Ha érzékletes - és nem mellesleg hasonló kulturális talpköveken álló, hajdani honfitársi - beszámoló alapján szeretnénk képet kapni az Oszmán Birodalom XX. század eleji, különösen a korabeli Isztambult jellemző élet hangulatáról és társadalmi viszonyairól, többek között megkerülhetetlen forrásként kell tekintenünk Germanus Gyula visszaemlékezéseire is. Egy helyütt[1] azt olvashatjuk, hogy Nuricsánné - az amúgy örmény származású, de oszmán alattvaló szállásadónője - könyörögve kérte a fiatal magyar diák, Germanus engedélyét szőttesei, dunyhái és egyéb ingóságainak az egyébként tőle bérbe vett szobájában történő elhelyezésére és ottani őrizetére. Ugyanis a hatóságok valami adósság miatt ingóságainak lefoglalásával fenyegették. Ekkor 1903-at írtak. Miből fakadóan nyújthatott menedéket a lefoglalás elkerülésére az Oszmán Birodalom szívében, Isztambulban, az oszmánli[2] státusú szállásadónő saját ingatlanában az Osztrák-Magyar Monarchia magyar állampolgára által bérelt szoba? A válsz a kapitulációs szerződések által biztosított területen kívüliség elvében ragadható meg.[3] A kapitulációs szerződés megnevezés az oszmánok és a nyugat-európai hatalmak között megkötött kezdetben jellemzően kereskedelmi kiváltságokat biztosító megállapodást, de akár a békeszerződések európai megnevezését is jelenthette. Eredete arra a tárgyalási módra vezethető vissza, amikor egy-egy szerződés tárgyalási folyamatában az egyes tárgyköröket latin kifejezéssel capitula formájában, azaz pontokba, fejezetekbe szedve rögzítették, melyek később a megállapodás végleges megszövegezésének alapja lett. A végleges forma, mint egész, a capitulatio megnevezést kapta.[4] A jogi alapot pedig az Oszmán Birodalom és több nyugat-európai ország, így az Osztrák-Magyar Monarchia között is létrejött, hajózási és kereskedelmi kapcsolatokat is szabályozó szerződésekben az oszmán földön biztosított konzuli jogszolgáltatás nyújtotta, amely egyrészt ókori gyökerekre, majd a X. századtól új lendületet nyerő levantei kereskedelem kapcsán pedig több évszázados hagyományra és gyakorlatra vezethetők vissza.
Germanus később, igaz kissé ironizálva, de mindenképp érzékletesen világít rá a kapitulációs szerződések biztosította konzuli joghatóságból fakadó extraterritorialitás elvének lényegére: a "Török hatóság nem léphette át szobám küszöbét; mint magyar állampolgáré, szobám területen kívüli volt, és küszöböm volt eszmeileg Magyarország határa. Jaj, annak, aki most ellenem határsértést követ el, vagy belügyeimbe avatkozik. (...) Ilyen nagyhatalom voltam tizenkilenc éves koromban!"
Tanulmányomban felvázolom a Mediterráneum térségére vonatkozóan a kapitulációs szerződéseken alapuló konzuli bíráskodás és jogszolgáltatás idegen nemzetek közötti kapcsolatokban megjelenő jog- és kultúrtörténeti hagyományait. Fő tárgyaként azonban a Germanus által leírt helyzet kialakulását lehetővé tevő oszmán kapitulációs szerződések keletkezésének körülményeit, valamint az osztrák-magyar konzuli intézmény szabályozásának fő jellemzőit kívánja számba venni.
A történelem folyamán minden közösség kialakította saját normarendszerét, amely meghatározta a közösséget alkotó egyes személyek elfogadott magatartásformáit, melyeket a kikényszeríthetőség, vagy az attól eltérő esetben a szankcionálhatóság erejével vértezett fel. Formai megnevezésük, de önmeghatározásuk tekintetében is kaleidoszkópot megszégyenítő sokszínűségben megjelenő, az államiság jegyeit hordozó, politikai tekintetben szervezett közösségek a történelem korai időszakaiban jellemzően egymástól elkülönülten léteztek. Ezek a társadalmi alakulatok előbb-utóbb azonban elkerülhetetlenül kapcsolatba kerültek egymással, még ha egymást szükségszerűen riválisnak, vagy egyszerűen halálos ellenségnek is tekintették. Meg kell jegyezni, hogy az ókorban a különböző államiságot hordozó entitások közötti kapcsolatok általában legfeljebb csak regionálisak lehettek, gyakorlatilag a kultúrák és civilizációk egymástól függetlenül léteztek és fejlődtek.[5] Ennek okaként többek között a közlekedés kezdetlegessége miatt korlátozottan elérhető földrajzi hatókör, vagy a kapcsolatok fenntartásának aránytalan gazdasági és bizton-
- 346/347 -
sági kockázata, továbbá a kommunikáció lehetőségeinek korlátozottsága említhető. Azonban ezeknek az akadályoknak a fokozatos csökkenésével egyenes arányban nőtt a nemzetek egymás közötti érintkezésének lehetősége, sőt a javak cseréjének igénye rá is szorította a távolsági kereskedelem gócpontjain élőket azok intézményesült formáinak kialakítására. Természeténél fogva nem kis fejtörést okozott az, hogy egy másik jogrend alá tartozó közösség tagjával szemben felmerült jogi megoldást igénylő kérdésben milyen normarendszer alapján és milyen fórum hozhasson végleges döntést. Továbbá az is megoldásra várt, hogy a távoli vizeken, földrészeken ki képviselje, alkalmazza a hajósok, kereskedők tekintetében a honi joghatóságot. Ezekre a kérdésekre a különböző kultúrák és korok társadalmai más-más módon közelítve próbáltak meg választ adni. Tehát törvényszerű, hogy felmerült a külső kapcsolatok szabályozottságának, intézményeinek szükségszerű kialakításának igénye, melynek egyik lehetséges útja a konzuli intézményben testesült meg. A konzuli intézmény mai formájának kezdetét az ókorban már széles körben ismert, ám eltérő jegyeket hordozó vendégbarátságból fakadó védelem szolgáltatta.[6] A konzul jogintézményének történeti előképei tehát már az antik kor jogtörténeti emlékekben is megtalálhatóak, mely kialakulása a városállam határait átlépő kereskedelem megjelenésében és annak igényéből sarjadt, hogy az idegen területen is biztosítani akarták a saját gazdasági, kereskedelmi érdekeiket és polgáraik védelmét. A jogintézmény előképének tekinthető funkciókat ellátó személynek azért volt nagy jelentősége, mert az idegen államban az idegen teljesen kiszolgáltatott és jogfosztott volt.
A görög poliszok élesen megkülönböztették a más poliszokban lakó idegeneket saját polgáraiktól, xenos megnevezéssel illeték őket, ami egyébként ellenséget is jelentett.[7] A Hellászon kívüli idegenekre a barbaros kifejezés volt használatos. A barbaros gúnynévként keletkezett, kezdetben a nehézkesen, döcögve beszélőkre használták, később azokra vonatkozott, akinknek nem értették a beszédét, tehát a más nyelven beszélő idegenekre.[8] Az éles elhatárolódás oldódása egyrészt a poliszok között megélénkülő gazdasági kapcsolatokra, másrészt a szövetség-kötések, a háborúk, valamint az azt követő békés viszonyok szabályozottságára vonatkozó igényére vezethető vissza. A nemzetközi kapcsolatok egyik legrégibb "intézményesült" formája az ókori Athénban kifejlődött proxenia, a vendégbarátság intézménye.[9] Ez kezdetben személyes szívességen alapuló forma volt, amely szerint a polisz köztiszteletben álló, tekintélyes polgára, mint proxenosz, oltalmába fogadva a városába érkező idegent, annak ügyeit magánmegbízásként látta el.[10] Később megbízatását az idegen várostól, de egyes esetekben a saját városállamától is kaphatta, amelyet rendszerint a poliszok közötti megállapodás alapozott meg, mint az i.e. V. század közepéről származó Oianthea és Chaleion közötti fennmaradt megállapodás is mutatja.[11] Megbízása kiterjedhetett az idegen polgár bírósági előtti és kereskedelmi ügyleteiben való eljárásra, képviseletére, végrendeleteik tanúsítására és végrehajtására, de az idegen városok követeinek fogadására is. Továbbá közvetítő és békéltető szerepet is betöltött az adott városok közti vitákban. Figyelemmel a fentiekre, a proxenia intézménye a mai tiszteletbeli konzul intézményének egyfajta előképének tekinthető.
