúsítani a humanizmusra hivatkozással? De itt már nem a jogról, hanem az érzelmekről van szó.
Az Élet És Irodalom 2016. július 29-i száma az egész világot sokkoló nizzai, 84 ember halálát követelő terror-
- 137/138 -
cselekmény apropójából született, és annak elkövetőjét egy 1974-ben Csehszlovákiában kivégzett bűnelkövetővel hasonlította össze, aki 1973. július 10-én egy 4 tonnás teherautóval a villamosra várakozó tömegbe hajtott a cseh fővárosban, és 8 ember halálát okozta. Ez a nő volt az utolsó, akit Csehszlovákiában kivégeztek.
A cikk írója a prágai ámokfutót az Iszlám Állam terroristájával vonta párhuzamba, és akként értékelte, hogy "Mohamed Lahouaiej Bouhlel Hepranovához hasonlóan számkivetettsége miatt gyilkolhatott, az iszlamista szál az ő esetében is csak eszköz lehetett, kétségbeesett magyarázat tettére mind a maga, mind a nagyközönség számára. Sem ő, sem a korábbi terrorcselekmények végrehajtói közül sokan mások nem voltak képesek értelmezni és felfogni olyan komplex vallási-társadalmi mozgásokat, amelyekről az európai, beleértve a magyar értelmiség, igen, akár itt az És hasábjain is vitatkozik. Őket nem ez motiválta. Lahouaiej Bouhlel nem elsősorban iszlám terrorista, hanem egy frusztrált, másokkal kommunikációra képtelen, meg nem értett egyén lehetett, aki beteljesületlen vágyai és félelmei miatt a társadalmat vádolta meg, majd végrehajtotta ítéletét.
Olga Hepnarová 1974 áprilisában a Prágai Városi Bíróságon, az utolsó szó jogán annyit mondott, hogy a világnak sokkal jobban kellene törődnie a fekete bárányokkal, kitaszítottakkal, mert saját példája is mutatja, hogy másokra nézve veszélyessé válhatnak. Amikor a bíróságon megkérdezték Hepnarovától, mi az, ami bántotta, csak annyit mondott: "bosszant, hogy nem tudtam több embert megölni." Mohamed Lahouaiej Bouhlel utolsó sms-ében még több fegyvert kért a helyszínre. Fontos adalék: a cikk megírásának pillanatáig nincs közvetlen bizonyíték Lahouaiej Bouhlel és az Iszlám Állam közötti kapcsolatra, függetlenül attól, hogy a terrorszervezet magára vállalta szombat este az akciót. Hepnarovát végül kivégezték, a korabeli visszaemlékezések alapján azért, mert a Csehszlovák Kommunista Párt "megértette" a nép szavát, az emberek vért akartak látni. Pedig ha a 22 éves lányt nem beszámíthatónak nyilvánították volna, elkerülhette volna a legsúlyosabb büntetést. A politika sem változott, sokan ma is a nép gyilkos ösztöneire hivatkozva keresik a pillanatnyi népszerűséget, pedig 15 évvel Hepnarová kivégzése után Csehszlovákiában is eltörölték a halálbüntetést. Hepnarová ügyvédje soha nem tudta feldolgozni a politika által elvárt ítéletet, sem azt, hogy védencét meg lehetett volna menteni a haláltól, néhány évvel később öngyilkosságot követett el" (Eddig az idézet).
