A közelmúltban jelent meg Hamza Gábor akadémikus tanulmánykötete, amely a római jog egyes intézményei és a római jog továbbélése köréből tizennyolc írást tartalmaz.[1] A könyvben három tárgykörbe csoportosított tanulmányokat ismerhet meg az olvasó. Az első témakör a római jog és az antik jogösszehasonlítás világába vezeti be az olvasót, majd ezt követi a római jog továbbélésének egyes kérdéseit vizsgáló írások, míg a harmadik részben három római jogász munkásságát mutatja be a szerző.
A jól tematizált kötetben Hamza Gábor először az elbirtoklás jogintézményét elemzi történeti fejlődésében.[2] Az ősi civiljogban a mancipatio és az in iure cessio melletti harmadik tulajdonszerzési módnak jelentős gazdasági funkciója volt, mivel aki elbirtokolta a dolgot, annak önálló jogcíme keletkezett arra. A szabályozás vonatkozásában időben nagy mértékben változó jogintézmény lehetővé tette a kereskedelmi igényeknek való megfelelést azzal, hogy a nem tulajdonostól (a non-domino) való szerzésre lehetőséget biztosított.
Az eladói kellékszavatosság tekintetében a szerző a források részletes tanulmányozása mellett mutatja be,[3] hogy a klasszikus korban a jórészt az aedilis curulisek által kialakított szabályok jelentős részben a iustinianusi jogban is fennmaradtak. A stipulatio és az ahhoz tartozó ünnepélyes jogügylet sem volt szükséges ahhoz, hogy az eladói kellékszavatosság fennálljon, önmagában a konszenzuson alapuló emptio venditio már magában foglalta.
A római jogi felelősségi rendszer megkerülhetetlen a jogászi oktatásban és napjaink joggyakorlatában is jelentős segítséget nyújt az ismerete. A szerző a római felelősségi rendszer kialakulását és történeti fejlődését mutatja be a XII táblás törvénytől kezdve, elkülönítve egymástól a magánjogi és a büntetőjogi felelősség esetét.[4] Terjedelmi keretek miatt itt csak arra kívánok utalni, hogy a dolus a szándékos jogellenes, szerződésellenes magatartás volt, amelynek külön fokozatai nem kerültek megkülönböztetésre. A culpa a megfelelő gondosság (diligentia) elmulasztása szándékosság nélkül, gondatlanságból, amely lehetett kommisszív és omisszív is. A culpa lata a súlyos gondatlanságot (nimia negligentia) jelentette, vagyis az átlagembertől elvárható gondossághoz igazodik. A culpa levis ehhez képest a kisebb gondatlanságot jeleníti meg, amelyet a bonus et diligens pater familias a saját ügyeiben tanúsít. A casus minor és casus (vis) maior közötti különbségtétel vonatkozásában pedig az elhatárolás abban található, hogy a külső esemény elhárítására a leggondosabb ember képes-e.
A római jog posztklasszikus kori fejlődése tekintetében a szerző a jogi papirológia és az interpoláció-kutatás eredményeit áttekintve a ius in praxi világát is vizsgálja.[5] A Sinai Scholionok, a Szír-Római Jogkönyv, a Mosaicarum et Romanarum legum Collatio (más néven Lex Dei) alapján a szerző a Riccobono által képviselt irányzattal ért egyet, miszerint a klasszikus jog, bár érték kisebb jelentőségű hatások a népjogokon keresztül, azonban szinte teljes egészében megmaradt I. Iustinianus császár uralkodásáig, Kr u. 527-ig.
A római jog tárgykörében írt műben szintén elengedhetetlen I. Iustinianus császár szerepének értékelése.[6] A iustinianusi kodifikációval kapcsolatban kiemelendő, hogy a Codex vetus (529), az Institutiones, a Digesta és a Codex repetitae praelectionis (534) a római jog egységes rendszerbe foglalása valósult meg, amely számos korábbi különbségtételt - így a legjelentősebbnek minősíthető ius civile és ius honorarium között meglévőt - szüntetett meg. Másrészről viszont a iustinianusi kodifikáció egyúttal megnehezíti a klasszikus jog megismerését, mivel a kompilátorok a Római birodalom keleti felén (pars Orientis Imperii Romani), sok esetben görög vagy hellén tartományokban kialakult joggyakorlatból is átvettek egyes szabályokat, amelynek eredményeként számos szöveget módosítottak, interpoláltak. A kodifikációt követő harminc évben kibocsátott, jelentős részben görög nyelvű császári rendeletek (Novellae) pedig már egyértelműen a keleti tartományok életviszonyai-
- 118/119 -
ra adtak választ és ezekben a bizánci jog sajátosságai érhetők tetten.