Az idegen és honos polgárok közötti jogi különbség kiküszöbölésének eszközévé később az isopoliteia vált. A poliszok közötti kétoldalú megállapodással a szerződő államok kölcsönösen biztosítottak azonos köz- és magánjogi státust polgáraiknak.[12] Ilyen előzmények után nem csoda, hogy "Athénban kötöttek először olyan nemzetközi szerződéseket, amelyek átfogóan szabályozták a kereskedelmi kapcsolatok alapelveit, vagy a polgárok helyzetét a másik szerződő városban."[13] Ennek a megnevezése volt a szümbolon.[14] A szerződések, megállapodások, békekötések létrehozásában jelentős szerepet játszottak a követek, akiknek megnevezése a megbízás tartalma szerint alakult. Kezdetben a küldöttek, hírnökök és követek megnevezése egyaránt angelos volt, majd később az eseti feladat ellátására kinevezett követ megnevezése a presbys, a hadüzenetet vivő követé keryks, a szent céllal megbízott követé a theoros volt. Az idegen követeket Athénban először az ötszázak tanácsa fogadta, akik megbizonyosodtak a követ megbízóleveléről. Ezt követően átvezették a népgyűlés elé, ahol a követ ismertette adott küldetése célját, melyről a népgyűlés egyből tanácskozott, s szavazással döntött a válaszról.[15] A Mediterráneum partvidékén egyre szaporodó görög gyarmatok ügyei hívták életre a prostates intézményét. A prostates a majdani konzulok elődjének tekinthető: a görögök a kolóniákon belüli jogvitákat volt hivatott rendezni a görög jog alapján, illetve a bírói funkciók ellátása mellett jogalkotói feladattak is rendelkezett.[16]
- 347/348 -
Később az egyre erősödő és birodalommá terebélyesedő Róma bírt meghatározó jelentőséggel a Mediterráneum világában élt politikai közösségek közötti kapcsolat fejlődéstörténetében is. Az archaikus Róma államközi kapcsolatai más latin, illetve itáliai városállamok közötti kapcsolatokra vonatkozó előírásai kezdetben vallási és rituális szabályokkal fonódtak össze, ius fetiale megnevezéssel.[17] Ezek döntő részben formálisan kötött szakrális cselekményekben nyilvánultak meg, amelyek azonban eredetileg nem a ius, hanem a fas[18] területét alkották.[19] A rómaiaknál legősibbnek tekinthető kapcsolati forma a hospitum privatum körébe tartozott, amely eredetileg két különböző etnikumú család közötti védelmi megállapodáson nyugodott. Ez a későbbiekben egyes városállamok közötti barátsági szerződés, az amicia kifejlődésének alapja lett. Az amicián alapuló hospitum publicum, a vendégjog, a szerződő városállamok polgárai tekintetében kölcsönösen nyújtott védelmet egymás területén.[20] A görögöknél lévő proxenosz tisztség római megfelelője a patronus volt, aki a Rómában lévő idegenek, főként kereskedők védelmét látta el, megbízatását a senatustól kapta, esetenként azonban a praetor nevezte ki.[21] Róma és a nem latin közösségek kapcsolatát azonban nem az amicia, hanem a foedera körébe tartozó szövetségi szerződések szabályozták.[22] Ezen belül a foedus aequum, a felek egyenlőségének talaján állt, míg a foedus iniquum megkötésével a másik fél formálisan is elismerte a római népnek való alávetettségét.[23] A szerződéskötések vonatkozásában kiemelendő, hogy a kezdeti korszakban a rómaiaknál is bevett elv volt a szerződések betartásának kötelezettségét kimondó elv, csakúgy, mint a görögöknél. Míg a görögök - a barbárokkal létesített kapcsolataik kivételével - egymás közti kapcsolataikban alkalmazták ezt az elvet, addig Róma - később megkérdőjelezhetetlen hatalmi súlyából következően - csak addig tartotta magára nézve az adott szerződést kötelező érvényűnek, ameddig az érdekében állt.[24] A rómaiak idegen nemzetekkel való érintkezési szabályainak betartatása és felügyelete a fetiales feladatkörébe tartozott,[25] amely már a rómaiak előtt is ismert volt Itáliában.[26] A fetialisok testülete húsz tagból állt, irányítója és vezetője a magister fetialium.[27] A jellemzően patrícius családokból kikerülő fetialisok kiemelt tiszteletben és megbecsülésben álltak, öltözékük már önmagában is egyfajta tekintélyt sugallt: fehér gyapjúból készült leplet viseltek, fejükön verbenából készített koszorút hordtak. A fehér lepel a világi hiúságtól való mentességüket, míg a koszorú Róma iránti hűségüket volt hivatott kifejezni.[28] A fetialisok tevékenységi körébe egyrészt más államokkal kötendő szerződések formai követelményei tekintetében tanácsadói feladatok, másrészt az idegen állammal szembeni személyes eljárás tartoztak, azaz vallási rítusokon, ceremóniákon keresztül a cselekmények szentesítése. Utóbbihoz tartozott a res repetere vagy clarigatio, az elégtétel vagy jóvátételi kérés bejelentése. Ennek eredménytelensége esetén került sor az indictio belli, a hadüzenet átadására, mely szigorúan szabályozott rituális formája bellica caerimonia volt.[29] A háború lezárásakor a békeszerződés megkötése, vagy a deditio, eljárás római polgár kiszolgáltatása ügyében is a fetiale részét képezte.[30]
"Minden szerződést más-más feltételekkel, de ugyanolyan módon szoktak megkötni."[31] Lívius i.e. VII. századi megállapítása már egy kikristályosodott, megszilárdult, minden kétséget kizáróan egy régóta fennálló eljárás bizonyítékát adja. Ügykörükbe tartozó feladataik során nem a teljes testület járt el, rendszerint ketten vagy négyen vettek részt: a szent füvek hordozójaként[32] a verbenarius fő feladata - később a hadvezérrel együtt - a szerződés feltételeinek megtárgyalására, azaz a formátlan szerződéskötésre volt felhatalmazva; a pater patratus tisztje az volt, hogy formálisan is megkösse a megállapodást, azaz hogy kivegye az esküt, azzal szentesítse a szerződést.[33] Az eskü valójában egy Iuppiterhez intézett könyörgés volt: azt kérte, hogy arra a népre, amely a megállapodás feltételeit vétkes módon megsérti, sújtson le azon módon, ahogy a papok szoktak az áldozati állatra.[34] Mivel fetialisok meglehetősen szigorú, a stipulatio formai jegyeit magán viselő, merev szabályok között fejtették ki tevékenységüket, ezért a köztársasági korszak végén, a császárság idején e szabályok háttérbe szorultak, hogy új, rugalmasabb kapcsolattartási formáknak adjanak helyet. A birodalmi státus kialakulása magával vonta az idegenek egyre nagyobb számú megjelenését is, és ezzel együtt a jogi megoldás szükségességét követelő ügyek, ügyletek számának növekedését is. Ez tette szükségessé az idegenek és a teljes jogú rómaiak közötti ügyekben való ítélkező, a praetor peregrinus tisztségének kialakulását, aki a ius gentium normái alapján járt el, amely a egyébként a birodalom belső joga volt, hisz a praetor peregrinusok alakították, fejlesztették azt.[35] De Rómában a recuperatorok intézménye is ismeretes volt, akik eredetileg békebírák voltak: Róma és az ellenfél közötti hadüzenet megtörténte után kaptak szerepet, hogy amennyiben van rá még lehetőség, a vitát barátságos úton rendezzék. Rómának az itáliai államok meghódítását követően, a recuperator a rómaiak és a szövet-
- 348/349 -
ségesek, valamint a szövetségesek egymás közötti ügyeiben ítélkezett. Ha maguk nem tudtak választani recuperatort, akkor azt a praetor peregrinus jelölte ki.[36]
A Római Birodalom kettészakadása, majd a nyugati rész széthullása, egyidejűleg "barbárságba" süllyedése Bizáncnak adta át a Mediterráneum politikai és kereskedelmi nagyhatalommá emelkedésének stafétáját. Konstantinápoly már császári székhellyé emelkedése előtt is két tenger közt fekvő kikötőként jelentős kereskedelmi központ volt.[37] Többek között fogadta az Ázsiát átszelő selyemút karavánjait, az északi vidékek, de az afrikai kereskedők áruit is, majd az V-X. század között a Mediterráneum - a Fekete-tengert is beleértve, mivel az a középkorban hozzátartozott a Mediterráneum világához[38] - első számú kereskedővárosává emelkedett. Emellett elhanyagolta a nyugati térségét, ezzel módot nyújtva a Földközitenger nyugati partjain újraéledő, első sorban az itáliai városállamoknak arra, hogy a levantei közvetítőkereskedelmet fokozatosan kezükbe kerítsék.[39] A levantei kereskedelem felvirágzásával a középkor legnagyobb piaci rendszere alakult ki, melynek lényege a távoli és különleges áruk beszerzése és közvetítésükkel drágább tovább-adása. Így a Mediterráneum újból a civilizációk közötti érintkezés csomópontjává vált. A kereskedővárosok a távol-keleti kapcsolatokkal rendelkező Közel-Kelet kötötték össze Európával. A fő luxuscikkek, mint például a selyem Kínából, a fűszerek Indiából kerültek Európa udvaraiba.
Az iszlám keletkezése is az Indiai óceántól a Mekkán és Medinán keresztül a Földközi-tengerhez vezető út forgalmának ellenőrzésével áll összefüggésben. A külállamok közötti szerződések és privilégiumok adományozása által ezekre az időkre vezethetők vissza a nemzetközi kapcsolatok jogfejlődésének keretében a konzuli intézmény kisarjadásának és kikristályosodásának kezdetei. Bizánc és az itáliai városállamok közötti kapcsolatok már a IX. századtól kimutathatók.[40] Majd a fokozatosan élénkülő levantei kereskedelem hatására gombamód szaporodva alakulnak meg a mediterráneum fontosabb kikötőiben és piaci székhelyein Itália, Katalónia, Franciaország egyébként egymással is versengő kerskedővárosainak állandó kereskedőtelepei. Konstantinápolyban például az utcák árkádos-oszlopos folyosókkal voltak ellátva, melyek megnevezése az embolos volt.[41] Az üzletek és lakások vagy közvetlenül hozzácsatlakoztak, vagy köréje csoportosultak. A császárok kiváltság-levéllel megerősítve átengedtek egy vagy több ilyen utcát egy-egy kereskedőnemzetnek. Ezek ragyogó lehetőségét nyújtották a zárt kereskedői kolóniák kialakulásához, melyek fondaco vagy funduq névre hallgattak.[42] Egy-egy kolónia lakói jellemzően teljesen elzártan, a területi államtól népétől, mi több a többi nemzettől is elkülönülve, falakkal körbevett lakónegyedekben saját jogrendjüket és hazai szokásaikat megtartva élték életüket. Egy kolónia legfontosabb része a scala, a kikötőlépcső, vagyis a rakodóállás, melyekből egy-egy nemzetnek rendszerint is több volt. A velenceiek a Perama-kapu - a mai Balik Bazar Kapisi -mellett, a forgalom központjában helyezkedtek el. A pisaiaké a porta Neorii, a mai Bahçe Kapisi körül volt, a kettő közt volt az amalfibeliek emboluma, a genovaiaké többször változott, először valószínűleg Pera, majd Galata városrész adott otthont számukra.[43]
Velence a bizánci fennhatóság elismerésének fejében a görög kereskedőkhöz hasonló jogokat élvezett. Mikor Alexios császár Robert Guiscard ellen akarta a velenceieket felhasználni, cserébe 1082-ben jogokat adományozott számukra: a doge - a bizantinizmusra jellemző címkórságot nem meghazudtolva[44] - protosebastos címet kapott, a kereskedők telepalapítási engedélyt és három kikötőlépcsőt kaptak, továbbá minden adó alól mentességet élveztek, amennyiben velencei zászló alatt kereskedtek.[45] Amikor Bizánc a nyugati kereskedővárosokhoz fordult Antiochia ellen segítségért - Velence segített is -, Genova és Pisa semlegességük jutalmaként kereskedelmi kolóniák alapítási jogát nyerték el Konstantinápolyban. Az 1111-ben létrejött szerződés értelmében Bizánc területén pisai kereskedőhajó szabadon közlekedhetett, a bevitt arany, ezüst után nem kellett vámot fizetnie, az egyéb áru után 4%-ot, a görög földön vásárolt és fogyasztott áru után pedig annyi vámot, mint a honos kereskedőknek. A szálláson kivül kikötőhelyet, a Sophia-templomban és a Hyppodromban állandó helyet kaptak.[46] A genovaiak 1155-ben kaptak a pisaiakkal egyenlő jogokat.
Elsőként azonban Bizánc és Velence 1199. évi szerződése tesz említést a konzuli bíráskodás intézményéről.[47] A Konstantinápolyban működő velencei kereskedőállam elöljárója, a comes, Bizáncban a legato címet viselte, aki képviselhette és védhette a kolóniához tartozó honfitársai érdekeit, sőt, ő gyakorolta felettük a polgári és büntető ügyekben a jogszolgáltatást is.[48] De itt ki kell emelni a kontraktus egy lényeges elemét. Ha görög polgárnak velencei ellenében volt polgári panasza, a ve-
- 349/350 -
lenceiekből álló collegium, élén a legato-val véglegesen ítélkezhetett azzal a feltétellel, hogy a be kellett mutatkozniuk a cancellarius viae, a bizánci államot képviselő tisztviselő előtt, továbbá az egyik görög temolomban a részrehajlás nélküli ítélethozatalra fel is kellett esküdniük.[49] A végleges kitétel azért volt fontos eleme a megállapodásnak, mert előzőleg nem volt ritka az a gyakorlat, hogy a bizánci bírák már egy velencei legato által hozott ítéletet újból elővettek és felülbíráltak. Az actor sequitur forum rei[50] elv érvényre jutásával - amit például már a lex Ribuaria is alkalmazni rendelt[51] - Velence épp ezt akarta kizárni. Görög polgár elleni velencei polgári perében viszont a bizánci cancellarius viae, vagy a magnus logarista ítélt végleges hatállyal. A görögök és velenceiek között halálesettel végződő ügyben a vizsgálat és az ítélet szintén a honi jogrendet képviselő cancellarius viae hatáskörébe tartozott.[52]
Itália kereskedőállamai nemcsak Konstantinápolyban telepedtek meg, hanem a birodalom más nagyobb városait, mint például Adrianapol, Durazzo, Thessalonika is bekötötték a kereskedelemi rendszer hálózatába.[53]
Fentiek alapján látható, hogy az idegen állam területén a saját jog alkalmazása, illetve a helyi jog és bírói fórum kizárására való törekvés már a XI. században is érvényre juthatott, és később már szerződésben is rögzített, élő gyakorlat lehetett. A konzuli bíráskodás megjelenése azonban korábban, előbb a dél-európai kereskedővárosok belső, majd egymás közötti viszonyaiban alakultak ki és terjedt tovább a levantei kereskedelem által a Földközi-tenger jelentős kikötővárosaiba. A konzuli jog alapjaként az a germán eredetű jogelv tekinthető, amely adott egyénnel szemben az alkalmazandó jogot származási közösségének joga szerint határozta meg. Ez azt jelentette, hogy a lex originis elv alapján születéstől a halálig bezáróan mindenkire a saját törzsének jogát kell alkalmazni.[54] A germán jogok mellett az olasz statutum-elmélet kidolgozói is úgy foglaltak állást, hogy a jogvitákban a személyes jogot kell alkalmazni.[55] A személyi elv alapján a jogszolgáltatást is olyan személy kellett hogy gyakorolja, aki az adott honi joggal és annak gyakorlatával tisztában volt.
