A biotechnológiai eljárások fogalma alatt elsősorban azokat a technológiai megoldásokat értjük, amelyek élő szervezeteket, biológiai rendszereket és ezek komponenseit (pl. sejteket, szöveteket) használják fel. Ezek az eljárások roppant ütemben fejlődnek, olyan lehetőségeket és távlatokat nyitva meg a gyógyítás számára, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. De az új eljárásokkal nem csak az azokat alkalmazó egészségügyi szakembereknek van tennivalójuk, hanem a jogászoknak is - ráadásul a biotechnológiai eljárások által felvetett jogi kérdések sok tekintetben jelentősen különböznek a klasszikus jogi problémáktól. Ennek oka elsősorban az, hogy sokszor olyan erkölcsi, morális kérdéseket is felvetnek, amelyek tekintetében nehéz, gyakran szinte lehetetlen megnyugtató konszenzust találni, és technikailag hézagmentes jogi szabályozást alkotni. Ezt jól mutatják azok a biotechnológiai eljárások, amelyek évtizedek óta részét képezik a szokásos klinikai gyakorlatnak, folyamatosan fejlődnek, rengeteg beteg számára hoztak megoldást az egészségügyi problémájukra, mégis alapvető szabályozási kérdések megoldásra várnak. De ez természetesen nem képezheti gátját annak, hogy újabb és újabb biotechnológiai eljárások kerüljenek a napi gyakorlatba, amelyek új erkölcsi dilemmákat hoznak és új jogi kérdéseket vetnek fel.
Az alábbiakban arra vállalkozunk, hogy néhány, általunk kiválasztott biotechnológiai eljárás jogi problémáit bemutassuk és rámutassunk arra, hogy milyen nehézségeket vet fel az ezekkel kapcsolatos jogi szabályozás kimunkálása. A bemutatottak biotechnológiai eljárások között van olyan, ami immáron több mint harminc éve széles körben gyakorolt eljárás (asszisztált
- 21/22 -
reprodukciós eljárások), és mégsem sikerült minden tekintetben megnyugtató jogi megoldásokat találni a felmerülő problémákra - a megoldatlan erkölcsi problémák vagy a jogi szabályozás technikai nehézségei gyakran pedig tételes jogi tilalomhoz vezetnek. Van köztük olyan biotechnológiai eljárás - a reprodukciós célú klónozás - amelyre a jogi szabályozás azonnal, az első állatkísérletes eredmények után kategorikus tiltással reagált, és van olyan, rendkívül ígéretes technológia, amit a kutatás (ön)szabályozó mechanizmusai állítottak le több mint egy évtizedre, a potenciálisan az egész emberiséget érintő lehetséges kockázatok miatt. Ennek kapcsán érdemes áttekinteni, hogy vajon az emberen végzett kutatás szabályrendszere alkalmas-e arra, hogy úgy szorítsa észszerű korlátok közé a kutatásokat, hogy egyúttal ne akadályozza a kutatás szabadságát és végső soron a tudomány fejlődését. Végül röviden egy olyan új technológiára, a mesterséges intelligenciára fókuszálunk, amely amellett, hogy forradalmasíthatja az egészségügyi ellátás számos területét, az egészségügyi szolgáltatók elleni kártérítési eljárásokat is új megvilágításba helyezheti.
Az első, testen kívüli megtermékenyítéssel (in vitro fertilizáció, "lombikbébi" eljárás) született gyermek, Louis Brown idén már a 40. születésnapját ünnepelte. Ebből akár arra is gondolhatnánk, hogy az asszisztált reprodukciós eljárások technológiája ez alatt a négy évtized alatt - a technikai tökéletesedés mellett - jogilag is kiérleltté vált, a mögöttes jogi szabályozás széles konszenzuson alapul és már nem generál vitákat, ez azonban messze nincs így. Ennek oka elsősorban az, hogy olyan technológiáról van szó, amelynek az erkölcsi és jogi megítélése megkerülhetetlenné teszi annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy mit gondolunk az embrió emberi élet kezdetéről, az embrió jogállásáról, a család fogalmáról és arról, hogy ami orvosilag lehetséges, az társadalmi és jogi szempontból is elfogadható-e.
