A mulasztással elkövetett emberölés realizálásának alapvető feltétele az, hogy a tettest speciális jogi kötelezettség terhelje a sértett halálának elhárítására. E kötelezettség elmulasztása alapozza meg az emberölésért való felelősséget. A Btk. 166. § (3) bekezdés II. tétele szerinti segítségnyújtás elmulasztása ugyancsak a halál elhárítására alkalmas tevés speciális jogi kötelezettség ellenére történő elmulasztását szankcionálja. Vajon elhatárolható egymástól a két tényállás, avagy dogmatikai redundanciáról beszélhetünk? El lehet követni egyáltalán az emberöltést mulasztással a hatályos normatív és alapelvi környezetben?
A sérült, illetve veszélybe jutott személynek történő segítségnyújtás nemcsak erkölcsi elvárás, hanem Btk. által is rögzített kötelezettség. E mindenkit terhelő kötelezettséget az 1948. évi XLVIII. törvénycikk (III. büntetőnovella) 22. § (2) bekezdésével kodifikálta a jogalkotó.[3] Néhány módosítást követően a tényállás hatályos normaszövegét a 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) a 1978. évi IV. törvénnyel egyezően állapítja meg. Tanulmányomban a Btk. 166. § (3) bekezdés II. tételének értelmezésével, és annak a mulasztással elkövetett szándékos [Btk. 160. § (1) bekezdés], illetve gondatlan emberöléstől [Btk. 160. § (4) bekezdés] való elhatárolásával foglalkozom.
A Btk. 166. § (3) bekezdés II. tétele szerint, ha a veszélyhelyzetet előidéző, vagy a segítségnyújtásra egyébként is köteles személy nem nyújt tőle elvárható segítséget sérült, vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van, a segítségnyújtás elmulasztásának többszörösen minősített esetéért felel, ha a sértett meghal, és életét a segítségnyújtás megmenthette volna. Az ebben a normaszövegben látható speciális tettesi kvalifikációt a 1961. évi V. törvényben fogalmazta meg a jogalkotó először, deklarálva azt, hogy a segítségnyújtás elmulasztása nemcsak erkölcsileg, hanem normatíve is súlyosabbnak tekintendő, ha a segítségnyújtás elmulasztását olyan személy realizálja, aki a sértettel valamilyen speciális, kötelemben, jogviszonyban, életviszonyban áll. E speciális viszony a sértett és a tettes között azonban felveti a mulasztással elkövetett emberöléssel fennálló kollíziót.
Kutatási kérdésem az, hogy a két tényállás közötti kollízió dogmatikailag tisztán feloldható-e. E kérdés vizsgálata céljából feltárom a két bűncselekmény elhatárolásával kapcsolatos szakirodalmi nézeteket, majd azokat kritikai-dogmatikai analízissel értékelem, valamint alapelvi tesztnek vetem alá. Célom az elhatárolással kapcsolatos problématérkép felvázolása, a megoldási lehetőségek értékelése, valamint a kollízió feloldásának megkísérlése. A vizsgálatot a szubjektív oldalon történő elhatárolással kezdem. Ők abból a premisszából indulnak ki, hogy a minősített eseti halál és annak el nem hárítása objektív tényállási elemként értékelendő.[4] A másik elhatárolási lehetőség kiindulási pontja az, hogy a halál, valamint annak el nem hárítása objektív büntethetőségi feltételként értelmezendő, így e tényállási elemeket teljes mértékben kivonja a szubjektív vizsgálat tényállástani követelménye alól.[5] E két megoldás elhatárolási szempontból merőben eltérő eredményre vezet. Megemlítendő, hogy a szerzők egy része egyáltalán nem foglal állást a tanulmány tárgyát képező elhatárolási kérdésben.[6]
- 447/448 -
A tanulmány tárgyát képező elhatárolási probléma szempontjából determináns tényező az egyes tényállási elemek mikénti értelmezése. Így az elhatárolásra tett kísérlet céljából mindenekelőtt a releváns tényállási elemek dogmatikai jellegzetességeit, valamint azok konzekvenciáit tárom fel. Először a (2) bekezdés tényállási elemeit értelmezem, tekintettel arra, hogy a (3) bekezdés (2) bekezdésre épülő minősítő körülménye képezi a tanulmány tárgyát.