A bűnelkövetők megértésének határait a törvény vonja meg. Van, ahol ezt egyenesen kötelezővé teszi. Ennek példája az erős felindulásban elkövetett emberölés, ahol a privilegizált esetek megállapításához a bíróságnak a józan megfontolást ellehetetlenítő, tudatszűkítő állapothoz vezető, méltányolható okot kell vizsgálnia, s eldöntenie, hogy az erős felindulás abból származott-e avagy sem. Ennek példája az az eset, ahol az elkövetőt különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettével vádolták meg, de a bíróság az emberölés minősített esete helyett, a privilegizáltat, az erős felindulásban elkövetett esetet állapította meg, mert "megértette", hogy a féktelen dühből elkövetett ölés (a 24 késszúrás) egy évek óta húzódó sértetti provokáció, a terheltet sanyargató, őt megalázó magatartás indulati reakciója volt. A törvény kötelezése, a bíró alapos munkája, judiciuma és bölcsessége mindenre ki kell, hogy terjedjen, ami az ügy elbírálása szempontjából jelentős. Úgy a terheltet terhelő és mentő, mint az elkövetést közvetlenül előidéző körülményeket stb.
Nem feladata azonban a büntető igazságszolgáltatásnak, a tömeg- vagy sorozatgyilkosok (büntetőjogi beszámítási képességüket nem érintő) torz lelki világának elemzése, megértése, vagy éppen mindenáron annak kimondása, hogy aki már-már felfoghatatlanul iszonyatos cselekményt követ el, az nem lehet épelméjű. Ez a szerep és ez a felfogás veszélyes, mert éppen a büntetési cél (a társadalom védelme) elérését veszélyezteti, s a közösség oltalma helyett annak kiszolgáltatottságához vezet. A bűnelkövető iránti empátia ilyetén túlhajtása a büntető igazságszolgáltatás szerepének félreértése, amely az állam önvédelmi képességének csődjét eredményezheti. Az államilag szervezett társadalomnak nemcsak a külső ellenséggel szemben kell tudnia megvédenie magát, de eredményesen kell küzdenie a belső ellenséggel szemben, ami nem más feladat, mint annak felvállalása, hogy polgárait, azok életét, testi épségét megvédi a bűnözéstől.
Az idézett írás szerzője azonban félreérthetetlenül azok megértését és életük megóvását kívánja, akik minden állam büntetőjoga szerint az alkalmazható legszigorúbb büntetésre kellene, hogy számítsanak. A szerző érvrendszere akár a halálbüntetés ellen, akár a TÉSZ ellen felhasználható, s elemeit tekintve nem egyedülálló, de nem is eredeti. Hozzá lehetne még nyugodtan sorolni Breiviket, aki sátáni ideológiája alapján több, mint 70 fiatal életét oltotta ki, s napjainkban saját országa ellen nyer pert, mert fogva tartásának körülményei nem olyan komfortosak, mint ő szeretné.
A közelmúltban született írásra azért hivatkozom, mert abból az a szemlélet olvasható ki, amely a büntető igazságszolgáltatás és büntetés-végrehajtás feladatául az akár az egész világgal szembehelyezkedő tömeggyilkos megvédését, méltóságának másokkal szembeni feltétlen elismerését tekinti céljának.
Ezzel szemben a Btk. - az 1978. évi IV. törvény szabályozását gyakorlatilag megtartva - 79. §-ában a büntetés célját a következőkben határozza meg: "a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el". Ezzel a céllal aligha egyeztethető össze a hivatkozott írásmű mondanivalója. Jóllehet hasonló érvekkel lépnek fel a TÉSZ ellenzői is.
A TÉSZ-szel foglalkozó irodalom legtöbb szerzője - szemben a hatályos szabályozással - az intézmény ellen emel szót elsősorban azzal az érveléssel, hogy e büntetés nem ad reményt az elítéltnek, nem tiszteli emberi méltóságát, amikor megfosztja a társadalomba visszatérés reményétől. Ez utóbbi megfontolás az Alkotmánybíróság 144/2008. (XI. 26.) AB határozatból is megállapítható. E szerint: "az emberi méltósághoz való jogból következik,
- 138/139 -
hogy az elítéltnek lehetőséget kell biztosítani a rehabilitációra, arra, hogy jogsértés nélkül helytálljanak egy szabad társadalom feltételei között. A reszocializáció pedig megköveteli, hogy az arra objektív szempontok alapján érdemesült elkövető számára egy későbbi, büntetéstől mentes életvitel feltételeit a jog megteremtse. [A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezzem, hogy a 3013/2015. (I. 27.) AB végzéshez is csatoltak különvéleményt, illetve párhuzamos indokolást.] Ez nem csupán a terhelt érdeke, hanem a társadalomé is".