A Mediterraneum nyugati felén valószínüleg az itáliai városállamok példájáiból kiindulva formálódott ki a konzuli bíráskodás intézménye. Eredezhetett választás útján, amikor a consul electus, vagy gubernator mercatorum a kereskedők sorából kiválasztott személy a közbizalom alapján töltötte be hivatalát és nyert döntőbírói szerepet a közöttük felmerülő ügyekben. De lehetett consul missus is, amikor az anyaállam hivatalos kiküldöttje a honi hatalom ráruházása által rendelkezett bírói hatalommal, eljárhatott honfitársai peres ügyeiben, az idegen hatalommal szemben államát és honfitársait képviselhette.[56]
A konzulnak választott kereskedők elnevezésére a consuls des marchands, consuls d' outre mer, consuls de commerce, juges-consuls, consuls de mer, juges conserveteurs, consules marianorum et mercetorum, sopra consuli megnevezések is használatosak voltak.[57]
A francia térségben először Marseille, majd Montepellier állított consul de mert, aki az igazságszolgáltatási feladatokon túl rendészeti feladatokat is ellátott. A tengeri vállalkozások alkalmával a hajón a hazaérkezés időpontjáig teljes igazságszolgáltatási hatáskört gyakorolt, de még az idegen állam területén is sőt, az idegen földön letelepült honfitársai felett is. Ezért megnevezése: consul sur les navires, majd később consules ultramarini lett.[58]
A konzulok olykor idegen államokkal szerződések megkötésére is kaphattak megbízást. 1262-ben Barcelonában négy polgár nyert el konzuli megbízatást, a XIV. századtól évente két konzult választottak: egyet a polgárok, egyet a kereskedők sorából. A katalóniai Consolate del mare, a híres tengerjogi kódex pedig részletes tartalmazott szabályokat konzuli bíráskodásról.[59]
A Közel-Kelet és egyben a világ történetében meghatározó jelentőséggel bírt a VII. század azon fejleménye, mely az iszlám hit, majd a különböző iszlám államalakulatok születését eredményezte. Ez többek között a Ázsiába irányuló kereskedelmi viszonyainak időleges megtorpanását, a Mediterráneum kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatainak lassú átrendeződését is hozta. Bizáncot nem csak az egyre nagyobb hatalmi súllyal megjelenő arab dinasztiák, a szeldzsukok, oszmánok, mamelukok iszlám államai gyengítették, de paradox módon a keresztesháborúk is hozzájárultak sorvadásához. Bizánc hatalmát 1204-ben épp a keresztesek törték meg Konstantinápoly bevételével, aminek eredménye egyrészt a város örjöngéssel tarkított kifosztása, majd Balduin megkoronázásával a Latin Császárság megalakulása lett.[60] Az 1276-os bizánci restauráció már nem hozta vissza a hajdani keleti metropolisnak a mediterrán és kelet-európai távolsági kereskedelemben betöltött kulcsszerepét.[61] Itália gályái nemcsak a távolsági kereskedelem áruit közvetítik Európa és Ázsia között sőt, a keresztes háborúk idején a hadseregeket is, hanem személyes jogukat is. Ez az az időszak, amikor a város elfoglalásához vezető IV. keresztes hadjáratot irányító Velence Bizánc érdekszféráját átvéve
- 350/351 -
vált a térség meghatározó gazdasági-kereskedelmi erejévé. Olyannyira, hogy a konstantinápolyi velencei konzul a podesta címet is felvette, és valósággal uralkodói hatalommal bírt a kolóniák telepei és szigetei felett. Ekkor a jogszolgáltatást egy öttagú testület gyakorolta.[62]
Ezen túlmenően a Boszporusz partján az a helyzet állt elő, hogy más itáliai kereskedőállamok, mint például Genova, már nem is közvetlenül a territoriális hatalommal, hanem Velencével léptek szerződésre. Ugyan Velence és Genova egymás közötti viszonyaiban az actor sequitur forum rei elve érvényesült, de a szerződött nemzetek feletti protektorátussal Velence a felettük lévő bíráskodást is a maga hatáskörébe vonta. Velence vetélytársa, Genova az erőviszonyok váltakozásának megfelelően is jelentős szerepet játszott a konzuli bíráskodás terén. 1262. évi nymphanumi szerződéssel átvette a Velence helyét, amikortól már a genovai konzul viseli a podesta címet. Addigi megnevezése consul, viceconsul vagy rector volt.[63] A genovai alattvalókon felül a protekorátusa alatti kereskedők egymás közötti, valamint a genovai ellen keresetet benyújtó görögök felett megszerezte az ítélethozatali illetékességet, amelyet a genovai kúrián kellett előterjeszteni.[64] Abban az esetben, ha genovai vont perbe egy görögöt, akkor az már a bizánci bíróság illetékessége alá tartozott, azonban a podesta kérhette a császártól, hogy két esküdtbírát nevezzen ki az ügy megítélésére, vagy a császár ítélkezése is kérhető volt, aki az ügy érzékenységétől függően maga, vagy rendes bírái útján járt el. Akkor is a császár vette át az ügyet, ha a genovai podesta ok nélkül halogatta, vagy vonakodott a genovaiak bűntetteit megtorolni.[65] A velenceiek konzuljának megnevezése ekkor már bailo, és új fejleményként jelent meg, hogy minden bizánci igyekezet ellenére az ottani örmények és zsidók fölé is kiterjesztette ítélkező hatalmát.[66]
A Mediterráneum keleti részein a keresztesháborúk nyomán alakultak ki kereskedelmi központok. A szíriai és palesztínai itáliai kolóniák igazgatását a consul az anyaországtól kapott kinevezés alapján, a helyi polgárok közül választott senatus, valamint az anyaországi tanácsnokok segítségével látta el. Hatáskörükbe tartozott a hajókapitányok, a legénység és az utasok közötti viták eldöntése mellett a gyarmaton megtelepedett egyéb nemzetbeliek ügyei is, de nem hozhattak a szabadságvesztés és pénzbírságnál súlyosabb ítéleteket. A halállal és csonkítással járó büntetések, melyek - az Assises de Jerusalem[67] alapján például a sebesítés, rablás, árulás, eretnekség - a helyi bíróság alá tartoztak.[68] Polgári ügyekben az itáliaiak egymás közötti keresetek esetén a konzuli bíróság volt jogosult ítéletet hozni, de más, idegen országbéli keresete, valamint mindennemű ingatlanokra vonatkozó ügy a territoriális bíróságra tartozott.[69]
A franciákra vonatkozóan említhető meg, hogy Marseille 1187-ben kapott kiváltságlevelet Marquis de Montferrat-tól, Tyrus urától, hogy a marseillei kereskedők és francia polgárok felett konzuli bírót nevezhessen ki.
A Lusigan dinasztia 1193. évi trónra kerülésével - Cipruson is megjelent a konzuli bíráskodás, kiváltképp a pisaiak, genovaiak, velenceiek, katalánok, marseilleiek, montpellieriek kaptak erre kiváltságot. Például genova konzulja a polgári ügyek mellett bármilyen súlyú büntettek esetében folytathatott vizsgálatot és hozhatott ítéletet, de a végrehajtás már a királyi akarattól és hatóságoktól függött.[70]
Itt kell megjegyezni azt a téma szempontjából rendkívül érdekes fejleményt, hogy 1391-ben I. Bajezid, az oszmánok kibontakozó államának szultánja, annak igényével lépett fel Bizánccal szemben, hogy a Konstantinápolyban lévő muzulmán törökök felett ne hitetlenek, hanem oszmán bíró, a kádi ítélkezhessen.[71]
Az iszlám megjelenésével merőben eltérő civilizáció és jogi kultúrkör bontakozott ki a Földközitenger keleti térségében. Az iszlám egyszerre mutatja hitként és jogrendszerként is értelmezhető sajátosságait. Az iszlám mint az élet minden területét lefedő vallási és jogi természetéből fakadóan alapvetően különbséget tesz a személyek és közösségek között aszerint, hogy az iszlám hívők közösségének tagja-e, avagy nem. Ezen elv alapján a következő csoportokat különböztet meg: a) muszlim, aki a próféta követője, akire a Koránból fakadó jogok és kötelezettségek a maguk teljességében vonatkoznak; b) dzimmí, az iszlám fennhatósága alatt élő nem muszlim, első sorban keresztény vagy zsidó alattvaló, akikre mint a "könyvvel rendelkező népre" tekintettek, közösségük egyházi vezetőivel kötött szerződés alapján fejadó fizetése ellenében kollektív védelmet élveztek;[72] c) a musta min olyan külföldiek megnevezése, akik az országaik közötti szerződés oltalma alatt állva ideiglenesen tartózkodnak muszlim területen; d) harbî, azaz ellenség minden olyan nép, amely nem tartozik az iszlám közösségek közé, és nem kötik egymást szerződéses kapcsolatok.[73]
- 351/352 -
Terület tekintetében az iszlám két ellentétes részre osztja a világot.[74] Az egyik a dar al-Islam, az iszlám háza, az összes olyan területet, országot magába foglalja, amely muszlim uralom alatt áll, függetlenül attól, hogy a lakói muszlimok-e vagy sem. A másik a dar al-harb, a háború háza, vagy másként dar al-kufr, a hitetlenek háza, azoknak a földje, akik még nem hívei az iszlámnak, amely előbb vagy utóbb muszlim fennhatóság alá fog kerülni, azaz olyan terület, ami az iszlám világ terjeszkedésének lehetőségét adja. A dar al-harb esetében a nem muszlim harbî-nak minősül. Az iszlám jog a muszlimoknak általában nem tiltja a hitetlenek földjén való tartózkodást, azonban elsősorban azoknak, akik kereskedelemmel foglalkoznak, s a hangsúlyt arra helyezi, hogy nem szabad a határ túloldalára olyan árut eladni, amely erősítheti az ellenséget. Az iszlám jogtudósok úgy tartják, hogy ha egy muszlim a dar al-harb területén tartózkodik, akkor bizonyos fokig ex lex állapotba kerül. Például, ha bűnt követ el, akkor nem büntethető, ugyanis ott nem létezik jogalkalmazó hatóság, ugyanis a hitetlenek nem bíráskodhatnak a muszlimok felett.
