Franciaországban az egészségügy közügy; kiemelt jelentőségét mutatja, hogy az egészségpolitikáért hagyományosan önálló egészségügyi minisztérium felel.[1] Ennek ellenére az egészségügyi szolgáltatók kártérítési felelősségének szabályait egészen 2002-ig - tételes jogi szabályozás hiányában - a bírói gyakorlat alakította.[2]
A legkorábbi ítélkezési gyakorlat az egészségügyi szolgáltató kárfelelősségét a deliktuális felelősség körébe utalta, és arra a Code civil szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó szabályait rendelte alkalmazni.[3]
A Cour de cassation a Mercier-ügyben[4] 1936. május 20-án meghozott mérföldkő-ítéletével szakított ezzel a gyakorlattal, és kimondta, hogy a magánszektorban az orvos kártérítési felelőssége a szerződések joga körébe tartozik: úgy kell tekinteni, hogy az orvos és a beteg között szerződés jött létre, ami kizárja a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályainak alkalmazását. Kimondta továbbá, hogy a vélelmezett szerződés alapján az orvost nem eredménykötelem, hanem gondossági kötelem terheli: arra vállal kötelezettséget, hogy lelkiismeretes, gondos és a tudomány mindenkori állásának megfelelő ellátást biztosít [a beteg] számára.
Kivételt képezett azonban e főszabály alól az az eset, ha a beteg - pl. mivel nem volt eszméleténél - nem volt képes arra, hogy az ellátásba beleegyezzen, és a helyettes döntéshozó sem volt elérhető. Ilyenkor a szerződés léte nem volt vélelmezhető, és az orvos felelőssége a Code civil szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó szabályai alapján volt megállapítható.[5]
A Mercier-ügyben kialakított gyakorlat csaknem hetven évig volt irányadó. Változást csak a 2002. március 4-én kelt, a betegek jogairól és az egészségügyi rendszer minőségéről szóló 2002. évi 303. törvény (loi no 2002-303 du 4 mars 2002 relative aux droits des malades et à la qualité du système de santé; a továbbiakban: betegjogi törvény) hozott, amely első ízben szabályozta jogszabályi szinten az egészségügyi szolgáltató kártérítési felelősségét.
A betegjogi törvény egy - mind az állami, mind a magánszereplőkre nézve - egységes[6] és mind a kontraktuális, mind a deliktuális felelősségi szabályoktól független,[7] önálló törvényes felelősségi rendszert vezetett be az egészségügyi szolgáltató kártérítési felelősségre vonatkozóan. Emellett rendelkezett a nem mulasztásnak betudható károsodások kompenzációjáról, valamint a betegek és az egészségügyi szakdolgozók közötti jogviták peren kívüli rendezésére vonatkozó szabályokat is bevezetett.
- 11/12 -
Az egészségügyi szolgáltató által okozott károkért való felelősségre vonatkozó hatályos szabályokat - a betegjogi törvény által bevezetett új rendelkezések beépülése folytán - a közegészségügyről szóló törvénykönyv (Code de la santé publique, a továbbiakban: CSP) tartalmazza, amely több felelősségi formát is megkülönböztet. Mivel azonban az esély elvesztésének elméletét a francia joggyakorlat kizárólag a vétkesség körében tartja alkalmazhatónak[8], itt csak a vétkességen alapuló felelősségre vonatkozó legfontosabb rendelkezések rövid bemutatására szorítkozunk.
A CSP L1142-1. cikkének I. bekezdésében foglalt általános kárfelelősségi szabály szerint az egészségügyi szakdolgozók és olyan szervezetek, amelyekben prevenciós, diagnosztikai vagy ápolási tevékenység folyik, a prevenciós, diagnosztikai vagy ápolási tevékenység káros következményeiért kizárólag kötelezettségszegés esetén felelnek.
E rendelkezés alapján az egészségügyi szolgáltató kártérítési felelősségének megállapításához három konjunktív feltétel - kötelezettségszegés (mint jogellenes magatartás), kár, valamint a köztük lévő oksági kapcsolat - együttes fennállására van szükség.
