"Aki nem érez magában ösztönt arra, hogy a jegyzői hivatalnak szentelje magát, teljes erővel, kedvtelt kitartással és önfeláldozással működjék a község javára, az ne válassza a jegyzői pályát, mert olyan lágymeleg jegyző, aki napszámos munkának tekinti hivatalos teendőit, amelyek a hivatalos órával kezdődnek és végződnek, aki mielőtt belekapna valamely hivatalos cselekvénybe, mindig felszólításra vár, minden erély nélkül halad a szokványos kerékvágásban, az olyan jegyző mint jegyző kétszeresen rossz tisztviselő, szerencsétlensége önmagának, s az illető községnek egyaránt."[1]
"A jegyzők eredetileg a király szolgálatában álló írnokok, íródeákok voltak, oklevelek kiállításával foglalkoztak, illetve különböző ügyintézési feladatokat láttak el a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Ahogyan a közigazgatásban egyre nagyobb teret nyert az írásbeliség, a városokban és később a falvakban is megjelentek a jegyzők: ők feleltek az elöljáróságon az ügyvitelért, iratokat állítottak ki, jegyzőkönyvet vezettek stb. Az ún. községi jegyzők jogállását először az 1871. évi XVIII. törvény rendezte; eszerint az elöljáróság tagja a jegyző (...), aki választással nyerte el hivatalát, és megbízatása élethosszig szólt."[2]
Az írástudó nótáriusok közhatalmi pozícióra tettek szert, s idővel a szolgabíró által élethossziglan kinevezett jegyzők váltak a helyi közigazgatás meghatározó szereplőivé, az állam helyi képviselőivé. Az 1700-as évek második felétől a helyi államigazgatásban kétpólusú rendszer alakult ki: szabad királyi városokban és mezővárosokban a jegyző, egyéb településeken, a falvakban a járási szolgabíró volt az általános hatáskörű államigazgatási szerv. 1887-től törvénycikkely írta elő a kötelező községi jegyzőtartást.
A rendezett tanácsú városok jogállásáról, a községek rendezéséről szóló 1871. évi XVIII. törvénycikk a jegyzői állás betöltését az állandó szakbizottság előtt tett jegyzői írásbeli és szóbeli szigorlathoz kötötte, amely felmérte a jelölt ismereteit az ügyviteli, szakigazgatási, gazdálkodási és bíráskodási feladatok ellátására vonatkozóan. A vizsgának nem volt előfeltétele semmilyen szakképzettség, és csak annál a törvényhatóságnál bírt jelentőséggel és elismeréssel, amely előtt a jelölt azt letette. A köztisztviselők minősítéséről szóló 1883. évi I. törvénycikk a vezető tisztviselők, úgy mint alispánok, polgármesterek, jegyzők és szolgabírák számára államtudományi államvizsgát vagy ezzel egyenrangú államtudományi vagy jogtudományi tudorságot írt elő képesítési előírásként. Ezen túlmenően feltételként szabta a büntetlen előéletet, az erkölcsi megbízhatóságot és a magyar állampolgárságot is.
A községi jegyzőt és a község többi tisztségviselőjét a képviselő-testület szabadon választotta. A községek között a törvény különbséget tett aszerint, hogy a törvény által ráruházott feladatokat saját erejükből is képesek voltak teljesíteni (nagyközség), vagy ezt csak más községekkel szövetkezve tudták biztosítani (kisközség).[3]
A községi falusi jegyzői jogállás évszázados ellentmondásait rendezni kívánó 1871. évi XVIII. törvénycikk megszületéséig tartó több mint két évtizedben megjelent, a jegyzőkre is vonatkozó rendeletek olyan új elemeket tartalmaztak, amelyek az osztrák jogintézmények meghonosodásának irányába hatottak A kiegyezést követően többször napirendre került a jegyzők jogállása. A községi jegyzők 1869. június 13-án tartott első országos értekezletén a belügyminiszterhez fordultak a jegyzői hivatal törvényi állandósítását és függetlenítését, a jegyzői feladat- és hatáskor szabályozását kérve.
A hatályos községi törvényt az 1886. évi XXII. tc. két fontos ponton módosította: egyrészt a bírókijelölés jogát kivette a képviselő-testület kezéből, másrészt kiszélesítette a községi önkormányzatba történő beavatkozási lehetőségeket.
Az 1900. évi XX. törvénycikk a községi jegyzők képzését szabályozta azzal, hogy rendszeresítette a községi közigazgatási tanfolyamokat. Az egy éves tanfolyam írásbeli és szóbeli részből álló községi közigazgatási vizsgával zárult. Ezt követően kerülhetett sor a már nem csak helyi szinten felhasználható jegyzői oklevél kiállítására.
Az I. és a II. világháború között a jegyzői, főjegyzői tisztséget illetően nagyobb horderejű változás nem történt. A középfokú igazgatás szerveként továbbra is megmaradtak a törvényhatóságok, alsó szinten pedig a községek álltak. A vármegyéknél ebben az időben is, változatlan jogkörrel, az alispán volt a törvényhatóság legfőbb tisztviselője. Az alárendeltségébe tartozó főjegyző, másodfőjegyző, vármegyei aljegyzők funkciója továbbra is a fogalmazási feladatok ellátása, a
- 6/7 -
jegyzőkönyvek vezetése volt, valamint előadói feladatokat láttak el közgyűlésen, a közigazgatási bizottságokban.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