Az évszázadok során az éles elhatárolódást a kereskedelmi igények, valamint a diplomáciai, hatalmi játszmák szükségszerűen új kategóriával enyhítették. A két ellentétes világ között helyezkedett el a dar al-adh, a szerződés háza. Nyilvánvaló, hogy a szüntelen háború, az ellenséges viszony fenntartása lehetetlen volt minden körülmények közepedte, felfügesztése valamilyen szükségszerűségre vezethető vissza, mint például a háborúkat lezáró békekötés vagy szövetségkötés. Így egy ellenséges területtel is fent lehetett tartani diplomáciai kapcsolatokat: határozott ideig tartó békét lehetett kötni velük. Általában a szerződéses területről induló kereskedők és zarándokok teljes élet és vagyonbiztonságot élvezhettek az iszlám földjén. Ebben az esetben az addigi harbî már a musta min megnevezést kapta.[75] Például az oszmánok az európai keresztény hatalmakkal - köztük a Magyar Királysággal 1519-ig - musta'min típusú megállapodásokat kötöttek. Az oszmán terjeszkedés idején a hódítás bevett eszköze volt egy-egy terület vazallusi függésbe való kényszerítése, így ide tartoznak azok a szerződések, amelyekben vazallusi függőség jelent meg, mint például Erdély esetében is. De megemlíthető például a Porta és az Orta Macar, azaz Thököly Imre felvidéki fejedelemsége közötti 'ahdnâme,[76] amely évi 40.000 tallér fejében az új vazallus állam lakosságának teljes vagyonbiztonságát és szabad vallásgyakorlatát szavatolta.[77] Az Oszmán Birodalomban a vazallusra elsősorban a teba 'a, tebâ 'îyet kifejezést használták, és a memâlik-i mahrűse, azaz "jól védett birodalom" kifejezéssel saját birodalma részének tekintette.[78] Az alávetettséget az esetleges adófizetés mellett az egyéb szolgáltatások megnevezésével, illetve a szultán a vazallus uralkodó feletti invesztitúra jogának kiemelésével hangsúlyozta ki.[79] Meg kell említeni azt az szerződési fordulatot, hogy a vazallus állam a szultán barátainak barátja, ellenségeinek ellensége lesz, amely csak az alávetett keresztény uralkodók kinevező levelei esetén vált jellemző tartalmi elemmé.[80]
A kapitulációs szerződések kialakulását azonban a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok szükségszerűsége szülte. Az első ezredforduló a muzulmán hadi- és kereskedelmi flották hanyatlását is hozza. Az arab államok kevéssé voltak gyakorlottak a tengeri kereskedelemben, nem is méltányolták a tengeri hadviselést, sőt meg is tiltották a tengeri hajók építését, ezzel a kereskedelmi hajózást lényegében a keresztények monopolizálták. Ibn Khaldun szerint a XIV. században a muzulmánok már nem tudták hogyan kell hajót építeni.[81]
A muszlim és a keresztény világ közötti kereskedelmi kapcsolatok a keresztes háborúk, az arab hódítások közel-keleti, afrikai és hispániai időszakában bontakoznak ki, jellemzően Szíria, Egyiptom, a Barbareszkumban és a Baleár-szigetek térségében. Valencia muzulmán uralkodójától Pisa 1150-ben nyert kapitulációs szerződéssel kereskedelmi jogot, melyet az egyiptomi kalifa nagyvezíre és a pisai követ, bizonyos Ranieri Bottaccio között megköttetett szerződés erősített meg 1154-ben.[82] Majd Tunisz Hercegétől sikerült kereskedelmi kiváltságot kapniuk 1157-ben. A pisaiak kapitulációs szerződését 1173-ban Szaladdin újra megerősítette, aki egyébként élesen megkülönböztette a palesztínában harcoló kereszteseket és államaikat az itáliai keresztény kereskedőállamoktól.[83] Miután Pisa Firenze uralma alá került - nem mellőzve a pisai kereskedők korábbi kapcsolatrendszerét -1488-ban Magnificent Lorenzo követe, Delle Stufa a circassai szultánnal kötött megállapodással bővítette ki és erősítette meg a korábbi privilégiumokat.[84]
De megemlíthető Velence, Genova, Catalónia is, akik szintén bírtak kapitulációs szerződésekkel.
Fontos megemlíteni, hogy Alexandriában a franciák Consolo de 'Franceschi e dei pellegrini (a frankok és idegenek konzulja) megnevezéssel - Maerseille és Narbonne külön-külön is - már a XIV. századtól képviseltették magukat Egyiptomban, azzal a különleges joggal, hogy minden nemzetet képviselhetnek, akinek nem volt kapitulációs szer-
- 352/353 -
ződése. 1447-ben pedig a legnagyobb kedvezmény szerinti elbánást nyerték a szultántól.[85] Ebből gyökerezik majd az oszmánok és Európa keresztény országai között kötött kapitulációk történetében a franciák különleges szerepe.
A XI-XV. század folyamán a muszlimok és keresztények között keletkezett kapitulációs szerződések lényeges tartalmi elemeit a következőkben lehet összefoglalni.[86]
Az európai államok keresztény alattvalóinak személyi, vagyoni és kereskedelmi forgalmat érintő biztonságának garantálása.
A forgalom szabadsága azon kivételekkel, amelyet az iszlám tilalmasnak tart, illetve azokat, amelyek hadianyagokra vonatkoztak. Ezek megsértése esetén, még ha muzulmán is követte el a jogsértést, akkor is következetes ítélethozatal követte.
A szankcionálás tekintetében az egyéni felelősség elvének betartása. Ez azért volt fontos, mert általános gyakorlat volt a muzulmánok részéről a kollektív felelősség, vagy pontosabban a megtorlás, illetve kártérítés áthárítása az elkövető családjára vagy honfitársára. Tehát ha egy keresztény állam alattvalója a territoriális állam alattvalója ellen követett el bűncselekményt, vagy kárt okozott, csak a bűnös, illetve hibás személy ellen álljon fenn a kártérítés, büntetés. A pisaiak 1154. évi kapitulációjában külön kimondja, hogy egy pisait másik pisai helyett nem fognak felelősségre vonni, még apát sem a fia helyett, vagy fordítva. Továbbá egy pisai hajó egy másik pisaival szemben felmerült kereset miatt nem lesz feltartóztatva és nem szolgálhat a sérelem kielégítési alapjaként. A kereskedők menekülni szerettek volna attól a gyakorlattól is, hogy a keresztény kalózok okozta felelősséget is a kalóz honfitársaira terheljék. Ezek folytonos szerződésbeli kihangsúlyozása arra utal, hogy ennek ellenkező alkalmazása sokáig csak írott betű, puszta ígéret maradhatott.
A territoriális állam háramlási jogának eltörlése. Ez azt jelentette, hogy az szerződéses állam polgárának hagyatékát a konzul vehette őrizetbe és szolgáltatta ki eljárása után az örökösöknek.
A partravetődéki jog megszüntetése. Ez a viharok, egyéb szerencsétlenségek következtében partra vetődött javak letétbe, vagy biztonságba helyezésére vonatkozott. De ennek érvényt szerezni vajmi kevés esély mutatkozott, hisz a partmenti lakosság ezt a tenger ajándékának tekintette - és mint tapasztaltam-, a legolcsóbb áru szinonímájaként szólásban megőrzött alakját még ma is hallani Törökországban.
Kolóniák létesítésének és vallásgyakorlási helyek, templomok építésének joga.
Jogosultság saját nemzethez tartozó konzul állítására. Személyében testesül meg a fondaco sajátos területenkívülisége. A konzul a kolónia élén állva a képviseli a honi államhatalmat: bírói hatalommal bír, hitelesíti a szerződéseket, ő folytatja le a hagyatéki eljárásokat és gondoskodik a végrendeletek végrehajtásáról is. Ekkora már rögzült, hogy általában a honfitársak egymás közötti polgári és bűnügyeiben a konzul ítélkezett. Különböző keresztény nemzeteket érintő ügyben az actor sequitu forum rei érvényesült. Keresztények és muzulmánok közötti vegyes perekekben nem volt egységes a gyakorlat. Például Pisa és Egyiptom 1186-os szerződése szerint a keresztényt a mohamedánok is a konzuljánál panaszolták be, de Velence és Egyiptom 1422. évi szerződése szerint a vámhivatal vezetője, vagy az erődítmény parancsnoka volt a bírói fórum, sőt a kártérítést is az emin, a vámhivatal elöljárója hajtotta be.
Honi fórum eljárásán konzul vagy képviselőjének jelenléte is szükséges volt. Külön fontosnak ítélt elemként jelent meg a kor kapitulációs szerződéseiben a keresztény telepek és hajók átkutatása esetében a saját konzul jelenlétének kikötése.[87]
Amely államoknak nem volt közvetlen szerződése a muzulmán állammal, más - mint például Velence, Genova, Pisa - állam lobogója alatt kereskedtek, ezzel védelmüket élvezték, és egyben elismerve ügyeik tekintetében az ítélkezés jogát. Ezt a lobogó oltalmának elve biztosította számukra.
Ezek a megállapodások, mivel a muszlimok nem igyekeztek keresztény földön kereskedelmi jogot szerezni, muszlim részről a reciprocitás igénye nélkül álló egyoldalú kedvezmények, némely esetben inkább csak ígérvények voltak. Betartásuk, betartatásuk a folyamatos erőfeszítések ellenére is csorbát szenvedett, mint a partra vetődött áruk és hajók esetében.
Az Oszmán Birodalom és a Nyugat-Európai nagyhatalmak közötti kapitulációs szerződések rendszerének és egyben a diplomáciai kapcsolatok felvételének kiindulópontjaként II. Süleyman és I. Ferenc francia király között 1535-ben kötött megállapodást szokás tekinteni.[88] Mi indíthatta az oszmán hatalmi gépezetet ilyen lépésre? Főleg annak tükrében, hogy eközben hatalma zenitjén állt, és az oszmánok legfeljebb vazallusi viszonyt kialakító szerződéseket voltak hajlandók kötni nem muszlim államokkal. Ekkor Süleyman már a Magyar Királyságot Mohácsnál térdre kényszerítette és
- 353/354 -
immár Bécs városát vette hódításának célkeresztjébe. A válasz egyértelműen V. Károly, a németrómai császár, a közös ellenség személyében ragadható meg. Célja pedig francia részről a nyugateurópai hatalmi egyensúly helyrebillentése, oszmán részről pedig nyugati terjeszkedésésének elősegítése.
Maga a szerződés nem tartalmaz kifejezetten szövetségkötési megállapodást, de kimondja, hogy a két állam között bonne et sűr paix et sincère concorde, azaz béke és barátság legyen.[89] Emellett szabad legyen a kereskedelmi forgalom, kivétel a dzimmíket terhelő fejpénz és földadók alól, azzal a megszorítással, hogy a szerződött állam alattvalójának tíz év megszakítás nélküli oszmán földön tartózkodása után kiváltsága elenyészik, vagyis a musta min státust elveszítve dzimmívé válik.
A francia király jogosult a birodalom városaiba konzult[90] kinevezni és saját joghatóságként ítélkezni. Továbbá a Szent Sírhoz zarándoklók és a francia alattvalók magánjogainak védelmére és a konzulállításra vonatkozott. Sőt, Franciaországnak 1528-ból már létezett egy okmánya, amely a francia konzulok régebbi időkben kapott, az oszmánok által meghódított Egyiptomra érvényes kiváltságait erősítette meg, azzal a végszóval, hogy a régi szokás szerint maradjon fel.[91] Érdekes módon a kapituláció alapján a francia konzul bírói hatásköre kiterjed a francia és a katalóniai polgárok egymás közötti mindennemű pereire, kivéve a testi fenyítéssel és a halálbüntetéssel járó bűncselekményeket, melyek a territoriális bíróságok elé tartoznak. Továbbá kimondja, hogy a konzul személye sérthetetlen, ha személyében nincs tartozása, szabadon elhagyhatja az országot, vámmentességet élvez, és az ellene irányuló panaszok felülvizsgálata a oszmán központi adninisztratív szerv, a diván vizsgálati körébe tartozik. Tulajdonképpen az 1528. évi szerződés megerősítése inkább a politikai közeledés lehetősége előtt nyitotta meg az utat.[92]
Az 1535. évi kapituláció valójában nem tartalmazott lényegesen különböző, új elemeket, mint az előző századok okmányai, inkább a szerződésből fakadó jogosítványok egyértelmű megfogalmazottsága és strukturáltsága az, ami miatt mintaértékűvé válhatott.
