Dr. Ingo Ludwig: Az öröklési kollíziós jog európai jog összehasonlító vizsgálata (KK, 2004/7-8., 3-18. o.)[1]

I. Alapok

1. Az öröklési jog jelentősége az európai integráció szempontjából

Az öröklési jog kétségkívül nem meghatározó fontosságú jogterület Európa összenövése szempontjából. Ez a jog más területeire marad, mint például a gazdasági jogéra. Emiatt az öröklési jog eddig nem is szerepelt az EU jogalkotó szerveinek a politikai napirendjén. A gazdasági és - amennyiben lehetséges - a jogi egység azonban csak akkor valósítható meg, ha megszűnnek a gazdasági összenövés által különösen érintett jogterületeken fennálló különbségek. Ezek közé a jogterületek közé tartozik az öröklési jog. A polgároknak (és nemcsak a gazdasági társaságoknak) a szabad verseny kifejeződéseként az egyes tagállamokban végrehajtott politikailag és gazdaságilag kívánatos befektetései a befektető személy és utódai számára felvetik azt a kérdést, hogy hogyan van szabályozva, ill. hogyan szabályozandó a jogutódlás halál esetén. Már jelenleg is számos uniós polgárnak vannak külföldi bankszámlái, különösen Luxemburgban, vagy ingatlantulajdona más EU-államokban. Az EU 2004-es keleti bővítése folytán ez a körülmény fokozódó mértékben fogja érinteni a tíz új belépő államot is (Ciprus Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia).

2. A kollíziós jog jelentősége és szerkezete

Egységes öröklési jog hosszú távon nem - talán sohasem - lesz Európában. Az egyes tagállamokban meglévő, különösen a családjog és az öröklési jog területén megmutatkozó történelmi, kulturális és politikai gyökerű különbségek miatt az anyagi jog szintjén nem is nagyon érdemes ilyen jogegységesítésre törekedni. Ezért az öröklési jog területén a jövőben is nagy számban léteznek majd eltérő jogrendek.

A különböző jogrendeknek ez az egymásmellettisége Európában mégsem jár azonban automatikusan együtt azzal, hogy ugyanazt a tényállást például Olaszországban az olasz jog szerint, Franciaországban a francia jog szerint, Svédországban a svéd jog szerint, Magyarországon pedig a magyar jog szerint kell megítélni. Nincs olyan jogrend, amely önmagát a priori magasabb rendűnek tekintené külföldi jogrendeknél. Ez pedig az államok közösségének a keretein belül mintegy kötelezettséget jelent arra, hogy "barátian" helyt adjanak az idegen jognak ("comitas gentium"). Ezért minden jogrendnek előírásokat kell tartalmaznia arra nézve, hogy melyik nemzeti jog alkalmazandó az adott tényállásra (kollíziós normák). Ezek a normák a tárgyat illető legközelebbi jogot, nem pedig a tárgyat illető legjobb jogot állapítják meg ("better law"). A kollíziós norma tényállása határozza meg, hogy milyen ismérvhez igazodik a kapcsolás tárgyára alkalmazandó jog. A kapcsolási ismérv valamilyen jogrendhez köti a kapcsolás tárgyát. A kapcsolási ismérv sok kollíziós norma esetében három elemre bontható:

- kapcsolási személy

- kapcsolási időpont

- kapcsolódási pont

Ez elmagyarázható az elhalálozás miatti jogutódlás példáján: A német polgári törvénykönyvet bevezető törvény (EGBGB) 25. szakaszának I. fejezete szerint az elhalálozás miatti jogutódlásra annak az országnak a joga vonatkozik, amelynek az örökhagyó (= kapcsolási személy) halálának időpontjában (= kapcsolási időpont) az állampolgára volt (= kapcsolódási pont). A kapcsolási személyt kell meghatározni olyankor, amikor a vizsgálandó jogviszonyban több személy is érintett, és ha a kollíziós norma személyi vonatkozású kapcsolódási pontot alkalmaz (pl. az állampolgárságot, a szokásos tartózkodási helyet). A kapcsolási időpontnak olyankor van jelentősége, amikor a kapcsolási tények az idők folyamán változnak, mint például a szokásos tartózkodási hely vagy az állampolgárság. Ha a kollíziós norma meghatározza a kapcsolási időpontot, az alkalmazandó szabály megmásíthatatlan. Az öröklési rendnek az a sajátossága, hogy a jogi vonatkozások mindig csak a jövőben (a személy halála után) jelentkeznek. De öröklésjogi tényállásokat már a személy életében is meg kell ítélni, például végrendelet készítésekor. Az alaki hatályosság tekintetében csaknem valamennyi jogrend többek között a végrendelet készítésének időpontját veszi alapul. A kapcsolási pont az az ismérv, amely az alkalmazandó jogot meghatározza. Kapcsolási pont lehet például az állampolgárság, a szokásos tartózkodási hely vagy a fekvés helye (lex rei sitae).

3. A döntések nemzetközi összhangja

a) Különböző kapcsolási ismérvek létezése; a renvoi figyelembevétele

A kollíziós jog a nemzeti jog alkotórésze. Ezért a tényállásokat minden jogalkalmazó (bíróság, közjegyző, ügyvéd) saját államának kollíziós joga szerint vizsgálja. Ha az örökhagyó után különböző államokban maradtak vagyoni értékek, más államok hatóságai és bíróságai is foglalkozni fognak a tényállással. Annak, hogy Európa államainak öröklési jogában különböző kapcsolási ismérvek léteznek, az a következménye, hogy egy-egy öröklésjogi tényállást különböző jogszabályok szerint lehet megítélni aszerint, hogy milyen szempontból ítéljük meg a tényállást.

Ezt a döntési divergenciát még tovább erősítheti az érintett jogrendekben létező vissza- és továbbutalás (renvoi) figyelembevétele vagy figyelmen kívül hagyása: Amennyiben a kollíziós norma kapcsolási ismérve valamely idegen állam jogára utal, az utalás magában foglalhatja a külföldi kollíziós jogra való utalást is, úgyhogy a tényállást az idegen állam kollíziós joga szempontjából egy második kollíziós jogi vizsgálat alá vonják. Ez eredményezheti a saját jogra való visszautalást vagy egy harmadik állam jogára való továbbutalást. Egy ilyen renvoi figyelembevehetőségének értelméről és céljáról lehet vitatkozni. Általában azzal szokták igazolni, hogy elősegíti a döntések nemzetközi összhangját. A renvoi azonban nem annak a kívánságnak köszönheti a "felfedezését", hogy megteremtsék a döntések nemzetközi összhangját, hanem annak, hogy az államnak érdeke fűződik a külföldi személy hagyatékához. A francia semmítőszék, a Cour de Cassation 1875. május 5-i híres "Arrêt Forgo"-járól van itt szó: Franz Xaver Forgo 1801-ben egy Anne-Marie Dischtle (vagy Dichtl) nevű bajor asszony házasságon kívüli gyermekeként látta meg a napvilágot. Anyja 1805-ben kivándorolt vele Franciaországba. Ott férjhez ment egy franciához, és ezzel francia állampolgárságot szerzett. Franz Xaver Forgo Franciaországban egy gazdag francia nőt vett feleségül, akivel vagyonközösségben élt. Túlélte a feleségét, és 1869-ben a dél-franciaországi Pauban bajor állampolgárként halt meg. A házasságból nem születtek gyermekek. Mivel Franz Xaver Forgo nem készített végrendeletet, az anya bajor oldalági rokonai perelték a francia kincstárt a Franciaországban lévő ingó hagyatékért. Bajor jog szerint Franz Xaver Forgo anyjának oldalági rokonai lettek volna a törvényes örökösök (1756-os Codex Maximilianeus Bavaricus Civilis III. rész 12. fejezet 4. §). Francia jog szerint viszont a házasságon kívül született gyermek szüleinek oldalági rokonai nem lehettek törvényes örökösök (Code civil 766. és köv. szakasz). A francia jog az ingatlanok öröklése tekintetében a fekvés helye szerint érvényes jogra (lex rei sitae), azaz a francia jogra utalt. Az ingó hagyatékot az örökhagyó hazai jogának hatálya alá utalta. Ez pedig a bajor jog volt, mivel Forgo sohasem szerezte meg a francia állampolgárságot. A Cour de Cassation azonban, amely háromszor foglalkozott a Forgo-üggyel (három tartományi ítélőtábla útján), az ingó hagyaték tekintetében nem alkalmazta közvetlenül a bajor anyagi jogot, hanem először a bajor állam jogának kollíziós normáit vizsgálta. Bajorország kollíziós előírásai szerint az ingó hagyaték öröklése az örökhagyó tényleges lakhelyének jogához igazodott. Bajor szempontból tehát a francia jogot lehetett alkalmazni, jóllehet Forgo francia jog szerint a francia kormány engedélyének hiánya miatt sohasem alapított állandó lakhelyet Franciaországban. A francia Cour de Cassation abból indult ki, hogy a bajor kollíziós jog visszautal, de nem vizsgálta, hogy ezzel teljes visszautalást mond-e ki. Ehelyett megszakította az utalási láncot úgy, hogy a francia öröklési jogot alkalmazta. Ha azonban ugyanazt az öröklésjogi esetet a bajor kollíziós jog szemszögéből vizsgáljuk, és ugyancsak figyelembe vesszük a renvoi-t, akkor a francia kollíziós jog visszautalása miatt a bajor öröklési jog alkalmazásához jutnánk.

A renvoi kivált olyankor nem alkalmas eszköz a döntések nemzetközi összhangjának megteremtésére, ha a két érintett jogrend eltérő kapcsolási pontokat alkalmaz (pl. állampolgárság, utolsó lakhely, lex rei sitae), és mindig eszerint veszi figyelembe, vagy nem veszi figyelembe a renvoi-t. Ha példának okáért meghal egy francia állampolgár, akinek Németországban volt az utolsó lakhelye, és Franciaországban, Spanyolországban és Németországban marad utána ingó és ingatlan vagyon, akkor az érintett jogrendek szempontjából a következőképpen alakul az elhalálozás miatti jogutódlás:

- A spanyol jog szempontjából: A spanyol kollíziós jog aszerint ítéli meg az elhalálozás miatti jogutódlást, hogy mi volt az örökhagyó állampolgársága halála pillanatában (Código civil, 9. szakasz VIII. bek. 1.) Ez a francia jogra való utalásra vezet. A francia jog különbséget tesz az ingatlan vagyon ("lex rei sitae") és az ingó vagyon között (az utolsó lakhely szerinti jog). Tekintettel arra, hogy az ingatlan Spanyolországban fekszik, ez a spanyol jogra való visszautalást eredményezi. Az ingó vagyon tekintetében a francia kollíziós jog a német jogra utal tovább (utolsó lakhely). Az ilyen továbbutalást azonban a spanyol jog nem veszi figyelembe (Código civil, 12. szakasz II. bek.), azaz marad az első utalás a francia jogra.

- A francia jog szempontjából: Tekintettel a Spanyolországban fekvő ingatlanra, a francia kollíziós jog a spanyol jogra utal. Mivel a spanyol jog az elhalálozás miatti jogutódlást egységesen az örökhagyó állampolgársága szerint ítéli meg (Código civil, 9. szakasz VIII. bek. 1.), a francia jogra való visszautalás érvényes. Ezt a visszautalást a francia jog figyelembe veszi. Az ingó vagyon tekintetében a német jogot hívja fel, mivel az örökhagyó utolsó lakhelye Németországban volt. Mivel a német jog az örökhagyó állampolgárságához köt (EGBGB, 25. szakasz 1. bek.), ez a francia jogra való visszautalást eredményezi. Ennélfogva az öröklés összességében a francia joghoz igazodik.

- A német jog szempontjából: A német jog a francia jogra utal, mivel az örökhagyó állampolgárságához köt (EGBGB, 25. szakasz 1. bek.). Tekintettel a Spanyolországban fekvő ingatlanra, a francia jog a spanyol jogra utal. Minthogy a francia jog figyelembe veszi a vissza- vagy továbbutalást ("renvoi"), először a spanyol kollíziós jogot hívja fel. Ez a német joghoz hasonlóan az örökhagyó állampolgárságához köt; ez a francia jogra való visszautalást eredményezi. Az ingó vagyon tekintetében a német jog által felhívott francia kollíziós jog visszautal a német jogra, úgyhogy a német jogot lehet alkalmazni.