Az idézett, egy korábbi alkotmány jogi háttere alapján hozott, ma már vitatható alkotmánybírósági határozat, amely nyilvánvalóan nem tekinthető irányadónak az Alkotmánybíróság hivatkozott 2015. januári, eljárást megszüntető határozatával szemben. Hozzá kell tennem, aligha vitatható eredményesen e büntetési nem alkotmányossága, ha arról maga az Alaptörvény rendelkezik. Természetesen ez a jogi megoldás nem véletlen. Következményeit azonban mindenkinek tiszteletben kell tartani.
A Kúria 3/2015. BJE számú határozatának megszületése azért is jogtörténeti értékű és jelentőségű, mert - kizárólag törvények rendelkezéseinek értelmezése alapján - ad közérthető útmutatást arról, hogy a hatályos jog alapján kell a jogalkalmazónak eljárnia, és sem a jogalkotó feladatait, sem pedig az egyezménysértés megállapítására kizárólagosan jogosult EJEB szerepét nem veheti át.
A kriminológusok, jogszociológusok, jogtudósok vagy publicisták jogintézményt vitató tanulmányai vagy előadásai a jogirodalom értékes vagy kevésbé figyelemre méltó produktumai lehetnek, de nem befolyásolhatják a jognak való alávetettségre felesküdött bírót. A Kúria szóban levő jogegységi határozata óta elcsendesültek a TÉSZ-t támadó szirénhangok, s hogy ez így történt, abban a büntető ítélkezés más súlyos epizódjának is szerepe van.
K. Á. Sándor I. rendű terheltet és két társát a törvényszék előre kitervelten, aljas indokból, különös kegyetlenséggel, több emberen és 14. életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett emberölés bűntette, valamint más bűncselekmények miatt mint bűnszervezetben elkövetőket, életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsáthatók. Az ügy IV. rendű terheltjét bűnsegédként, előre kitervelten, aljas indokból, több emberen, és 14. életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett emberölés bűntette miatt ítélte 14 évi fegyházra. A cselekmények jogi minősítésének kisebb mérvű megváltoztatása mellett a Fővárosi Ítélőtábla 2015. május 8-án kihirdetett ítéletével a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést mindhárom érintett terhelt tekintetében helybenhagyta.
Az ügy harmadfokú elbírálásra a Kúriára került, aki a 2016. január 12-én meghozott - és ezáltal jogerősen befejezett - döntésével az ítélőtábla másodfokú ítéletét az I., II. és III. rendű terheltekre vonatkozóan helybenhagyta. E három vádlottra jogerősen kiszabott tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést a következőkkel indokolta:
"A vádlottak többszörösen minősülő, azaz előre kitervelten, aljas indokból, különös kegyetlenséggel, több emberen, 14. életévét be nem töltött személy, illetve védekezésre képtelen személy sérelmére követtek el élet elleni, sorozat-jellegű bűncselekményt, ami 6 ember - közöttük egy négy éves kisgyermek - életének kioltásával járt, és emellett két személynek - közülük egy gyermekkorúnak - maradandó fogyatékosságot és súlyos egészségromlást okozott. Több részcselekmény során házakat gyújtottak fel, és csak a véletlenen múlt, hogy számos további ember - köztük több gyermekkorú - nem halt meg, illetve nem szenvedett súlyos sérülést. Az ezt a cselekmény-sorozatot bűnszervezetben elkövető vádlottakkal szemben más joghátrány, mint a legsúlyosabb, azaz életfogytig tartó szabadságvesztés, szóba sem kerülhet.
