Az alábbiakban egy kétéves kutatási program alapvető céljait és kiinduló téziseit ismertetem. A kutatás közvetlen célja egy könyv megírása, amely minden bizonnyal azt a címet viseli majd, hogy "Jogelmélet és gyakorlati filozófia". A kutatás a jogelmélet területén mozog, de nem egy jogelméleti koncepció megfogalmazására irányul. Nagyobbrészt a jogelméleti módszertan kérdései körül forog majd.
Ez nem azt jelenti, hogy a kutatásnak nincsenek tartalmi jogelméleti vonatkozásai, vagy akár az alábbi elemzésekből ne lehetne leszűrni néhány olyan alapvető állítást, amelyek egy jogelmélet sarktételei is lehetnének. Inkább arról van szó, hogy a jogelméleti diskurzusban jelenlévő elméletek némelyike voltaképpen tartalmazza azt a koncepciót, amelyet helyesnek tartok. Ezért nem arra van szükség, hogy újabb és újabb elméletek keretében adjunk hangot egyetértésünknek, hanem inkább hogy a diskurzust (erőnkhöz mérten) alkalmasabbá tegyük arra, hogy a már előterjesztett elméletek érvényességi igényét meg tudja ítélni és meg tudja vitatni.
Ez a bizonyos "alkalmasabbá tétel" alapvetően két dolgot jelent. Lehet javítani az elmélettörténeti reflexió minőségét, hogy a diskurzus belső tendenciái világosabbá váljanak, hogy ne zuhanjunk vissza újra meg újra a korábban már meghaladott álláspontok szintjére. A másik lehetőség az elméletek filozófiai tartalmára vonatkozó elemzések előmozdítása lehet. Ezen belül is különleges szerepe lehet az elméleti módszertani analíziseknek, amelyek azt tisztázzák, hogy egy bizonyos fogalmi kiindulópontról egyáltalán milyen teoretikus igényeket támaszthat egy jogelméleti koncepció. Én magam ezen a területen mozgok majd.
- 109/110 -
Pályafutásom kezdetétől azt a kérdést állítottam vizsgálódásaim középpontjába, hogy a 20. századi filozófia fejleményei milyen kihívást jelentenek a jogelméletre nézve, illetve hogyan változtatják meg a jogelméleti törekvések módszertani alaphelyzetét. A jelenleg folyó kutatás arra a felismerésre épül, hogy a filozófia és a jogelmélet közötti viszony tisztázása szempontjából stratégiai jelentősége van a gyakorlati filozófia problémájának. Legalábbis a jogelméletek egy bizonyos fajtáját csakis gyakorlati filozófiai keretben lehet művelni.
Ez nem valami különleges felfedezés. A jogelméletet hosszú ideig magától értetődően a gyakorlati filozófia egyik területének tekintették. Később azonban olyan jogelméleti módszertani álláspontok kerültek előtérbe, amelyek vitába szálltak ezzel a nézettel. Úgy gondolom azonban, hogy ezek az álláspontok eltorzították a jogelmélet módszertani karakterére vonatkozó reflexiót. A filozófiai szempontú elemzésre az a feladat vár, hogy nyerje vissza a gyakorlati filozófia horizontját a jogelmélet számára. Ez a "visszanyerés" a kutatás eredményeként kibontakozó elemzések alapvető feladata.
Az alábbiakban először is azt igyekszem majd tisztázni, miben is áll a XX. századi filozófia kihívása a jogelmélettel szemben, és hogy miképpen kerül itt képbe a gyakorlati filozófia. Ez után javaslatot teszek a jogelmélet néhány módszertanilag alapvetően eltérő változatának megkülönböztetésére, hogy pontosabban határozhassam meg, miféle elméletekkel foglalkozom majd. Aztán azt próbálom majd röviden feltárni, hogy milyen tényezők vezettek a gyakorlati filozófiai eredetű reflexió visszaszorulásához a jogelméletben, és hogy ez milyen problémákat vetett fel. A továbbiakban megjelölöm, hogy szerintem milyen irányban kell keresni azokat az érveket, amelyek megalapozzák a gyakorlati filozófiai perspektíva helyreállítását. Végül igyekszem néhány vonatkozásban tisztázni, milyen módszertani vonásai lennének az itt elgondolt, gyakorlati filozófiai alapon álló jogelméletnek.
Itt előterjesztett állításaim természetesen tentatív jellegűek, és fontos vonatkozásokban kidolgozatlanok. Szilárdabb megalapozásukhoz és következményeik alaposabb végiggondolásához a kutatás eredményeként kell majd eljutnunk.
Abból indulok ki, hogy a jogelméletre nézve a XX. századi filozófia legfontosabb fejleménye a nyelvi világtapasztalat univerzalitásának meg-
- 110/111 -
élése volt. Vagyis az, amit nyelvi fordulatnak szoktak nevezni. Ha kifejezetten azt vizsgájuk, milyen irányba mozdíthatják a jogelméletet a XX. századi filozófia fejleményei, akkor a kérdés elsősorban is azt a formát ölti, hogy a jogelméletnek miképpen kell reagálnia a nyelvi fordulat által teremtett helyzethez.
A kérdésnek természetesen van egy kézenfekvő alaprétege. A nyelvfilozófia felvirágzása soha nem látott lehetőségekkel kecsegteti azokat, akik a jogi diskurzus formáinak nyelvi elemzésével foglalkoznak. Ez azonban nem igazi válasz a problémára, mert a nyelvi elemzés csak egy tágasabb elméleti perspektíva keretei között nyerheti el teoretikus funkcióját. A nyelvi elemzésnek mindig valamilyen teoretikus kezdeményezés szolgálatában kell állnia. De mi lehet ez a tágabb perspektíva?
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a nyelvi fordulat után a kérdések a ténymegállapítási folyamat problematikája körül összpontosulnak.[1] A nyelvi fordulat aláássa azt a filozófiai intuíciót, hogy a megismerésben (a jogi tárgyú megismerést is beleértve) az önmagukban álló tények kerülnek valamilyen viszonyba a tőlük függetlenül adott megismerő szubjektummal. Ám úgy tűnik, inkább az a helyzet, hogy a tények korántsem állnak önmagukban, maguk is a nyelvi világtapasztalás textúrájához igazodnak. Nyelvi beidegződésekké vált "konvenciók" határozzák meg, mit érzékelünk egy bizonyos tényként.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy itt hozhat áttörést egy nyelvfilozófiailag iskolázott jogelméleti elemzés. Megvallom, eredetileg én magam is ebben az irányban kutakodtam. Ám ez a meglátás valójában téves. Több okból is. Egyrészt korántsem az a helyzet, hogy a naiv tényfogalomtól való szabadulás igénye a nyelvi fordulattal jelent volna meg. Ilyen törekvések világosan kirajzolódtak már Kant kritikai filozófiájában is, és később is nem egyszer (például a fenomenológiában, hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsük[2]). A nyelvi fordulat itt inkább új (talán valamivel jobb) összefüggésbe helyez néhány régi belátást. A másik ok az, hogy az alaposabb elemzés arra vezet, a jogelméletek (illetve a meghatározó jogelméleti szerzők) valójában soha nem kötelezték el magukat egy ilyen naiv tényfogalom mellett. A modern jogelméle-
- 111/112 -
tek (talán egy-két kivétellel) sohasem tagadták a jogilag releváns tények alapvetően konstruált jellegét, azt, hogy a jogi érvelésben, a jogi eljárás kontextusában a tények sajátos formát öltenek, és sajátos szelekción esnek át. Ennél is fontosabb azonban a harmadik ok. A jogelméletben valójában sohasem játszott meghatározó szerepet a ténymegállapítási folyamat elméleti problematikája. A jogelméletek jellegzetes alapkérdése inkább a jog normatív tartalmának elméleti megvilágítására (a normativitás titkára) vonatkozik, illetve annak a normatív racionalitásnak a felmutatására, amely a jogi érvelés ésszerűségének az alapját képezi. Ha a XX. századi filozófia komolyan hozzájárulhat a jogelmélet megújulásához, akkor erre csak azért lehet képes, mert releváns a normativitással összefüggő problémák szempontjából.
Mármost azt gondolom, hogy a XX. századi filozófia nagyon is releváns ebből a szempontból. De nem azért, mert a nyelvi elemzés minden további nélkül alkalmas a normativitás titkának megfejtésére. Azt hiszem, a filozófiai reflexió itt elsősorban módszertani iránymutatással szolgál. Megváltoztatja azt a szerepet, amit az alapfilozófiai (ontológiai, episztemológiai, stb.) vizsgálódások játszanak a szakfilozófiák (például a jogfilozófia) szempontjából. Kétségessé teszi, hogy a szakfilozófiai elemzéseknek valamilyen alapfilozófiai (mondjuk: ontológiai) koncepció háttere előtt kell mozogniuk, mert kétségessé teszi, hogy az alapfilozófiai konstrukciók valóban minden tekintetben alapvetők-e. Ebből a szempontból a nyelvfilozófia inkább példaként szolgál, nem pedig új alapfilozófiaként. Talán a nyelvfilozófia mutatta meg a leghatásosabban, hogy nemcsak az ontológiai vagy episztemológiai reflexió hatolhat a nyelvfilozófiai mögé, hanem a nyelvfilozófiai is az ontológiai, illetve episztemológiai reflexió mögé. Elvégre minden ontológiai vagy episztemológiai koncepció egyszersmind nyelvi konstrukció is, amelynek megvannak a maga konstrukciós normái. Ezeket a konstrukciós normákat pedig csakis a nyelvfilozófia képezheti le. Úgy áll a dolog, hogy bizonyos szempontból az ontológia, illetve az episztemológia alapvetőbb, más szempontból azonban inkább a nyelvfilozófia.
Azt hiszem, itt jön be a képbe a gyakorlati filozófia. A nyelvi fordulat új helyzetet teremt a gyakorlati filozófia területén is. Azon a területen, ahová eredetileg a jogfilozófiát is számítanunk kell (a politikai filozófia és az erkölcsfilozófia mellett). Lehet, hogy a gyakorlati filozófia szempontjából ugyanígy relativizálni lehet az ontológiai reflexió alapfilozófiai jelentőségét. Lehet, hogy a gyakorlati filozófiának min-
- 112/113 -
dig van ontológiai karaktere, de az is lehet, hogy az ontológiai reflexiónak is mindig van gyakorlati filozófiai karaktere.
Ez persze rendkívül fontos, de számunkra ígéretesebbnek tűnne, ha azt mutatnánk meg, mit jelent a gyakorlati filozófia szempontjából, ha emancipálódik az alapfilozófiai reflexió alól. A gyakorlati filozófia természetes közegét a gyakorlati diskurzus jelenti, vagyis a beszéd, amelynek keretei között az emberek szóba hozzák, hogy mit kellene tenniük, milyen indokok figyelembe vételével kell cselekedniük, és miként kell megítélniük már végbement cselekvéseket. (Ez az összefüggés egyenesen a gyakorlati filozófia meghatározását szolgáltatja: a gyakorlati filozófia a "mit tegyek?" kérdése körül forog.) A gyakorlati filozófia a cselekvés fogalmát állítja a középpontba, és az embert cselekvő lényként mutatja fel. A cselekvés problémája természetesen lehet alapfilozófiai (ontológiai) kérdés is, de a gyakorlati filozófiában másképpen vetődik fel. Itt úgy szerepel, mint a múltbéli cselekedeteket illető megítélés és a jövőbeli cselekedetekre vonatkozó döntés problémája. Nem azt kell tudnunk róla, ami elhelyezi egy tárgyelmélet keretei között, hanem azt, ami a "mit tegyek?" kérdése szempontjából releváns. A gyakorlati filozófia területén a filozófiai reflexiónak az a dolga, hogy segítsen feltárni, mi lehet releváns a cselekvésekre vonatkozó döntések szempontjából.