Lényeges különbség a két okmány keletkezése, kiállítása és okirati formája szempontjából található. Míg az 1528. évi kapitulációs okirat a szultán egyoldalú akaratán alapuló kegyadomány formáját mutatja, addig az 1535. évi kölcsönös megállapodásnak tekinthető, hiszen a király nevében de la Forêt követ, a szultán nevében pedig Ibrahim pasa együttesen aláírva szentesítette az okmányt.[93] Ez azért fontos, mert a szultán személyén alapuló oszmán állam gyakorlata szerint egy-egy szerződés, megállapodás csak azt kötelezte, aki kötötte, és csak addig, amíg be nem végezte földi életét, utódját nem kötötte. Ezért az új uralkodónak, ha életben akarta tartani a megállapodást, újból meg kellett erősítenie. Ráadásul az oszmánok szerint ezek nem is igazán kétoldalú szerződések, hanem a szultán akaratán nyugvó, a kereskedőknek önként és kegyként adott kiváltságlevelek voltak, amelyet ahogy adni kegyeskedett a nagyúr, úgy el is vehette. Az Európai államok azonban a kapitulációknak épp a szerződés - kölcsönös, kétoldalú akaratból fakadó - kötelező természetét hangsúlyozták. Ez a nézetkülönbség a kapitulációk további történetében folyamatosan felveti a szerződések időbeli hatályának kérdését. Megállapítható, hogy az oszmán államigazgatás okmánykibocsátási rendszerében a kapitulációs szerződések a XVI-XVIII. században az ahdnâme formát öltötték, amely a szultán akaratán és tetszésén alapuló, az oszmán uralom fennhatóságának elvét tükrözve inkább kiváltságlevél alakját mutatják. Alakilag ezek kezdetben valójában nem voltak nemzetközi szerződések, oszmán részről sokáig inkább kegyből fakadó kedvezményként tekintettek rájuk. A kapitulációkat ezért időről időre a újabb kiváltságlevelekkel kellett megerősíteni. Így például az 1569. évi IX. Károly és II. Selim közötti franciaoszmán kapituláció ismét egy kegyes kiváltságlevél alakjában jelenik meg.[94] Az 1581. évi III. Henrik és III. Murad közötti kapituláció azonban kibővíti a kivátságok sorát, kimondva, hogy ezentúl Velence, Genova, Ancona, Raguza, Anglia, Portugália, Szicília, Katalónia polgárai csakis a francia lobogó és a francia konzul protektorátusa alatt jelenhet meg az oszmán vizeken és területen, továbbá, hogy a francia követ elsősége minden időkre elismerést nyert.[95]
A franciák szerették volna szerepüket kizárólagossá tenni, főleg Angliával szemben. Nem csak engedélyezték más államoknak a francia lobogó alatti kereskedést, de egyenesen követelték is.[96] Anglia azonban - ahogy mások is - a francia gyámság alóli szabadulás vágyával közvetlen kapcsolat kialakítására törekedett, ami 1579-ben sikerült is,[97] de a franciák tiltakozása meggátolta, mivel a szultán még a megerősítő aláírása előtt visszavonta. Azonban 1583-ban bizonyos William Harebronne, az angol királynő, I. Erzsébet nagykövete mégis tető alá hozta az első angol-oszmán kapitulációt, mellyel kimondatott: "Anglia királynőjének alattvalói szabadon kereskedhetnek az angol lobogó alatt."[98] Hasonlóképp Velence is szabadult a
- 354/355 -
francia protektorátus alól, megtartva régi kapitulációin alapuló kedvezményeit. Anglia kezdetben hasonlóan a franciákhoz, szintén lobogója alá kívánta terelni riválisait, mint ahogy Hollandiát és Firenzét sikerült is, amely alól Hollandia 1612-ben külön kapitulációval szabadult.[99] A XVII-századtól egyre töb európai állam eszközölt ki kapitulációs szerződésekkel maga számára kereskedelmi és konzuli jogosítványokat: Ausztria 1718; Hanza Városok 1839; Oroszország 1783; Svédország 1737; Dánia 1756; Poroszország 1761; Portugália 1843; Spanyolország 1782; Szardínia 1825; Belgium 1838; Brazília 1858; Amerikai Egyesült Államok 1832; Görögország 1855; Csehország 1870.[100]
A különböző országokkal kötött kapitulációs szerződések eltérő szerkezetben összeállítva, kisebb-nagyobb eltéréssel ugyan, de alapvetően az 1535. évi francia szerződésre támaszkodva, majd a későbbi szerződéseket is felhasználva egymás kompilációi voltak.[101] A későbbi szerződések közül az 1740. évi francia kapitulációs szerződés az, amelyik a legterjedelmesebb és legrészletezőbb. Az I. Mahmud és XV. Lajos által kötött szerződés jelentősége abban emelhető ki, hogy nem meghatározott időtartamra, vagy a szerződött uralkodók életére szólnak, hanem az utódok életére is kiterjedően, határozatlan időre szólt.
A kapitulációs szerződések fő tartalmi elemeit a következők szerint lehet összefoglalni.[102]
A szerződő állam alattvalója számára belépés engedélyezése az Oszmán Birodalom területére, szabad navigálás vizein és horgonyvetés kikötőiben.
Muzulmán földön vallásuk, rítusaik, szokásaik szabad gyakorlása.
A kereskedelem szabadsága. Kivétel minden oszmán alattvalóra vonatkozó adó alól. Természetesen ez nem vonatkozott a kereskedelemmel kapcsolatos adókra és vámra. Egymás közötti, mind civil, mind bűnügyek tekintetében jog a konzuli bíráskodáshoz. A helyi hatóságok kötelezettsége segíteni a konzul előbbiekre vonatkozó határozatainak érvényre juttatását.
Idegen által belföldi ellen elkövetett bűncselekmény a legtöbb kapitulációs szerződés szerint a helyi bíróságra tartozott, de az eljárás csak a konzul vagy a dragomán jelenlétében illetve segédletével folyhatott.
Oszmán felperes idegen állambeli alperes elleni polgári ügye esetében a kádi az illetékes, azonban külföldi polgár akkor volt megidézhető eléje, és csak akkor volt elítélhető, ha felperes az alperes ellenében az alperes vagy konzulja által jegyzett okmánnyal tudta alátámasztani keresetét. Tehát nem volt elég a tanúk állítása, mint ahogy az a seriat bíróságok esetén gyakorlat volt. Ha nem volt írásos bizonyító erejű okmány, a kádinak az ügyet ejtenie kellett. Később az idegen és oszmán alattvaló között érvényesen csak a kádi előtt jöhetett létre ügylet, aki erről hocet-et, bizonylatot állított ki. Továbbá a vizsgálat és ítélethozatal csak a dragomán jelenlétében volt meghozható.[103]
Az idegen állampolgár lakhelyének sérthetetlensége. Ez azt a kötelezettséget jelentette, hogy lakóhelyre történő behatolásra csak a nagykövet vagy a konzul előzetes értesítése után és megbízottja jelenlétében kerülhetett sor, még letartóztatás esetén is.
A kapitulációs szerződések alapján a konzulok rendelkeztek azzal a joggal, hogy oszmán alattvalókat szolgálatukba fogadhattak. Akár dragománként, de akár egyszerű szolgálóként az idegen állam szolgálatába fogadott személy a konzul közbenjárására berât formában[104] kiállított kiváltságlevet kapott, mellyel kikerültek az oszmán joghatóság alól, vagyis a kérvényező konzul nemzetének megfelelő jogállást nyerték el.[105] Ez később párosult azzal a korrupciós gyakorlattal, hogy az oszmán jog uralma alól szabadulni igyekvő, főleg örmény és görög kereskedők jelentős számban és összeggel vásároltak kiváltságlevelet, amelyet az oszmán kormányzat - kizárva a kereskedőket és iparosokat a kedvezményezetti körből - igyekezett csak a valóban konzulátusi szolgálatot ellátókra szorítani. A visszaélések megfékezésére például az 1761. évi porosz-oszmán szerződés szerint a konzul számára egy fő, a miniszterrezidensnek pedig négy fő dragomán kiváltságolására volt lehetősége.[106]
A dragománok jelentős szerepet töltöttek be a vegyes perekben, illetve az oszmán hatóságok egyes eljárásaiban. A dragomán jelentése eredetileg tolmács, de eljárási jogosítványa messze meghaladta az egyszerű fordítói szerepkört. Az oszmán bírósági eljárásban jelen kellett lennie, függetlenül attól hogy kereskedelmi vagy seriat, első vagy fellebbviteli bíróság járt-e el, az alperes vagy felperes oldalán, illetve polgári vagy büntetőügyről volt-e szó. A kihallgatás folyamán nem csak fordított, hanem kérdéseket is feltehetett mind a feleknek, mind a tanúknak. Ugyancsak jelen kellett lennie a helyszíni szemlénél és a bírói tanácskozásokon is. Az ezekről felvett jegyzőkönyveket, okmányokat aláírásával hitelesítette. Azonban a jog
- 355/356 -
és az igazság súlyos sérelme esetén joga volt megtagadni az ítélet, vagy az annak alapjául szolgáló jegyzőkönyv aláírását. Ezzel egyébként az ügy diplomáciai szintre emelkedett, ami az ügy messze hosszadalmasabb és érzékenyebb eljárás irányát vette. A dragomán tevékenységének eredményességét nagyban befolyásolta tapasztalata, kapcsolatrendszere, erélyes fellépése, de nem csekély mértékben számított annak az államnak a súlya is, amely képviseletében eljárt. A dragomán nem vehetett részt csak idegen nemzetbelieket érintő jogi ügyekben; a területi állam ingatlanait érintő perekben; oszmán alattvalók csődje esetén, mégha a hitelező idegen alattvaló is volt; ezer piaszteren aluli perekben akkor, ha kilencórányira volt a fél az idegen peres fél a konzuljának székhelyétől.[107]
Az oszmánok kezdetben sikeres magyarországi és ausztriai területnyerése után, hódító erejének tudatában, hatalmi pozíciójából adódóan legfeljebb a vazallusi státust ismerte el, amely akadálya volt a közöttük kifejlődhető kereskedelmi kapcsolatokra vonatkozó kapitulációs szerződések létrejöttének. A XVII. századtól az Oszmán Birodalom stagnáló, majd hanyatló periódusába lépve fokozatosan elveszíti erejét. Európai hódításait előbb folyamatos zsugorodása majd békekötések kényszere követte, többek között a Habsburgokkal is. 1615-től a Habsburg-oszmán békekötésekben már szó esik konzulokról, akik jogosultak az oszmán földön szabad kereskedelmi jogot élvező kereskedői felett rendészeti és jogszolgáltatási hatalmat gyakorolni, melyeket további szerződések erősítettek meg, mint például az 1699. évi karlováci béke.[108] Azonban az Oszmán-Habsburg kapitulációs szerződésekből fakadó kereskedelmi kedvezmények és konzuli jogintézmény valódi alapját az 1718. július 21-én kötött pozsaveráci béke fektette le. Maga a békeszerződés többek között csak a kölcsönös szabad kereskedelem elveit határozta meg. Érdemes még egyszer aláhúzni, hogy jelen esetben kölcsönös kedvezmények lehetőségét biztosító megállapodásról van szó, ami nem volt jellemző a korábbi, más nemzetekkel kötött megállapodásokra.
A kereskedelemre, illetve a konzuli jogintézményre vonatkozóan a részletesebb megállapodást "Tractatus commercii initus Passarovici" megnevezéssel július 27-én köti a két fél - III. Károly és Ahmed -, melyet Lers Vilmos "A konzuli bíráskodás intézménye" című munkájának függeléke is tartalmaz. Ennek alapján főbb pontokban a következőképp lehet összefoglalni az osztrák-oszmán kapitulációs szerződés konzuli intézményre vonatkozó lényeges elemeit.
A megállapodás rögzíti, hogy a szerződő felek alattvalói, a magyarok, mint Károly birodalma részeként az I. cikkelyben külön említést is nyernek, egymás országaiban szabadon kereskedhetnek. Kivételt képeznek olyan tiltott áruk, mint a puskapor és egyéb fegyverek.