A kötetben a szerző foglalkozik a nemzetközi magánjog római jogi gyökereivel is.[7] Ebben a körben elsősorban a birodalmon belüli, interprovinciális nemzetközi magánjog szabályai érhetők tetten, azonban a kompilátorok jogegységesítési célú tevékenységének eredményeként ezek csak csekély mértékben ismerhetők meg. Ehhez kapcsolódik a következő tanulmány,[8] amelyben a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a római jog dogmatikus vizsgálata önmagában nem elegendő, sokkal inkább szükséges hangsúlyt fektetni az összehasonlító jogtörténeti megközelítésre. Az ilyen irányú kutatások alapján pedig számos esetben kimutatható a kölcsönhatás és a Földközi-tenger környéki népek jogának recepciója is a Római Birodalomban.
A kötet második tematikus része a római jog továbbélésével foglalkozik jogtörténeti, jogharmonizációs és jogösszehasonlító szempontokból. A szerző részletes elemezést nyújt a Corpus Iuris Canonici kialakulásával kapcsolatban,[9] különös figyelmet szentelve a valószínűleg Irnerius tanítvány Gratianus kamalduli szerzetes munkájának (Concordia discordantium canonum), amely a Codex Iuris Canonici (1918) alapját képezte és egyes területeken szubszidiárius jelleggel elméletileg még ma is szubszidiárius jogforrás.
A szerző megállapítása szerint az iszlám jog szerepe a magyar jog történetében a honfoglalás előtti időkre visszavezethető.[10] A 11. és 12. században az izmaeliták, illetve szaracének keresztény egyházba történő térítése tekintetében számos törvény, rendelkezés ismert. Ez a folyamat az oszmán-török szultánokkal folytatott háborúk idején is jellemző volt, amely a török hódoltság alatt ellenkező irányt vett, a török bíróságok hatáskörébe került a jogszolgáltatás. Ettől függetlenül a másfél évszázados török uralom csak csekély mértékben befolyásolta a magyar jogalkalmazását, mivel a török közigazgatás elsősorban az adók beszedésére koncentrálta tevékenységét, az egyes községek a régi szervezeti rendjükben élhettek.
Közismert, hogy a római jog jelentős hatást gyakorolt a holland és a dél-afrikai jogra (Roman-Dutch Law) is.[11] A szerző ennek a részleteit ismerteti két tanulmányban. A holland jogfejlődés vonatkozásában Hugo Grotius szerepét emeli ki, míg a dél-afrikai recepció vonatkozásában meghatározó jelentősége volt annak, hogy Dél-Afrika a francia polgári forradalmat követően angol gyarmat lett, így a francia Code civil nem került bevezetésre.
A szerző a csődjogot történeti és összehasonlító módon elemzi,[12] kezdve a római jogban ismert actio Pauliana szabályainak hatásától a francia Code civilre. Emellett a svájci, az olasz, az angol az osztrák és a német szabályozás sarokkövei is áttekintésre kerülnek, különös figyelmet szentelve az e téren jelentkező jogharmonizációs törekvésekre is.
Kifejezetten részletes és egyben nagyívű tanulmány ad elemzést a római jogi hagyománynak a jogharmonizációra gyakorolt hatásáról.[13] Kétségtelen tény, hogy az európai országok joga - bár eltérő mértékben és intenzitással - a római jogból merítettek. Ez lehet az alapja annak, hogy a történetileg eltérően alakult kulturális különbségek mellett a jog egységesítése, de legalábbis az európai országok jogainak közelítése megvalósítható legyen. Mint azt a szerző már a következő tanulmányában fejti ki,[14 ]ez a recepció nem egyfajta "kultúrokkupációval", sokkal inkább a jognak egyfajta "tudományossá válásával" vonható összefüggésbe. Az európai magánjog fejlődésében a konvergencia egyre inkább a legjelentősebb eltérést mutató common law és civil law közötti különbségek feloldásával jár. A szerző szerint a római jog lehet az a történelmi háttér, amely az összehasonlító jogi kutatások alapját is képezheti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