Az európai jogrendek nagy számban veszik figyelembe a vissza- vagy továbbutalás értelmében vett renvoit - részben bizonyos korlátozásokkal. Az öröklési jogban általánosan ki van zárva a renvoi figyelembevétele például Görögországban (Polg. Törvénykönyv 32. szakasz), Dániában, Svájcban (IPRG, 14. szakasz), Finnországban (öröklési törv. 26. fej. 19. § 1. bek.) vagy Litvániában (Polg. Törvénykönyv 1. szakasz 10. bek. III. pont). Németországban (EGBGB, 4. szakasz 1. bek.), Franciaországban, Ausztriában (IPRG, 5. § 1. bek.) viszont mindig figyelembe veszik a vissza- vagy továbbutalást. Közvetítő megoldások csupán a saját jogra való visszautalást írják elő, például a spanyol jog (Art. 12 II Código civil, 2. szakasz II. bek.), a török jog (a 2675. sz. törv. 2. szakasz III. bek.-e), valamint a magyar jog (az 1979. évi 13. sz. tvr. 4. §-a). A cseh és a szlovák kollíziós jog egyedi esetekben való figyelembevehetőséget ír elő (IPRG 35. §: "ha az a szóban forgó viszony ésszerű és igazságos szabályozásának megfelel"). Itt nem valósul meg a döntések nemzetközi összhangja, aminek elérése a renvoi célja. A renvoi ehelyett az anyagi magánjogi igazságosság eszköze.

b) Jogegységesítés államközi egyezmények útján

Az államközi szerződésekben szereplő kollíziós normák célja, hogy egységesítsék a jogviszonyok összekapcsolását. A nemzetközi öröklési jog területén van ugyan néhány kezdeményezés; ezeknek az állam belső jogába való transzformálása azon eddig csak nagyon visszafogottan történt meg.

- A legelterjedtebb egyezmény a végintézkedések alakiságára alkalmazandó jogról szóló 1961. október 5-i Hágai Egyezmény. Ez nagyszámú olyan kapcsolási ismérvet ír elő, mint amilyen az intézkedés készítésének helye, a végrendelkező állampolgársága és tartózkodási helye, valamint a hagyatéki tárgyak fekvésének helye (ingatlan vagyon).

- Az elhalálozás miatti jogutódlása alkalmazandó jogról szóló 1989. augusztus 1-jei Hága Egyezményt eddig még csak Hollandia ratifikált, és Argentína, Luxemburg és Svájc látta el kézjegyével. Az egyezmény a kapcsolás tekintetében kompromisszumot tartalmaz az örökhagyó tartózkodási helye és állampolgársága között. Emellett az egyezmény a jogválasztás lehetőségét is előírja: az 5. szakasz 1. bek. 2. pontja szerint az örökhagyó annak az államnak a jogát választhatja, amely a szokásos tartózkodási helye volt a jogválasztás vagy halála időpontjában, vagy amelynek a jogválasztás vagy a halála időpontjában az állampolgára volt.

- A hagyatékok nemzetközi kezeléséről szóló 1973. október 2-i Hágai Egyezmény célja egy olyan "nemzetközi tanúsítvány" meghonosítása, amely megnevezi az ingó hagyaték kezelésére jogosult személyeket, és feltünteti a hatáskörüket. - Tekintettel az örökösöknek, a végrendeleti végrehajtóknak és más olyan hivatalos személyeknek, mint például az angol jog szerinti "personal representative" (administrator vagy executor) az egyes jogrendekben eltérő kezelési jogosultságára, ily módon kívánja megkönnyíteni a nemzetközi hagyatéki ügyintézést.

- A trust-okra alkalmazandó jogról és a trustok elismeréséről szóló 1985. július 1-jei Hágai Egyezmény Ausztráliában, Olaszországban, Nagy-Britanniában, Kanadában, Hongkongban, Máltán és Hollandiában van érvényben. Az elismerést illetően arról van szó, hogy hogyan kell a kontinentális európai jogban ismeretlen trust fogalmat a saját jogban átértelmezni.

- A nemzetközi végrendelet alakiságának egységes jogáról szóló 1973. október 26-i Washingtoni Egyezmény egy olyan végrendeleti forma bevezetését szabályozza, amely a készítés helyére, az örökhagyónak a készítés vagy a halál időpontjában fennálló lakhelyére vagy állampolgárságára való tekintet nélkül megalapozza a végrendelet alaki hatályát. Ez az egyezmény például a volt Jugoszláviában, Belgiumban és Franciaországban van érvényben.

c) Jogegységesítés az európai jogban

Az EU-jog szintjén nincsenek jogszabályok az öröklési kollíziós jog egységesítésére. A Bizottságnak jelenleg javaslatai vannak a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló szabályrendeletre ("Rom-II Rendelet"), valamint arra, hogy közösségi okmánnyá alakítsák át és aktualizálják a szerződéses kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 1980. évi Római Egyezményt ("Rom-I Rendelet"). Az Európai Közösségek Bizottságának Igazságügyi és Belügyi Főigazgatósága 2002-ben a kollíziós jog egységesítése céljából megbízást adott egy összehasonlító öröklésjogi tanulmány készítésére.

4. Az egyes jogrendszerek

Európa szinte az összes olyan jogrendszert egyesíti, amelyeket a jogösszehasonlításban meg szoktunk különböztetni: a német jogrendszert (Németország, Ausztria, Svájc), a római jogrendszert (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Belgium, Hollandia, Luxemburg), a common-law jogrendszert (Nagy-Britannia, Írország) és a skandináv jogrendszert (Dánia, Svédország, Finnország, Izland, Norvégia). A korábbi Szovjetunió és a keleti tömb szétesésével a szocialista jogrendszer megszűnt. Az utódállamokra jogrendjük átfogó újraépítésének feladata vár. Részben a német jogrendszer, részben a római jogrendszer jogrendjeire támaszkodnak. Az öröklési jog területén Kelet- és Közép-Európa néhány új kodifikációjában mindenesetre újra fellelhető a korábbi szocialista jogrendszerben egykor tipikus különbségtétel az ingó (állampolgárság, ill. utolsó lakhely) és az ingatlan hagyaték (lex rei sitae) között (így pl. Moldáviában: Polg. Törvénykönyv 1622. szakasz, Litvániában: Polg. Törvénykönyv 1.62. szakasz, Fehéroroszországban: Polg. Törvénykönyv 1133., 1134. szakasz, Oroszországban: Polg. Törvénykönyv 1224. szakasz).

A nemzetközi magánjog minden bizonnyal nem alakítója valamely jogrendszer stílusának; az öröklési kollíziós jog területén mégis a kapcsolás eltérő rendszerei állapíthatók meg. A német jogrendszer jogrendjei (Németország, Ausztria, Görögország) tipikusan az örökhagyó állampolgárságát veszik alapul, míg a római jogrendszer egyes jogrendjei (Franciaország, Belgium, Luxemburg) és a common law jogrendjei (Nagy-Britannia, Írország) más-más kapcsolást írnak elő a jogutódlásra az ingó vagyon (lex domicilii) és az ingatlan vagyon (lex rei sitae) esetében. A skandináv jogrendet (Dánia és Norvégia) az örökhagyónak a halál időpontjában meglévő lakhelyéhez való, szokásjogban gyökerező kapcsolás jellemzi.

Az újabb kodifikációk lépcsőzetes viszonyban több kapcsolási pont kombinációját írják elő, így például a finn vagy a holland jog. Itt a törvényhozást nem az egy bizonyos jogkörhöz való hozzárendelés, hanem gyakorlati megfontolások jellemzik. Az újabb időkben tehát a jogrendek alapján történő tipizáló szemlélet az öröklési kollíziós jog területén veszít a jelentőségéből.

II. Az öröklési rend terjedelme (minősítés)

1. A fogalom jelentése és elhatárolása

A "minősítés" a nemzetközi magánjog egyik központi fogalma. A minősítés egyszerűsítve a tényállásnak valamelyik kollíziós norma kapcsolási tárgyához való hozzárendelését jelenti. Hozzá kell rendelni egyrészt azt a jogviszonyt vagy jogintézményt, amely a konkrét jogi kérdés kiindulópontját jelenti (pl. elhalálozás miatti jogutódlás, EGBGB 25. szakasz 1. bek.). Másrészt a minősítés tárgyát alkotják azonban az egyes olyan anyagi jogszabályok is, amelyek a jogviszonyt vagy jogintézményt kitöltik. A kollíziós normák eszerint egyes jogintézmények vagy egyes tárgyi normák halmazai. Néhány jogrendben az öröklésjogi kollíziós norma azoknak a jogi kérdéseknek a felsorolását tartalmazza, amelyek az öröklés rendjéhez tartoznak, így pl. Finnországban (öröklési tv. 26. fej. 7. §), Moldáviában (Polg. Törvénykönyv 1621. szakasz), Romániában (105. sz. tvr. 67. szakasz), valamint Hollandiában, amely átvette a Hágai Öröklésjogi Egyezményt (1. és 7. szakasz). Más jogrendekben az ítélkezési gyakorlat és az irodalom részletesebben konkretizálja az öröklési rend terjedelmét. Az öröklési rendhez tartozik különösen:

- az örökség elfogadása vagy visszautasítása;

- az örökösök és hagyományosok, ill. örökrészük, az örökhagyó által rájuk rótt kötelezettségek, valamint a hagyatékra eső egyéb olyan jogok meghatározása, amelyek a halállal keletkeztek, beleértve azt is, hogy a bíróság vagy más hatóság a hagyatékból olyan személyeknek is juttat, akik az örökhagyóhoz közel állnak;

- az ingyenes juttatások visszaadásának vagy beszámításának kötelezettsége az örökrészek kiszámításakor;

- a kötelesrészre jogosultság fennállása;

- a hagyatéki kötelezettségekért viselt felelősség;

- örököstöbbség szervezése;

- a végrendeleti végrehajtó vagy más külső vagyonkezelő jogosultságai;

- az utóörökös-nevezés megengedhetősége;

- a végintézkedések anyagi érvényessége.

Nagy gyakorlati jelentősége van az öröklési rend és a vagyonközösségi rend közötti elhatárolásnak, mely utóbbi azt szabályozza, hogy a házastárs elhalálozása miatt megszűnt házasságkor a túlélő házastársnak milyen jogai vannak a házastársi közös vagyonon. Ezek a jogok nem kerülnek bele a hagyatékba, hanem a házassági vagyonjog rögzíti a jogi alapjukat. Ezeket a jogi kérdéseket a házassági vagyonjogi rendhez, nem pedig az öröklési rendhez kell sorolni. További elhatárolásokra van szükség a dologi jogi renddel (lex rei sitae) szemben, amely a dolgokon fennálló jogokat alapozza meg. Az öröklési rend sokszor a nyugdíjvárományokból, biztosítási szerződésekből és hasonló megállapodásokból eredő igényeket sem szabályozza.

2. Az egyes államok kapcsolási különbözőségei az öröklési rendben

Az öröklésjogi tényállásokat nem egységesen ítélik meg egyetlen kollíziós norma alapján. Csaknem valamennyi jogrend ismer külön kapcsolásokat, például a végintézkedésekre vonatkozóan. Ez különösen a végrendelkezések alakiságára érvényes. Sok európai állam csatlakozott a végrendeletek alakiságáról szóló 1962. X. 5-i Hágai Egyezményhez, amely számos alternatív kapcsolást határoz meg. A végrendelkezési képességet túlnyomórészt a végrendelkezőnek az intézkedés készítésének időpontjában érvényes állampolgárságához kapcsolják (pl. Olaszországban: IPRG 47. szakasz, Portugáliában: Polg. Törvénykönyv 63. szakasz 1. bek., Törökországban: 2675. sz. tv. 22. szakasz). Részben alternatív kapcsolások is ismeretesek, pl. Svájcban (IPRG 94. szakasz: Az állampolgárság, a lakhely vagy szokásos tartózkodási hely joga az intézkedés készítésének időpontjában), Finnországban (öröklési tv. 26. fejezet 10. §: Öröklési rend, a lakhely vagy szokásos tartózkodási hely joga az intézkedés készítésének időpontjában) vagy Litvániában (Polg. Törvénykönyv 1. 60. szakasz: A készítés időpontjában fennálló állandó tartózkodási hely vagy a készítési hely joga). Az észt jog (Polg. Törvénykönyv 158. § 1. bek.) és a fehérorosz jog (Polg. Törvénykönyv 158. §) szerint az intézkedés időpontjában meglévő állandó lakhely joga érvényes. Fehérorosz jog szerint azonban a választott jog érvényes, ha végrendeletben az állampolgárság szerinti jogot választották (Polg. Törvénykönyv 1135. szakasz). Az öröklési szerződések vagy közös végrendeletek elfogadhatóságára nézve néhány államban az intézkedés készítésének időpontjához való kapcsolás van érvényben (hipotetikus öröklési rend).