A velük szemben kiszabott fő- és mellékbüntetések mindenképpen szükségesek. Az 1978. évi IV. törvény 37. §-ában megfogalmazott büntetési célokhoz, azok arányban állnak az elkövetett cselekmények rendkívüli súlya mellett a vádlottak elvetemültségére tekintettel a személyükben rejlő rendkívüli társadalomra veszélyességgel.
Törvényes a terheltek kizárása a feltételes szabadság kedvezményéből is."
A honfitársaikkal szemben embervadászatot folytató sorozatgyilkosok könyörtelen cselekményei sokkolták a társadalmat, a büntető igazságszolgáltatást pedig arra indították, hogy a társadalom védelme érdekében a törvény szigorát alkalmazza. Az ügy legfőbb bírói fórum által történt befejezését követően nem merült fel szakmai érv, vagy óhaj a TÉSZ alkalmazhatóságával szemben, és a Kúria jogegységi határozatát megszületésekor kritikával illetők közül sem tiltakozott senki a bűnszervezet tagjainak végleges elszigetelése ellen.
Az EJEB M. László-ügy kapcsán hozott döntésében szempontokat adott az általa kívánatosnak ítélt jogi szabályozásról az életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban. Mint az eddigiekből kitűnt, a magyar jogalkotás igyekezett eleget tenni az EJEB elvárásainak. Ennek ellenére az EJEB által adott szempontokat vizsgálva nem tudom elhallgatni azt az észrevételemet, mely szerint az emberi jogi bíróság esetjoga és nemzeti jogunk között e kérdésben azért támadhatnak olykor feszültségek, mert az EJEB szempontjai meghaladják a nemzetileg kodifikált jogot. A bíró az írott jog alapján kell, hogy ítélkezzen, az Alaptörvény által előírt jogértelmezéssel, ügyelve arra, hogy egyezménysértést se kövessen el.
Miként a Kúria 3/2015. BJE számú jogegységi határozata rámutatott: "fogalmilag kizárt ugyanis, hogy egyezménysértő legyen az a döntés, amely a hatályos jogot, s egyben az EJEB által el nem bírált, egyezménysértőnek nem ítélt, és az Alkotmánybíróság által megengedett szabályt alkalmazza".
Ehhez képest az EJEB úgy fogalmaz meg elvárásokat, hogy nem veszi figyelembe a nemzet jogrendjét. Az M. László-üggyel szemben támasztott követelményeinek sorában például olyan büntetés-végrehajtási szabályozást kíván meg, amely motiválja az elítéltet, hogy a rehabilitációján dolgozzon és kifogásként fogalmazza meg, hogy a prevenciós célok közül a társadalomba való visszavezetés igénye értelmezhetetlenné válik az elítélt társadalom-
- 139/140 -
tól való távoltartásával. Az EJEB kritikájához csatlakozó szerzők közül az egyik kifejezetten azt fogalmazza meg, mely szerint "a TÉSZ lényegében a büntetés-végrehajtási rendszer alapvető célját kérdőjelezi meg, mivel a büntetés reszocializációs jellege teljes mértékben hiányzik, így minden csupán a fizikai fogva tartásra redukálódik".
Szeretném megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a Btk. idézett 79. §-a a büntetés céljában nem tartalmazza annak reszocializációs jellegét. Különösen nem lehet erről szó az életfogytig tartó szabadságvesztésnél, amely nevében hordozza annak ígéretét, hogy akit ezzel sújtanak, az a társadalom közösségébe nem fog visszatérni. A feltételes szabadságra bocsátásból kizárással pedig a legszigorúbb büntetés hatályosul, ahol semmi más nem dominál, mint a társadalom védelmének érdeke.
