A büntetőjogi kodifikáció egyik eddigi eredménye az a felismerés, hogy a bűncselekmény fogalmának meghatározása nem a törvényhozás, hanem a jogtudomány feladata. Az új Btk. tehát visszatér a magyar jogi hagyományokhoz és nem tartalmaz majd általános bűncselekményi definíciót. Ezzel a "társadalomra veszélyesség" fogalma, mint törvényi terminus technicus, befejezi 1950-ben megkezdett pályafutását a tételes magyar büntetőjogban. Vissza fog szorulni természetesen a szakmai és a tudományos szóhasználatban is a kifejezés, maga a társadalmi jelenség azonban, amire ez a szókapcsolat, mint kifejezés utal fennmarad, funkcióját is megőrzi és ezért nézetem szerint gondolati leképzése sem lesz mellőzhető.
I. A "társadalomra veszélyesség", mint szakkifejezés ugyanis többféle funkciót töltött be.
1. Legfontosabb feladata egy társadalomfilozófiai felfogásnak a jogpolitikában - és ezen belül a büntetőjogban - való érvényre juttatása volt. Ezért került bele a szovjet büntetőjogba, onnan a magyar tételes jogba, valamint jogtudományba.
Mint tudjuk, a társadalomfilozófiai koncepció az volt, hogy a társadalmi változások - azon túl, hogy az egyszerűtől a bonyolult és összetett felé irányuló fejlődés bennük valósul meg - tendenciaszerűen követnek egy kitüntetett irányt: a társadalmi haladást, s ez az irány felismerhető, sőt, a marxista társadalomfilozófiában már fel is ismerték. Az irányadóvá tett ideológiai tétel szerint a társadalmi haladás a proletáriátus diktatúráján át az osztálynélküli társadalom felé vezet, s ez átmenetileg és közvetlenül ugyan csak a proletariátusnak, de hosszabb távon és közvetve az egész emberiségnek az érdeke. Minthogy pedig a társadalmi haladás iránya ismert - szólt tovább a tézis - ez megbízható objektív mérce a társadalmi jelentőségű cselekedetek megítélésére; ami elősegíti a haladást, az hasznos, ami gátolja, az káros, veszélyes. Az utóbbiak ellen fel kell lépni, vissza kell szorítani őket egyebek között a jog, s ezen belül a büntetőjog eszközeivel, így a büntetendővé nyilvánítás, a büntető üldözés és a büntetés útján is.
Ez a kétségtelenül optimista és nagy ívű gondolat azonban a gyakorlat próbáját nem állta ki; ábrándnak bizonyult. A "társadalmi haladás" - és főként az, amit ezen a címen kanonizáltak - mint objektív és megbízható mérce, nem igazolódott. A "társadalomra veszélyesség" e politikai töltetű értelmezésének a büntetőjogban tényleg nincs helye.
2. Az a szűkebb, de még mindig jogpolitikai értelmezés ellenben, amely szerint az emberi cselekedeteknek társadalmi jelentősége van, mert következményeik, tényleges vagy potenciális hatásuk alapján ítélve a (szűkebb vagy tágabb) közösség szempontjából hasznosnak vagy károsnak minősíthetők, s hogy az utóbbiak ellen fel kell lépni, vissza kell őket szorítani egyebek között a jog - s ezen belül a büntetőjog - eszközeivel is, nézetem szerint változatlanul érvényes. A büntetőjog tudományában régi tétel, hogy büntetés terhével csak olyan cselekedetet van értelme tiltani, amely a közösségnek - legalább potenciálisan - sérelmet okozna; ez ugyanis a záloga a norma közösségi támogatásának, s így a hatékonyságának.
A szóban lévő tetteknek - következményeik tükrében közösségi értékelés alá vont cselekvéseknek, azaz cselekményeknek - a negatív minőségét tehát akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a "társadalomra veszélyesség" kifejezést száműzzük. A jogalkotó ugyanis ennek alapján kénytelen a tilalmazás lehetőségét, szükségességét és célszerűségét illetően tájékozódni.
II. 1. A társadalmi szemszögből a jogalkotó által károsnak talált és ezért jogellenesnek minősített cselekmények visszaszorítását szolgálják a represszív szankciók, amelyeknek szinte minden büntetési elmélet szerint legalább is valamilyen mértékben igazodnia kell a jogellenes cselekmények által ténylegesen kiváltott vagy fenyegető hátrányhoz. Ez a jogellenes tett társadalmi károsságának részben jogalkotói, részben jogalkalmazói értékelését feltételezi, ami a jogalkotó részéről a szankció, a jogalkalmazó részéről pedig a szankció alapulvételével a konkrét büntetés megállapításában érvényesül. Régi tétel a büntetőjog elméletében az is, hogy a szankcióban megnyilvánuló és a ténylegesen kirótt büntetésekben reálisan megerősített törvényes fenyegetésnek valamilyen - legalább marginális - visszatartó hatása feltétlenül van.