III. Általános kapcsolás az öröklési rendben

1. Objektív kapcsolás

a) Kapcsolási ismérvek

Az alkalmazandó öröklési jog megállapításakor négy kapcsolási ismérvet használnak: az örökhagyó állampolgárságát, az örökhagyó utolsó lakhelyét (lex domicilii), a hagyatéki tárgyak fekvési helyét (lex rei sitae), a hagyatéki bíróságok nemzetközi illetékességét (lex fori). A domicile az anglo-amerikai jog sajátossága.

aa) Állampolgárság

A német jogrendszer (Németország, Ausztria) és a római jogrendszer (Olaszország, Spanyolország) jogrendjeinek egy része az örökhagyó állampolgárságát használja kapcsolási ismérvként. Ha az örökhagyónak több állampolgársága van, akkor rendszerint a saját állampolgárságnak adnak elsőbbséget [pl. olasz IPRG 19. szakasz II. bek. 2. pont; 13/1979-es magyar tvr. 11. § 2. bek. német EGBGB Art. 5. szakasz 1. bek. 2. pont, a nemzetközi magán- és perjogról szóló 2675. sz. török tv. 4. szakaszának b) pontja]. Ha a lex fori állampolgársága nem tartozik hozzá, akkor részben a ténylegesebb állampolgárságot veszik alapul [pl. olasz IPRG 19. szakasz II. bek. 1. pont; a nemzetközi magán- és perjogról szóló 2675. sz. török tv. 4. szakaszának c) pontja]. A román jogban az örökhagyó lakhelye, ill. tartózkodási helye a meghatározó. Hontalanok esetén elsődlegesen az államközi szerződéseket kell figyelembe venni, így pl. az 1951. VII. 28-i Genfi Menekültügyi Egyezmény 12. szakaszát. Egyebekben az állampolgárság helyett pótlólagosan az örökhagyó szokásos tartózkodási helye van érvényben ismérvként (pl. svájci IPRG 24. szakasz III. bek., osztrák IPRG 9. § 3. bek., görög Polg. Törvénykönyv 30. szakasz, portugál Polg. Törvénykönyv 32. szakasz 1. bek.).

bb) Lakhely, domicile

A római jogrendek és az egykor volt szocialista jogrendszer egy része - rendszerint az ingó vagyonban bekövetkező jogutódlásra - az örökhagyó utolsó lakhelyét használja kapcsolási ismérvként. Ez a kapcsolás van érvényben az elhalálozás miatti jogutódlásra az ingó hagyatékban többek között Franciaországban, Belgiumban és Luxemburgban, Dániában és Norvégiában pedig a teljes hagyatékra vonatkozóan.

Az angolszász jog "domicile" fogalma speciális sajátosságot jelent. Erősebb, mint a kontinentális jogban használatos lakhely fogalom, gyengébb viszont, mint az állampolgárság. A domicile valamely jogterülethez, nem pedig egy bizonyos helységhez való tartozást jelent. Eszerint minden embernek van lakhelye, de lehet, hogy csupán egyetlenegy van. Különbséget tesznek a születéssel szerzett "domicile of origin" és a "domicile of choice" között. A domicile of origin házasságból született gyermekek esetében az a lakhely, amelyen a szülők a gyermek születésekor éltek; házasságon kívül született gyermekek esetében pedig az anya lakhelye a gyermek születése időpontjában. A domicile of origin addig marad meg, amíg az illető személy egy másik jogterületen nem telepedik le azzal a szándékkal, hogy végérvényesen vagy meghatározatlan ideig ott marad (animus manendi). Amennyiben a domicile of choice helyét elhagyja anélkül, hogy másik helyen új domicile of choice-ot alapítana, újra érvénybe lép a domicile of origin mindaddig, amíg az illető új domicile of choice-t nem alapít. A lakhelyalapítás objektív tekintetben a tartós ottlétet, szubjektív tekintetben pedig azt a szándékot feltételezi, hogy az illető személy ezen a helyen tartósan vagy meghatározatlan időre le kíván telepedni. A tartós ottlét (residence) a fizikai jelenlétnél többet jelent, úgyhogy nem elég hozzá, hogy az illető csak rövid ideig tartózkodjon egy bizonyos helyen. Szubjektív tekintetben a tartós ottlét szándéka a követelmény (animus manendi). Ilyen szándék pl. mindaddig nem áll fenn, amíg a személy az ország későbbi elhagyását tervezi, mint példának okáért katonai személyek.

cc) A hagyatéki tárgyak fekvésének helye (lex rei sitae")

A hagyatéki tárgyak fekvésének helyét ("lex rei sitae") ingatlan hagyaték esetén túlnyomórészt azokban a jogrendekben használják kapcsolási ismérvként, amelyek az ingó hagyatékban való jogutódlásra az utolsó lakhely jogát írják elő; azokról az államokról van tehát szó, amelyek eltérő kapcsolást határoznak meg az ingó és az ingatlan vagyonra, és ezzel számításba veszik a hagyaték megosztását. Ez a kapcsolás van előírva például Franciaországban (vö. Code civil 3. szakasz II. bek.) Belgiumban, Luxemburgban és Nagy-Britanniában. Szórványosan azonban olyan államok is külön kapcsolást írnak elő az ingatlan vagyonra, amelyek alapvetően az örökhagyónak a halála időpontjában fennálló állampolgársága elvét követik. Romániában ez a lex rei sitae-hez való kapcsolás van érvényben mint minden oldalú kollíziós norma, azaz a külföldön található ingatlan vagyonra is, Albániában (Art. 14 II albán IPRG 14. szakasz II. bek.) és Törökországban (török IPRG 22. szakasz I. bek. 2. pont) pedig mint egyoldalú kollíziós norma az illető országban található ingatlan vagyonra.

Az ingó és ingatlan hagyatéki tárgyak megkülönböztetésének akkor van jelentősége az alkalmazandó öröklési jog szempontjából, ha egyrészt a lakhely, ill. domicile szerinti kapcsolás, másrészt a fekvés helye (lex rei sitae) szerinti kapcsolás más-más jogrend alkalmazására vezet. A dolog ingónak vagy ingatlannak minősítése elvileg a külföldi jog szerint történik. Az angol jog sajátos szabályozást tartalmaz, amely a fekvés helye szerinti dolog jogára (lex rei sitae) bízza annak meghatározását, hogy a tárgy ingó vagy ingatlan vagyont (movable - immovable) jelent-e ("minősítési utalás"). Ezt azzal indokolja, hogy csak a fekvés helyének joga tud ésszerű különbséget tenni ingó és ingatlan tárgyak között. Ez az elhatárolás a gyakorlatban üzletrészek vagy örököstársi közösségek részesedése esetén játszik szerepet olyankor, amikor a teljes vagyonhoz ingatlanok is tartoznak. Ha tehát az örökhagyó örököstársa egy olyan angol állampolgár, akinek utolsó lakhelye és ezzel "domicile"-ja nem Németországban van, és a hagyatékhoz németországi földbirtok is tartozik, felmerül a kérdés, hogy az örököstársi részesedés a német kollíziós jog szempontjából "ingatlan vagyont" jelent-e, különösen akkor, ha a földbirtok esetében az örökhagyó lényeges vagyonáról van szó. Ha azt feltételezzük, hogy az örököstársi részesedés ingatlan vagyont jelent, akkor a hagyatéki tárgyban való elhalálozás miatti jogutódlás tekintetében visszautalás áll fenn a német jogra. Az örököstársi részesedéshez hasonló kérdések merülnek fel olyankor, ha külföldi állampolgárok is társtulajdonosok olyan személyegyesítő társaságban, amelynek osztatlan vagyonához földbirtok is tartozik.

dd) Párhuzam a nemzetközi hagyatéki bírósági illetékességgel

A kapcsolás egyik sajátosságát a svájci és a liechtensteini kollíziós jog szabályozza. Az IPRG 91. szakasz II. bek. szerint egy olyan svájci hagyatéka, akinek az utolsó lakhelye külföldön volt - kivéve, ha kifejezetten az utolsó lakhely jogát választotta - a svájci jog hatálya alatt áll, amennyiben az IPRG 87. szakasza értelmében a hagyatéki eljárás lefolytatására a svájci bíróságok vagy a lakhelyen lévő bíróságok illetékesek. A liechtensteini jog szerint az öröklést mindig az örökhagyónak a halál időpontjában érvényes személyi joga szerint kell megítélni (I IPRG 29. szakasz I. bek.). Ha azonban liechtensteini bíróság folytatja le a hagyatéki tárgyalást, akkor az elhalálozás miatti jogutódlást - az IPRG 29. szakasz 3. és 4. bek.-e szerint lehetséges jogválasztás esetét kivéve - a liechtensteini jog szerint kell elbírálni. Az alkalmazandó jog ilyenkor a hagyatéki bírósági eljárásra való nemzetközi illetékességhez igazodik. A saját öröklési anyagi jognak ez az egyoldalú alkalmazása jogösszehasonlítási tekintetben kivételt képez.

b) Kombinált modellek

Újabb törvényekben az örökhagyó állampolgárságához és utolsó lakhelyéhez való kapcsolást alternatív viszonyban kombinálják. Ilyen szabályok találhatók a finn, valamint a holland öröklési kollíziós jogban. Itt elsősorban az örökhagyó utolsó lakhelyét veszik figyelembe. Hollandiában kiegészítésül az van érvényben, hogy az örökhagyónak halála időpontjában e lakhely állampolgárságával kellett rendelkeznie. A finn jogban ez a korlátozás csak akkor érvényes, ha az örökhagyó lakhelye korábban másik államban volt. Az utolsó lakhely állandósulásának megállapítása szempontjából már nem számít, hogy az illető annak az államnak az állampolgára volt-e, amelyben a lakhelye volt. Mind a finn (öröklési törv. 5. § II. bek. 2. pont), mind a holland jogban (WCErf 3. szakasz II. bek.) ilyen állandósulást kell feltételezni, ha az illető öt éven át megszakítás nélkül ott tartózkodott. Ha nem jöhet számításba, hogy elsődlegesen az utolsó lakhelyből kell kiindulni, akkor kisegítésképpen az örökhagyónak a halál időpontjában érvényben volt állampolgárságához kell kapcsolni (finn öröklési törv. 5. § III. bek. 1. old., holland WCErf 3. szakasz III. bek.), hacsak nem áll fenn sokkal szorosabb kapcsolat egy másik állam jogával ("kisegítő záradék" finn öröklési törv. 5. § III. bek. 2. old., holland WCErf 3. szakasz III. bek.).

Áttekintés: Kapcsolás a finn és a holland jogban

- Lakhely abban az államban, amelynek az örökhagyó állampolgársággal rendelkezik

- Időben meghatározott lakhely (legalább 5 évig megszakítás nélkül)

→ Kisegítő záradék: lényegesen szorosabb kapcsolat azzal az állammal, amelynek állampolgárságával az örökhagyó rendelkezik (csak a holland jogban)

- Az örökhagyó állampolgársága a halál időpontjában

→ Kisegítő záradék: lényegesen szorosabb kapcsolat egy másik állammal

c) A hagyaték egysége és a hagyaték megosztása

Azok a jogrendek, amelyek az állampolgárságot használják kapcsolási ismérvként, azt írják elő, hogy az örökhagyó személyes joga érvényes az egész hagyatékra függetlenül attól, hogy az hol fekszik (az öröklés rendjének egysége). Ez áll a dán és a norvég jogra is, amely az örökhagyó utolsó lakhelyéből indul ki. A német jog egyik sajátossága, hogy az EGBGB 25. szakasz I. bek. az öröklési rend egységének áthágását írja elő az olyan vagyoni értékekre, amelyek az EGBGB 25. szakasz I. bek. szerint alkalmazandó állam jogától eltérő államokban találhatók, és amelyek a külföldi fekvési hely joga szerint "külön előírások" hatálya alatt állnak (EGBGB, 3. szakasz III. bek.). Ilyen külön előírásoknak tekintendők az ítélkezési gyakorlat és az irodalom szerint az olyan külföldi kollíziós normák is, amelyek a halál miatti jogutódlás esetén a fekvési hely jogához ("lex rei sitae") kapcsolnak. Ha például egy német állampolgár után egy franciaországi ingatlan marad, akkor erre a vagyontárgyra a német jog szempontjából nem a német jog érvényes, hanem az EGBGB 3. szakasz III. bek. szerint a francia öröklési jog.