Amikor pedig a TÉSZ "lényegét" a büntetés-végrehajtási rendszer alapvető céljával ütköztetik, akkor ez azért értelmezhetetlen, mert a 2013. évi CCXL. törvény 1. §-ának (1) bekezdése a büntetés-végrehajtás feladatául is a büntetési célok érvényesítését tűzi ki. A TÉSZ-re ítélt büntetésének végrehajtásánál a már említett büntetési cél érvényesül, az egyéni megelőzés azáltal, hogy az elkövető hermetikusan elszigetelődik azoktól, akiknek a létét, alapjogait, érdekeit veszélyezteti. A Bv. tv. 1. §-ának (2) bekezdés a) pontjában megfogalmazott további célok, melyek között az elítélt társadalmi beilleszkedése és jogkövető magatartása is nevesítve van, csak ott bírhat jelentőséggel, ahol ezt a büntetés természete megengedi. Ezek alól az egyetlen kivétel maga a TÉSZ.
Ha abból az elítélt a kötelező kegyelmi eljárás lefolytatásának eredményeképpen szabadul, akkor mindennek bekövetkezése nem más, mint a feltételes szabadságra bocsátás feltételeinek hatályosulása, valójában a kegyelmi bizottság értékelésének és a kegyelmi jogkör gyakorlójának az a meggyőződése, hogy a büntetés fenntartása az elítélttel szemben jogpolitikailag már nem indokolt. Ez azonban nem büntetéskiszabási cél, hanem a kegyelmi elhatározásra és a feltételes szabadságra bocsátásra okot adó utólag bekövetkezett körülmény. Ezeknek a felismerése, figyelembevétele kívül esik az ítélő bíróság kompetenciáján, nem tartozik az ügy elbírálásához, tehát büntetés-végrehajtási következmény. A kötelező kegyelmi eljárás során vizsgálandó szempontok hiánya ezért nem is okozhatja a bűnfelelősséget elbíráló érdemi határozat hibáját, egyezménysértő természetét. Az M.-ügy felülvizsgálatára már csak ezért sem kerülhetett volna sor.
A Bv. tv. hatályos szabályozása alapján megnyugodhatnak, azok, akik a tömeg- és sorozatgyilkosokat vagy az idős emberek tucatjait gyilkoló, a könnyű préda elérése érdekében őket megnyomorító, megfélemlítő bűnelkövetőket attól féltik, hogy emberi méltóságuk sérül, mert a TÉSZ-szel a bíróság megfosztja őket a szabadság visszanyerésének reményétől, s nem látják az alagút végén a fényt. Nos, a jogalkotás reménysugarat csillantott meg, a TÉSZ-re ítéltek látják az alagút végén a fényt, legfeljebb arra nincs válasz, hogy akiknek az élete gyertyáját ők oltották ki, azok mit látnak, s miben reménykedhetnek. Ki-ki a maga hite szerint legfeljebb az örök világosság fényében reménykedhet.
De ne ez legyen a végszó! Álljon itt befejezésül egy rövid híradás.
"John Lennon gyilkosa továbbra is börtönben marad" adta hírül az index internetes hírportál 2016. augusztus 29-én. Eszerint "a New York-i hatóságok kilencedszer is elutasították a most 61 éves Mark Chapman kérelmét, hogy feltételes szabadlábra helyezzék". Chapman 1980-ban, Manhattan-i lakása előtt lőtte agyon az akkor 40 éves Jonh Lennont, ezért 1981-ben életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Legkorábban 20 év után kérhette a feltételes szabadlábra helyezést, és legközelebb két év múlva, 2018 augusztusában folyamodhat újra.
A testület szerint
Feltételes szabadlábra helyezése nem egyeztethető össze a társadalom érdekeivel.
Yoko Ono, John Lennon özvegye is arra kérte a testületet, hogy ne engedjék szabadon Chapman-t".
A döntés láthatóan nincs túlindokolva, mert arra nincs is szükség, hiszen a döntés maga a bölcsesség.
Justicia kezéből sem a mérleg, sem a pallos nem hiányozhat. ■
JEGYZETEK
* A Tizenharmadik Magyar Jogászgyűlésen elhangzott előadás szerkesztett változata.
Lábjegyzetek:
[1] Kónya István, a Kúria elnökhelyettese
Visszaugrás