A nyelvi fordulat a gyakorlati filozófia forradalmát hozhatja magával, ha képes emancipálni a gyakorlati filozófiát az alapfilozófiai reflexió alól. Vagyis képes megtörni azt a modern filozófiára jellemző beidegződést, hogy a "mit tegyek?" kérdése valamilyen alapfilozófiai kitekintést feltételez. Azzal, hogy rávilágít: az alapfilozófiai elemzések nem is olyan alapvetőek, segíthet elfogadni, hogy a gyakorlati filozófia területén lényegében nem egy jó alapfilozófiai kiindulópontra van szükségünk, hanem az elemzésre váró gyakorlati diskurzusokban való jártasságra.
Így viszont már az sem magától értetődő például, hogy a jogi jelenségek megvilágítása szempontjából a döntő tényezővé a jogi jelenségek tárgyi minőségének (ontológiai karakterének) kell válnia. A normativitás gyakorlati filozófiai nézőpontból nem ontológiai jelenség, hanem olyasvalami, ami bizonyos diskurzusok korrelatívuma. Azáltal rajzolódik ki, hogy az emberek diskurzusaikban bizonyos módokon jelenítik meg cselekvéseiket.
Azt vizsgálom, hogy az alapfilozófiai reflexió alól emancipált gyakorlati filozófia milyen szerepet játszhat a jogelméletben.
- 113/114 -
Említettem, hogy kezdeményezéseim nem érintik egyformán a jogelmélet összes lehetséges formáját. Ezért fontos, hogy megfelelően körülhatároljuk, miről is van szó. A jogelméletet ugyanis hallatlan módszertani pluralitás jellemzi. A túlzott általánosítás itt szinte biztosan azt eredményezi, hogy értelmetlenségeket fogunk állítani.
Válasszuk el először is egymástól a jogászi és a nem jogászi elméleteket. Az előbbiek kifejezetten azzal az igénnyel lépnek fel, hogy kezelni tudják a jog sajátos terminológiai készletét, amit a gyakorlat résztvevői (a jogászok) is használnak. A nem jogászi elméletek szempontjából ennek a terminológiának prima facie nincs módszertani jelentősége. Az ilyen jogelméletek bátran használnak olyan terminológiát, amely idegen a gyakorlattól. (Tipikusan ez a helyzet a szociológiai rendszerelmélettel, amelyet hidegen hagynak a jogászok közötti dogmatikai viták; legfeljebb azok funkcióját igyekszik feltárni.)
Az egész kérdésfeltevés, amelyre a kutatásom irányul, a jogászi jogelméletek problematikája körül forog. Ezekről igyekszem megmutatni, hogy csakis gyakorlati filozófiai jellegűek lehetnek. Talán a nem jogászi elméletek esetében sincsen ez másként, de szerepük és módszertani jellegzetességeik miatt az alábbi érvek egyike sem vonatkoztatható rájuk megfelelő átalakítások nélkül.
Az a probléma, amie összpontosítok, kifejezetten a jogászi jogelméletek körében merül fel. A jogászi jogelméleteket ugyanis fel lehet osztani két alapvető típusra annak megfelelően, hogy miképpen viszonyulnak a jogi tárgyú bölcsességhez. A jogászi tudás elméleti szempontból meghatározó vonása alighanem az, hogy képessé tesz jogi tárgyú igények kompetens megítélésére. A jogászok alapvetően azzal foglalkoznak, hogy jogi igényeket formálnak, vitatnak, illetve ilyen igények felől döntenek. A jogi gyakorlatokban való részvétel szempontjából meghatározó, hogy az ember képes legyen felismerni: mi minősülhet egyáltalán jogi igénynek, és egy adott helyzetben mi minősülhet megalapozott jogi igénynek. Ez a képesség a gyakorlati okosság (vagy bölcsesség) egyik formája: egyfajta "prudentia". Vagyis hát ez a jogra vonatkozó gyakorlati bölcsesség, a "jurisprudentia".
Mármost a jogászi jogelmélet kitűzheti maga elé azt a feladatot, hogy ezt a bizonyos jurisprudentiát megalapozza, tisztázza, továbbfejlessze, vagyis a maga eszközeivel hozzájáruljon ahhoz, hogy a jogászok kompetensen ítélhessenek meg jogi igényeket. A jogelméletek jelentős ré-
- 114/115 -
sze mindig is ennek a jurisprudentiának a területén mozgott. Az ilyen jogelmélet csakis gyakorlati filozófiai jellegű lehet, eleve elfogadja, hogy a civilis ratio részévé kell válnia. Annak a tudásnak a részévé, amelynek révén az ember eligazodhat egy közösség nyilvános életében. Könnyű belátni, hogy az ilyen, normatív racionalitást felölelő jogelméleteknek kell megalapozniuk a tételes jogtudományok érvényesség-igényét, hiszen nem neveznénk a polgári- vagy a büntetőjog tudósának azt, aki nem képes tárgyterületének fontos fogalmait, alapvető tételeit, szabályait, illetve a velük kapcsolatos érvelést racionális értékelésnek alávetni. Ám a jogelméletek törekvései irányulhatnak arra is, hogy pusztán számot adjanak arról a terminológiáról, amelyre támaszkodva a gyakorlat résztvevői cselekvési problémáikat kommunikálják. Ekkor nem arra törekednek, hogy "okosabbá tegyék" a jogászokat, hanem csak arra, hogy helyesen értsék őket, gondoljanak egyébként bármit arról, amit a jogászok tudnak. Nevezzük az ilyen elméleteket analitikai jogelméleteknek.
Mármost a jogelméletben komoly befolyásra tett szert az az elképzelés, hogy az analitikai elméleteket nem gyakorlati filozófiai keretben kell művelni, vagyis hogy az ilyen elméletek, helyesen felfogva, egyfajta erkölcsileg semleges, leíró attitűdöt vesznek fel,[3] amelyben a "mit tegyek?" típusú kérdéseknek nincs konstitutív szerepe. Sőt, az a nézet is komoly befolyásra tett szert, hogy egy ilyen leíró elméletnek kell megalapoznia minden igazolási célú elméletet,[4] vagyis minden olyan koncepciót, amely formálni igyekszik a jurisprudentia horizontját. Voltaképpen ezzel a nézettel szándékozom vitába szállni, illetve ennek a nézetnek a bírálatából kiindulva igyekszem tisztázni a jogászi jogelméletek módszertani karakterét.
Minden jogelméleti koncepciónak szüksége van egy jó elmélettörténeti narratívára, amely lehetővé teszi, hogy számot adjon arról, miképpen illeszkedik azoknak a vitáknak a történetébe, amelyet a jogelméleti
- 115/116 -
szerzők folytattak és folytatnak egymással. Egy ilyen elmélettörténeti narratívának természetesen nem az a feladata, hogy minden valaha folyt vitához képest pozícionálja magát, vagy hogy a jogelmélet minden tematikai és módszertani fordulatáról kész legyen számot adni, hanem az, hogy megmutassa: az adott megközelítésnek van elmélettörténeti hitele, fontos vitákhoz kapcsolódik, és képes új motívumokkal gazdagítani a jogelméleti tárgyú elmélettörténeti reflexiót. Nem kell tehát tagadnia, hogy más hasznos narratíváknak is helye lehet a jogelméleti diskurzusban.
A fentiekből következik, hogy az én narratívám középpontjában a jogi tárgyú gyakorlati bölcsesség (a "jurisprudentia") és a jogelmélet viszonya áll. Említettem, hogy a jogelméletek egy része igényt tart arra, hogy birtokba vegye, illetve fogalmilag alapozza meg ezt a bölcsességet. Az ilyen jogelméletek (legalább járulékosan) olyan tudás felhalmozására irányulnak, amely hozzájárul ahhoz, hogy jogi igényeket kompetens módon ítélhessünk meg.
Fontos leszögezni, hogy a jogi tárgyú gyakorlati bölcsességre nemcsak jogelméleti úton lehet szert tenni. Sőt, az ilyen bölcsesség kialakulásának nem is ez a jellegzetes módja. A gyakorlati bölcsesség többnyire a gyakorlati tapasztalat reflexiós elsajátításából fakad. (Lehetnek olyanok, akik azt gondolják, csakis innen fakadhat.) Az emberek a gyakorlatban forgolódva szinte elkerülhetetlenül jártassá válnak a gyakorlat összefüggésében felvetődő cselekvési problémák kezelésében. Azok, akik értelmét látják jogászi jogelméletek megalkotásának, jobbára abban hisznek, hogy a jogelméleti reflexió fogalmilag csiszoltabb, tehát végső soron magasabb rendű jurisprudentiát eredményezhet, mint önmagában a tapasztalat elsajátítása.
A jogászi jogelméletek sokáig abban a meggyőződésben gyökereztek, hogy a jogelméletnek az adja a szélesebb távlatot, hogy "ellát" egészen a jogászi racionalitás metafizikai alapjáig. Nagyjából a következő szerkezetet vázolhatjuk fel ennek a meggyőződésnek az ábrázolásaképpen (főleg az észjogra tekintettel). A kiindulópontot egy metafizika képezi, tehát filozófiai állítások a valóság természetéről és struktúrájáról. Ebből a metafizikából vezetnek le egy normatív antropológiát, amely arról szól, hogy egy ilyen és ilyen metafizikai keretben elgondolt értelmes lény (az ember) létezésének milyen normatív vonatkozásai vannak. Az ember alapvetően jó-e vagy rossz, van-e valamilyen természetes célja, ami törekvéseinek vezérfonalát képezi, vannak-e természetes kötelességei, illetve jogai, amelyek nem valamilyen intézményes
- 116/117 -
döntésből, hanem metafizikai alkatából adódnak. Nyugodtan nevezhetjük ezt a normatív antropológiát természetjognak,[5] elvégre amit a XVI-XVIII. században természetjognak neveztek, ezt a funkciót töltötte be.
Ebből jól látszik, hogy (legalábbis az itt releváns értelemben) a természetjog eredetileg nem volt jogi tan. A normatív racionalitás olyan alapvetése volt, amelynek a gyakorlati filozófia két meghatározó területe, a politikai filozófia és az erkölcsfilozófia előtt kellett megnyitnia az utat. A politikai filozófia szólt arról, hogy az adott normatív antropológiából mi következik a politikai intézményekre nézve (azaz hogyan kell jól berendezni az emberi világot), az erkölcsfilozófia pedig arról, hogy az ember, akinek ilyen és ilyen metafizikai alkata van, személy szerint hogyan viselje magát (milyen célokat helyes kitűznie, mit tehet és mit nem a többi emberrel). A szó tulajdonképpeni értelmében vett jogfilozófia, amely a jog sajátos terminológiai készletét veszi birtokba, (logikailag) csak ezután következett. Reflexiós bázisát egy politikai filozófia jelentette (ez kapcsolta hozzá a releváns normatív antropológiához), de valamilyen mértékben mindig tekintettel volt a korrelatív erkölcsfilozófiára is. Az ebből kisarjadó "jurisprudentia" aztán azzal került fölénybe a puszta tapasztalati tudással szemben, hogy látta annak az embernek a helyét a világban, akinek cselekvése a jogász számára intézményes problémákat vet fel.