Az európai jogrendek nagy része a halál miatti jogutódlás esetén különválasztja a kapcsolást az ingó és az ingatlan hagyatékra vonatkozólag. Az ingó hagyatékra az utolsó lakhely joga érvényes (ill. az angolszász jog szerint "domicile"-é), az ingatlan hagyatékra pedig a fekvési hely joga ("lex rei sitae"). Az eltérő kapcsolás miatt az utolsó lakhelynek és az ingatlan hagyaték fekvésének a különbözősége esetén különböző jogrendek alkalmazására kerülhet sor. Ha például egy francia állampolgár hagyatékában Franciaországban és Luxemburgban található ingóságok, valamint egy olaszországi ingatlan van, akkor az ingó vagyon tekintetében a francia jog, az Olaszországban lévő ingatlan tekintetében pedig az olasz jog szerint örökölnek utána.

A hagyaték megosztásának az a következménye, hogy jogilag szét kell választani a vagyontömegeket, és azok különböző öröklésjogi szabályok hatálya alatt állnak. Ennek különösen az alábbi hatásai vannak:

- mindegyik hagyatékrészre nézve a rá vonatkozó öröklési jog határozza meg, hogy kik lesznek a törvényes örökösök;

- az örökhagyó mindegyik hagyatékrészre külön végintézkedést készíthet, vagy intézkedhet csak az egyik hagyatékrész tekintetében, míg a többit illetően a törvényes öröklés rendjét hagyja érvényesülni;

- az örökösök a hagyatékrészek tekintetében külön-külön fogadhatják el, vagy utasíthatják vissza az örökséget, ill. támadhatják meg a végintézkedéseket;

- minden öröklési rend külön határozza meg, hogy mennyiben állnak fenn köteles részre való jogosultságok.

Az egységes hagyaték tárgyban forgó felosztása jogi nehézségekre vezethet, mert a hagyaték megosztásának elve kizárólag az aktív vagyon átszállását veszi alapul. Emellett azonban vannak az öröklési jognak olyan előírásai is, amelyek a hagyaték egységére irányulnak. Ha például a német állampolgár után a németországi vagyon mellett marad egy ingatlan is Angliában, ahol a kötelesrészre való jogosultságot nem ismerik, akkor felvetődik a kérdés, hogy figyelembe vehető-e a kötelesrészre vonatkozó igény megállapításakor az Angliában fekvő ingatlan vagyon (pénzösszeg fizetésére vonatkozó igény). A hagyaték megosztása az örökhagyó életében adott juttatásoknak a kötelesrészbe vagy örökség-elkülönítés esetén az örökrész nagyságába való beszámításakor is problémákat okoz. Egy erre vonatkozó példa: Egy francia állampolgár még életében egy angliai ingatlant ajándékozott egyik gyermekének. Be kell-e számíttatnia a hagyaték elkülönítésekor az angliai ingatlan juttatását, amikor az angol jog nem ismer ilyen beszámítási rendelkezést?

A hagyaték megosztása a tartozásokért viselt felelősség tekintetében is problémát okoz. Ehhez egy további példa: Egy német állampolgár után feleség és két gyermek marad hátra. A németországi hagyatéka mellett van egy franciaországi ingatlanja is, amelyet a vételár finanszírozására kölcsönt nyújtó német bank jelzáloga terhel. Mivel végrendelet nincs, a törvényes öröklési rend lép érvénybe, mégpedig a Franciaországban fekvő ingatlanra nézve a francia jog (vö. EGBGB 25. szakasz I. bek.). A túlélő házastárs a német jog szerint a törvényes örökösök közé tartozik, és így felelősség is terheli az örökhagyó kötelezettségeiért. A francia jog szerint a házastárs közös gyermekek hátramaradása esetén választhat a teljes hagyaték haszonélvezete vagy a hagyaték 1 részének tulajdonjoga között (Code civil 757. szakasz). A külső jogviszonyban a hitelezőkkel szemben csak a törvényes örökösök kötelezettek. Igénybe veheti-e a német bank a francia ingatlanra felvett jelzálogkölcsön miatt a házastársat is mint német jog szerinti örököst?

Az örökség megosztása esetén a római jogrendszer néhány olyan állama, amely a francia Code civilt követi, a hagyaték elosztásakor a "droit de prélèvement"-nal áthágja az öröklési rendek szigorú különválasztását. E jogintézmény a francia jogban az 1819. július 14-i törvényben gyökerezik:

"2. szakasz

Abban az esetben, ha egyazon örökséget osztanak fel a külföldi és a francia örököstársak között, ez utóbbiak a Franciaország területén lévő örökség összegéből levonhatják azt az összeget, mely a más országban lévő javak értékével megegyezik, s mely javak örökléséből bármilyen jogcímen őket kizárták a helyi jog és a szokások alapján."

Hasonló szabályokat ismer a luxemburgi és a belga jog is, mely utóbbi ezt a jogot nemcsak belga állampolgároknak adja meg, hanem minden olyan örökösnek, aki nem rendelkezik a megrövidítő állam állampolgárságával. A holland jog szerint az az öröklésre jogosult, akit a külföldi fekvés miatt felhívott öröklési rend az elosztáskor megrövidített, a Hollandiában elvégzendő hagytékelkülönítéskor a tudomására jutott hátrány erejéig elszámolást kérhet (az öröklési kollíziós jogról szóló törvény, a "WCErf" 2. szakasz II. bek.-e). Az elszámolás kizárólag hagyatéki értékekkel vagy a hagyatéki teher csökkentésével lehetséges.

2. Szubjektív kapcsolás (professio iuris)

a) A professio iuris jelentése

A jogválasztás azt jelenti, hogy a felek kollíziós jogi szinten meghatározzák az alkalmazandó jogot. Ettől fogalmilag megkülönböztetendő az az eset, amikor a kollíziós norma alapjául szolgáló kapcsolást megalapozó tények változása határozza meg az alkalmazandó jogot, például az, hogy olyan országba helyezték át a lakhelyet, amelynek kollíziós joga az utolsó lakhely jogához kapcsol. Az alkalmazandó öröklési jognak e közvetett meghatározásának semmi köze sincs a valódi jogválasztáshoz.

Nyelvileg is ajánlatos vigyázni, amikor a professio iuris értelmében vett jogválasztásról beszélünk. Így pl. az angol "choice of law" éppenséggel nem a professio iuris szinonímája, hanem egyszerűen az alkalmazandó jog megállapítását, azaz a kollíziós jogi ellenőrzési folyamatot jelenti. Az angol terminológiában a professio iurist mint "choice of law by the parties"-t fogják megérteni.

A jogválasztás megengedhetőségével szemben különböző érveket szokás felhozni. A fő szempont a hagyatéki hitelezőkkel és kötelesrészre jogosultakkal szembeni manipulációk lehetősége: Az örökhagyó olyan jogrend választásával, amely nem ismeri a kötelesrész jogát, kivonhatja magát a végrendelkezési szabadság e korlátozása alól. A jogválasztási lehetőséggel való ilyetén visszaélés kivédhető a törvénykijátszás kollíziós jogi elvei segítségével (fraudem legis-ben történő kapcsolás). A jogválasztás figyelembe nem vehetőnek tekintendő, ha csupán az a célja, hogy megkerülje az öröklési rend kógens normáit, és ha a választott jogban nincsenek hasonló védelmet szolgáló normák. Mivel azonban szinte valamennyi európai jogrend - az angol jog kivételével ("no forced heirship rule") - ismeri a közeli hozzátartozók kötelesrészének jogát, a jogválasztás rendszerint nem foglalja magában a törvény kijátszását. Továbbá a jogválasztással való visszaélés megakadályozható azzal, hogy a választható jogrendek körét azokra korlátozzák, amelyekkel felismerhető kapcsolat áll fenn. Ezt a megoldási modellt írja elő példának okáért az 1989. augusztus 1-jei Hágai Öröklésjogi Egyezmény: az 5. szakasz I. bek. 2. pontja szerint a jogválasztás csak akkor hatályos, ha az örökhagyó jogválasztása vagy halála időpontjában annak az államnak a polgára volt, vagy abban az államban volt a szokásos tartózkodási helye, amelynek a jogát választotta.

b) A professio iurist megengedő jogrendek

aa) Olaszország (IPRG, 46. szakasz II. bek.)

Az olasz kollíziós jog a nemzetközi magánjogról szóló 1995. szeptember 31-én hatályba lépett törvény szerint megengedi, hogy az olasz állampolgár annak az államnak a jogát válassza, amelyben az utolsó lakhelye volt.

IPRG 46. szakasz (elhalálozás miatti jogutódlás)

(1) Az elhalálozás miatti jogutódlásra annak az államnak a joga vonatkozik, amelynek joga a halál időpontjában az örökhagyó személyes joga volt.

(2) Az örökhagyó a teljes vagyonában való jogutódlás tekintetében végrendelet formájában adott kifejezett rendelkezéssel választhatja annak az államnak a jogát, amelyben a szokásos tartózkodási helye volt. A jogválasztás nem hatályos, ha az örökhagyónak halála időpontjában már nem ebben az államban volt a szokásos tartózkodási helye. Ez a jogválasztás olasz állampolgárok jogutódlása esetén nem érinti azoknak a kötelesrészre jogosultaknak az olasz jog szerint fennálló jogait, akiknek az örökhagyó halála időpontjában Olaszországban volt a szokásos tartózkodási helyük.

(3) A hagyaték megosztását az öröklésre alkalmazandó jog határozza meg, hacsak az örökség elkülönítésében érdekeltek közös megegyezéssel alkalmazhatónak nem nyilvánítják annak az államban a jogát, amelyben a hagyatéki eljárás megnyílt, vagy amelyben valamelyik vagy több hagyatéki vagyontárgy található.

A jogválasztás ugyanolyan egyoldalú jognyilatkozat, mint a végrendelkezés. Ezért fenn kell állnia azoknak az általános hatályossági feltételeknek, amelyek megléte a nyilatkozattételhez szükséges. A jogválasztási képesség nincs önálló kollíziós normához rendelve. Ehelyett az általános elvekhez kell visszanyúlni. A jogválasztási képesség a végrendelkezési képességhez (olasz IPRG 47. szakasz) vagy az általános jogképességhez (olasz IPRG 23. szakasz) rendelhető. Mindkét esetre a nyilatkozattevő honi joga érvényes. A gyakorlati jogalkalmazás szempontjából a kettő között nincs tehát különbség, így a pontos odarendelés kérdése nyitva maradhat. Végrendeletet az olasz jog szerint kizárólag személyesen lehet csak készíteni. Ez az elv érvényes a jogválasztásra is. A jogválasztást végrendelet formájában kell végezni. Az olasz IPRG 48. szakasza, amely lényegében követi a végrendeletek alakiságáról szóló, Olaszország által még nem ratifikált Hágai Egyezményt, szabályozza a végintézkedések alakiságát. Eszerint elegendő különösen a készítés helyén vagy az örökhagyó utolsó lakhelyén érvényes jognak megfelelő forma.

A jogválasztásnak "con dichiarazione espressa in forma testamentaria" kell történnie. Az "espressa" szóból az a következtetés vonható le, hogy a jogválasztásnak kifejezetten kell történnie, és nem következhet csupán a (ráutaló) körülményekből. Az "espressa" megfogalmazás viszont melléknévi igenévként érthető; ez esetben a fordítás nagyjából így hangzik: "végrendelet formájában kifejezett nyilatkozattal", nem pedig úgy, hogy "kifejezett nyilatkozattal, amelyet végrendelet formájában tesznek".

A jogválasztást nem kell anyagi öröklésjogi intézkedéssel összekapcsolni; különválasztva is végezhető a végrendeletekre érvényes formában. Ha nem tesznek végintézkedést, akkor a választott jog szerinti törvényes öröklési rend érvényesül. Vitatott kérdés mindenesetre, hogy végezhető-e a jogválasztás közös végrendeletben vagy öröklési szerződésben is, minthogy a végintézkedés e formáit az olasz jog nem ismeri.

Tartalmi tekintetben a jogválasztást az korlátozza, hogy az örökhagyó csak annak az államnak a jogát választhatja, amelyben a szokásos tartózkodási helye volt mind a végrendelet készítése, mind pedig az elhalálozás időpontjában. Az olasz jog a Codice civile 43. szakaszában különbséget tesz a jogi és a tényleges lakhely ("domicilio") és a szokásos, a tényeleges életvitelnek megfelelő tartózkodási hely ("residenza") között. Az olasz IPRG 46. szakasz II. bek. alkalmazási körében a szokásos tartózkodási helyre gondolnak. Az örökhagyónak mind a jogválasztás időpontjában, mind pedig halála időpontjában abban az országban kell legyen a szokásos tartózkodási helye, amelynek a jogát választja.

bb) Svájc (IPRG, 91. szakasz II. bek.)