A különféle jogellenes cselekmények negatív hatásuk mértékének függvényében történő jellemezésére az Európa Tanács a büntetés-kiszabás kérdéseivel foglalkozó Ajánlásában [R(92) 17.] a "seriousness" ("komolyság") szót használja, s eszerint különböztet "kevésbé komoly", "komolyabb" stb. bűncselekmények között. Ugyanerre dr. Berkes György a "cselekmény súlyossága" kifejezést javasolja, hozzátéve, hogy a bírói gyakorlatban "a cselekmény társadalomra veszélyessége" helyett - mintegy annak szinonimájaként - már hosszabb idő óta sűrűn használt "tárgyi súly" azért nem lenne helyes, mert a "cselekmény súlyosságá"-t nemcsak a tárgyi elemek értékeléséből nyerhető "tárgyi súly", hanem szubjektív elemekből fakadó összetevők (nyilván olyanok, amelyek a motívumok és a célzat morális jellemzőiből, valamint a bűnösség fokából stb. adódnak) is befolyásolják (ld. Dr. Berkes György: Felelősség csekély súlyú bűncselekményekért az új Btk. szerint, Büntetőjogi Kodifikáció 2002. évi 1. szám, 28. oldal).
Eszerint a terminológiai gondok a legjobb úton vannak a megoldás felé. A probléma azonban - sajnos - nem csak terminológiai természetű.
2. A büntető jogalkalmazás gyakorlatában - de az elméletben is - kitüntetett szerepet kapott a cselekmény (kizárólag szoros büntetőjogi értelemben vett, azaz a "tárgyi súly"-jal azonosított) társadalomra veszélyessége, amelyet a történésnek a törvényi tényállás tárgyi elemeit hordozó ténybeli mozzanataiból szokás megállapítani; pl. más a Btk. 229. § (1) bekezdésébe ütköző bűntett megítélése, ha a "hivatalos személy" tanácsvezető helyi bírósági bíró és más, ha rendőr tiszthelyettes; ha a hivatalos személy "jogszerű eljárása" helyi szempontból nagy érdeklődést kiváltó bűnügyben hozott ítélet jelentős létszámú hallgatóság előtti kihirdetése vagy közlekedési szabálysértés miatti figyelmeztetés alkalmazása; ha az "erőszakkal akadályozza" tényállási elem úgy valósul meg, hogy ráveti magát a bíróra és súlyos szidalmak közepette pofozza és rugdossa őt, vagy a nála gyengébb és fegyvertelen terhelt mellbe taszítja az önvédelemre is kiképzett és felfegyverzett rendőrt.
A hatályos Btk. felfogása szerint - mint ez a 28. §-ból (különösen a 36. §-sal összevetve) szövegszerűen is kiolvasható - a cselekmény társadalomra veszélyességét az elkövető személyi sajátosságai és a bűncselekmény szubjektív oldalára sorolható más elemek nem érintik. A társadalomra veszélyességnek ez a vetülete önálló jelentőséget kap: a törvény elismeri azt a lehetőséget, hogy a tényállásszerű cselekmény a konkrét esetben vagy egyáltalán nem veszélyes a társadalomra, vagy társadalomra veszélyessége messze elmarad attól a mértéktől, amely a tényelemek diszpozíciószerű együttese mellett tipikusnak tekinthető. Az új Btk. azonban a "társadalomra veszélyesség"-et nem tekinti a bűncselekmény fogalmi elemének, így a tényállásszerű cselekményt - amely azért tényállásszerű, mert bizonyos, egymással jellegzetesen összefüggésben lévő tények adott együttesét tipikusan társadalomra károsnak minősítette a jogalkotó, s ezért szerkesztett rá elvont leírásuk útján bűncselekményi diszpozíciót - társadalmi károsságának konkrét mértékétől függetlenül mindig bűncselekménynek kell tekinteni, ha ezt konkrét jogi rendelkezés (tételes büntethetőségi akadály) ki nem zárja. A tényállásszerű cselekmény elkövetőjét pedig büntethetőségi akadály hiányában a bíróságnak bűnössé kell nyilvánítania még akkor is, ha a büntetés kiszabását mellőzi, nem csak akkor, ha megrovást, próbára bocsátást vagy büntetést alkalmaz vele szemben. A Be. szabályai ez idő szerint azt mutatják, hogy az új Btk.-t meghatározó koncepció tételes anyagi büntetőjoggá válása esetén az ügyész a cselekmény eredetileg is jelentéktelen súlya vagy amiatt, hogy a cselekmény elkövetéskori súlyossága elenyészett, nem szüntetheti meg az eljárást. A megrovás már ma is olyan intézkedés, amelynek alkalmazása a tárgyalás szakaszában bűnösséget kimondó ítéletet feltételez [Be. 330. § (1) bekezdés]. Ennek ellentmondásait és a hatályos Btk. és Be. egyéb feszültségeit részletesen kimutatta dr. Gál Attila (ld.: Büntetéskiszabási kérdések az új büntető kódexben, Büntetőjogi Kodi-fikáció 2003. évi 4. szám).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