Az újkori filozófia fejlődése azonban ezt a szerkezetet egyre inkább problematikussá tette. Érdemes itt talán Descartes nevét kiemelni, aki a valóság természetére vonatkozó reflexió alapjainak újragondolására tett javaslatot. Bár nem tartotta elvetendőnek a metafizikai alapra állított normatív antropológia eszméjét (sőt, maga is feladatul tűzte ki annak megalkotását[6]), ám a metafizika magalapozását és a belőle fakadó normatív következmények tisztázását sokkal problematikusabbnak látta, mint elődei.
Ennek a növekvő érzékenységnek az alapja alighanem a természettudományos valóságtapasztalás felértékelődése volt. (Descartes maga is
- 117/118 -
természettudós volt.) A modern természettudós nem teleologikus, hanem kauzális kapcsolatokban ragadja meg a jelenségeket. Világossá válhat számára, hogy egy jelenség milyen más jelenségeket, illetve folyamatokat előfeltételez, az azonban sokkal kevésbé, hogy a jelenség milyen "célra irányul", milyen értelem kibomlását szolgálja, milyen normatív tartalmakat alapoz meg. A teleologikus gondolkodás térvesztése a "valóság" normatív relevanciájának problémáját egyre szövevényesebbé tette.
Természetesen nem ment végbe egyik napról a másikra a szakítás a természettudományos jelenségek normatív relevanciájának eszméjével. Sohasem veszett ki teljesen az a meggyőződés, hogy a természettudomány révén a teremtés vagy a fejlődés immanens bölcsessége tárul fel: Isten, illetve a természet "gyakorlati filozófiája". Ám eközben, az új tudomány módszertanának részeként létrejött egy olyan tényfogalom, amelyet a radikális értékmentesség nevében körvonalaztak.[7] Az új tényfogalom alapját az a tétel képezte, hogy a tények fennállása vagy fenn nem állása teljesen független attól, hogy ez olyan értelmes lényeknek, amilyenek mi vagyunk, tetszik vagy nem tetszik, kedvez vagy nem kedvez. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy ilyen valóságtapasztalásnak nem egy olyan metafizika felel-e meg, amely érvényre juttatja a "valóságos" (ami egyre inkább azonossá vált a "tényszerűvel") radikálisan értékmentes természetét.
Azt hiszem, ebből meg lehet érteni, miért lehetett olyan átütő ereje Hume álnaiv értetlenkedésének afölött, hogy az erkölcsfilozófusok (a gyakorlati filozófia emberei) miképpen hajtják végre az átmenetet a leíró metafizika és a normatív gyakorlati filozófia (a van és a kell) között.[8] Hume megjegyzése, amely példátlan mozgást indított meg mind az ontológiában és az ismeretelméletben, mind pedig a gyakorlati filozófia megalapozási problémáinak kezelésében (gondoljunk csak Kant rendszerére, amely ebből a "mozgásból" született), az egyik legnagyobb filozófiai rejtéllyé tette a metafizika és a normatív antropológia közötti kapcsolatot. Ennek a mozgásnak a hatására a "régiek" (Grotius, Hobbes, Locke, stb.) normatív antropológiája (természetjoga) gyors hanyatlásnak indult. Ez súlyos megalapozási nehézségekkel szembesítette az erkölcsfilozófiát, amelynek azontúl szembe kellett néznie a lehetőséggel, hogy alapját nem valamiféle normatív racionalitás képezi, hanem éppenséggel önkényes, szubjektív normatív igények,
- 118/119 -
amelyek között nem képzelhető el racionális közvetítés.[9] De még ennél is súlyosabban hatott a politikai filozófiára.
Természetesen sokféleképpen próbálkoztak a normatív antropológia funkciójának betöltésével a tudományos tudat új követelményeivel összhangban. Próbálkoztak azzal, hogy a pszichikai jelenségek tényszerűségében ragadják meg a normatív igények alapját (ez volt a mára szinte elfeledett pszichologizmus), de sokkal inkább azzal, hogy a társadalmi lét vagy a történeti létezés fakticitásából jussanak el a normatív racionalitáshoz. Például úgy, hogy megismerjük a társadalom természetét, feltárjuk funkcióit, és aztán racionális normatív igényként mutathatjuk fel a diszfunkciók elleni küzdelmet. Vagy mondjuk úgy, hogy feltárjuk a történelmi fejlődés törvényeit, ezekből projekcióval felvázoljuk a további fejlődési szakaszokat, és minden olyan cselekvést, törekvést, tendenciát, amely ezek irányába mutat, haladóként, előremutatóként, tehát normatív értelemben pozitívként ábrázoljunk. Ám ez csapdának bizonyult. Minden elképzelés, amely mond valamit a társadalom funkcióiról vagy belső törvényszerűségeiről, maga is társadalmi jelenség, amelynek megvannak a maga (mondjuk: tudásszociológiai) jellemzői és korlátai. Könnyen lehet, hogy egy partikuláris társadalmi eszményt csak egy meghatározott társadalmi pozícióból lehet megfogalmazni és megértetni. Más társadalmi pozícióhoz más eszmények tartoznak. Hogyan kötelezhetné el magát a szociológiai reflexió egy partikuláris, eleve korlátozott eszmény mellett? És ugyanígy: minden elképzelés, amely mond valamit a történelem törvényszerűségeiről, maga is a történelmen belül van. Kötődik egy történeti korszak partikularitásaihoz, tehát korlátaihoz. Hogyan vethetné alá magát a történeti reflexió (ha tényleg a történelem titka érdekli) egy partikuláris korszak eszményeinek? Nem jön tehát létre olyan szociológiai vagy történeti tudat, amely mögé ne hatolhatna a szociológiai, illetve történeti reflexió. Így viszont olyan normatív racionalitáshoz sem lehet eljutni, amelyet a szociológiai, illetve történeti reflexió igazol - nem pedig behatárol és relativizál. Ezek a bonyodalmak mind a történeti, mind a szociológiai reflexiót abba az irányba terelték, hogy módszertani hitelességét saját normatív tartalmainak semlegesítésével őrizze meg.[10]
- 119/120 -
Normatív racionalitás hiányában viszont nem lehet a szó igazi értelmében politikai filozófiát művelni, hiszen ebben az esetben nem lehet a politikai intézmények igazolási problémáit a megoldás reményében latolgatni. Lehet, hogy minden politikai eszmény valamilyen ideológiai tartalomban gyökerezik, és valójában nem igazolásra, hanem ideológiakritikára vár. A normatív racionalitás hiteles megalapozásának hiányában a politikai filozófia jó egy évszázadra (a XIX. század közepétől a XX. század közepéig) marginális helyzetbe került az elméleti társadalomtudományok világában.
Hogyan reagált erre a jogelmélet? Világos, hogy a korábbi szerkezet összeomlása itt is mélyreható következményekkel járt. A gyakorlati filozófia pozícióinak gyengülésére többféleképpen is lehetett reagálni. Az egyik válasz lehetett a nem jogászi jogelméletek művelése. Mivel a nem jogászi elméletek nem irányulnak valamilyen "jurisprudentia" megalapozására, úgy tűnik, gyakorlati filozófiai tartalmak (normatív racionalitás) nélkül is elboldogulnak. A jogászoknak ugyan nem nyújtanak útmutatást, de a jogot (mint társadalmi alrendszert vagy mint történeti fenomént) képesek lehetnek megértetni. A másik válasz az lehetett, hogy ki kell lépni a korábbi szerkezetből, és az új tudomány követelményeire tekintettel, új módon kell megalapozni a jurisprudentia normatív tartalmait. Meg kell szakítani a jogelmélet kapcsolatát a politikai filozófiával, nem szabad remélni, hogy megalkothatunk egy normatív antropológiát (természetjogot).
Ennek a vállalkozásnak az adekvát módszere a fogalmi redukció lehet. A fogalmi redukció a nem reflektált fogalmakat alkotóelemeikre bontja, és szükségszerű előfeltételeikre vezeti vissza. Hogy mit tekintünk szükségszerű előfeltételnek, az attól a konkrét filozófiai perspektívától függ, amelyben a fogalmi redukció módszerét kidolgozzuk. A fogalmi redukció megnyilvánulhat a kantiánus transzcendentális módszer alkalmazásában (amely olyan kategóriákhoz próbál eljutni, amelyek minden tapasztalatban előfeltételezettek),[11] de megnyílhat az eidetikus redukció útja is (amely maga is a transzcendentális reflexió egyik változata), ha valaki a fenomenológia igazában hisz.[12] El lehet indulni egyfajta empirikus redukcionizmus felé is, amely empirista
- 120/121 -
episztemológiai keretet feltételez, és mindent a tényekre vezet vissza.[13] Arról van tehát szó, hogy vesszük a jogászi fogalmakat, a jogi gyakorlatok sajátszerű terminológiai készletét, és egy "valóságelmélet" (ontológia, episztemológia) módszertani szempontjaira tekintettel (a fogalmi redukció révén) tisztázzuk azt a szükségszerű tartalmat, amely a rárakódott esetlegességek lehántása után megmarad. Ebből úgy lesz jurisprudentia, hogy a jogászokon olyan nyelvhasználatot kérünk számon, amely megfelel a jogi fogalmak lényegi, filozófiailag tisztázott tartalmának. A racionális jogászi nyelvhasználat a filozófiailag iskolázott jogászi nyelvhasználat lesz.
Ezt az utat járták a skandináv jogi realisták (az empirikus redukcionizmusnak megfelelő változatban), de a legfontosabb szerző itt minden bizonnyal Kelsen.[14] Egyrészt azért, mert ő nem egyik vagy másik filozófiai módszer iránt kötelezte el magát, hanem kifejezetten a fogalmi redukció eszméje mellett (amit művelt neokantiánus, empirista, sőt, fenomenológiai keretben is), másrészt nála látszik a legvilágosabban, hogy ezen az úton valójában nem lehet jogászi jogelméletet művelni. Kelsen ugyanis nem alapozott meg "jurisprudentiát". Komolyan vette a valóság radikálisan értékmentes természetére vonatkozó tudományos előfeltevéseket, és ezekből arra következtetett, hogy sok vonatkozásban le kell mondania a jogi igények kompetens megítéléséről. Az ő "tiszta jogtana" csak a jogi fogalmak egy igen szűk körét volt képes tisztázni. Sőt, egy sor fogalomnak kénytelen volt az elvetését javasolni.[15] A jogelméleti reflexiót száműzte a tartalmi jogi kérdések területéről, relevanciáját csak bizonyos, körültekintően meghatározott formális kérdésekre korlátozta. Vagyis ez a jogtan semmilyen támpontot nem adott a jogi tartalmak belső racionalitásának megítéléséhez. Kelsen sok vonatkozásban nem megnyitotta, hanem inkább eltorlaszolta az utat a jogdogmatika előtt.
- 121/122 -
Eddig úgy tűnik, a "jurisprudentia" megalapozására törekvő jogelmélet két lehetőség között ingadozik. Az egyik az, hogy felvállalja a metafizikai megalapozás iránti igényt, ebből épít fel egy normatív antropológiát, amelyből aztán kiszűrhetővé válik a jogi igények normatív racionalitása. A másik út az, hogy fogalmi redukció útján próbálja feltárni, hogyan vezethetőek vissza a normatív igények egy metafizikai tartalmaktól mentes, értékmentes valóság ábrázolására. Ám valójában mindkét megoldás súlyosan problematikus. Az előbbi azért, mert a metafizika melletti kiállása kiszolgáltatottá teszi azzal az erőteljes metafizika-kritikával szemben, amely újabban a modern filozófia egyik vezető motívuma lett.[16] A másik pedig azért, mert valahogyan végre kellene hajtani az értékmentes valóságból a racionális normatív igényekbe való átmenetet, amit a legtöbben megint csak lehetetlen vállalkozásnak tekintenek.