Ha a halált mint tényállási elemet eredményként értelmezzük, az a Btk. 9. §-ra tekintettel szubjektív oldalon szoros értelemben vett vegyes bűnösségi konstrukciót eredményez: a halálra mint minősítő körülményt képező eredményre elegendő, ha az elkövető gondatlansága terjed ki.[7] Tekintettel arra, hogy a segítségnyújtás elmulasztása során bekövetkező halál vonatkozásában a (2) bekezdés mindenkit terhelő, általános jogi kötelezettséget ír elő, a minősített eseti vegyes bűnösség ekkor nem szükségképpeni, a halálos eredmény szándékos el nem hárítása is minősített segítségnyújtás elmulasztását valósítja meg, nem pedig szándékos emberölést.[8] Amíg tehát a (2) bekezdésben szabályozott segítségnyújtás elmulasztása közönséges, addig a mulasztással elkövetett emberölés különös bűncselekmény. A szándékos mulasztásos emberölésként történő minősítés tényállástani feltétele így az, hogy a tettest a mindenkit terhelő, általános segítségnyújtási kötelezettségen túl a passzív alany relációjában fennálló speciális jogi kötelezettség is terhelje. A halál eredményként való értelmezése nem okoz tehát elhatárolási problémát a mulasztással elkövetett emberölés és a (2) bekezdésben szabályozott segítségnyújtás elmulasztása között, mert az elhatárolás objektív oldalon, a mulasztás alapjával elvégezhető.
A halál eredményként való interpretálása azt a dogmatikai konzekvenciát vonja maga után, hogy a (2) bekezdés, valamint az arra épülő minősített esetek vegyes mulasztásos deliktumok. Vegyes mulasztásos deliktumok esetén az eredmény-bűncselekményekre vonatkozó általános szabályok szerint a tényállás-megvalósulás feltétele az elkövetési magatartás és az eredmény közötti okozati összefüggés fennállása,[9] valamint szubjektíve az okozati összefüggés tettesi tudat által átfogottsága. Kis Norbert és Hollán Miklós a "sértett életét a segítségnyújtás megmenthette volna" fordulatot úgy értelmezi, hogy az "az eredményelhárítás lehetőségének törvényi megjelenítése,[10] amely minden materiális mulasztásos bűncselekménynél a befejezett cselekményért való felelősség alapja".[11] A fordulat rendszerbeli helyének meghatározásával részben értek egyet. Az valóban a tényállás objektív oldalához tartozik, azonban álláspontom szerint ez a fordulat az elkövetési magatartás és az eredmény közötti hipotetikus okozati összefüggést[12] hivatott demonstrálni,[13] nem pedig
- 448/449 -
eredményelhárítási, azaz cselekvési lehetőséget manifesztál.[14]
A (2) bekezdéssel kapcsolatos azon dogmatikai megállapítás, miszerint a mulasztással elkövetett emberöléstől való elhatárolás alapja a tettest terhelő kötelezettség forrása, a (3) bekezdés halált értékelő tétele vonatkozásában már nem jelent megnyugtató elhatárolási pontot. A (3) bekezdés szerint súlyosabban minősül a kötelezettség elmulasztása és a halálos eredmény el nem hárítása akkor, ha a tettes a veszélyhelyzetet maga idézte elő, avagy a segítségnyújtásra egyébként is köteles. A kötelezettség forrása mint objektív oldalon megjelenő ismérv ez esetben azáltal veszíti el az elhatárolásra való alkalmasságát, hogy a recens szakirodalom[15] és bírói gyakorlat[16] szerint mind a veszélyhelyzet előidézése, mind pedig a veszély, illetve sérelem elhárítására egyébként fennálló kötelezettség a mulasztásos emberölés normatív alapját képező speciális jogi kötelezettségekkel megegyező tettesi ismérvek.[17] A veszélyhelyzet előidézése mint megelőző magatartás a mulasztásért való felelősséget megalapozó tevési kötelezettséget teremtő ontológiai jelenség,[18] amíg a segítségnyújtásra egyébként is kötelezettek[19] az uralkodó szakirodalmi álláspontok szerint azok, akik a segítségnyújtásra foglalkozásuk vagy hivatásuk alapján, avagy családi kapcsolat révén kötelesek.[20] Horváth Tibor absztrakt jelleggel megfogalmazza, hogy az utóbbi fordulat tetteseként megjelenő személyi kört nemcsak etikai[21] és büntetőjogi szabályok,
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