Az, hogy mely kötelezettségszegés keletkeztet kártérítési felelősséget, a CSP L1110-5. cikkének (1) bekezdéséből vezethető le, amely a Mercier-ítéletben megfogalmazott gondossági követelményt tükrözi: mindenkinek joga van ahhoz, hogy - egészségi állapotára és az az által megkívánt sürgősségi beavatkozásra tekintettel - a legmegfelelőbb ellátásban részesüljön, valamint olyan kezelést kapjon, amelynek hatékonysága elismert, és amely az orvostudomány [mindenkori] állása szerint a legnagyobb fokú biztonságot garantálja. A megelőzés, kivizsgálás, vagy kezelés során [a beteg] nem kényszeríthető a várható előnyökkel - az orvostudomány [mindenkori] állása szerint[9] - arányban nem álló kockázat vállalására.
Az orvosi kárfelelősség esetében tehát jogellenes magatartásnak az orvost a beteggel szemben terhelő fenti gondossági kötelem bármely módon történő megsértése minősül.
A fent említett három konjunktív feltétel fennállásának bizonyítása főszabályként a felperest terheli. E főszabály alól két kivétel van, amelyek esetében exkulpációs rendszer érvényesül, tehát megdönthető vélelem szól a felróhatóság mellett, ami a bizonyítási teher megfordulását eredményezi. Az egyik ilyen kivétel a kísérleti labor, amely a CSP L1121-10 cikke értelmében köteles megtéríteni az orvosbiológiai kutatásból eredő kárt, kivéve, ha bizonyítja, hogy a kár bekövetkezésében nem terheli felróhatóság. A másik kivétel a tájékoztatási kötelezettség elmulasztása, amely - a betegjogi törvény által a CSP-be beemelt rögzült bírói gyakorlat[10] alapján - a deliktuális kárfelelősség körébe tartozik, így arra a Code civil 1240. cikke szerinti általános kárfelelősségi szabályt kell alkalmazni,[11] amely szerint "minden emberi ténykedés, amely másnak kárt okoz, kötelezi azt, akinek hibájából a kár keletkezett, annak megtérítésére."[12]
A tájékoztatási kötelezettség elmulasztása - mint a kötelezettségszegés egy speciális fajtája - egyéb okokból is figyelmet érdemel. Jelen tanulmány szempontjából a jelentősége abban áll, hogy ez ad a leggyakrabban okot a gyógyulási esély elvesztéséért való kártérítésre, mivel ez által "az orvos megfosztja a beteget attól az esélyétől, hogy egy jobb döntés által a végül realizálódott kockázatot elkerülje".[13] Ezért érdemes röviden áttekintenünk a CSP tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó szabályait.
A CSP lazít a Cour de cassation korábbi gyakorlatán, amely szerint a tájékoztatásnak ki kellett terjednie "minden kellemetlenségre, ami felmerülhet",[14] ide értve valamennyi - akár rendkívüli - kockázatot is.[15] A CSP vonatkozó L1111-2. cikke szerint "mindenkinek joga van ahhoz, hogy egészségi állapotáról tájékoztassák. A tájékoztatásnak ki kell terjednie a javasolt vizsgálatokra, kezelésekre és megelőző intézkedésekre, ezek hasznosságára, esetleges sürgősségére és következményeire, továbbá az azokkal együtt járó, észszerűen előre látható gyakori vagy súlyos kockázatokra, a lehetséges egyéb megoldásokra, valamint a visszautasítás valószínű következményeire".
Ahogy azt fentebb már említettük, a CSPL1111-2. cikke megerősíti azt a rögzült bírósági gyakorlatot,[16] amely szerint a bizonyítás az egészségügyi szolgáltatót terheli: "Jogvita esetén az egészségügyi szakembernek vagy intézménynek kell bizonyítania, hogy az érintettnek a jelen cikk szerinti tájékoztatást megadták. Ennek érdekében bármilyen bizonyítási eszköz felhasználható."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
