Nem tartozik a rutinszerű, mindennapos HR-munkához a kártérítés címén a munkavállaló javára elmaradt jövedelemként megítélt összeg kifizetése. A korábbi Munka Törvénykönyve alapján erre szinte kizárólag a munkavállaló egészségkárosodása okán került sor, a hatályos munka törvénykönyve ugyanakkor a munkaviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményét is kártérítési alapra helyezte[1], így az ilyen jogcímen megítélt, többnyire elmaradt jövedelem esetében is felmerül a kérdés: a megítélt, illetve a felek megállapodása alapján járó kártérítés (ezen belül is az elmaradt jövedelem) összegéből milyen jogcímen és milyen mértékű levonást/levonásokat kell eszközölni. Erre a kérdésre pontos és nem túl bonyolult választ lehetett adni 2018. július 26. napjáig. E naptól a jogszabályi környezet egyik eleme megváltozott, ami, előrebocsátom, nem egyszerű jogalkalmazási kérdést vet fel.
1. A 2018. július 26. napja előtti jogi helyzet
2. A 2018. július 26. napja utáni jogi helyzet
3. Mi a megoldás?
1. Mielőtt az elmaradt jövedelem címén megállapított kártérítés összegéből való levonásra térek, érdemes egy, a kártérítés számítására vonatkozó, de témánk szempontjából lényeges szabályra utalni. Az Mt. 172. § (2) bekezdése kimondja: "A kártérítés alapjául szolgáló jövedelem meghatározásánál a jövedelmet - a jogosultat a társadalombiztosítási szabályok szerint terhelő - járulékkal csökkentett összegben kell figyelembe venni."
Az idézett szabály több évtizedes, a polgári jogi és munkaügyi ítélkezésben egyaránt töretlen bírói gyakorlat törvénybe történő beemelése. Ezt, a bírói gyakorlatban többször deklarált elvet legutóbb az 1/2006. (V. 22.) PK vélemény fogalmazta meg[2], alapjaiban a káron szerzés tilalmából levezetve. Mint a vélemény indokolása is kifejti, a tárgyalt számítási metódus indoka az, hogy ha a balesetet szenvedett személy dolgozna, a társadalombiztosítási járulékot a munkabéréből levonnák, ezért károsulti helyzetében sem juthat több jövedelemhez kártérítés formájában. Jegyezzük meg, hogy ez a megállapítás a valós helyzet egyik oldalát fejezi csak ki. Az nem vitás, hogy a szóban lévő járulék összege nem kerül/kerülne a munkavállaló számlájára, de a levonás nem öncélú és jogkövetkezmények nélküli, ugyanis a levont összeg ellentételezéseként társadalombiztosítási jogokat szerez az érintett munkavállaló. Mint azt később látni fogjuk, az elmaradt jövedelem (önmagában) nem teremt biztosítotti jogállást (mert jogviszony hiányában ez ellentétes lenne a társadalombiztosítási jog ideájával), viszont így a kártérítés címén nyújtott kompenzáció sem teljes, hiszen a károsult munkavállaló vagy elesik a társadalombiztosítási juttatásoktól, vagy többletköltség árán juthat hozzájuk. Ezt az anyagi hátrányt persze lehet kártérítésként érvényesíteni, bár érdekes módon a munkaügyi bíróságok gyakorlatában kevés példa akad ilyen igényérvényesítésre. Ennek a kérdésnek a további taglalása messze vezetne témánktól, ezért összegzésképpen rögzítsük: az elmaradt jövedelmet az elérhető jövedelem (és egyébként a ténylegesen elért jövedelem) úgynevezett "tb. nettó" összegének alapulvételével kell számítani.