A helyzet azonban az, hogy van egy harmadik lehetőség is. Ezt nevezném interpretív jogelméletnek.[17] Ekkor a jogelmélet nem maga próbálja megalapozni a normatív racionalitás szempontjait, hanem értelmezés útján próbálja feltárni létező gyakorlatokból. Abból indul ki, hogy a normatív igények meghatározó szerepet játszanak bizonyos társadalmi gyakorlatokban. Ezekben a társadalmi gyakorlatokban a normatív igényekhez jellegzetes terminológiák és gondolkodási minták is kapcsolódnak. A jogelmélet választhatja azt az utat is, hogy igazodik a gyakorlatban immanens terminológiához és normatív mércékhez.
Fontos azonban látni, hogy mihez jut így hozzá a jogelmélet. Nem a normatív racionalitás univerzális mércéihez, hanem annak mércéihez, ami egy meghatározott gyakorlatban a résztvevők nézőpontjából racionálisnak tűnik. A normatív racionalitás itt nem transzcendálja a gyakorlatot. Erre az összefüggésre az alábbiakban úgy fogok utalni, hogy amit így kapunk, lokális jogelmélet lesz (nem pedig univerzális).
Az ilyen jogelmélet természetesen kiszolgáltatott az olyan szkeptikus kihívásokkal szemben, amelyek a gyakorlat normatív mércéinek elutasításán alapulnak. Vagyis képes arra, hogy elméleti támpontokat nyújtson azoknak, akik készek elfoglalni a gyakorlat által kínált
- 122/123 -
nézőpontot, de arra nem, hogy rávegye a gyakorlatot kívülről kritizálókat, hogy lássák be a gyakorlat normatív racionalitását.
Világos, hogy a jogelméletek jelentős része miért ódzkodik ettől a megoldástól. Azért, mert nem tud mit kezdeni az externális kétellyel, mert nem transzcendálja a gyakorlatot, mert nem mutat rá a normatív racionalitás univerzális alapjára. A magam részéről azonban amellett fogok érvelni, hogy egyedül ez az út járható a jogászi jogelmélet számára. A normatív racionalitás megalapozása azért került válságba, mert a megoldást egy univerzális gyakorlati filozófiától várták, nem pedig olyan gyakorlati filozófiai perspektíváktól, amelyek egyes létező gyakorlatok igényeihez igazodnak.
Amire törekedhetünk, csak olyanok számára lesz normatív racionalitás, akik a gyakorlatra egy bizonyos nézőpontból tekintenek. Gerald Postemát követve ezt a bizonyos nézőpontot logikai perspektívának fogom nevezni.[18] Azt gondolom, hogy a jogi gyakorlatok nem alkalmas tárgyai a fogalmi redukció módszerének, ezért a jogászi jogelméletek elkerülhetetlenül kötődnek egy logikai perspektívához, és így teoretikus érvényük a logikai perspektívához kapcsolódó társadalmi gyakorlatokra korlátozódik. Ennek a terminológiai döntésnek az az oka, hogy a saját álláspontomat szeretném elhatárolni Hart elemzésétől, amely annak idején először mutatta meg a résztvevői nézőpontok jelentőségét a társadalmi gyakorlatok normativitásának megragadása szempontjából.[19] Hartnál ugyanis a gyakorlat normativitása szempontjából releváns nézőpontok egyfajta személyes elkötelezettséget juttatnak kifejezésre. Tehát személyes perspektívák. Ez azonban nem szükségképpen van így.[20] A vonatkozó perspektívát a gyakorlat iránti személyes elkötelezettség nélkül is el lehet foglalni.[21] A lényeg tehát
- 123/124 -
nem az elkötelezettség, hanem az, hogy valaki egy meghatározott diszkurzív keretbe illeszti a gondolkodását vagy érvelését, egy meghatározott (mások rendelkezésére is álló) terminológiai készletre támaszkodva fejezi ki magát. A logikai perspektíva valamilyen tárgy felfogásának, illetve elgondolásának módját jelenti, amelyre bárki képes lehet, aki a szükséges ismeretekkel rendelkezik. A logikai perspektívákat Postema a gondolkodás vagy a deliberáció "régióinak" tekinti, amelyet propozíciók, teorémák, kérdések készletével lehet jellemezni.[22] A személyes perspektívából felvetett gyakorlati kérdések attitűdökre, válaszokra, meggyőződésekre, elhatározásokra, elkötelezettségekre, stb. vonatkoznak, míg a logikai perspektívából felvetett kérdések problémákra, koncepciókra, normákra, indokokra, érvekre.[23] ("Mit követel ebben az esetben a társadalmi gyakorlat - mondjuk a jog -, tekintet nélkül arra, én magam tisztelem-e?")
Ezzel összeállt azoknak az alapvető fogalmaknak a készlete, amelynek az elemzés számára tisztáznia kell a jogászi jogelméletek módszertani alaphelyzetét: gyakorlati filozófia, logikai perspektíva, interpretív jogelmélet, lokális jogelmélet. Kérdéses, hogy milyen eljárást követve lehet ezeket a fogalmakat megfelelően kibontani. Azt gondolom, először is körvonalazni kellene, mi szól amellett, hogy a jogászi jogelméleteket csakis gyakorlati filozófiai keretben lehet művelni. Aztán érdemes arról szólni, milyen sajátosságai lesznek az így megtalált gyakorlati filozófiai keretnek. (Biztosan nem lesz például valamiféle univerzális gyakorlati filozófia. A gyakorlati filozófia szükségessége ugyanis itt abból fakad, hogy a jogászi jogelméletnek interpretív vállalkozásnak kell lennie. Interpretív jellege folytán a gyakorlati filozófia, amelyhez így eljutunk, kötődik majd egy logikai perspektívához, ezért csak egy lokális jogelmélet megalapozását teszi lehetővé.)
Először tehát érdemes lenne áttekinteni, alapvetően milyen érveket lehet felhozni amellett, hogy a jogászi jogelmélet csakis gyakorlati
- 124/125 -
filozófiai alapokon állhat. Természetesen nem vállalkozom arra, hogy itt és most kibontakoztassam a gyakorlati filozófiai metodológia megalapozását szolgáló érvelést, hiszen a kutatás egyik fő célkitűzése éppen ennek az évelésnek a kidolgozása. Ha készen állna, nemigen lenne mit kutatni a megjelölt témában. Azt gondolom azonban, hogy most is meg lehet jelölni, hogy alapvetően milyen irányú érvekből áll majd össze az argumentáció. Úgy tűnik, három különböző érv szolgáltatja a kiindulópontot.
1. Azt a konceptuális hátteret, amelyre támaszkodva a cselekvés kérdéseit az emberek kommunikálják, és amelyet az elemző elemez, maguk az emberek alakítják ki, miközben cselekvéseiket kommunikálják. Emiatt nincsenek a dolgok természetében gyökerező támpontok annak eldöntésére, hogy egy jogrendszer fogalmi konstitúciójának keretei között bizonyos jogokat kell alapvetőbbnek tekintenünk a törvényeknél (Dworkin módjára) vagy a jogi normákat kell alapvetőbbnek tekintenünk a jogoknál (Kelsen módjára).[24] Ugyanígy nincsenek naturalisztikus támpontok annak eldöntésére, hogy (a bibliai koncepciót követve) a törvényeket valamilyen magasabb hatalom alkotásának tekintsük, amely maga nincs törvényi korlátoknak alávetve, vagy (a görögöket és a rómaiakat követve) olyan köteléknek, amelyet kölcsönös ígéretek hoznak létre egy közösségen belül.[25] Az ilyen kérdéseket jellegükből eredően nem dönthetik el természeti tények és metafizikai érvek sem: az ilyen kérdéseket az dönti el, hogy milyen az a fogalmi struktúra, amelyet ez emberek gyakorlataik kialakítása során megteremtettek, amelyet használnak, amelyben kifejezik magukat. Ostobaságnak tűnne azzal érvelni, hogy a törvény fogalmát tekintve a zsidóknak volt igazuk a rómaiakkal szemben, vagy hogy a rómaiak felfogása a törvényes rendről összeegyeztethetetlen volt a törvény fogalmával.[26] (Egyébként ez az értelme annak az állításomnak, hogy a
- 125/126 -
jogi gyakorlatok nem alkalmas tárgyai a fogalmi redukciónak. A jogi fogalmaknak nincs szükségszerű tartalma.)
Gerald Postema hívta fel arra a figyelmet Hart-kritikájában, hogy azokban a jellegzetes fogalmakban, amelyeket a jogelméletek használnak, nyilvánvaló analitikai implikációk rejlenek, amelyek nem a tárgyból, hanem az elméletből származnak.[27] Dworkin vagy a természetjogi elméletek ritkán hajlanak arra, hogy a jogi problémákat olyan fogalmakkal jellemezzék, mint Hart vagy Raz. Ebből pedig az következik, hogy az elmélet által adott leírás adekvát jellege nem a valóság tényeire való utalással, hanem egy gyakorlati filozófia plauzibilitásának tisztázásával válaszolható meg. A jogelméletek annak köszönhetik konstrukciós sajátosságaikat, hogy mondanak valamit arról, hogy a jog milyen módon elégíthet ki átfogó társadalmi szükségleteket.[28] Az elméletek mögött tehát felvázolható egy gyakorlati filozófiai természetű elméleti modell, az érvelés pedig csak akkor mélyítheti el a jogra vonatkozó megértésünket, ha a joggyakorlat megközelíti ezt a modellt.[29] Az elméletek a jogi gyakorlat megvilágításáért úgy küzdenek, hogy képet alkotnak a gyakorlat gyakorlati filozófiai tartalmáról, és közülük az jár sikerrel, amelyik (a saját elemzési perspektívája szempontjából) a legközelebb tud kerülni a gyakorlat saját gyakorlati filozófiai tartalmához.
2. Egy másik érvet alapozhatunk meg, ha abból indulunk ki, hogy a jogelmélet a társadalomtudományok egyik területét képezi. Vannak, akik azt gondolják, hogy a társadalomtudományi elméletek kidolgozása maga is egyfajta gyakorlat. Charles Taylor elemzése például azt állítja, hogy egy társadalomtudományi elmélettel elkerülhetetlenül hozzászólunk a gyakorlatban immanens vitákhoz.
Taylor azt a vonatkozást emeli ki, hogy a társadalomtudományokban az elméleti tételek összefüggésben állnak az emberek önmegértésével. Az elméleti állítások képesek formálni azt a keretet, amelyen belül az emberek megértik önmagukat, illetve gyakorlataikat.[30] Taylor elemzése arra helyezi a hangsúlyt, hogy némi zavar veszi körül azt a
- 126/127 -
problémát, hogy miképpen válnak egy társadalomtudományi elmélet állításai érvényessé.[31] Túl kézenfekvő az az elképzelés, hogy az ilyen állítások olyan igazságigényeket támasztanak, amelyeket tényekkel szemben kell megvédeni. A társadalomtudományi elméletek ugyanis egészen másképpen viszonyulnak a tényekhez, mint a természettudományok. Társadalmi gyakorlatok megvilágítására tesznek kísérletet, a társadalmi gyakorlatoknak pedig immanens értelme, illetve célja van.