A svájci kollíziós jog a svájci lakhellyel rendelkező nem svájci állampolgároknak az IPRG 90. szakasz II. bek.-ében megadja azt a jogot, hogy az utolsó lakhelyhez való objektív kapcsolás helyett a hazájuk jogához lehessen kapcsolni. Külföldi lakhelyű svájci állampolgároknak lehetőségük van arra, hogy végintézkedésben vagy öröklési szerződésben az utolsó lakhelyük jogát válasszák (IPRG 91. szakasz II. bek.).

IPRG 90. szakasz (az utolsó lakhely Svájcban)

(1) Annak személynek a hagyatéka, akinek az utolsó lakhelye Svájcban volt, a svájci jog hatálya alatt áll.

(2) A külföldi azonban végintézkedéssel vagy öröklési szerződéssel valamelyik honi jogának hatálya alá rendelheti a hagyatékát. Ez az alárendelés hatályát veszti, ha halála időpontjában már nem rendelkezett ennek az államnak az állampolgárságával, vagy ha időközben svájci állampolgár lett.

IPRG 91. szakasz (utolsó lakhely külföldön)

(1) Annak a személynek a hagyatéka, akinek utolsó lakhelye külföldön volt, annak a jognak a hatálya alatt áll, amelyre a lakóhely szerinti állam kollíziós joga utal.

(2) Amennyiben a 87. szakasz szerint a svájci bíróságok vagy a illetőségi hely bíróságai illetékesek, annak a svájcinak a hagyatéka, akinek utolsó lakhelye külföldön volt, a svájci jog hatálya alatt áll, hacsak az örökhagyó végintézkedésben vagy öröklési szerződésben kifejezetten ki nem kötötte az utolsó lakhelyén hatályos jogot.

Az olyan külföldinek, akinek az utolsó lakhelye Svájcban volt, nem kell kifejezetten jogot választania (fordított következtetés az IPRG 91. szakasz II. bek.-ből). A honi jog választása azonban érvényét veszti, ha az örökhagyó halála időpontjában ezzel az állampolgársággal már nem rendelkezett, vagy ha (akár a meglévő mellé) svájci állampolgárságot szerzett.

Az IPRG 91. szakasz II. bek. megfogalmazásából a svájci állampolgárok jogválasztási lehetősége vezethető le. A jogválasztást tartalmazhatja akár végrendelet, akár öröklési szerződés. Az alakiságot illetően a végrendeletek alakiságáról szóló Hágai Egyezmény van érvényben A svájci utolsó lakhellyel rendelkező külföldi jogválasztási lehetőségétől eltérően (IPRG 90. szakasz II. bek.) az olyan svájci állampolgár esetében, akinek az utolsó lakhelye külföldön volt, kötelező előírás, hogy kifejezetten válassza az utolsó lakhely jogát. Ezt azzal indokolják, hogy a svájci jog érvényesülésétől való eltérést csak akkor fogadják el, ha az érintett kifejezetten így rendelkezik. A gyakorlatban ezért a kétségek megelőzése végett célszerű kifejezett jogválasztást végrehajtani. Vitatott kérdés, hogy a szokásos tartózkodási hely jogának választási lehetősége kötve van-e időben az ebben az államban való életvitelszerű tartózkodáshoz, mint az olasz kollíziós jogban. Schnyder véleménye szerint a külföldön fekvő vagyoni értékekre nézve is helye van a részbeni jogválasztásnak. Így szerinte egy svájci állampolgár, akinek az utolsó lakhelye külföldön van, kiveheti a jogválasztásból a Svájc területén fekvő vagyonát (pl. ingatlanokat).

cc) Románia (IPRG 68. szakasz I. bek.)

A 66 IPRG 66. szakasza szerint az ingóságok a személyes jog szerint, az ingatlanok és az üzleti vagyon a fekvés helye szerint ("lex rei sitae") örökölhetők. Az üzleti vagyon fogalmán a vállalkozó üzletviteléhez tartozó fizikai, akár ingatlan, akár ingó, valamint immateriális javak összessége értendő. Az objektív kapcsolás eszerint a hagyaték megosztására vezethet. A végrendelkezőnek az IPRG 68. szakasz I. bek.-e szerint lehetősége van arra, hogy megválassza az alkalmazandó jogot a teljes vagyonára anélkül, hogy a szöveg szerint közelebbi kapcsolatának kellene fennállnia ehhez a jogrendhez (utolsó lakhely, állampolgárság).

IPRG 68. szakasz

(1) A végrendelkező vagyonának öröklés útján való átruházását más jognak is alárendelheti, mint a 66. szakaszban foglalt jog, anélkül azonban, hogy ennek kötelező erejű rendelkezéseit kizárhatná.

(2) Az ily módon választott jog a 67. szakaszban foglalt körülményekre alkalmazandó.

(3) ...

A jogválasztás az IPRG 68. szakasz II. bek. és 67. szakasz szerint érvényes az öröklési folyamat megnyílására, az örökösként felhívott személyekre, az öröklés feltételeire, az örökhagyó után maradt javak birtoklására, az örökség elfogadásának, ill. visszautasításának a feltételeire és kihatásaira, a hagyatéki terhekért viselt felelősség mértékére, valamint az állam jogaira örökös nélküli hagyaték esetén. A jogválasztás nem érinti az IPRG 66. szakasza szerint objektív alkalmazandó jog kötelező erejű rendelkezéseit.

dd) Hollandia (Hágai Öröklésjogi Egyezmény 5., 6. szakasz)

Az 1989. augusztus 1-jei Hágai Öröklésjogi Egyezményt eddig csak Hollandia ratifikálta. Az egyezmény a 2. szakasz szerint akkor is alkalmazandó, ha a benne megnevezett jog egy nem szerződéses állam joga (loi uniforme). Az egyezmény 5. szakasza lehetővé teszi a végrendelkezőnek, hogy megválassza az alkalmazandó öröklési jogot.

5. szakasz

(1) A személy hagyatéka egészére vonatkozóan választhatja annak az államnak a jogát, amely az elhalálozás miatti jogutódlást uralja. A jogválasztás csak akkor hatályos, ha az illető személy a jogválasztás vagy a halála időpontjában ennek az államnak az állampolgárságával rendelkezett, vagy ott volt a szokásos tartózkodási helye.

(2) A jogválasztásnak olyan nyilatkozatban kell történnie, amelynek alakisága megfelel egy végintézkedésének. A választás létezése és anyagi hatálya a választott jog uralma alatt áll. Ha e szerint a jog szerint a jogválasztás érvénytelen, akkor az elhalálozás miatti jogutódlást a 3. szakasz szerint kell meghatározni.

(3) Az ilyen jogválasztás visszavonása alakiságát illetően meg kell, hogy feleljen a végintézkedés visszavonására érvényes alaki előírásoknak.

(4) E szakasz keretében az örökhagyó ellenkező értelmű kifejezett rendelkezése hiányában az alkalmazandó jog választását úgy kell értelmezni, hogy az az örökhagyó teljes hagyatékára vonatkozik, hacsak az örökhagyó nem hal meg végintézkedés nélkül vagy a hagyaték egészére vagy egy részére vonatkozó végintézkedés hátrahagyásával.

6. szakasz

A személy elhalálozás miatti jogutódlás esetére választhatja egy vagy több állam jogát hagyatéka bizonyos tárgyaira vonatkozóan irányadónak. Az ilyen jogválasztás azonban nem érinti a 3. szakasz vagy az 5. szakasz I. bek. szerint alkalmazandó jog kötelező érvényű rendelkezéseit.

Választható annak az államnak a joga, amelynek az örökhagyó végrendelete készítésekor vagy halála időpontjában az állampolgára volt, ill. amelyben ezekben az időpontokban a lakhelye volt (5. szakasz I. bek. 2. mondat). A jogválasztás kiterjedhet a hagyaték egészére vagy annak csak egy részére (5. szakasz IV. bek., 6. szakasz); a hagyaték egy része esetében ennek nem kell feltétlenül ingatlan vagyonnak lennie. Az örökhagyó egyidejűleg még több jogrendet is választhat egyes hagyatéki tárgyakra nézve, például a Hollandiában fekvő ingatlan vagyonára a holland jogot, Németországban lévő öröklakására a német jogot, Luxemburgban lévő bankszámlája egyenlegére pedig a luxemburgi jogot. A részleges jogválasztás nem érinti azonban az objektív kapcsolás alapján (3. szakasz I. bek.), ill. az 5. szakasz I. bek. szerint alkalmazandó jog kötelező érvényű rendelkezéseit (6. szakasz 2. mondat).

A jogválasztásnak végintézkedési formában kell történnie (5. szakasz II. bek. 1. mondat). A jogválasztás hatályát a választott jog határozza meg (5. szakasz II. bek. 2. mondat). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a választott jognak is meg kell engednie a jogválasztást. A jogválasztásnak eszerint nem az 5. szakasz II. bek. 1. mondatának és azon állam kollíziós jogának a kumulálása alapján van helye, amelynek az anyagi jogát választják, hanem kizárólag az 5. szakasz II. bek. 1. mondata szerint.

ee) Finnország (öröklési törv. 26. fejezet 6. §)

Az öröklési törv. módosításáról szóló 2001. december 13-i 1228/2001. számú törvény az 1965. február 5-i öröklési törvényt (1965. évi 40. számú törvény) egy új 26. fejezettel egészítette ki (nemzetközi öröklési jog). A 26. fejezet 6. §-a szabályozza öröklésjogi jogválasztást:

Öröklési törvény 6. §

(1) Az örökhagyó a 2. bek.-ben előírt módon rendelkezhet, hogy milyen jogot alkalmazzanak a hagyatékára. A rendelkezést a végrendeletekre előírt formában kell megtenni, hogy hatályos legyen. A rendelkezés alaki helyességének vizsgálata során figyelembe kell venni, hogy mit ír elő a 9. § a végrendelet alakiságára vonatkozóan.

(2) A rendelkezésben meg lehet adni az alkalmazandó jogot

1. annak az államnak a jogát, amelynek az örökhagyó a rendelkezés vagy a halála időpontjában az állampolgára volt, vagy

2. annak az államnak a jogát, amelyben a rendelkezés vagy a halál időpontjában az örökhagyó állandó lakhelye volt, vagy ahol korábban állandó lakhelye volt.

(3) Ha az örökhagyó a rendelkezés megfogalmazásakor házas volt, a fentieken kívül annak az államnak a joga is választható, amelynek jogát a házastárs vagyoni viszonyaira alkalmazzák.

(4) A rendelkezés visszavonását annak hatályosságához olyan formában kell megtenni, amilyen a végrendelet visszavonására elő van írva.

Az örökhagyó végrendeleti formában választhatja meg az alkalmazandó jogot, az alakiság tekintetében az öröklési törv. 26. fejezet 9. §-át kell figyelembe vennie. Annak az államnak a joga választható, amelynek az örökhagyó a rendelkezés készítésekor vagy halálakor az állampolgára volt, ill. amelyben a fenti időpontokban a lakhelye volt. Ezenkívül választható annak az államnak a joga is, amelyben az örökhagyónak korábban, a fent említett időpontok előtt volt a lakhelye. Házasságban élő örökhagyó választhatja a vagyonközösségi viszonyokra alkalmazandó jogot is (öröklési törv. 6. §). Úgy látszik, nem tekinthető az adott vagyonközösségi rendre való dinamikus utalásnak, ha a házastársak jogválasztás útján módosítást hajtanak végre. Az öröklésjogi jogválasztás vagyonközösségi rendhez való kapcsolásának az az előnye, hogy az öröklési rendet és a vagyonközösségi rendet egységesen ugyanannak a jogrendnek a hatálya alá lehet rendelni. Ezzel elkerülhető a túlélő házastárs öröklésjogi és vagyonjogi elbírálásának halál esetén történő különválása (normahalmozódás, normahiány) és az ezzel kapcsolatos hozzáigazítási problémák.

ff) Németország (EGBGB 25. szakasz II. bek.)

A német jog először az új EGBGB 1986. szeptember 1-jei hatályba lépése óta írja elő a (tárgyában korlátozott) jogválasztás lehetőségét. Ezt az időpontot megelőzőleg az érvényes kollíziós jog nem engedte meg a jogválasztást.

EGBGB 25. szakasz

(1) Az elhalálozás miatti jogutódlás kérdése annak az államnak a joghatálya alatt áll, amelynek az örökhagyó halála időpontjában az állampolgára volt.

(2) Az örökhagyó belföldön fekvő ingatlan vagyonára nézve végintézkedés formájában választhatja a német jogot.

A módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt EGBGB nem adja meg az örökhagyónak a szabad jogválasztás lehetőségét. Egyrészt csak a német jog választható. A további korlátozás abban áll, hogy a jogválasztási lehetőség a Németországban fekvő ingatlan hagyatékra korlátozódik. Az irodalomban vitatják, hogy korlátozható-e a jogválasztás egyes ingatlan hagyatéki tárgyakra, példának okáért akkor, ha az örökhagyónak több ingatlana van Németországban.