Az V. cikkelyben jogosultság mondatik ki, hogy a Sacra Romano-Caesarea Regiaque Catholica Majestas, a Szent Római-Császár és Király Katolikus Őfelségének joga van az Oszmán Birodalom területén ugyanúgy, ahol a többi nemzet is konzuli hivatallal bír, konzulokat, alkonzulokat, és dargománokat[109] kinevezni. De a Portához kinevezett császári és királyi követ külön kérelemre engedélyhez folyamodhatott olyan helyekre is kirendeltség alapítására, ahol eddig ilyen nem volt. A császári és királyi felség alattvalói - konzuli tisztviselők, kereskedők, de a tényleges szolgálatában álló eredetileg oszmán alattvaló dragománok, sőt a cselédség is - mindennemű helyi adó alól mentességet kaptak, egyben ez azt is jelenti, hogy a felsoroltak képezik azt a személyi kört, akik felett a konzul gyakorolja a joghatóságot. Az egymás közötti perekben a konzul, vagy megbízottja folytatja le a vizsgálatot és mind polgári, mind bűnügyek tekintetében a konzul ítélkezik saját törvényeik és jogszokásaik alapján. Ha oszmán alattvaló adósságot követelt, azt csak konzul útján tehette. Az oszmán hatóságok a császár alattvalóit semmilyen jogcímen nem zaklathatták, fogságba nem vethették. Vegyes bűnvádi perek esetén csak a konzul tudtával, tolmács jelenlétében lehetett honi bíróság elé állítani, és csak a saját konzul vagy dragomán vehette őrizetbe.
Az ingatlanokra vonatkozó keresetek és azok végrehajtása minden esetben a honi bíróságok jogkörébe tartozott, még akkor is, ha minden érdekelt más állam polgára. Ráadásul úgy, hogy mellőzhetett minden olyan kötelezettséget, amely a konzul vagy dragomán jelenlétére, eljárási cselekményére vonatkozott. Tehát ingatlanok esetén az idegen állampolgárra úgy kellett tekinteni, mint aki oszmán alattvaló volna.[110]
A konzul követelhette a hajótöröttek, illetve a partra vetődött áruk számára történő kiadását.
Az oszmán földön elhunyt császári alattvaló hagyatékát szintén a konzul vette őrizetbe, aki köteles volt gondoskodni a hagyaték jogi sorsának rendezéséről. A konzulok tevékenységét a honi hatóságok kötelesek voltak minden tekintetben támogatni.
- 356/357 -
A szerződés alapján a konzulok és honfitársai otthonaikban házuk népével együtt a római katolikus szertartás szabadon volt gyakorolható, melyen más nemzetiségűek is részt vehettek.
A pozsaveráci szerződés értelmében viszonosságként az Oszmán Birodalom is állíthatott prokurátorokat, melyek a helyi hatalom védelmét élvezték és jogosultak voltak az elhunyt oszmán alattvaló hagyatékának őrizetbe vételére. Azonban a bíráskodási jogukról nem történt említés a szerződés szövegében.
Fontos megemlíteni és ismertetni az 1783. évi orosz-oszmán szerződést, mivel az 1784. február 24-én kelt szenedben annak összes rendelkezését Ausztriára is kiterjesztették.[111] Ennek alapján miként Oroszország, a Monarchia is bárhol az oszmán területen szükség szerint konzulokat állíthatott, nemcsak ott, ahol volt már francia vagy angol konzul. A konzulok ellen per csak a porta előtt folytatható. Konzul el nem fogható, háza le nem pecsételhető. Oszmán bíróságon helyette a dragomán jelenléte is bármilyen ügyben elegendő, azonban a négyezer asper értékű ügyekben csak a magas porta ítélkezhetett. Emellett a szerződés utalva az orosz-oszmán kücük kaynarcai békeszerződés XI. szakaszára kimondja, Oroszország a francia, angol és velencei kapitulációk összes kiváltságait is megkapja, függetlenül attól, hogy a magába az új szerződésbe belefoglaltatott-e, vagy nem.[112] Így az Osztrák-Magyar Monarchia az 1784. évi szened értelmében függetlenül a két állam alapszerződésében foglaltakra ugyanolyan kedvezményeket élvez és ugyanazok a konzuli jogosítványokkal bírt, mint amit Franciaország, Anglia, Velence vagy Oroszország szerződései tartalmaztak.
1718-tól kezdődően a konzulátusi szervezetrendszer az osztrák jog és kormányzati rendszer dominanciája alatt állt, melyen majd az 1867-es kiegyezés hoz változást. III. Károly uralkodása idején a levantei konzulátusok a bécsi udvari kereskedelmi tanács alá tartoztak, de a konzulok kinevezése a konstantinápolyi internuncius jogkörébe tartozott. Mária Terézia a levantei konzulátusokat számuk megnövelése mellett a házi, udvari és államkancellária alá rendelte. Más térségek konzulátusai felett a trieszti tengerészeti hatóság gyakorolt első fokon felügyeletet. Mindkét esetben másodfokú eljáró hatóság az udvari kereskedelmi tanács, majd feloszlatása után az udvari kamara lett a legmagasabb fokon eljáró szerv. 1849-től a kereskedelmi minisztériumnak, majd 1859-től a külügyminisztériumnak voltak alárendelve.[113]
1855-ben kiadott osztrák császári nyíltparancs, amely a konzuli bíróságok szervezetét, az alkalmazandó anyagi és eljárásjogi törvényeket először fogta szabályozott rendszerbe kimondta, hogy a Keleten működő konzuli bíróságok rendes elsőfokú osztrák bíróságoknak tekintendők. Ezek pedig az osztrák állam minden honosára vonatkozóan az osztrák jogot alkalmazzák kivéve, "hacsak különös és általánosan elismert szokásjog vagy kellően kihirdetett rendeletek egyéb határozmányokat nem tartalmaznak, avagy a konzuli területeken azon berendezések és tényleges viszonyok hiányoznak, a melyektől az osztrák törvény alkalmazása feltételezve van."[114]
Az 1867. évi XII. törvénycikk 8. § alapján az 1723. évi I. törvénycikkből, a Pragmatica Sanctióból folyó közös és együttes védelemnek egyik eszköze a külügyek célszerü vezetése. "E czélszerü vezetés közösséget igényel azon külügyekre nézve, melyek az 0 Felsége uralkodása alatt álló összes országokat együtt illetik. Ennél fogva a birodalom diplomatica! és kereskedelmi képviseltetése a külföld irányában és a nemzetközi szerződések tekintetében fölmerülhető intézkedések, mindkét fél ministeriumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett, a közös külügyminister teendői közé tartoznak. A nemzetközi szerződéseket mindenik ministerium saját törvényhozásával közli. Ezen külügyeket tehát Magyarország is közöseknek tekinti..."[115]
Továbbá az 1867. évi XII. tc. 62. § azt is előírta, hogy egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felsége többi országai és tartományai között vám- és kereskedelmi szövetség lesz kötendő. Ebben az is szerepelt, hogy a külfölddel eddig kötött kereskedelmi szerződések érvénye Magyarországra is kiterjed. Ennek alapján az oszmánosztrák kapitulációs szerződésből fakadó jogok Magyarországra is kiterjedtek. Az Oszmán Birodalom területén osztrák konzuli bíráskodás a XIX. század második felében a következő városokban állt fenn: Konstantinápoly, Szkutari, Aleppo, Bagdad, Beirut, Janina, Szaloniki, Durazzo, Szmirna, Trapezunt, Edirne, Kartea, Jeruzsálem, Monasztir, Üszküb, Prizen, Valona és Tripolisz.[116]
A Magyar Királyi igazságügyminiszter 1885. évi február 3-i 3503. sz. "a magyar büntető törvénykönyvnek az oszmán birodalmi és ruméliai császári és királyi konzuli bíróságoknál hatályba léptetése tárgyában" kiadott, valamennyi törvényszékhez és járásbírósághoz intézett körrendelete bevezetőjében áll, hogy "A magyar alkotmány visszaállítása után a magyar kir. és az osztrák cs. kir. kormány a közös külügyminisztériummal abban állapodott
- 357/358 -
meg, hogy a magyar korona országait az oszmán birodalomban megillető bíráskodás végleges szabályozásáig a fennálló állapot fenntartassék."[117] Tehát a rendelet értelmében a konzuli bíráskodás a magyar állampolgárok tekintetében továbbra is a korábban kibocsátott törvények és rendeletek szerint a császári és királyi konzuli hatóságok gyakorolták.
A magyar kormányzat az osztrák bíróságokhoz irányuló fellebbviteli utat mindenképp meg szerette volna változtatni, melyre 1869-től megkezdődtek a tárgyalások, de az osztrák fél inkább lassította a megoldás keresését. Emellett az a követelés is megfogalmazódott, hogy a konzul, mint közös szerv mellett a magyarok feletti bíráskodás tekintetében 1-1 külön szerv álljon fel.
Az addigi helyzeten változást csak az 1891. évi XXXI. törvénycikk[118] hozott. De meg kell jegyezni, hogy ezt megelőzően az ügyek száma tekintetében a magyar állampolgárok viszonylag csekély arányban vettek részt, néhány konzulátuson évente egy-egy ügy érintett magyar honost, vagy elő sem fordult.[119]
A törvény 21. §-a értelmében akkor fog hatályba lépni, ha a monarchia másik államában is törvény hozatott, a mely a konzuli bíráskodást a jelen törvényben foglalt elvekkel megegyező módon szabályozza. A magyar királyi minisztérium 1897. év július 30-i 12.970 M.E. számú rendelete 1898. január 1-ével hirdette ki a törvény hatályba lépését. A 20. § szerint a törvény hatályba lépése napjától 10 évig marad hatályban, továbbá ez idő alatt csak abban az esetben szüntethető meg és rendelkezései csak annyiban változtathatók meg, ha a másik államban fennálló és ugyanezen tárgyról szóló törvény szintén megszüntetik, vagy rendelkezései hasonlóképen módosulnak.
A konzuli bíráskodás személyi hatályát tekintve az 1. § a magyar és az osztrák honosok, valamint a védencei tekintetében jelölte meg. A védencek ugyan nem tekinthetők magyar állampolgároknak, azonban a 11. § szerint, ha védelembe fogadásuk alkalmával a konzuli hatóságnál kijelentik, hogy magukat a magyar állampolgárokra érvényes jogszabályoknak vetik alá, ez esetben reájuk a budapesti illetőségű magyar állampolgárokra nézve érvényes jogszabályok alkalmazandók.
A törvény 2. §-a értelmében azokban az országokban, ahol a konzuli bíráskodás gyakorlata fennállt, ennek első fokú fóruma konzuli hivatalokat illette. A konzuli szervezet főtörvényszéke a 3. § alapján Konstantinápolyban került felállításra, amely a konzuli hivatalok határozataira és rendelkezéseire vonatkozó konzuli bíráskodást második és utolsó fokban gyakorolta. A 9. § alapján mind az elsőfokú konzuli bíróságok, mind a konzuli főtörvényszék 0 Felsége Ausztria császára és Magyarország apostoli királya nevében hozta meg ítéletét. A konzuli bíróság és a monarchia valamelyik államának bírósága vagy hatósága között felmerülő illetőségi összeütközés esetében a 13. § alapján mindkét állam minisztériuma egyetértve és a közös külügyminiszterrel tartott egyeztetés után hozta meg határozatát.
A törvény indoklása szerint a konzuli bíróságok mind a magyar és az osztrák honosok, védencek ügyeiben hozott határozatok felülvizsgálatával sem az egyik, sem a másik állam felsőbb bíróságai nem bízhatók meg, a fellebbvitel kettéválasztása pedig sem igazságosan, sem következetesen, sem pedig úgy, hogy a felek érdekei érzékenyen ne szenvedjenek, nem vihető keresztül. Ezek alapján olyan felsőbíróságról kellett gondoskodni, melyek sem tisztán magyar vagy osztrák jelleggel ne bírjanak, hanem a paritás elve szerint legyen összeállítva, amelyek a különböző törvények alkalmazása mellett képesek a judikatúra egyöntetűségét biztosítani. A főtörvényszék egy elnökből, a megkívántató számú főbírákból és a szükséges segédszemélyzetből állt. Az elnöki tisztséget magyar vagy osztrák honossal kellett betölteni úgy, hogy a magyar honosra osztrák honos, az osztrák honosra pedig magyar honos következik. A törvény 7. §-a kimondta, hogy olyan szervezési szabályokat, amelyekről a törvény nem intézkedet, valamint konzuli bíróságok részére az ügyviteli szabályokat a közös külügyminiszter, a két állam minisztériumával egyetértve, rendeleti úton fogja megállapítani.