Egy társadalmi gyakorlat elméleti tisztázása nem állhat csupán olyan állításokból, amelyek rögzítik a gyakorlat strukturális elemeit; alapvetően arról kell mondania valamit, hogy "miről szól" a gyakorlat. Egy társadalomtudományi elmélet akkor sikeres, ha a célok terminusaiban képes számot adni a gyakorlatról (egyebek közt képes megmutatni: a gyakorlat mennyire alkalmas arra, hogy konstitutív céljait megvalósítsa). Így talán olyan módszertani keretben kell megítélnünk az ilyen elméletek érvényességét, amely nem faktuális kijelentések igazságértékére összpontosít, hanem célkitűzések helyességére és megvalósíthatóságára (gyakorlati ésszerűségére).[32] Ez nem azt jelenti, hogy az elméletek értékelésének nincsenek faktuális vonatkozásai, hogy nincsenek olyan elméletek, amelyekkel az a baj, hogy képtelenek összhangba kerülni fontos ténybeli körülményekkel. Arról van szó, hogy a tények ilyen szerepet csak a célokhoz képest játszanak. Nem a tényekből adódnak bizonyos célok, hanem a célok tesznek relevánssá bizonyos tényeket. A tényismeretek (a tényigazságok) alapvetően olyan szerepet játszanak a társadalomtudományi elméletekben, mint a cselekvésben, amelynek mindig is faktuális körülmények között kell sikerre jutnia. (És persze ebből a szempontból a cselekvés lehetséges változatai között jelentős különbségek vannak.)
Fontos látni, hogy ez az érv igényli a legkörültekintőbb kidolgozást, mert a fejlettebb leíró metodológiáknak (például Weber metodológiájának vagy akár Raz metaelméleti álláspontjának) van mondanivalója arról, hogyan kezelhető a társadalmi cselekvés teleologikus jellege anélkül, hogy felvállalnánk egy gyakorlati filozófiai koncepció melletti kiállást. Mindenesetre az a hipotézisem, hogy a társadalomtudományokban az olyan erények fontosságát, mint a tények tisztelete vagy a pártatlanság, nem egy (erkölcsileg tökéletesen neutralizált) leíró metodológia következményeként kell felmutatni, hanem inkább specifikus gyakorlati viszonyulások erkölcsi feltételeként - vagyis egy
- 127/128 -
gyakorlati filozófiai metodológia keretein belül. Azt kell hangsúlyozni, hogy a humán tudományok (az antik hagyományra visszavezethetően) kialakítottak egy olyan sajátos gyakorlati viszonyulást, amely folyton reflektál önmagára - a pártatlanság szempontjaira tekintettel. Azt kell látnunk, hogy ez a viszonyulás miként és mennyiben lehetséges, és milyen jelentősége van társadalmi gyakorlataink szempontjából.[33]
3. A harmadik módszertani érvet az a tétel alapozza meg, hogy a jog politikai intézmény.[34] Politikai intézmény abban az értelemben, hogy egy közösség nyilvános életébe ágyazódik, és működésének, illetve felépítésének konstitutív elvei politikai elvek. A politikai elvek tisztázása pedig politikai filozófia reflexiót követel meg, márpedig a politikai filozófia a gyakorlati filozófia egyik kitüntetett területe.
A jog politikai intézményi jellege minden joggal kapcsolatos gyakorlati orientációban tükröződik, tehát áthat minden logikai perspektívát, amit csak választhat egy jogelméleti szerző. Minden joggal kapcsolatos gyakorlati orientáció, amely a jogelmélet logikai perspektíváját megteremti, a civilis ratio részét képezi. A jogászi jogelméletnek tehát egy politikai intézményt, illetve az azzal kapcsolatos nyelvhasználatot kell ábrázolnia. Minden bizonnyal ez az érv határozza meg a leginkább annak a gyakorlati filozófiai metodológiának a karakterét, amely mellett érvelni fogok.
Egy sor olyan jogelméleti kérdés tárható fel, amelynek kapcsán belátható, hogy a jognak politikai intézményi jellege van, és hogy ez alapvető módszertani jelentőséggel bír.[35] De ha egyetlen összefüggést
- 128/129 -
kellene kiemelni, akkor minden bizonnyal a jog autoritatív jellegére kellene utalnunk. A jog egyik fogalmilag meghatározó sajátossága az, hogy autoritásigénnyel lép fel. A normativitásnak az a sajátos módozata, amely a jogra jellemző, megragadhatatlan az autoritás fogalmára való utalás nélkül. A jog olyan gyakorlati indokokat szolgáltat, amelyekhez az embereknek tetszésük ellenére is igazodniuk kell. Az ilyen jellegű gyakorlati indokok morális igényeket támasztanak, amelyeket politikai úton legitimálni kell. Minden jogelméletnek, amely hozzászól a jogi tárgyú kijelentések normatív racionalitásának megalapozásával összefüggő problémákhoz, tekintettel kell lennie a jog sajátos normativitására. Ennek a bizonyos normativitásnak a megragadása viszont elkerülhetetlenül szembekerül azokkal a legitimációs problémákkal, amelyeket a jog autoritásigénye vet fel. Ezeknek a legitimációs problémáknak a kezelését pedig a gyakorlatban immanens politikai elvek teszik lehetővé. Ezen a ponton a politikai filozófia és a jogelmélet közötti kapcsolat egyik dimenziója tárul fel.
Természetesen nem akarom elmosni a különbséget az analitikai és a jurisprudentiát megalapozó elméletek között. Az a helyzet, hogy egy bizonyos vonatkozásban minden jogászi elmélet gyakorlati filozófiai jellegű, ám a jurisprudentia megalapozására törekvő elméletek egy másik, igen specifikus vonatkozásban is gyakorlati jelleget vesznek fel.[36]
- 129/130 -
Ezt kell most tisztáznunk. A jogászi jogelméletek módszertani karakterének megragadása kétlépcsős elemzést követel meg. Először a jogászi jogelméletekre általában jellemző módszertani vonásokat rögzítjük, aztán pedig azokat, amelyek csak a jurisprudentiát megalapozó jogászi elméleteket jellemzik. A jogászi jogelméletnek, hogy méltán viselhesse a nevét, képesnek kell lennie arra, hogy számot adjon a jognak nevezett társadalmi gyakorlat fogalmi készletéről egy bizonyos gyakorlati orientáció nézőpontjából (azaz valamilyen releváns értelemben uralnia kell a jogászok terminológiáját). Az olyan jogelméletek, amelyek teljesítik ezt a feltételt, a következő módszertani vonásokkal rendelkeznek:
1. Először is interpretív vállalkozásnak kell lenniük. A jogi fogalmaknak (szigorú értelemben) nincs szükségszerű tartalma, tehát a fogalmi redukció módszere nem fér hozzájuk. A jogelméletnek létező, nyelvileg közvetített gyakorlatokból kell feltárnia a jogi fogalmak tartalmát.[37] (A jogászi jogelmélet csak akkor lehet sikeres, ha "meggyőződés-alapú" magyarázatokat szolgáltat.[38])
2. A jogászi jogelméleteknek, éppen interpretív jellegüknél fogva, elkerülhetetlenül gyakorlati filozófiai karakterük van. A jogászi jogelmélet ugyanis olyan terminológiai készletet próbál uralni, amelynek gyakorlati implikációi vannak, és amelynek, mivel többféle gyakorlati orientáció fogalmi igényeihez igazodik, több különböző változata is hozzáférhető. A jogászi jogelmélet, még ha csak a jogászok jellemző gyakorlati orientációihoz kötődik is, választásra kényszerül a gyakorlat által felkínált logikai perspektívák között. Ezt a választást tények
- 130/131 -
nem diktálhatják, csakis a gyakorlati ésszerűség szempontjai.[39] Ez elől az összefüggés elől azzal sem lehet menekülni, hogy azt mondjuk, találomra választunk a logikai perspektívák között. Az ugyanis, hogy mi minősül egy bizonyos logikai perspektívának (egy bizonyos gyakorlati orientációnak), ugyancsak nem válaszolható meg kizárólag a tények alapján.[40]
3. A jogászi jogelméleteknek tekintettel kell lenniük arra, hogy a jogi terminológia minden hiteles tisztázásának lesz implicit politikai filozófiai tartalma. A politikai filozófiai tartalom nem a jogelméleti szerző megközelítésmódja, hanem a gyakorlat természete miatt van megkerülhetetlenül jelen. A jogászi jogelméletnek egy politikai intézményt, illetve az azzal kapcsolatos nyelvhasználatot kell ábrázolnia. Mint fentebb említettem, a természetjog eredetileg a politikai filozófia közvetítésével teremtett kapcsolatot a normatív antropológia és a jogelmélet (jogi intézményelmélet) között. Bár a normatív antropológia háttere elmosódott, a politikai filozófia módszertani funkciója sok vonatkozásban megmaradt. A jogi gyakorlatok több olyan intézményelméleti kérdést is felvetnek, amely nem tisztázható politikai elvekre való utalás nélkül.
Ez lehetne a jogászi jogelméletek módszertani karakterének tézisszerű összefoglalása. Most lássuk, hogy a jurisprudentia megalapozására törekvő jogelmélet módszertani karakterét milyen további vonások teszik specifikussá. Mint fentebb jeleztük, az ilyen elméleteknek képesnek kell lenniük arra, hogy megalapozzák a normatív racionalitás valamilyen, a gyakorlat szempontjából adekvát változatát, amely képessé teszi ezeket a gyakorlatban immanens normatív igények racionális értékelésére (valamiféle "jurisprudentia" birtokbavételére). Így a következő karakterjegyek adódnak:
1. Az ilyen jogelméleteknek politikai filozófiai jellegűeknek kell lenniük, mert a releváns normatív racionalitás a gyakorlat fentebb említett implicit politikai filozófiai tartalmán alapul. Egy jogi tárgyú kijelentés normatív igényei abból nyerik racionalitásukat, hogy össz-
- 131/132 -
hangban vannak a gyakorlat releváns politikai elveivel. A normatív racionalitás tisztázása azt követeli a jogelmélettől, hogy tárja fel a gyakorlat politikai elveinek igazolási szempontjait, és reflektáljon arra, hogy a gyakorlat mennyiben képes ezeknek az igazolási feltételeknek megfelelni.
2. Az ilyen jogelméletek politikai filozófiai jellege nem azt jelenti, hogy a jogelméleti szerzőnek a saját politikai filozófiai meggyőződéseit kell szembesítenie a gyakorlattal, hanem azt, hogy értelmezés útján el kell jutnia a gyakorlat politikai filozófiai tartalmának igazolási feltételeihez. Ez még akkor is analitikailag elsődleges fontosságú különbség marad, ha elismerjük, hogy a gyakorlat politikai filozófiai tartalmának és a jogelméleti szerző politikai filozófiai perspektívájának a kölcsönhatása elkerülhetetlen. A jogelméleti szerző saját perspektívájának például köze van ahhoz, milyen logikai perspektívát választ. Nehéz lenne vitatni, hogy a jogelméleti szerzőt politikai meggyőződései hajlamossá teszik arra, hogy a gyakorlat tartalmát egy bizonyos módon azonosítsa. De ez sem tünteti el a személyes perspekíva és a logikai perspektíva különbségét. Ennek az analitikai szempontból létfontosságú különbségtételnek a szempontjából újra csak azt kell kiemelni, hogy a jogászi jogelméletet sajátos módszertani jellege alapvetően interpretív vállalkozássá teszi. A politikai filozófiai tartalmak relevanciájának kritériuma tehát az lesz, hogy magából a gyakorlatból fel lehet-e tárni ezeket értelmező műveletekkel.