A jogválasztási képességet ugyanúgy kell megítélni, mint a végrendelkezési képességet. A jogválasztás az EGBGB 25. szakasz II. bek.-e szerint végintézkedés formájában történet. Az uralkodó vélemény szerint a jogválasztás formája önállóan kapcsolandó részletkérdés, amelyet az EGBGB 26. szakasz I-V. bek.-e, ill. a végrendeletek alakiságáról szóló Hágai Egyezmény ezzel szó szerint megegyező rendelkezései szerint kell megítélni. A jogválasztást nem kell kötelező érvénnyel összekapcsolni a végintézkedéssel; ettől különválasztva is történhet. Jognyilatkozatként a jogválasztás határidőhöz is lehet kötve, és az uralkodó vélemény szerint feltételhez kötve is történhet. Történhet a jogválasztás kifejezetten vagy ráutaló módon. Ez utóbbi különösen akkor játszhat szerepet, ha külföldi örökhagyó olyan végintézkedésének értelmezéséről van szó, amely nem tartalmaz kifejezett jogválasztást.

gg) Moldávia (Polg. Törvénykönyv 1623. szakasz I. bek.)

A 2002. 06. 06-i moldáviai Polgári Törvénykönyv 1623. szakasz I. bek.-e szerint az örökhagyó végrendeletileg más jog hatálya alá is rendelheti a hagyatékát, mint ami az objektív kapcsolásból (Polg. Törvénykönyv 1622. szakasz) következik. Az irányadó előírások a következők:

"1621. cikk. Az öröklésre alkalmazandó szabályok

Az öröklésre alkalmazandó jogszabályok rendelkeznek:

a) az öröklés megnyíltának időpontjáról,

b) az öröklésre jogosultak köréről,

c) a passzív örökösi minőség törvényi feltételeiről,

d) az elhunyt vagyona feletti rendelkezési jog gyakorlásáról,

e) az öröklés elfogadásának feltételeiről és joghatásairól,

f) az örökösök felelősségének mértékéről a hagyatéki terheket illetően,

g) az állam öröklési jogáról örökösök hiányában.

1622. cikk. A hagyatéki vagyonra alkalmazandó szabályok

(1) Az ingó vagyont érintő öröklési jogviszonyban annak az államnak a hatályos joga alkalmazandó, melynek az örökhagyó halálának pillanatában az állampolgára volt.

(2) Az ingatlan vagyont érintő öröklési jogviszonyban annak az államnak a joga alkalmazandó, amelynek a területén ezek az ingatlanok megtalálhatók.

1623. cikk. A végintézkedésen alapuló öröklés szabályai

(1) A végintézkedő, vagyonának öröklés útján való átszállását más jog alá is rendelheti, mint a 1622. cikkben felsoroltak, azzal a feltétellel, hogy kógens szabályt nem kerül meg. A választott jogot a 1621. cikkben felsorolt jogviszonyokra is alkalmazni kell.

(2) A végintézkedés megfogalmazása, módosítása vagy visszavonása akkor tekinthető érvényesnek, ha az irat megfelel az elkészítés, módosítás vagy visszavonás időpontjában, vagy a végintézkedő halálának időpontjában előírt alaki feltételeknek, az alábbi jogok valamelyike alapján:

a) a végintézkedő személyes joga

b) lakhely szerinti joga

c) az irat elkészítésének, módosításának vagy visszavonásának helye szerinti jog

d) annak az országnak a joga, ahol az az ingatlan található, mely a végintézkedésen alapuló öröklés tárgyát képezi

e) a bírósági vagy hatósági eljárás joga, mely a hagyatéki eljárást lefolytatja."

A törvény nem írja elő a választható jogrendek körének korlátozását (pl. a lakhely szerinti vagy a személyes jog). Az ezzel a kötelesrészre jogosultak öröklésjogi igényeinek megkerülésére nyíló lehetőséget a törvény azzal hárítja el, hogy a Polg. Törvénykönyv 1622. szakasza szerinti objektív kapcsolás alapján alkalmazandó jog kógens rendelkezéseit nem szabad csorbítani. A végrendeleti forma a Polg. Törvénykönyv 1623. szakasz II. bek.-e szerint minősítendő, amely a végrendeletek alakiságáról szóló 1961. 10. 05-i Hágai Egyezményre támaszkodva, nagyszámú alternatív kapcsolást tesz lehetővé.

hh) Fehéroroszország (Polg. Törvénykönyv 1133. szakasz)

Az 01. 07. 1999. 07. 01-jei fehérorosz kollíziós jog elvi különbséget tesz az ingó vagyonra (Polg. Törvénykönyv 1133. szakasz: az utolsó állandó lakhely joga) és az ingatlan vagyonra vonatkozó (1134. szakasz: lex rei sitae) öröklésjogi viszonyok között. Az ingó vagyon tekintetében az örökhagyó az utolsó állandó lakhely joga helyett választhatja a személyes (állampolgársági) jogot (1133. szakasz). A jogválasztásnak végrendelettel kell történnie.

ii) Észtország (Polg. Törvénykönyv 157. § IV. bek.)

Az észt nemzetközi öröklési jog külön-külön kapcsolásból indul ki az ingó hagyaték (lex domicilii) és az ingatlan hagyaték tekintetében (lex rei sitae). Az ingó hagyatékot a végrendelkező végrendeletben a fekvés helye (lex rei sitae) vagy az állampolgársága szerint jog hatálya alá is rendelheti (157. § IV. bek.). Ingatlan vagyonra vonatkozólag nincs jogválasztási lehetőség.

kk) Liechtenstein (IPRG 29. szakasz III., IV. bek.)

A liechtensteini kollíziós jog olyan jogválasztást ismer, amely nyelvileg különbözteti meg a belföldieket (liechtensteini állampolgárok) és a külföldieket. Az örökhagyó az öröklést végintézkedés útján (egyoldalú végrendelet, közös végrendelet) vagy öröklési szerződés útján honi joga vagy annak az államnak a joga alá rendelheti, amelyben az utolsó szokásos tartózkodási helye volt. Több állampolgárság esetén alternatív módon mindegyik állam joga választható; a jogválasztás nincs a leginkább tényleges állampolgárságra korlátozva.

29. szakasz Elhalálozás miatti jogutódlás

(1) Az elhalálozás miatti jogutódlást az örökhagyónak a halála időpontjában fennálló személyes joga alapján kell elbírálni.

(2) Amennyiben liechtensteini bíróság bonyolítja le a hagyatéki tárgyalást, akkor az elhalálozás miatti jogutódlást a 3. és 4. bek.-ben foglaltak kivételével a liechtensteini jog szerint kell elbírálni.

(3) A külföldi örökhagyó végintézkedéssel vagy öröklési szerződéssel a jogutódlását valamelyik honi jogának vagy azon állam jogának hatálya alá rendelheti, amelyikben utolsó szokásos lakhelye volt.

(4) A külföldi lakhelyű belföldi örökhagyó végintézkedéssel vagy öröklési szerződéssel jogutódlását valamelyik honi jogának vagy azon állam jogának hatálya alá rendelheti, amelyikben utolsó szokásos lakhelye volt.

A törvény szövegezése nem ad pontos felvilágosítást arról, hogy az örökhagyó utolsó lakhelyének már a jogválasztás időpontjában is abban az államban kellett-e lennie, amelynek a jogát választja. Fordítva az is elképzelhető, hogy egy lakhelyváltoztatás utólagosan hatálytalanná teszi azon állam jogának a választását, amelyben a jogválasztás időpontjában az örökhagyó szokásos tartózkodási helye volt. Az állampolgárságnak a jogválasztás utáni elvesztése a törvény szövege szerint lényegtelen, mert az állampolgárság birtoklása szempontjából - ellentétben az utolsó lakhely jogával - a halál időpontját nem kell figyelembe venni.

IV. A végrendelkezés alakisága

1. A végrendeletek alakiságáról szóló Hágai Egyezmény

A végintézkedések alakiságára alkalmazandó jogról szóló 1961. október 5-i Hágai egyezményhez számos európai állam csatlakozott. Az egyezmény 1. szakasza nagyszámú alternatív kapcsolási ismérvet alkalmaz (a készítés helye, állampolgárság, lakhely, szokásos tartózkodási hely, lex rei sitae). Eszerint alakiságát illetően a végintézkedés érvényes, ha az megfelel a belföldi állami jognak:

a) azon a helyen, ahol az örökhagyó végrendelkezett, v a g y

b) valamelyik olyan államban, amelynek állampolgárságával az örökhagyó a végrendelkezés, vagy halála időpontjában rendelkezett, v a g y

c) azon a helyen, ahol az örökhagyó lakhelye volt a végrendelkezés vagy halála időpontjában, v a g y

d) azon a helyen, ahol az örökhagyó szokásos tartózkodási helye volt a végrendelkezés vagy halála időpontjában, v a g y

e) amennyiben ingatlan vagyonról van szó, azon a helyen, ahol az ingatlan található.

Elvileg elismerhetők alakilag hatályosként a szóbeli végrendeletek is. A végrendeletek alakiságáról szóló Hágai Egyezmény minden tagállama fenntarthatja azonban magának a jogot, hogy ne ismerjen el olyan végintézkedéseket, amelyeket olyan állampolgára, aki nem rendelkezik más állam állampolgárságával, szóban tett, kivéve, ha rendkívüli körülmények álltak fenn (10. szakasz). Ezzel a fenntartással élt többek között Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Svájc, Törökország és Nagy-Britannia.

A végrendeletek alakiságáról szóló egyezmény végintézkedések készítésére és visszavonására érvényes (2. szakasz). Visszavonás esetén egy további kapcsolás van előírva: Elegendő annak a formának a betartása, amely a végrendelet készítésére volt érvényben. Az egyezmény olyan kiegészítő kapcsolásokat is figyelembe vesz, amelyeket a nemzeti törvényalkotók írnak elő (3. szakasz). A 4. szakasz értelmében az egyezmény a közös végrendeletekre ("testaments conjonctifs") is érvényes, az öröklési szerződésekre és az örökségről lemondó szerződésekre azonban nem. A közös végrendeletek érvényességét azonban nem a végrendeletek alakiságáról szóló Hágai Egyezmény, hanem az általános öröklési rend szerint bírálják el.

2. Belső állami kollíziós jog

Európának azok az államai, amelyek nem csatlakoztak a végrendeletek alakiságáról szóló 1961. 10. 05-i Hágai Egyezményhez, nemzeti kollíziós normáikban hasonló alternatív kapcsolásokat szabályoznak mind a kapcsolási ismérv (a végrendelkező állampolgársága, a készítés helye, lakhely, tartózkodási hely), mind a kapcsolási időpont tekintetében (a halál vagy a végintézkedés időpontja). Az olasz IPRG 48. szakasza például úgy rendelkezik, hogy a végintézkedés alakilag hatályos, ha megfelel azon állam alaki előírásainak, amelyben az örökhagyó végrendelkezett, vagy azon állam jogának, amelynek az örökhagyó a végintézkedés vagy halála időpontjában az állampolgára volt, vagy azon állam jogának, amelyben az örökhagyó lakhelye vagy szokásos tartózkodási helye volt. Hasonló kapcsolási alternatívákat ír elő például a magyar jog (13/1979. sz. tvr. 1. szakasz), a litván jog (Polg. Törvénykönyv 1.61. szakasz), a liechtensteini jog (IPRG 30. szakasz), a román jog (IPRG 68. szakasz III. bek.), valamint a moldáviai jog (Polg. Törvénykönyv 1623. szakasz II. bek.).

Néhány jogrendben ingatlan vagyon esetén elegendő a fekvés helyén előírt forma betartása is (pl. 13/1979. sz. magyar tvr. 36. § II. bek., litván Polg. Törvénykönyv 1.61. szakasz, IPRG 687. szakasz III. bek. d) pont, moldáviai Polg. Törvénykönyv 1623. szakasz II. bek. d) pont).