Erre tekintettel a 43.504. sz. rendelettel kihirdetett császári és királyi közös külügyminiszter 1897. évi július 30-i "a konzuli bíróságok szervezési és ügyviteli szabályai tárgyában" kiadott rendeletében került sor a részletesebb szabályozására. A rendelet 6. § szerint az elnökön kívül a megkívánandó számú egy osztrák és egy magyar főbíróból, két-két osztrák, illetve magyar helyettes főbíróból, a segédszemélyzetet pedig egy titkár, két irodatiszt és két szolga jelentette. A főtörvényszék megneve-
- 358/359 -
zése az ügyviteli rendelet 7. §-a alapján Ausztriai császári királyi és magyar királyi konzuli főtörvényszék volt. A magyar főbíró hivatalos címe Magyar királyi konzuli főbíró, míg az osztrák megnevezése Ausztriai császári királyi konzuli főbíró volt.
A törvény 5. §-a értelmében a főtörvényszéki elnöki és a főbírói tisztségekre a kinevezési jogkört a császár illetve király gyakorolja. Az elnöki állásra az előterjesztést és ellenjegyzést a másik állam minisztériumával és a közös külügyminiszterrel egyetértve annak az államnak a minisztériuma tette, amelynek honosa a sorban következett. A főbírói tisztre pedig az előterjesztést és ellenjegyzést a közös külügyminiszterrel egyetértve kellett annak az államnak a minisztériumának megtenni, melynek honosa a javasolt. Az elnöki és a főbírói állások magyar vagy osztrák államhivatalnokoknak vagy a közös külügyminisztérium és az alája rendelt hivatalok tisztviselőinek beosztásával töltendők be. Az elnöki és főbírói tisztséget csak olyan személyek tölthették be, akik magyar, illetőleg osztrák honosok, a konzuli bíráskodást legalább tíz évig gyakorolták, és akik - ha magyar honosok, a magyar korona országaiban érvényes szabályok szerint, ha pedig osztrák honosok, a birodalmi tanácsban képviselt királyságokban és országokban érvényes szabályok szerint - a bírói hivatal gyakorlására képesítéssel rendelkeztek. A személyzet többi tagjának beosztása a közös külügyminiszter hatáskörébe tartozott.
Büntető igazságszolgáltatás: A kapitulációs szerződés alapján azonos idegen állambeli egymás ellen elkövetett bűncselekmények a vádlott hazai bíróságát illeti az eljárás lefolytatása és az ítélethozatal. A 10. § értelmében a magyar honosok által elkövetett büntetendő cselekmények azon törvények és szabályok szerint ítélendők meg, amelyek az államnak azon részében vannak hatályban, amelyben az illető magyar honosnak községi illetősége van, illetőleg volt.
A konzuli bíróság csak az elővizsgálatot teljesíthette. De a konzul kérése alapján a helyi hatóságoknak kötelessége a tettes elfogásában segítséget nyújtani. A konzuli ítélkezés csak a kihágásokra vonatkozott, elsőfokú fóruma a konstantinápolyi főtörvényszék, fellebbviteli fóruma pedig a konstantinápolyi nagykövetség volt. A kihágások anyagi jogi meghatározása tekintetében az 1852. évi osztrák büntetőtörvény volt irányadó.[120]
Konzuli bíráskodás minden esetben kizárt volt, ha a bűncselekmény vagy kihágás sértettje oszmán alattvaló, ebben az esetben az eljárás és ítélethozatal az oszmán hatóságra tartozott.
Polgári peres és peren kívüli ügyek: Konzuli bíráskodás hatáskörébe tartoztak a polgári peres ügyek, beleértve a váltó és a kereskedelmi ügyeket is, amennyiben a peres felek magyar vagy osztrák állampolgárok, illetve védencek. A konzuli bíróságok hatáskörébe tartozó polgári ügyköröket a magyar honosok tekintetében a 10. § 1. sorolja fel, úgymint: a magyar honos jog- és cselekvési képessége, családi jogai, - ideértve az atyai hatalmat, a gyámságot és gondnokságot, valamint a házassági vagyoni jogot is, - továbbá valamely elhunyt magyar honos után az öröklési jog, ideértve a hagyatéki eljárást is. Továbbá akkor is, ha egy harmadik állam polgára az 1. §-ben meghatározott személyi kör ellen lépett fel keresettel. Amennyiben a per tárgya ingatlan volt, nem tartozott a konzuli bíróság hatáskörébe, kizárólag az oszmán hatóságok járhattak el benne.
A Germanus említette eset jogi alapjai tekintetében a következők szerint foglalható össze. A bizánci, majd a levantei kereskedelem fellendülésével a kereskedőállamok gazdasági kapcsolataik kiépítése során olyan jogintézmények kialakítására törekedtek, melyekkel az idegen állam területén a gazdasági kedvezmények mellett exepciókat kívántak biztosítani polgáraik számára az egymás közötti polgári és büntetőügyek téren. Az Oszmán Birodalom területén az európai hatalmak polgárai számára a jogszolgáltatás tekintetében extraterritoriálitást és kivételes eljárási szabályokat biztosító kapitulációs szerződések az 1535-ös francia-oszmán megállapodásra vezethetők vissza. Eleinte ezekre az oszmán állam úgy tekintett, mint egyoldalú, a szultán különleges kegyeként adományozott kedvezményre, szerződésből fakadó kötőerejét vitatták. Később egyre több állammal kötött megállapodást, melyekben folyamatosan bővült, illetve kerültek pontosabb meghatározásra a konzuli bíráskodásra vonatkozó cikkelyek. Minden európai ország igyekezett a többi európai ország szerződéseiben megadott kedvezmények elérésére maga számára is. Ezt a körülmény is segítette, hogy a hódítások megtorpanása után az oszmánok birodalma lassú hanyatlásnak és zsugorodásnak indulva végül "Európa beteg emberévé" válva tehetetlenül figyelte, miként kényszerült az nagyhatalmak politikai játszmáinak játékszerévé. Az első
- 359/360 -
krími háború lezárása után 1856. március 30-án megkötött párizsi békeszerződéssel az oszmán állam bebocsáttatást nyert az európai hatalmak koncertjébe, mellyel elismertetett teljes nemzetközi jogi státusa. A tárgyalások folyamán Ali pasa nagyvezír rámutatott, hogy az idegen államok konzuli joghatósága majdnem hogy államot teremt az államon belül.[121] De gazdasági és katonai tekintetben megroppant, végzete felé haladó birodalom gyengesége folytán vajmi keveset tudott tenni az egyébként belügyeit is érintő nagyhatalmi presszió és kényszer ellen.
A tárgyaláson a nagyhatalmak el is ismerték a kapitulációk oszmán felségjogot sértő jellegét, de az oszmán hatalmi pozíció értékét jelzi, hogy az 1860-as évektől egyre szaporodtak a porta és a nagyhatalmak közötti korábbról fennállt kapitulációs szerződésekből fakadó privilégiumokat megerősítő barátsági, illetve kereskedelmi szerződések, mely Ausztria részéről 1862-ben köttetett meg.[122]
Visszatérve Germanus leírásában szereplő esetre, Nuricsánné javai mentése tekintetében a jogi megalapozottság a következőként foglalható össze.
Az 1862. évi május 22-én kelt szerződés 1. §-a szerint Ausztriát megilleti a legnagyobb kedvezmény szerinti elbánás. Az 1740, évi francia-oszmán kapituláció 65. 70., valamint az 1783. évi oroszoszmán kapituláció 67. pontja alapján oszmán tisztviselő, bírói személy, fegyveres testület tagja szükség nélkül, erőszakosan nem hatolhat be idegen állampolgár lakásába vagy házába. A behatolás szükségessége esetén az érintett követ vagy konzul értesítése kötelező, és csak az általuk kijelölt személy jelenlétében lehet megtenni, akár átkutatás, akár elfogás esetéről is volt szó. Az 1868. évi Osztrák-Magyar Monarchia által aláírt idegenek általi ingatlanszerzésre vonatkozó jegyzőkönyv szerint a konzul nem késlekedhet intézkedésével, a felhívástól számított hat óra állt rendelkezésre küldöttjének megjelenésre. Olyan hely esetében, amely kilencórányi járásra, vagy ennél is messzebb volt a konzuli székhelytől, a vének tanácsa három tagjának jelenlétében lehetett a közhatalom képviselőjének az idegen állampolgár lakásába behatolnia. De ez esetben is csak sürgős esetben, mint például: gyilkosság, gyújtogatás, fegyveres rablás, pénzhamisítás, fegyveres felkelés eseteiben.
Nuricsánné minden bizonnyal nem rendelkezett hazája hatóságainak eljárását a kapitulációs szerződések alapján gúsba kötő cikkelyeiről - a fentiekben bemutatott - részletekre kiterjedő ismerettel. De az bizonyos, hogy a nagyobb kikötővárosok lakosai az európai országok alattvalóit illető exepciókat illető ismeretekkel tisztában voltak, melyet Germanus szállásadónője ki is használt ügye időleges megoldásaként.
A kapitulációk rendszerét végül teljeskörűen, minden tekintetben majd a Lausanne-ban 1923. július 24-én aláírt békeszerződés 28. §-a számolja fel, melyhez az Oszmán Birodalom romjain születő Török Köztársaság szuverenitásának teljeskörű elnyerése érdekében messzemenőkig ragaszkodott.[123] ■
JEGYZETEK
[1] Germanus Gyula: A félhold fakó árnyékában. In: Germanus Gyula: Kelet varázsa. Magvető Könyvkiadó. Budapest. 1984. 40-41. o.
[2] Az oszmanli státust az 1876-ban kihírdetett Kanun Esasi, az első török alkotmány vezette be, amely a felekezeti hovatartozáson alapuló millet rendszert számolta fel. A millet rendszer alapján az egyes vallási felekezethez tartozó nem muzulmán kisebbségek vallási vezetőik alatt vallási, oktatási ügyekben saját belső önkormányzatisággal rendelkeztek, egymás közötti viszonyaikban saját joguk és jogszokásaik érvényesültek. 1839-ben a Gülhane Ediktum volt az első lépés az etnikai és vallási különbségeket figyelmen kívül hagyó egységes állampolgárság kialakítása felé, amely törekvés végül "Európa beteg emberének" - az Oszmán Birodalomnak - egyébként elkerülhetetlen végzetét megakadályozandó egy birodalmi identitás kialakítását célzó "oszmanli" státus alkotmányjogi megfogalmazásában nyert kifejezést.
[3] Eliana Augusti: From Capitulations to Unequal Treaties: The Matter of an Extraterritorial Jurisdiction in the Ottoman Empire, 4 J. Civil Law Studies (2011) http://digitalcommons.law.lsu.edu/jcls/vol4/iss2/6
[4] Lers Vilmos: A konzuli bíráskodás intézménye. Lampel Róbert Cs. és Kir Udvari Könyvkereskedés. Budapest 1904. 33. o.
[5] Bruhács János: Nemzetközi jog I. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs. 2014. 26.o.
[6] Kajtár István: Egyetemes állam- és jogtörténet. DialogCampus. Budapest-Pécs. 2005. 36. o.
[7] Gönczi Katalin - Horváth Pál - Stipta István - Zlinszky János: Egyetemes jogtörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 1997. 54. o.