Ugyanakkor vitatott volt, hogy miként kell számítani az Mt. 83. §-a alapján a munkaviszony helyreállítása esetén megítélt elmaradt munkabért, konkrétabban a kérdés az volt: kártérítésnek vagy kiesett munkabérnek minősül-e ez az összeg. Az elsőként említett esetben ugyanis értelemszerűen alkalmazni kell az Mt. 172. § (2) bekezdését (tehát úgynevezett tb. nettó összegből kell kiindulni a számításnál), míg ha kiesett munkabérnek minősül, a bruttó (teljes) munkabért kell alapul venni. A bírói gyakorlat a másodikként említett számítási metódust alkalmazta/alkalmazza.[3]
- 31/32 -
2. A számított kártérítés összegéből levonásba kell helyezni a személyi jövedelemadót, ami következik a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 1. § (3) és (9) bekezdéseiben foglalt rendelkezésekből. (Eltekintve a cafetéria címén megállapított kártérítéstől.)
3. A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Tbj.) 21. § c) pontjában írt kivételes szabály alapján (2018. július 25. napjáig) nem kellett levonni a kártérítés jogcímén megítélt elmaradt jövedelemre eső nyugdíjjárulékot, az egészségbiztosítási és munkaerő-piaci járulékot (a továbbiakban együtt: tb-járulék). Ennek az indoka az, hogy önmagában az elmaradt jövedelem nem eredményezett biztosítási jogosultságot. (Ettől eltérő az Mt. 83. §-a alapján megítélt összegből való levonás megítélése, amire a következő pontban térek ki.) Az összehasonlítás kedvéért idézzük pontosan a Tbj. említett rendelkezésének szövegét: "Nem képezi a nyugdíjjárulék és az egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulék alapját: [...] c) a jövedelmet pótló kártérítés, keresetpótló járadék [...]."
4. Szemléltetve az előzőekben írtakat, az Mt. 82. §-a szerinti kártérítés összegének számítása az alábbiak szerint alakult egy olyan munkavállaló esetében, akinek az elérhető jövedelme 100 egység volt, és semmilyen más (munkaviszonyból, munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyból vagy társadalombiztosítási ellátásból eredő) jövedelme nem keletkezett. Az elmaradt jövedelem számításánál mindenekelőtt levonásba kell helyezni a tb-járulékot (lásd az 1. pontban írtakat), így a számítási alap, egyben az elmaradt jövedelem 81,5 egység. Tételezzük fel, hogy ezt az összeget állapította meg a bíróság a munkaviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeként az Mt. 82. §-a alapján, így a folyósításkor ebből kell levonni a személyi jövedelemadót (lásd a 2. pontban írtakat), amely (81,5×0,15=) 12,225 egység. További levonási kötelezettség nem lévén, az utalandó összeg (81,5-12,225=) 69,225 egység. Másként kifejezve: az érintett munkavállaló a jogellenesen megszüntetett munkaviszonyában elérhető jövedelmének 69,225 százalékát kapja (pontosabban: kapta) meg. (Ismét jegyezzük meg, hogy emellett valamilyen módon biztosítania kell a társadalombiztosítási juttatásokra való jogosultságát is.)
A gyakorlat ettől a számítási és kifizetési metódustól eltért, ha a jogellenes munkaviszony-megszüntetés következményeként a bíróság az érintett munkavállaló munkaviszonyát az Mt. 83. §-a alapján helyreállította. Mivel kiesett munkabérnek tekintette a bíróság az ilyen esetben megítélt összeget, ezért a munkavállaló javára járó összeg számításánál az Mt. 172. § (2) bekezdését nem alkalmazta. A megítélt összeg kifizetése során az elérhető és megítélt jövedelemből nem vitásan levonásba kellett helyezni a személyi jövedelemadót. Amennyiben viszont nem kártérítésnek, hanem kiesett munkabérnek minősül ez az összeg, a Tbj. ekkor hatályos 21. § c) pontja ez esetben nem volt alkalmazható, ezért a bruttó összegből le kellett vonni a tb-járulékot is. A fentiekben levezetett számítás és levonás ennek megfelelően a következőképpen alakult. A 100 egységnyi elérhető jövedelemből egyaránt le kell vonni a 15 százalék személyi jövedelemadót és a 18,5 százalék tb-járulékot, így az eredmény [100 - (15+18,5)=] 66,5 egység. (Az Mt. 82. §-a alapján történő számításhoz és levonáshoz képest mutatkozó eltérés abból ered, hogy az előző példában a vetítési alap, következésképpen a levonás is kisebb összegű.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