A portugál jogban van egy sajátosság: A Polg. Törvénykönyv 65. szakasz I. bek. szerint a végintézkedés alaki hatálya szempontjából a készítés helyének a joga, az örökhagyó személyes joga a készítés vagy a halál időpontjában, valamint az a jog van érvényben, amelyre a helyi jog kollíziós normái utalnak. Ha azonban az örökhagyó személyes joga a végintézkedés készítésének időpontjában abban az esetben is megköveteli egy bizonyos forma betartását, ha a végintézkedés külföldön készül, akkor ezt az alaki követelményt be kell tartani (Polg. Törvénykönyv 65. szakasz II. bek.) Ez a portugál állampolgároknak problémákat okoz, ha külföldön készítenek végrendeletet. A Código civil 2223. szakasza értelmében a portugál állampolgár által külföldön, az ott hatályos jog figyelembevételével készített végrendelet Portugáliában csak akkor hatályos, ha készítésekor vagy jóváhagyásakor ügyeltek az "ünnepélyes forma" ("forma solene") biztosítására. A portugál igazságügyi minisztérium korábbi felvilágosítása szerint végrendelet külföldi készítésekor ez a forma solene csak akkor van biztosítva, ha a végrendelet a portugál nagykövetség egyik munkatársának a közreműködésével készült, vagy ha legalább utólag megerősíti a portugál nagykövetség vagy egy portugál közjegyző. A Ministerio de Justiça - Direçao General dos Registos e do Notariado legújabb információja szerint a Código civil 2223. szakaszában előírt forma solene akkor is biztosítva van, ha német közjegyző előtt készült a végrendelet. Ez megfelel a portugál irodalomban képviselt felfogásnak is, mely szerint kielégíti a Código civil 2223. szakaszában támasztott követelményeket, ha külföldi okiratkészítő személy készíti a végrendeletet.

További sajátosságra kell figyelemmel lenni az észt jogban. Amennyiben a végrendelet Észtországban fekvő ingatlan vagyonra is kiterjed, a végrendeletnek eleget kell tennie az észt jog alaki előírásainak (Polg. Törvénykönyv 158. § IV. bek.). Ez különbséget tesz a közjegyzői és a magánvégrendelet között. A közjegyző által okiratba foglalt végrendeletben a végrendelkező a közjegyzőnek szóbeli vagy írásbeli jegyzőkönyvezett nyilatkozatban teszi meg a végintézkedését (öröklési tv. 21. § I. bek.). A magánvégrendelet akkor hatályos, ha azt a végrendelkező két tanú egyidejű jelenlétében aláírja, és hozzáfűzi a dátumot. Elkészíthető emellett saját kezű végrendelet formájában is. A magánvégrendeletek érvényessége azonban - jóllehet ezek nem szükségvégrendeletek - időben behatárolt: a készítés időpontjától számított hat hónap. Ennek lejártával semmissé válnak (öröklési tv. 25. § I. bek.).

V. Szerződéses megállapodások a jövendő öröklési jogról

1. Öröklési rend a készítés időpontjában

A német jogrendszerhez sorolható legtöbb jogrend megengedi öröklési szerződések és házastársi közös végrendeletek készítését (pl. Németország, Ausztria, Svájc, Törökország). Ezeknek az államoknak a kollíziós joga az ilyen jogügyletek hatályosságára és az ilyen intézkedésekhez való kötöttségre nézve külön időbeli kapcsolást írnak elő (német EGBGB 26. szakasz 5. bek., svájci IPRG, 95. szakasz I. bek., osztrák IPRG 30. § I. bek. 1. mondat). Az örökhagyó halálának időpontjához való általános kapcsolástól eltérően az öröklési szerződések és a közös végrendeletek esetében ezeknek a jogügyleteknek a megengedhetőségét illetően a jogügylet keletkezésének időpontját kell nézni ("hipotetikus öröklési rend"). A megengedhetőséget a szerint a jog szerint kell megítélni, amelyet ebben az időpontban kellett volna - hipotetikusan - az öröklésre alkalmazni. Ezen nemcsak az objektív kapcsolás, hanem a jogválasztás alapján történő kapcsolás (professio iuris) is értendő. Amennyiben tehát a jog megválasztható, közvetve az öröklési szerződésre alkalmazandó jog is megválasztható.

Ha a kapcsolás időpontját előrevisszük az intézkedés készítésének időpontjára, akkor két szempontból is lényegtelen a rend megváltozása a jogügylet létrejötte és az örökség megnyílása közötti időszakban: Egyrészt nem áll be utólagos hatálytalanság, ha a halál időpontjában alkalmazandó öröklési rend szerint az öröklési szerződésnek vagy közös végrendeletnek már nincs helye. Másrészt a rend változása miatt nem áll be az öröklési szerződés vagy közös végrendelet utólagos hatályossága, ha ezt az intézkedés a jogügylet létrejöttének időpontjában hatálytalan volt.

2. Általános öröklési rend

Azok a jogrendek, amelyek tiltják az öröklési szerződést vagy a közös végrendeletet, az ilyen jogügyletek kapcsolására rendszerint nem írnak elő külön kollíziós normát (pl. Franciaország, Belgium, Luxemburg). Ez azt jelenti, hogy kizárólag az örökhagyó halálának az időpontjából kell kiindulni. Ha a közös végrendelet vagy öröklési szerződés készítése a készítés időpontjában hipotetikusan alkalmazandó jog szerint megengedhető volt, az örökség megnyílásának időpontjában ténylegesen alkalmazandó jog szerint azonban nem az, akkor az intézkedés hatálytalan, állagvédelem nincs.

3. Állandó lakhely a készítés időpontjában

A skandináv jogrendszer egyes jogrendjei megengedik az öröklési szerződést az örökhagyónak az intézkedéskor fennálló állandó lakhelye szerint. Ezt feltételezi az irodalom Dániáról. Pontosabban vizsgálva, itt a hipotetikus öröklési rend alkalmazásáról van szó, mert a dán jog az általános öröklési rendet az örökhagyó halála időpontjában fennálló állandó lakhelye szerint kapcsolja. A finn jog az öröklési törvény 26. § 11. bek.-ében önállóan szabályozza a kapcsolást az örökhagyónak az intézkedés időpontjában érvényes állandó lakhelyéhez, jóllehet a finn anyagi jogban nincs helye az öröklési szerződéseknek.

Öröklési tv. 11. §

Ha az öröklési szerződés készítésének jogáról vagy egy ilyen szerződés hatályosságáról és joghatásairól van szó, akkor annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelyben az örökhagyó állandó lakhelye volt akkor, amikor a szerződést kötötte. Ha azonban ebben az időpontba egy másik állam jogát kellett volna az örökség megnyílására alkalmazni, akkor ez a jog alkalmazandó az öröklési szerződésre.

4. Hágai Öröklésjogi Egyezmény (Hollandia)

Az eleddig csak Hollandiában érvényes 1989. 10. 05-i Hágai öröklésjogi Egyezmény III. fejezete igen terjedelmes szabályozást tartalmaz az öröklési szerződések és közös végrendeletek kapcsolására való tekintettel. A 10. szakasz I. bek.-e szerint az intézkedés időpontját kell alapul venni. Jogválasztással az érintettek közvetve azzal határozhatják meg az alkalmazandó jogot, hogy az 5. szakasz I. bek. szerinti általános öröklési rendre az alkalmazandó öröklési jogot választják (a lakhely vagy az állampolgárság szerinti jog). Ez azt feltételezi, hogy mindkét szerződő fél jogrendje szerint helye van az öröklési szerződésnek (10. szakasz I. bek.). Ezen túlmenően a szerződő felek a 11. szakasz szerint kifejezett megállapodással kiköthetik, hogy az öröklési szerződést vagy a közös végrendeletet anyagi érvényesség, hatások és olyan körülmények tekintetében, amelyek a hatások megszűnésére vezetnek, annak az államnak a joghatálya alá rendelik, amelyben a jövendő örökségben érintett személynek vagy egyik személynek a szerződés megkötése időpontjában a szokásos lakhelye van, vagy amelynek az állampolgára. A 11. szakasz jelentősége abban rejlik, hogy öröklési szerződést vagy közös végrendeletet akkor is lehet készíteni, ha a hipotetikus öröklési rend szerint ilyen jogügyletek kötésére nem lenne mód, és az érintett felek nem akarják az öröklési rendet és ezzel közvetve a hipotetikus öröklési rendet is jogválasztással befolyásolni.

8. szakasz

A jelen egyezmény keretében az öröklésjogi megállapodás olyan írásban készült vagy öröklési szerződésből eredő megállapodás, amelynek révén egy vagy több személy hagyatékán, akik a megállapodásban érintett felek, ellenszolgáltatással vagy anélkül jogokat alapítanak, módosítanak vagy szüntetnek meg.

9. szakasz

1. Ha a megállapodás csak egy személy hagyatékát érinti, akkor anyagi érvényességére, olyan hatásaira és körülményeire nézve, amelyeknek a hatások megszűnése a következménye, az a jog irányadó, amely a 3. szakasz vagy az 5. szakasz 1. bek. szerint e személy elhalálozás miatti jogutódlására lenne alkalmazandó, ha azon a napon halt volna meg, amelyen a megállapodást kötötték.

2. Ha e szerint a jog szerint a megállapodás érvénytelen, akkor ugyanolyan érvénytelen akkor is, ha megvan az érvényesség a szerint a jog szerint, amelyet a halál időpontjában a 3. szakasz vagy az 5. szakasz 1. bek. szerint kell alkalmazni az elhalálozás miatti jogutódlásra. Ilyenkor ugyanez a jog az irányadó a megállapodás hatásaira és azokra a körülményekre nézve is, amelyek a hatások megszűnését vonják maguk után.

10. szakasz

1. Ha a megállapodás egynél több személyt érint, akkor anyagi érvényessége csak akkor áll fenn, ha minden olyan jog szerint érvényes, amely a 3. szakasz vagy az 5. szakasz 1. bek. szerint lenne alkalmazandó az elhalálozás miatti jogutódlásra abban az esetben, ha mindegyikük azon a napon halt volna meg, amelyen a megállapodást kötötték.

2. A megállapodás hatásai és azok a körülmények, amelyek a hatások megszűnését vonják maguk után, azok, amelyeket minden ilyen jog elismer.

11. szakasz

A felek kifejezett megegyezéssel megállapodhatnak, hogy a megállapodást anyagi érvényessége, hatásai és azon körülmények tekintetében, amelyek a megállapodás hatásainak megszűnését vonják maguk után, egy olyan állam jogának hatálya alá rendelik, amelyben annak a személynek vagy az egyik olyan személynek, akinek a jövőbeli hagyatéka érintve van, a szerződéskötés időpontjában a szokásos tartózkodási helye van, vagy amelynek az állampolgára.

12. szakasz

1. Az elhalálozás miatti jogutódlásról kötött olyan megállapodás anyagi érvényessége ellen, amely a 9., 10. vagy 11. szakasz szerint alkalmazandó jog szerint érvényes, nem lehet azt az érvet érvényesíteni, hogy a megállapodás a 3. szakasz vagy az 5. szakasz 1. bek. szerint érvénytelen lenne.

2. A 9., 10. vagy 11. szakasz szerint alkalmazandó jog alkalmazása ugyanígy nem csorbítja a megállapodásban nem érintett olyan harmadik személy jogait, aki a 3. szakasz vagy az 5. szakasz 1. bek.-e szerint kötelesrészre jogosult, vagy akinek más olyan joga van, amelyet az a személy, akinek a hagyatékáról szó van, nem vonhat meg tőle.

VI. Az ordre public előbbrevaló, mint az öröklési rend

A kollíziós jog a tárgyban legközelebb álló, nem pedig a tárgyat tekintve legjobb jogot ("better law") kívánja alkalmazni. Így amikor a belföldi Iustitia külföldi jogra utal, ezzel kiadja kezéből a mérleget. A külföldi jogra való utalásnak azonban nem szabad arra késztetnie a hazai bírót, hogy olyan döntést hozzon, amelynek az eredménye élesen ellentmond a saját anyagi jog alapvető elképzeléseinek. Ennek megfelelően szinte valamennyi jogrend úgy szabályoz, hogy nem kell alkalmazni egy másik állam jogszabályait, ha alkalmazásuk összeférhetetlen a saját kógens joggal (pl. olasz IPRG 16. szakasz, osztrák IPRG 6. §, lengyel IPRG 6. szakasz, portugál Polg. Törvénykönyv 22. szakasz, német EGBGB 6. szakasz). Olyan külföldi joggal, amely a saját ordre public-ba ütközik, különösen az öröklési és a családjog területén találkozhatunk, minthogy itt erkölcsi, politikai és vallási elképzelések valósulnak meg. A saját jog kógens elveibe való ilyetén ütközéseket feltételezünk többek között a férfi és a nő törvényes öröklési jogának eltérő mértéke, a házasságon kívül született gyermekeknek az öröklésből való kizárása vagy hátrább sorolása esetén, vagy az iszlám jogban, amely a vallási különbségeket az öröklés akadályának tekinti, de nem feltételezünk ilyet, ha a gyermekek vagy a házastárs ki van zárva a törvényes öröklési jogból vagy a kötelesrészre való jogosultságból.