[8] Gelenczey-Miháltz Alirán: Mindnyájan görögök vagyunk? A hellén és európai identitás problémáiról. http://okorportal.hu/wpcontent/uploads/2013/02/2006_1_gelenczey.pdf (2016/08/12 09:21)
[9] Gönczi K. - Horváth P. - Stipta I. - Zlinszky J.: i.m. 54. o.
[10] Ibid. 55. o.
[11] "Az oiantheiai idegent ne hurcolhassák el chaleioni területen, se a chaleionit az oiantheiai területen, se vagyonukat ne rabolja el senki; ha valaki mégis elrabolja, azt büntetlenül lehessen kifosztani. Az idegen tulajdont a tengeren büntetlenül el lehet rabolni, kivéve, ha valamelyik város kikötőjében van. Ha valaki jogtalanul rabol, négy drachma a büntetése; de ha tíz napnál tovább tartja magánál a zsákmányt, a másfélszeresét fizesse annak, amit elrabolt." Érdemes megemlíteni, hogy egyes poliszok közötti megállapodás tartalmazott más polisz polgárainak személyét érintő joghatóságra vonatkozó rendelkezést: "Ha a chaleioni Oiantheiába vagy az oiantheiai Chaleionba telepszik át egy hónapnál hosszabb időre, a helyi törvénykezési eljárásnak legyen alávetve." A megállapodás továbbá kimondta, hogy a proxenos, ha hamisan tölti be a proxenosi hivatalát, kétszeres büntetést fizessen. Oiantheia és Chaleion szerződése. IG IX 1. 333; Tod 34; Bengtson, H.: Die Staatsvertrage des Altertums. II. München-Berlin, 1962, 146. Két oldalán teleírt bron-
- 360/361 -
ztábla. Kr. e. 450 k. Németh György fordítása. In: Görög-római szöveggyűjtemény (www.tankonyvtar.hu/tamop425/2011_0001_520_gorog_romai_szoveggyujtemeny.pdf)
[12] Gönczi K. - Horváth P. - Stipta I. - Zlinszky J.: i.m. 55. o.
[13] Ibid.
[14] Szümbolonnak hívták a szerződéskor azt az értékét elvesztett, csupán szimbolikus pénzérmét, vagy kettétört cserépdarabot, amely a bizalom jeleként szolgált a szerződéskötések alkalmával.
[15] Kincses László: Diplomáciatörténet. HVG-Orac Kiadó. Budapest. 2005. 40-41. o.
[16] Jelentése pártfogó.
[17] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó. 2005. 66. o.
[18] Fas alatt eredetileg minden olyan magatartást értettek, amely az isteneket nem sérti. A rómaiaknál a fas jelentette mindazt, ami az istenségeket és a neki szentelt dolgokat (sacrum) megillette. A későbbi korokban a fas alatt csak a vallási normák összességét értették, a jogi normával szemben, amit a ius képviselt. Továbbá a fas szabályainak egy része, mint ius sacrum közjogi jelleggel is bírt. (Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó. 2005. 28. o.)
[19] Földi, András - Hamza, Gábor: i.m. 65. o.
[20] Ibid.
[21] Lers Vilmos: i.m. 17. o.
[22] Földi, András - Hamza, Gábor: i.m. 65. o.
[23] Ibid
[24] Kincses László. Diplomáciatörténet, 2005, HVG-Orac, Budapest. 43. o.
[25] Földi, András - Hamza, Gábor: i.m. 66. o.
[26] Bajánházy István: A fetialisok szerepe a római állam külkapcsolataiban. In: Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Juridica et Politica, Tomus XXX/1. (2012), pp. 7-25.
[27] Livius I. 24. Németh György fordítása. In: Görög-római szöveggyűjtemény (www.tankonyvtar.hu/..tamop425./2011_0001_520_gorog_romai_szoveggyujtemeny.pdf)
[28] Ramsay, Wiliam: Fetiales. In: Smith, Wiliams (ed.): A Dictionary of Greek and Roman Antiquities, 1875, John Murray, London, 530-531. o.
[29] A hadüzenet formális szövegsora és rítusa Lívius I.32. alapján: "Ekkor a fetialis egy vashegyű vagy keményre égetett dárdát visz az illető nép határaihoz, és ott nem kevesebb mint három felnőtt férfiember jelenlétében ezt mondja: 'Mivel a régi latinok népei és a régi latin emberek a Quirisek római népe ellen cselekedtek, és mivel a Quirisek római népe háborút rendelet el a régi latinok ellen, és a Quirisek római népének senatusa elhatározta, helyeselte és megszavazta a háborút a régi latinok népe ellen, ezért a római nép és én a régi latin népeknek és a régi latin embereknek hadat üzenek, és ellenük háborút kezdek.' Amint ezt elmondta, átdobta a dárdát a határon." A dárda átdobását később fikcióval úgy oldották meg, hogy Bellona temploma mellet kijelöltek egy "idegen területet", ahol a columna bellica, a háború oszlopára hajították a dárdát.
[30] Bajánházy István: i.m.
[31] Livius I 24. Tullus Hostilus és az albaiak szerződése. Kr. e. 672-640 között (fordította Németh György) Görög-római szöveggyűjtemény www.tankonyvtar.hu/..tamop425./2011_0001_520_gorog_romai_szoveggyujtemeny.pdf)
[32] A szent füveket (sagmina) a Capitoliumon kellett kitépni, földestül. A szertartás jelentősége, hogy a fetialis mindenhová vigye magával hazája földjét, és maradjon vele eleven kapcsolatban még idegen földön járva is. Tullus Hostilus és az albaiak szerződése. Kr. e. 672-640 között (Németh, György: Görög-római szöveggyűjtemény)
[33] Livius I 24. Németh György fordítása. In: Görög-római szöveggyűjtemény
[34] Bajánházy István: i.m.
[35] Földi, András - Hamza, Gábor: i.m. 42. o.
[36] Lers Vilmos: i.m. 17. o.
[37] Miskolczy István: A középkori kereskedelem története. Szent-István-Társulat, Az Apostoli Szentszék Kiadója. Budapest. 1926. 84. o.
[38] Hóvári János: A levantei kereskedelem néhány kérdése. Világtörténet. 1980. I. pp. 3-8.
[39] Miskolczy István: i.m. 83. o.
[40] Lers Vilmos: i.m. 24. o.
[41] Lers Vilmos: i.m. 24. o.
[42] Jelentése: fogadó.
[43] Miskolczy István: i.m. 84. o.
[44] Kajtár István: i.m. 47. o.
[45] Miskolczy István: i.m. 83. o.
[46] Ibid
[47] Lers Vilmos: i.m. 24. o.
[48] Ibid.
[49] Ibid.
[50] A felperes az alperes illetékessége szerinti bíróságon nyújthatja be és érvényesíttetheti keresetét.
[51] Burián László - Kecskés László - Vörös Imre: Magyar nemzetközi kollíziós magánjog. Európai jogi kitekintéssel. KRIM Bt. Budapest. 2006. 60. o.
[52] Lers Vilmos: i.m. 24. o.
[53] Miskolczy István: i.m. 84. o.
[54] Burián László - Kecskés László - Vörös Imre: i.m. 60. o.
[55] Ibid. 63. o.
[56] Lers Vilmos. i.m. 9. o.
[57] Lers Vilmos: i.m. 20. o.
[58] Lers Vilmos: i.m. 21. o.
[59] Ibid.
[60] Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. Osiris. Budapest. 2002. 734. o.
[61] Miskolczy István: i.m. 85. o.
[62] Lers Vilmos: i.m. 26.o
[63] Miskolczy István: i.m. 85. o.
[64] Lers Vilmos: i.m. 26. o.
[65] Lers Vilmos. i.m. 27. o.
[66] Ibid.
[67] Balduin 1104-ben kiadott ítéletgyűjteménye. (Lers Vilmos. i.m. 24. o.)
[68] Lers Vilmos. i.m. 29. o.
[69] Ibid
[70] Ibid
[71] Lers Vilmos. i.m. 31. o.
[72] Korán (5:69) Simon Róbert fordítása. Lásd továbbá (2:62), (3:113), (3:199), (22:17)
[73] Lers Vilmos: i.m. 58. o.
[74] Papp Sándor: Muszlim és keresztény közösségek, egyházak és államok autonóm rendszerei az Oszmán Birodalomban. Keletkutatás. Kőrösi Csoma Társaság. 2011. tavasz, pp. 25-73. 38.o.
[75] Papp Sándor. i.m. 39. o.
[76] Jelentése szerződéslevél.
[77] Papp Sándor: i.m. 39. o.
[78] Ibid.
[79] A haracgüzar - adófizető - oszmán kifejezés általánosan elterjedt volt a vazallus államokra, még abban az esetben is, ha némely muszlim és keresztény állam soha sem fizetett adót. (Papp Sándor: i.m. 26. o.)
[80] Papp Sándor. i.m. 28. o.
- 361/362 -
[81] Eliyahu Ashtor: A nagy változás a levantei kereskedelemben. Világtörténet. MTA Történettudományi Intézet. 1980/1. pp. 8-19. o. 10. o.
[82] Edward A. van Dyck: Capitulations of the Ottoman Empire since the year 1150. Washington Goverment Printing Office. 1881.14. o.
[83] Edward A. van Dyck: i.m. 14. o.
[84] Edward A. van Dyck: i.m. 14. o.
[85] Lers Vilmos: i.m. 38. o.
[86] Lers Vilmos. i.m. 45. o.
[87] Lers Vilmos: i.m. 42. o.
[88] Edward A. van Dyck: i.m. 14. o.
[89] Lers Vilmos: i.m. 60. o.
[90] Érdekes, hogy szerződés a velencei bailo megnevezést tartalmazza. (Lers Vilmos: i.m. 60. o.)
[91] Lers Vilmos: i.m. 56. o.
[92] Lers Vilmos: i.m. 55. o.
[93] Lers Vilmos: i.m. 56.
[94] Lers Vilmos: i.m. 55. o.
[95] Lers Vilmos: i.m. 62. o.
[96] Lers Vilmos: i.m. 70. o.
[97] Edward A. van Dyck: i.m.16. o.
[98] Lers Vilmos: i.m. 71. o.
[99] Edward A. van Dyck: i.m. 17. o.
[100] Edward A. van Dyck: i.m. 6-23. o.
[101] LersVilmos: i.m. 61. o.
[102] Edward A. van Dyck: i.m. 28. o.
[103] Lers Vilmos: i.m. 61. o.
[104] A berat-típusú okirat eredetileg a magánbirtokok (mülk) adomományozásakor és az állami hivatalokba történő kinevezések esetében alkalmazott adománylevél volt, később a vazallusok számára a hatalom átruházásának diplomája szerepét is betöltötte. Papp Sándor: i.m. 29. o.
[105] Lers Vilmos: i.m. 61. o.
[106] Lers Vilmos: i.m. 98. o.
[107] Lers Vilmos: i.m. 197-198. o.
[108] Lers Vilmos: i.m. 78. o.
[109] Lers Vilmos: i.m. 200. o.
[110] Lers Vilmos: i.m. 218. o.
[111] Lers Vilmos: i.m. 89. o.
[112] Lers Vilmos: i.m. 93. o.
[113] Lers Vilmos: i.m. 176. o.
[114] Lers Vilmos: i.m. 224. o.
[115] http://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=5313 (2016. 09. 15. 10:03)
[116] Lers Vilmos: i.m. 181. o.
[117] Lers Vilmos. i.m. 177. o.
[118] http://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=6438
[119] Lers Vilmos: i.m. 181. o.
[120] Lers Vilmos. i.m. 261. o.
[121] Lers Vilmos: i.m. 121. o.
[122] Lers Vilmos. i.m. 119. o.
[123] Treaty of Peace with Turkey Signed at Lausanne, Jul. 24. 1923. http://sam.baskent.edu.tr/belge/Lausanne_ENG.pdf
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz.
Visszaugrás