3. Ebből a szempontból nemcsak elkerülhető, hogy visszatérjünk az észjog útjára, de módszertani értelemben lehetetlen is. A jog a nyilvános gyakorlati érvelés (egyik) keretét szolgáltatja. Ennek a gyakorlati érvelésnek a racionalitása pedig nem alapulhat egyetlen konstitutív (tehát módszertanilag privilegizált helyzetet érdemlő) metafizikai meggyőződésen. Ami a normatív racionalitás szempontjából releváns, az a nyilvános érvelésnek az a képessége, hogy igazolóereje van egy meghatározott közösségen belül.[41] (Ennek csak érdekes határesete az, amikor az igazolás támaszkodhat egy bizonyos metafizikai elkötelezettségre. Előfordulhat, hogy a gyakorlat valamelyik gyakorlati orientáció néző-
- 132/133 -
pontjából határozott metafizikai tartalommal rendelkezik.[42] A jellegzetes alaphelyzet azonban természetesen nem ez, hanem az, hogy az emberek világnézeti és politikai filozófiai tárgyú ellentéteik dacára értenek egyet abban, hogy bizonyos elveknek konstitutívnak kell lenniük az intézmények szempontjából.) A normatív racionalitás szempontjából nem az elvek eredete, hanem igazoló ereje számít. Az a képességük, hogy a közösségen belül tetszőleges mások előtt képesek igazolni (önkényes jellegétől megfosztani) bizonyos normatív igényeket.[43] Normatív racionalitásról akkor beszélhetünk egy közösségen belül, ha vannak olyan alapvető erkölcsi meggyőződések, amelyeket effektív konszenzus övez (ezek adják a közösség politikai moralitásának magját). A jogelmélet a releváns politikai filozófiai tartalmakkal ennek a metafizikailag semleges egyetértésnek a tárgyaként szembesül.
4. A jurisprudentia megalapozására törekvő jogászi jogelméleteknek így el kell jutniuk a nyilvános gyakorlati érvelés valamilyen konstrukciójához,[44] amelynek (a jogelmélet által választott logikai perspektíva szempontjából) sajátos érvényességi igényei vannak, és amely létező társadalmi gyakorlatokban testesül meg. Ez teszi képessé a jogelméletet, hogy saját logikai perspektívájának határai között felmutassa a gyakorlat normatív igényeinek, illetve a gyakorlattal szembeni normatív igényeknek az adekvát igazolási szempontjait. Ebben az értelemben birtokába jut egy olyan normatív racionalitásnak, amely megnyitja az utat a jurisprudentia kidolgozása előtt.
Érdemes mindezek alapján összefoglalni, hogy a jurisprudentia megalapozásában mi lesz a fogalmi elemek logikai rendje: (1) A jogelmélet létező gyakorlatok értelmezése útján körvonalaz egy logikai perspektívát. (2) Az adott logikai perspektíva keretei között (tehát egy bizonyos gyakorlati orientáció háttere előtt) képessé válik arra, hogy rámutasson: melyek azok az alapvető fogalmak, amelyek megragadhatóvá teszik a gyakorlat intézményes sajátosságait. Ezek körvonalazzák az adott elemzés számára a jog preinterpretív fogalmát. (3) A preinterpretív fogalom elemeinek politikai filozófiai tartalma van. A pre-
- 133/134 -
interpretív fogalom csak akkor telik meg tartalommal, ha egyes elemeit politikai filozófiai tisztázásnak vetjük alá. Így tárulnak fel a gyakorlat konstitutív politikai elvei. (4) A gyakorlat konstitutív politikai elvei alapján kifejthetővé válik a gyakorlatnak megfelelő ideális gyakorlati intézményelmélet. Ez arról szól, milyen lenne a gyakorlat, ha a legjobb formáját mutatná, ha teljes összhangban működne saját konstitutív elveivel.[45] Ennek az ideális gyakorlati elméletnek kell megtestesítenie azt a normatív racionalitást, amely az adott gyakorlaton belül a jogi tárgyú gyakorlati bölcsesség (jurisprudentia) alapjaként funkcionál.
Néhány részletkérdést jó lenne még tisztázni. Persze az egész kutatás ilyen tisztázásokból áll, úgyhogy itt nyilván nem vehetjük végig még a legfontosabbakat sem. Két részletkérdést azonban érdemes megelőlegezni, mert bizonyos alapvető félreértéseket talán megelőzhet. Az egyik a politikai moralitás és a normatív racionalitás néhány vonatkozását érinti, a másik pontosítja, mit is jelent az, hogy a jogászi jogelmélet lokális.
A jogászi jogelmélet csak akkor jelenhet meg a "jurisprudentia" megalapozásaként, ha a jogi gyakorlat, amelyre vonatkozik, nem önkényes, de legalábbis nem azzal a szándékkal hozták létre, hogy önkényes legyen - legalább potenciálisan igazolható tetszőleges mások előtt. Tehát ha a gyakorlat azzal az igénnyel lép fel, hogy valamiféle normatív racionalitást testesít meg, amely lehetővé teszi a gyakorlat intézményes elemeinek legitimálását. A gyakorlat nyitva hagyja a lehetőséget, hogy érvényességi igényeit racionális bírálatnak vessék alá. Fontos, hogy legalább potenciálisan képes legyen arra, hogy megfeleljen az ilyen bírálat kihívásainak. Ha ez a feltétel nem teljesül, a gyakorlatnak nem lehet korrelatív jogelmélete.
- 134/135 -
Ez azért fontos, mert ahogy fentebb említettem, a gyakorlat normatív racionalitása szoros összefüggésben van a gyakorlat autoritásigényével. Az önkényes normatív igények csak kényszerrendet hozhatnak létre. Ha egy intézményes gyakorlat autoritásigényt támaszt, akkor helye van benne a jogelmélet racionalitásigényének is. (Bár még ekkor sem jön létre és tesz szert benne funkciókra szükségképpen. A jogelmélet sokszor hasznos, de sohasem nélkülözhetetlen.)
A kérdés az, hogy miképpen képes a jogelmélet megalapozni a releváns normatív racionalitást. Ennek a problémának meghatározó módszertani jelentősége van, de nincs olyan megoldása, amely ne érintene igazolási kérdéseket. A normatív racionalitás megalapozásának felmutatása csak meghatározott gyakorlatok vonatkozásában lehetséges. Ezért az alábbiakban kifejezetten az olyan jogrendszerekre tekintettel próbálom megmutatni a normatív racionalitás megalapozásának támpontjait, amelyek alkotmányos demokráciákban jönnek létre. Nem szeretném azonban azt sugallni, hogy más politikai elvekre alapozott politikai közösségekben nem lehetségesek más alapokon álló megoldások ugyanerre a módszertani problémára.
A természetjog eredeti formájának felbomlásából eredő tapasztalat az, hogy nincs olyan metafizikai kiindulópont, amely a normatív racionalitás bármilyen változatát képes lenne hatékonyan igazolni egy mai politikai közösségben. Egy meghatározott metafizikai (vagy akár ontológiai, episztemológiai, antropológiai, társadalomelméleti) alapon álló normatív racionalitásigényt elkerülhetetlenül önkényesnek fognak találni azok, akik vitatják az adott metafizika alaptételeit. Nem reménykedhetünk abban, hogy egy mindenki számára közös világnézet talaján lehet igazolni a normatív igényeket. Ugyanakkor azt az utat is aligha választhatjuk, hogy feladjuk a normatív racionalitás igényét, felvállaluk a normatív igények önkényességét, és elnyomjuk a kritikai reflexiót, illetve a cselekvő ellenállást. Az ugyanis lehetetlenné tenné autoritatív intézmények létrehozását; márpedig autoritás híján az intézmények kényszeralkalmazása eleve nem lehet erkölcsileg igazolt.
Így a megoldás minden bizonnyal az lehet, ha a normatív racionalitás igazolását - amennyire lehet - elszakítjuk a metafizikai problémáktól. Olyan normatív racionalitást alapozunk meg, amely, ha nem is egyeztethető össze tetszőleges metafizikai igazolással, nem kötődik szorosan egyetlen metafizikai igazoláshoz sem. Ha nincsen privilegizált metafizikai igazolás, akkor (szinte) minden szubjektív
- 135/136 -
normatív igény megkapja a lehetőséget, hogy megmutassa magáról: nem okvetlenül önkényes. Ennek a megmutatásnak egy olyan erkölcsi tárgyú diskurzusban kell megtörténnie, ahol a közösség tagjai "érvényes igények önálló forrásaiként" lehetnek jelen.[46] Egy normatív igény akkor bizonyul "nem önkényesnek", tehát racionálisnak, ha effektív kényszermentes konszenzus alakulhat ki körülötte.[47] Mármost a kényszermentes konszenzus tárgyát képező normatív igények alapozzák meg az adott közösség politikai moralitását.
Azt állítom, hogy bármilyen közösségben, amelyben a morális tagság kötelékei kapcsolják össze a tagokat, létrejön a normatív igényeknek egy olyan készlete, amely körül magas fokú egyetértés alakítható ki. Annak ellenére, hogy a kiinduló tételekben és a releváns érvelési stratégiákban nincs egyetértés (vannak ateisták és vallásosak, liberálisok és konzervatívok, stb.), bizonyos konklúziókban még találkozhatnak a közösség tagjai. Ez nem üres fogalmi játék. Kézenfekvő tapasztalat, hogy az emberek különböző világnézeti háttérből érvelve is gond nélkül egyetértenek abban, hogy általánosságban véve embert ölni, lopni, csalni, szándékosan kárt okozni nem szabad. A közösség nyilvános életében zajló erkölcsi vitának az egyik funkciója éppen az lehet, hogy feltárja: milyen normatív igények körül áll fenn ez a (partikuláris érvelési stratégiáktól viszonylag független) egyetértés, és milyen normatív igények körül nem.
Vannak tehát olyan normatív igények, amelyek körül az erkölcsi egyet nem értés ellenére is lehet effektív konszenzus. Olyan normatív igények is lehetnek, amelyek körül idővel kialakulhat az effektív konszenzus, ha a közösség integrációja erősödik. (Jó példa erre a politikai moralitás demokratikus jellege, amely eleinte heves viták tárgya volt, idővel azonban effektív konszenzus tárgya lett.) Vannak azonban olyan normatív igények is, amelyek körül aligha alakulhat ki effektív konszenzus. Ezek egy része kivonható a politikai moralitás köréből. Ekkor a velük kapcsolatos viták nem terhelik a politikai közösséget (ez a helyzet az olyan állításokkal, amelyek arra vonatkoznak, mi a vallási élet
- 136/137 -
helyes formája, vagy melyik kultúra fejlettebb, illetve magasabb rendű). Egy részük azonban nem vonható ki a politikai moralitás köréből, mert az intézményes gyakorlatok nem képesek velük szemben elfogulatlanok maradni. Ezekkel kapcsolatban tehát a politikai közösségnek meg kell szenvednie az egyet nem értésből eredő konfliktusokat, legfeljebb arra tehet kísérletet, hogy megakadályozza a konfliktusok erőszakos kitöréseit.[48]
Ebből az effektív konszenzus által megalapozott politikai moralitásból adódnak a jog normatív racionalitásának szempontjai. Így a jogelmélet (és a jog) visszanyeri politikai filozófiai hátterét, ám jórészt metafizikai elkötelezettségek nélkül. Félreértés ne essék, ennek a konstrukciónak is vannak metafizikai vonatkozásai,[49] de nincs szó arról, hogy a konstrukció kötődne egy bizonyos metafizikához és annak filozófiai antropológiájához. Itt ugyanis nem úgy vetődik fel a kérdés, hogy milyen berendezkedés felel meg az emberi természet normatív vonatkozásainak (mint egy természetjog esetében), hanem úgy, hogy van-e értelme az embereket egy bizonyos intézmény, illetve eljárás vonatkozásában egy meghatározott módon kezelni (egyenlőkként, önálló igények független forrásaiként). Itt végső soron azért nem érdemes foglalkozni az esetleges metafizikai kihívással, mert ez a konstrukció megengedi, hogy más intézmények, illetve eljárások keretében az emberek másképpen jelenjenek meg. Ez a konstrukció csak a politikai közösség intézményeire és eljárásaira vonatkozik, csak a politikai moralitás tartalmát specifikálja. Márpedig egy ember egzisztenciája sohasem merül ki abban, hogy tagja egy politikai közösségnek.