VII. Hagyatéki ügyintézés, örökség elkülönítése

1. Az örökségszerzés fajtái

Az örökség megszerzésének módja különféleképpen alakítható. A következő örökségszerzési módok különböztethetők meg: az automatikus szerzés, az örökségbe lépés elfogadási nyilatkozattal, szerzés bírósági hagyatékátadással, valamint az átmeneti (köztes) szerzés vagyonkezelő útján. Automatikus szerzés esetén az örökös minden további közreműködése nélkül száll át rá az örökség. Az örökség őt illeti, rá száll át az összes aktíva és passzíva. Emiatt azonban lehetősége kell legyen arra, hogy az örökséget visszautasítsa annak érdekében, hogy megszabaduljon a hagyatéki terhekért viselt felelősségtől. Automatikus szerzést határoz meg többek között a német és a török jog. Az olasz jog a némettel ellentétben az automatikus szerzést nem ismeri. Ehelyett az örökös az örökség megnyílásával csupán arra szerez illetékességet, hogy elfogadja az örökséget (elfogadásos szerzés). Az végérvényes elfogadás elfogadási nyilatkozattal történik, amely a halál időpontjára visszamenőleges hatályú (Codice civile 456, 457, 459. szakasz). Az elfogadásig eltelő időben az örökség gazdátlan ("hereditas iacens"). Egyes jogrendekben az örökség megszerzése bírósági hagyatékátadással történik. Ennek ismert példája az osztrák hagyatékátadási eljárás. A hagyaték nem száll át automatikusan az örökösökre. Ehelyett először lefolytatnak egy bírósági eljárást, amely dönt az örökösök személyéről. Az eljárás azzal zárul, hogy bírósági hagyatékátadó végzéssel kiszolgáltatják a hagyatékot az örökösöknek. Az angol jogban a hagyaték egy vagyonkezelőre száll át ("personal representative"), aki először megtisztítja az adósságoktól, majd az aktív hagyatékot kiszolgáltatja az örökösnek vagy az örökösöknek (vagyonkezelői szerzés). Az örökhagyó végrendeletében maga is kinevezheti a vagyonkezelőt ("executor"). Ha ez nem történt meg, vagy ha bekövetkezik a törvényes öröklés, akkor a hagyaték először a hagyatéki bíróságra száll át, utána pedig az általa kirendelt vagyonkezelőre ("administrator").

Az örökség megszerzése elválaszthatatlanul összekapcsolódik az örökösöknek a hagyatéki tartozásokért viselt felelősségével. A német jogban még feltételezik is az elfogadást, ha elmulasztották a visszautasításra nyitva álló határidőt (BGB 1943. §). A hagyatéki tartozásokért való ehhez kapcsolódó felelősség az örökös súlyos megterhelésére vezethet, különösen, ha a hagyaték túl van terhelve. Mivel az örökös az elfogadásra való tekintettel időbeli nyomás alatt van, a végleges elfogadás ellenére is marad még rá lehetősége, hogy megakadályozza, hogy hagyatékkezeléssel (BGB 1975. és köv. §-ok) vagy hagyatéki csődeljárással (BGB 1975., 1980. §, csődszabályzat 315. és köv. §-ok) összeolvasszák a hagyatékot a saját vagyonával. Más jogrendek nem kényszerítik az örököst gyors döntésre arra vonatkozólag, hogy elfogadja-e vagy visszautasítja az örökséget, ami azzal a következménnyel jár együtt, hogy ha nem utasítja vissza bizonyos határidőn belül az örökséget, akkor az elfogadottnak tekintendő (hallgatólagos elfogadás). Belépéssel való szerzés esetén az örökös jogot kap arra, hogy rövid határidő betartása nélkül elfogadja az örökséget, vagy ne fogadja el. Ilyenkor az örökös csak elfogadási jogot kap. A bíróság azonban határidőt szabhat meg neki arra (különösen a hagyatéki hitelezők kérelmére), hogy elfogadó nyilatkozatot tegyen. Ha nem tartja be a határidőt, az örökség el nem fogadottnak tekintendő. Mivel az elfogadás azzal a következménnyel jár, hogy felelősséget kell viselnie a hagyatéki tartozásokért, az örökös jogot kap arra, hogy az örökséget "leltárkészítés fenntartásával" fogadja el. Ezzel az örökös a felelősségét a hagyatékra korlátozhatja, ha bizonyos határidőn belül szabályszerű hagyatéki leltárt készít a hagyatéki bíróságnál, hogy a hagyatéki hitelezők képet szerezhessenek a hagyatékról. Vagyonkezelő útján való szerzés esetén (mint az angol-amerikai jogban) az örökösök csak a hagyatéki kötelezettségek rendezése után kapják meg a hagyatékot. Előtte azonban nincs tartozásokért viselt felelősség sem. Ezekben az esetekben az örökösök felelősségi kockázata jelentéktelen, úgyhogy az örökség visszautasítása gyakorlatilag semmilyen szerepet sem játszik.

2. A titulus és modus kollíziós jogi megkülönböztetése

Néhány jogrend különbséget tesz a jogcím (titulus) és az örökség megszerzésének módja (modus) között. A jogcím az öröklési rend alkotórésze; szabályozza, hogy ki milyen mértékben hivatottak örökösökként vagy hagyományosokként. Annak a módnak a szabályozása, ahogy az örökség átszáll az örökösökre vagy hagyományosokra, részben a saját dologi jognak (lex rei sitae) vagy a külön hagyatéki eljárásjognak (lex fori) van fenntartva. Így például az osztrák nemzetközi magánjog az IPRG 28. § II. bek.-ben úgy rendelkezik, hogy az örökség megszerzését (szerzés bírósági hagyatékátadással) vagy a hagyatéki tartozásokért viselt felelősséget az osztrák jog alapján kell megítélni, ha a hagyatéki eljárást Ausztriában folytatják le. Ezen túlmenően az IPRG 32. § és 31. § I. bek. úgy szabályoz, hogy a fekvés helye az ingatlan javakon fennálló dologi jogokra nézve akkor is irányadó, ha ezek a jogok más utalási norma alkalmazási körébe esnek (a dologi jogi rend elsőbbsége az öröklési renddel szemben).

A török jog külön kollíziós normát tartalmaz az öröklés, a megszerzés és a hagyatékmegosztás jogi kérdéseire: irányadó annak a helynek az joga, ahol a hagyaték található (lex rei sitae; 2675. sz. tv. 22. szakasz II).

Az olasz kollíziós jog is különbséget tesz a titulus és a modus között, még ha a pontos elhatárolás részleteiben vitatott is. Így pl. az örökség megszerzéséhez szükséges állami engedélyek és annak szabályozása, hogy milyen dologi jogokat lehet alapítani, a dologi jogi rend (lex rei sitae) hatálya alá tartozik. A modus alkalmazási körét az olasz jogban mindenesetre erősen korlátozzák, úgyhogy az uralkodó vélemény szerint azt a kérdést is az öröklés rendje alapján döntik el, hogy az örökség elfogadásával átszáll-e a hagyatéki tárgyak tulajdonjoga az örökösre vagy az örökösökre.

A német jogban a titulus és a modus megkülönböztetését az öröklési rend és a dologi jogi rend (lex rei sitae) közötti elhatárolás szempontjából vitatják. Külföldi jogrendek részben azt írják elő, hogy az egyes juttatásoknak (hagyományok) közvetlen dologi hatályuk van, úgyhogy a tulajdonjogszerzéshez további végrehajtási aktusra nincs szükség. Ha a hagyomány tárgyának fekvési helye Németországban van, akkor a külföldi öröklési jog ütközik a német öröklési jognak azzal az alapelvével, hogy végintézkedés útján nem lehet egyes tárgyakat közvetlen dologi hatállyal juttatni. A BGB erre a hagyományt írja elő, amelynek azonban csak kötelmi jogi hatálya van (ítélettel juttatott hagyomány, BGB 2174. §). Emiatt azt a hagyományt, amelynek az öröklési rend szerint közvetlen dologi hatálya van, damnációs (ítélet útján juttatott) hagyományként kell átértelmezni.

3. Az örökség elkülönítése

Az örökség elkülönítése tipikusan az általános öröklési rendhez tartozik, és ennélfogva annak a jognak a hatálya alatt áll, amelyet objektív kapcsolás vagy professio iuris alapján kell felhívni. Egyes államokban azonban az általános öröklési rendtől eltéri kapcsolásokat is előírnak: így pl. a svájci jog az IPRG 92. szakasz III. bek.-ben úgy rendelkezik, hogy a hagyatéki eljárás az akarat végrehajtásának belefoglalásával a hagyatéki eljárásra illetékes hatóság helyéhez igazodik. A 2675. sz. török törvény 22. szakasz II. bek. szerint az öröklés megnyílásával, a megszerzéssel és az örökség megosztásával összefüggő rendelkezések azon hely jogának a hatálya alatt állnak, amelyen a hagyaték található. Ez olyankor, amikor a hagyatéki tárgyak fekvési helye különböző államokban van, nem probléma nélkül való, mert előfordulhat, hogy különböző jogrendeket kell felhívni. A finn jog az örökség elkülönítése esetére alkalmazandó jogra vonatkozólag részletes rendelkezéseket tartalmaz (öröklési tv. 26. fejezet 15. 18. §). A Finnországban lefolytatott örökségelkülönítésre (az illetékességre vonatkozólag lásd öröklési tv. 26. fejezet 1-3. §) a finn jogot kell alkalmazni (15. §). Itt az alkalmazandó jog követi a hagyatéki bírósági illetékességet. Ha az örökhagyónak Finnországban volt a szokásos tartózkodási helye vagy állandó lakhelye, akkor az örökségelkülönítés az örökhagyó vagyonára mind egészre kiterjed, függetlenül attól, hogy hol fekszik, hacsak a hagyatéktömeg résztulajdonosai ettől eltérően nem állapodnak meg (17. § I). Az öröklési tv. 26. fejezet 18. §-a külön kollíziós normát tartalmaz az örökségelkülönítés formájára.

Az olasz jog lehetővé teszi az örökösöknek, hogy az örökségelkülönítésre (divisione ereditaria) megválasszák az alkalmazandó jogot (IPRG 46. szakasz III.). Választható annak a helynek a joga, amelyen a hagyatéki eljárás megnyílik, vagy annak az államnak a joga, amelyben az egyes hagyatéki tárgyak találhatók. A szabályozás célja, hogy az alkalmazandó jogok (titulus) és az örökség megszerzésének a módja (modus) közötti különbségeket és hozzáigazítási nehézségeket áthidalja azzal, hogy az örökösök egységesen egyetlen jog hatálya alá rendelik az eljárást.

VIII. EU öröklésjogi tanulmány

Az EU egyes tagállamaiban eltérően alakuló anyagi öröklési jog és kollíziós jog miatt az Európai Közösségek Bizottsága megbízást adott egy öröklésjogi jogösszehasonlító tanulmány készítésére. A tanulmány része annak a folyamatnak, amely "a szabadság, a biztonság és a jog térségének" megteremtésére irányul az Európai Unióban az Amszterdami Szerződésben és az Európai Tanács által Tamperében (1999. október 15-16.) meghatározott célok megvalósítására. A tanulmányt a würzburgi Deutsches Notarinstitut (DNotI) készítette, Prof. Dörnerrel (Münster) és Prof. Lagarde-dal (Párizs) karöltve. A tanulmány a végrendelet-készítés és a hagyatéki ügyintézés gyakorlati problémáival foglalkozik az Európai Unión belül, és megoldási javaslatokat tesz az EU-tagállamok Nemzetközi Öröklési Jogának a harmonizálására a Nemzetközi Hagyatéki Eljárásjog és az öröklési kollíziós jog területén. A Nemzetközi Öröklési Jogban alkalmazott kapcsolások területén a kapcsolási normák olyan egységesítését javasolja, amelyet az EU-n kívüli államokkal szemben is érvényesíteni kellene:

- Az öröklés rendjének objektív hozzákapcsolása (hagyatékmegosztás nélkül) az örökhagyó utolsó szokásos lakhelyéhez;

- Jogválasztási lehetőség a hagyaték egészére nézve: honi jog (lex patriae) vagy állandó lakhely szerinti jog (lex domicilii) az örökhagyó jogválasztása vagy halála időpontjában; közös végrendeletek és öröklési szerződések esetében az összes érintett részvételével akkor is történhessen jogválasztás, ha csak egyikük rendelkezik annak az államnak az állampolgárságával, ill. csak egyiküknek van abban az államban a tartózkodási helye, amelynek a jogát választják (járulékos kapcsolás);

- A végrendelet formájának hozzákapcsolása a végrendeletek alakiságáról szóló 1861. 10. 05-i Hágai Egyezményben megadottakhoz.

IX. Országáttekintés: Öröklési kollíziós jog

■