Az asszisztált reprodukciós eljárások eredeti célja a meddőség kezelése volt, az, hogy a meddő párok számára is lehetővé váljon a gyermekvállalás. A technológia fejlettsége azonban nem csak a meddőség kezelésére alkalmazható, hanem például egyedülálló, nem meddő nők számára is lehetővé teszi, hogy gyermekük lehessen, adományozott hímivarsejt felhasználásával. Ez a kérdés ugyanannyira megosztó erkölcsi szempontból, mint a posztumusz gyermek létrehozásának a kérdése, vagyis az, hogy a fagyasztva tárolt ivarsejtek felhasználhatók-e az ivarsejtet adó fél halála után. Mindkét esetben a később megszületendő gyermeknek társadalmi értelemben már fogantatásakor csak egy szülője van, hiszen az első esetben az anonim hímivarsejt donort nem lehet szülőnek tekinteni, a másik esetben pedig a biológiai apa már a fogantatáskor halott - ez a helyzet természetes körülmények között soha nem jöhetne létre. Bár a két eset között számos közös vonást lehet felfedezni, mégis, Magyarországon a jogi szabályozás eltérően kezeli azt. Az egyedülálló, nem meddő nők asszisztált reprodukciós eljárással történő gyermekvállalása 2006 óta jogilag lehetséges, ám a fagyasztott ivarsejtek halál utáni felhasználása még abban az esetben is tilalmazott, ha a férfi - például daganatos betegség kezelésének megkezdése előtt - kifejezetten ezzel a céllal helyezte letétbe az ivarsejteket. Bár az kétségtelen, hogy a gyermek számára az az ideális, ha két élő szülője van, azonban azt a kérdést is fel kell tenni, hogy ha ez valamilyen okból nem lehetséges, akkor vajon az jobb-e a számára, ha meg sem születhet. Az kétségtelen, hogy a jogi szabályozás számára a posztumusz gyermek családi jogállásának szabályozása nagyon sok megoldandó problémát tartogat, hiszen a hagyományos polgári jogi megközelítés nem ad választ számos kérdésre, így például arra, hogy kaphat-e az elhunyt utólag szülői jogállást, örökölhet-e a gyermek az elhunyt szülő után (nem szabad elfelejteni, hogy technikailag lehetséges az is, hogy a szülő halála és a gyermek megszületése között akár tíz év is elteljen). Ezek a jogi kérdések technikailag természetesen rendezhetők - de csak abban az esetben, ha kellő konszenzus van mögötte. A szabályozás külföldön is rendkívül nagy eltéréseket mutat - az Egyesült Államok megengedő szabályozásával szemben az ellenpólus a rendkívüli módon korlátozó német jogszabályi háttér, és a számos köztes megoldás.[2]
A dajkaterhesség szintén egy olyan asszisztált reprodukciós technikai lehetőség, amely a hagyományos polgári jog, családjogi szabályozás kereteit szétfeszíti, és - amennyiben morálisan elfogadhatónak, társadalmilag pedig támogatandónak tekintjük - komoly jogalkotási munkát igényelne. A dajkaterhesség esetében elválik egymástól az ivarsejtet adó nő és a terhességet kiviselő nő személye: a meddő pár (a megbízók) ivarsejtjeiből létrehozott embriót egy olyan nő testébe ültetik be, aki vállalja, hogy kihordja a terhességet, majd a megszületett újszülöttet átadja az ivarsejtet adó párnak, a gyermek genetikai szüleinek. (Ezenkívül még más konstelláció is elképzelhető, hiszen lehetséges, hogy a petesejtet a dajkaanya adja, vagy a hímivarsejt donortól származik stb.).
Ez az eljárás a meddőség bizonyos eseteiben az egyedüli megoldást jelentheti a gyermekvállalásra (például ha a nőnek eltávolították a méhét, vagy ha a terhesség a kísérő betegségei miatt ellenjavallt). Amennyiben a jogi szabályozás a tiltást választja, akkor azoknak a pároknak, ahol a nő ilyen betegségben szenved, nem lehet olyan gyermekük, amely legalább részben genetikai kapcsolatban áll velük.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