Amire a normatív racionalitás megalapozásához filozófiai értelemben szükség van, voltaképpen három feltétel elfogadhatóságának mérlegelése a politikai közösség vonatkozásában: (1) Az emberek támasztanak normatív igényeket, (2) ezek az igények bírálható racionalitásigényeket foglalnak magukba, (3) az immanens racionalitásigények diszkurzív
- 137/138 -
úton vizsgálatnak vethetők alá, és velük kapcsolatban egy egalitárius diszkurzív folyamatban elért egyetértésnek igazolóereje van. Aki ezeket a feltételeket tetszőleges megfontolások háttere előtt elfogadja, tényezője lehet egy metafizikailag semlegesített politikai moralitás (és jogi igazolás) kialakításának. A tapasztalat az, hogy erre az emberek sok politikai közösségben, illetve sok jogrendszer vonatkozásában készen állnak.
Érdemes ezt valamivel konkrétabban is megfogalmazni. Úgy lehet elkerülni az észjog által kijelölt utat, hogy a jog normatív racionalitását egy metafizikailag semlegesített politikai moralitásra alapozzuk. Ennek a politikai moralitásnak összhangban kell lennie a közösség konkrét etikai életével. Ezt azon a módon lehet megvalósítani, hogy a politikai moralitás semlegesítését nem valamilyen politikai filozófia, hanem egy demokratikus diskurzus intézményesítésével oldjuk meg. A demokratikus eljárások teremtik meg azt a reflexív kapcsolatot a politikai moralitás és a közösség konkrét etikai élete között, amelynek eredménye a politikai moralitás metafizikai semlegesítése lehet. Ráadásul a demokratikus eljárások, ha a joguralom feltételei között intézményesítik őket, arra is alkalmasak, hogy lehetővé tegyék, hogy a politikai moralitás úgy igazodjon a közösség konkrét etikai életéhez, hogy eközben nem válik sem tartalmatlanná, sem ellentmondásossá. A politikai moralitás ekkor a jogelmélet számára a normatív racionalitás forrásává válhat.
Befejezésül pontosítanám valamelyest, hogy mit jelent a jogelmélet lokális jellege. Fentebb leszögeztem, hogy a jogelmélet a teoretikus igényeinek megalapozásához szükséges normatív racionalitást csak univerzalitás-igényének feladása árán tárhatja fel. A normatív racionalitás felmutatása olyan jogelméletek teljesítménye lesz, amelyek két értelemben is csak lokálisnak tekinthetők: (1) egy bizonyos (létező és történetileg behatárolt) gyakorlati orientáció normatív igényeit szolgálják (kötődnek egy bizonyos logikai perspektívához); (2) érvényességi igényeiknek létező és történetileg behatárolt gyakorlatok értelmezésében kell gyökerezniük. Az olyan gyakorlati orientációk és az olyan gyakorlatok immanens racionalitását nem tárhatják fel, amelyeket aktuálisan nem értelmeztek. Ezekkel szemben legfeljebb (vagyis
- 138/139 -
egyéb feltételek érvényesülése mellett) kritikai racionalitáspotenciáljuk lehet.
A jogelmélet lokális jellegének megvilágításához Gerald Postema érvelését hívom segítségül. Az ő kiindulópontját ebben a vonatkozásban az a tétel képezi, hogy a nyelv a közös gyakorlatokból és az értelmet hordozó emberi tevékenység mintáiból alakul ki.[50] A fogalmi elemzés ezért nem válhat el élesen a társadalmi gyakorlatok megértésére irányuló törekvéstől, vagyis azoktól az életformáktól, amelyekben a fogalmak az életüket élik.[51] Ez a tétel Postema szerint talán általános nyelvfilozófiai tételként is kifejthető lenne,[52] az azonban, hogy a jogi és a politikai fogalmakra igaz, enélkül is belátható.[53] A jog ugyanis nem pusztán magatartásszabályozás: a diskurzus komplex struktúrája is egyben, amelyben bizonyos magatartások értelmet nyernek. Olyan társadalmi vállalkozás, amelynek poénja van.[54] "A jog kontextusa ad értelmet a magatartásnak, a jelentés ebből ered."[55] Pontosabban: lehet, hogy a jog pusztán a társadalmi viselkedés szabályozásának eszköze, de ezt a szerepet csak egy olyan társadalmi ténynek köszönhetően töltheti be, amely a jog poénjára, illetve funkciójára vonatkozó nézetekről tanúskodik. Ezeket a nézeteket pedig azok vallják, akik magukat a gyakorlat résztvevőiként azonosítják.[56] Az, hogy a jog funkciója vagy értelme fogalmi kapcsolatban áll a résztvevői attitűdökkel, amellett szól, hogy a jogelméletnek lokálisnak kell lennie: az egyes létező gyakorlatokhoz kell kötődnie, amelyekben a résztvevői attitűdök megjelennek.
Bár ez az ismertetés ilyen tömör formában nem tekinthető teljes értékű igazolásnak, mégis érdemes volt felidézni az alapvető érveket, hogy elejét vegyük egy veszedelmes félreértésnek. A jogászi jogelmélet lokális jellege melletti kiállás ugyanis nem valamiféle szélsőséges módszertani partikularizmust képvisel. Nem azt jelenti, hogy a normatív racionalitás valamely adott koncepciójának érvényessége egy bizonyos gyakorlatra korlátozódik, vagyis hogy az egyes gyakorlatok
- 139/140 -
normatív racionalitása közötti közvetítés lehetetlen. A jogászi jogelmélet univerzalitás-igényét egyrészt a jogelmélet interpretív jellege korlátozza, másrészt kötődése egy logikai perspektívához. A kétféle korlátnak nem teljesen ugyanazok a módszertani következményei, de egyik sem fosztja meg a jogelméletet egyfajta korlátozott általánosságtól.
A magam részéről azt gondolom, hogy a jogelméletek módszertani karakterét végső soron logikai perspektívájuk határozza meg. (Az interpretív jelleg, bár módszertani jelentősége is alapvető, inkább a tartalmi meghatározottságokért felelős.) Ugyanaz a logikai perspektíva pedig több különböző gyakorlat viszonylatában is megjelenhet. Ezt egyebek közt az is mutatja, hogy a társadalmi gyakorlatok terminológiai készlete között szinte mindig előfordulnak kisebb-nagyobb átfedések. A létező gyakorlatok fogalmi jellemzőire vonatkozó értelmezés mindig ad támpontot további gyakorlatok értelmezéséhez. Tehát egy logikai perspektíva több gyakorlatban is megjelenhet.
* * *
by Mátyás Bódig
The essay reveals the hypotheses of a research programme that concerns the methodological relevance of practical philosophy in respect to legal theory. First, the author points to the challenge that legal theory has to face owing to the developments of the 20th century philosophy (including practical philosophy). Then, he tries to sort out which kind of legal theory is involved in the methodological analysis. In this respect, the essay distinguishes "lawyer's legal theories" from "non-lawyer's legal theories" on the one hand, and legal theories establishing "legal prudence" from analytic legal theories on the other. The distinctions reveal that the normative rationality of the propositions of law is at stake in the analysis. After a survey of the history of the relationship between legal theory and practical philosophy, the author outlines three basic arguments supporting the claim that lawyer's legal theories necessarily belong to practical philosophy. The first argument concerns the practical implications of the
- 140/141 -
terminology of law and legal theory, the second concentrates upon the nature of any social theory, and the third points to the constitutive political principles of any system of law. Based upon those arguments, the author sums up the main methodological features of lawyer's legal theories. These legal theories must be interpretive, can only be local (as opposed to universal), and always have an implicit political philosophical content. The analysis leads to the main hypothesis of the future research: the political content of legal theory is the key to its claim to normative rationality.■
- 141 -
JEGYZETEK
* A gyakorlati filozófia és a jogelmélet viszonyára vonatkozó vizsgálódásaimat az F 037250 számon nyilvántartott OTKA-kutatás, valamint a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatja.
[1] Lásd Varga Cs.: A bírói ténymegállapítási folyamat természete. Akadémiai, Budapest, 1992. különösen 7-22. és VARGA Cs.: Mi jön a pozitivizmusok után? Állam- és Jogtudomány, 41 (2000) 3-4. 231-252.
[2] Itt talán Heidegger egzisztenciális analitikája szolgáltathatja a legkézenfekvőbb példát. Lásd HEIDEGGER, M.: Lét és idő. Gondolat, Budapest, 1989. 170-240.
[3] HART, H. L. A.: Utószó (szerk.: P. A. Bulloch és J. Raz). In.: Uő: A jog fogalma. Osiris, Budapest, 1995. 275. és RAZ, J.: Ethics in the Public Domain. Clarendon, Oxford, 1994. 236.
[4] Lásd HART, H. L. A.: Comment [on Dworkin]. In.: Issues in Contemporary Legal Philosophy (ed.: R. Gavison). Clarendon, Oxford, 1987. 38. és HART: Utószó. i. m. 275.
[5] A természetjog ilyen ábrázolására nagy hatást gyakorolt Leo Strauss álláspontja. Ld: STRAUSS, L.: Természetjog és történelem. Pallas Stúdió - Attraktor, Budapest, 1999. Ugyanakkor lényeges különbség, hogy ő a természetjog fogalmi magvát az antik filozófiából tárta fel, én azonban azt az állapotot szeretném tömören megvilágítani, amiben a természetjog az újkori filozófia kibontakozásakor (tehát Grotius, majd Hobbes idejében) volt.
[6] Lásd DESCARTES, R.: Elmélkedések az első filozófiáról. Atlantisz, Budapest, 1994. 7-8.
[7] Vö. MacINTYRE, A.: Az erény nyomában. Osiris, Budapest, 1999. 114-121.
[8] Lásd HUME, D.: Értekezés az emberi természetről. Gondolat, Budapest, 1976. 641.
[9] Lásd MacINTYRE: Az erény nyomában. i. m. 19-91.
[10] Vö. HABERMAS, J.: Between Facts and Norms: Contributions to a Discourse Theory of Law and Democracy. Polity, Cambridge, 1996. 43-56.
[11] Vö. KANT, I.: A tiszta ész kritikája. Akadémiai, Budapest, 1981. 41-43.
[12] Vö. HUSSERL, E.: Fenomenológia. In.: Válogatott tanulmányai (szerk. Vajda M.). Gondolat, Budapest, 1972. különösen 201-202. és 213-216.
[13] Vö. WITTGENSTEIN, L.: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai, Budapest, 1963. 1-2. 04.
[14] Vö. BÓDIG M.: Hart, Dworkin és a jogelmélet posztmetafizikai fordulata. Osiris, Budapest, 2000. 154-160.
[15] Lásd KELSEN, H.: Tiszta jogtan. ELTE Bibó Szakkollégium, Budapest, 1988. 22-34.
[16] Lásd Habermas, J.: A metafizika utáni gondolkodás motívumai.. In.: A posztmodern állapot (szerk. Bujalos I.). Századvég-Gondolat, Budapest, 1993.
[17] Ez a terminológiai megoldás természetesen Dworkinra utal. Ld. például Dworkin, R.: Law's Empire. Fontana, London, 1986. 87.
[18] Ld.: POSTEMA, G. J.: Jurisprudence as Practical Philosophy. Legal Theory, 4 (1998) 329-357, 342.
[19] Lásd HART: A jog fogalma. i. m. 73.
[20] Jól megmutatja ezt az összefüggést Joseph Raz egyik példája. Lásd RAZ, J.: The Authority of Law. Oxford, Clarendon, 1979. 156-157. Képzeljünk el egy katolikust, aki pontosan ismeri azokat az étkezéssel kapcsolatos előírásokat, amelyeket a zsidók magukra nézve kötelezőnek fogadnak el. Ez a tudás képessé teszi őt arra, hogy tájékoztasson másokat az adott előírásokról, vagy akár hogy figyelmeztessen egy óvatlan zsidót, hogy egy bizonyos ételt neki nem szabad elfogyasztania. Ám ettől még nem kell jónak, helyesnek, követendőnek tartania ezeket az előírásokat. Viszonyulhat hozzájuk távolságtartóan és semlegesen. (Fontos megjegyezni, hogy a példát más célra használom ebben az érvelésben, mint Raz.)
[21] Ebből a megjegyzésből kitűnik, hogy álláspontom közel áll Joseph Raz nézeteihez a "jogi nézőpontról". Ld. RAZ J. Practical Reason and Norms. Princeton University Press, Princeton (N. J.), 1990, 170-171., és The Authority of Law. i. m. 140-143. Azért követem inkább Postemát, mert Raz jogelméleti módszertani nézetei alapvetően eltérnek attól, amit a magam részéről helyesnek gondolok.
[22] Ld. POSTEMA: Jurisprudence. i. m. 342.
[23] Ld.: uo. 344.
[24] Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dworkinnak és Kelsennek egyaránt igaza van. Éppen ellenkezőleg, Dworkinnak igaza van, mert a saját elméletét csak egy olyan jogrendszer elemzésére használja, amelyben az alapjogokat tényleg alapvetőbbnek tartják a törvényeknél, míg Kelsennek nincsen igaza, mert azt gondolja, hogy tárgyi jog azonosítása az alanyi joggal nem csak az egyik lehetősége a fogalmi konstitúciónak, hanem a tulajdonképpeni fogalmi összefüggés, amely történeti és kulturális kontextustól függetlenül érvényes.
[25] Lásd ARENDT, H.: A forradalom. Budapest, Európa, 1991. 246-251.
[26] Az persze nem tűnne ostobaságnak, hogy bizonyos okokból a magam részéről ezt és ezt a törvényfogalmat részesítem előnyben. És ekkor az "okok" persze gyakorlati indokok lehetnek.
[27] Lásd POSTEMA, G.: Law's Autonomy and Public Practical Reason. In.: The Autonomy of Law: Essays on Legal Positivism (ed.: R. P. George). Clarendon, Oxford, 1996. 94.
[28] Ld.: Uo. 94-95.
[29] Ld.: Uo. 95.
[30] Vö. TAYLOR, Ch.: Social Theory as Practice. Oxford University Press, Delhi, 1983. 1-15.
[31] Ld. Uo. 15.
[32] Vö. Uo. 21-25.
[33] Azt hiszem, Arendt azon kevesek közé tartozik, akik számot vetettek ezzel a kérdésfeltevéssel. Ld: ARENDT, H.: Igazság és politika. In.: Múlt és jövő között. Osiris-Readers International, Budapest, 1995. 267-271.
[34] Vö. RAZ: Ethics in the Public Domain. i. m. 204. Újra leszögezem, az, hogy egyetértek Razzal ebben a kulcsfontosságú kérdésben, nem homályosítja el, hogy nem értek egyet jogelméleti módszertani álláspontjával. Ebben az esetben is másra következtetek az alaptételből, mint Raz.
[35] Hadd említsek meg két példát. Ahogy arra Raz is rámutatott, a jogi fogalmak egy jelentős részének, még akár a jogászok ajkán is, van nem jogi használata. A kötelezettség fogalmát mindenki használja a magánjellegű erkölcs értelemkörében is, az olyan szavaknak pedig, mint "enyém" vagy "tied", egyaránt van jogi és nem jogi kontextusa. (Ld. RAZ: Ethics in the Public Domain. i. m. 197-198.) Ekkor a jogi használatot, tehát azt, ami a jogelmélet valamilyen logikai perspektívája szempontjából releváns, éppen politikai intézményi jellege jelöli ki. Ugyanez a következtetés adódik abból is, ha megfontoljuk: a hivatalos személyek (mondjuk a bírók) tevékenysége (konstitutív nyelvhasználata) csak akkor válik jogi tevékenységgé, ha az illető személyek hivatalos minőségben járnak el. [Vö. HART, H. L. A.: Meghatározás és elmélet a jogtudományban. In.: Jog és nyelv (szerk.: Szabó M. és Varga Cs.), Budapest, 2000. 104-105.] Megint a specifikus intézményes jelleg a disztinktív sajátossága az olyan tevékenységnek és nyelvhasználatnak, ami a jogászi elmélet szempontjából releváns.
[36] Ez részben igazságot szolgáltat Hartnak, aki ragaszkodott ahhoz, hogy nemcsak olyan igazolási célú jogelméletekre van szükség, amelyekre Dworkin koncepciója szolgáltat példát. Ld. HART: Utószó. i. m. 277-278. Ez igaz, az analitikai jogelmélet lehetséges. Ám a különbséget nem az analitikai jogelmélet deskriptív metodológiája jelenti, mert egy jogászi jogelméletnek szigorú értelmében nem lehet deskriptív metodológiája. Itt inkább a gyakorlati perspektívák részleges különbségéről van szó. (Ha nem erről lenne szó, akkor Hart súlyosan tévedne abban, hogy az analitikai elmélet jó szolgálatokat tehet igazolási célú elméleteknek. Ezt ugyanis csak a gyakorlati perspektívák részleges átfedése teszi lehetővé.) Vö. BÓDIG: Hart, Dworkin és a jogelmélet posztmetafizikai fordulata. i. m. 138-141.
[37] Az itt vázolt jogászi jogelméletektől a természetjogi elméletek abban különböznek, hogy egy bizonyos metafizikai meggyőződés alapjára próbálják állítani a gyakorlat résztvevőinek a joghoz való tudatos viszonyulását, illetve magát a gyakorlatot. Ez egyszerűen nem rejti magában a lehetőséget, hogy az itt tisztázott értelemben jogászi jogelméletet hozzon létre, hiszen nem interpretív vállalkozás. A természetjogot alapvetően antiinterpretív jellege megakadályozza abban, hogy a jog elmélete legyen. Legalábbis abban az értelemben, hogy nem képes számot adni egy normatív társadalmi gyakorlat fakticitásáról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy értelmetlen lenne. Éppen ellenkezőleg. Mindenkinek lehet jó oka, hogy másokat arról győzködjön: egy bizonyos módon fogják fel a jogot, illetve egy bizonyos igazolás alapjára állítsák a jogi intézményeket. Fontos is, hogy legyenek ilyen elméletek, hiszen a jog felvet igazolási kérdéseket, és jó, ha komplex és fogalmilag kidolgozott koncepciók alapozzák meg azokat a személyes perspektívákat, amelyek meghatározzák a jogi gyakorlat konstitutív elveire vonatkozó álláspontokat.
[38] Vö. RAZ: PracticalReason and Norms. i. m. 170-172.
[39] Vö. FINNIS, J.: Natural Law and Natural Rights. Clarendon, Oxford, 1982. 12-16.
[40] Hiszen minden jogász nyelvhasználata különbözik valamilyen mértékben a többiekétől. Egyfajta szélsőséges partikularizmus nevében amellett is lehetne érvelni, hogy a jogászi jogelmélet módszertanilag hitelesen csak az egyes jogászok gyakorlati orientációit képes megragadni. Ám ez a megoldás természetesen jobbára érdektelen vállalkozássá tenné a jogelméletet. A jogászi jogelméletnek olyan logikai perspektívákra van szüksége, amelyek lehetővé teszik a hasznos típusalkotást. A típusok kimetszése azonban nem lehet mentes a gyakorlati filozófiai szempontoktól.
[41] Ez igen fontos kérdés. Sokan gondolják, hogy normatív racionalitás csak akkor lehetséges, ha annak tisztázott metafizikai alapjai vannak. Részben ezen a meggyőződésen alapul a természetjog eszméje. Vö. MOORE, M.: Law as a Functional Kind. In.: Natural Law Theory: Contemporary Essays (ed.: R. P. Gerorge). Clarendon, Oxford, 1992. Jogelméleti módszertani szempontból kulcsfontosságú lehet annak felmutatása, hogy a normatív racionalitás megalapozásának van metafizikailag semleges módja.
[42] Például amikor egy közösségen belül történetesen jelen van a közös elkötelezettség egy bizonyos vallásos világkép iránt. Ekkor a jogelméletnek, hogy a releváns normatív racionalitást feltárja, értelmezés útján hozzá kell férnie ehhez a tartalomhoz. Ezt azonban anélkül kell véghezvinnie, hogy elkötelezné magát az adott metafizikai tartalom mellett, ezért ebben az esetben sem kell feladnia interpretív alapállását.
[43] Vö. RAWLS, J.: The Idea of Public Reason Revisited. In.: uő: Collected Papers (ed.: S. Freeman). Harvard University Press, Cambridge (Mass.), 2001.
[44] Vö. POSTEMA: Law's Autonomy. i. m. 111-112.
[45] Érdekes kérdés lehet, hogy mi történik, ha ez az elemzés arra jut, hogy a gyakorlat konstitutív elvei ellentmondásosak, tehát a cselekvés nem lehet mindegyikükkel egyszerre összhangban. Azt gondolom azonban, hogy ez a helyzet nemigen fordulhat elő. Az ilyen helyzet ugyanis talán csak azt követeli, hogy fontossági sorrendet állítsunk fel a konstitutív elvek között. Nem szabad alábecsülni a konstruktív értelmezés racionalitáspotenciálját.
[46] Ld. RAWLS, J.: Kantian Constructivism in Moral Theory. The Journal of Philosophy, 77 (1980) 9. 515-572, 543.
[47] Erről az eszméről természetesen elsősorban Habermas (és az ő diskurzusetikája) juthat az ember eszébe. Ld. például HABERMAS, J.: Feljegyzések a diskurzusetika megalapozásának programjához. In.: A kommunikatív etika. Új Mandátum, Budapest, 2001. Az itt megfogalmazott tételek implikációi azonban közelebb esnek Rawls "public reason" koncepciójához. Ld. RAWLS: The Idea of Public Reason Revisited. i. m. 574-588.
[48] Ez a helyzet például az abortusz megítélésével. Itt aligha jöhet létre egyetértés, mert a rivális erkölcsi meggyőződések itt ellentétes normatív igényeket alapoznak meg. Ugyanakkor az intézményes gyakorlatok itt nem maradhatnak semlegesek, elvégre egy adott közösségben vagy van abortusz, vagy nincs. Ez még akkor is így lenne, ha az autoritatív intézmények nem szabályoznák a kérdést. Akkor is vagy lenne abortusz, vagy nem.
[49] Például lesznek olyan metafizikai meggyőződések, amelyek összeegyeztethetőek a demokratikus diskurzusban elfogadott érvelési stratégiákkal, és lesznek olyanok, amelyek nem.
[50] Ld.: POSTEMA, G. J.: Bentham and the Common Law Tradition. Clarendon, Oxford, 1986. 332.
[51] Ld.: Uo. 333.
[52] Ha nyelvfilozófiai tételként fejtenénk ki, jó példát szolgáltatna arra, hogyan segítheti a filozófia nyelvi fordulata a jogelméletet.
[53] Ld.: Uo.
[54] Ld.: Uo. 334.
[55] Uo.
[56] Ld.: Uo.
Lábjegyzetek:
[1] Bódig Mátyás, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: mbodig@mailbox.hu.
Visszaugrás
