Uniós csatlakozásunkat követően egyre több esetben merül fel a gazdasági társaságokra irányadó jog meghatározásnak problematikája egy cég székhelyének egy másik államba történő áthelyezése esetén.
A társaságokra vonatkozó jog kiválasztása - a kollíziós jogi szabályozást is figyelembe véve - több irányú megközelítést igényel. Elsősorban arra a kérdésre kell választ adni, hogy a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (Gt.) a társaság személyes jogának meghatározásakor állást foglal-e a székhely vagy a bejegyzés elve mellett. Van ugyanis olyan nézet, amely szerint a Gt. a székhely elvén áll, s ennek alapján a külföldön bejegyzett társaságra is a magyar társasági jog vonatkozik, ha e társaság székhelye (központi ügyintézésének helye) Magyarországon van. Miután a nemzetközi magánjogi törvényünk (Nmjt.) a bejegyzés elvén áll, e nézet szerint a magyar szabályozás alapján nem dönthető el, hogy amely jogot is kellene alkalmazni, hisz két jog alkalmazása is felmerül. Az Nmjt. alapján a bejegyzés államának joga, míg a Gt. 1. §-a alapján - a belföldi székhely miatt - a magyar jog az irányadó. Ilyen álláspont esetén a Gt. 1. §-a szerint - mivel a magyar jog a székhely fogalmán nem az okirati, hanem a tényleges székhelyet, mint a központi ügyintézés helyét érti -, ha egy hazai alapítású társaság tényleges székhelye külföldre kerül át, azonnal kiesik a Gt. hatálya alól, az csak az Nmjt. alapján őrzi meg magyar honosságát. Felmerült az is, hogy a magyar szabályozás könnyen sértheti a közösségi jogot, mivel egy hazai cég kénytelen székhelyét belföldön kijelölni, mert a külföldi székhelyet a Ctv. és a Gt. alapján egyelőre nem lehet a cégjegyzékbe bejegyezni.
Kérdés tehát, hogy a Gt. a társaságokra irányadó jog meghatározásánál eltér-e az Nmjt. elveitől, s hogy a magyar szabályozásban keresendő-e az az ok, amely miatt a hazai vállalkozások nem tehetik át szabadon székhelyüket másik (tag)államba, illetve fordított esetben sem érvényesülhet a magyar társasági jog, mivel azt a valódi kollíziós jog kizárja.
A téma sokkal összetettebb annál, hogy arra csupán a magyar jogi szabályozás alapján választ lehessen adni. Ehhez alapvetően három jogterület szabályainak együttes értelmezésére és elemzésére van szükség. Ezek
- a gazdasági társaságokra vonatkozó belső anyagi és eljárásjogi szabályok,
- a nemzetközi magánjog kollíziós szabályai,
- más tagállamok jogának, továbbá a közösségi jognak a letelepedési szabadságra vonatkozó szabályai és az ezzel kapcsolatos jogalkotás, valamint bírósági gyakorlat.
Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy a vállalkozásokat érintő székhelyáthelyezés problematikájának messzire nyúló gyökerei vannak. Ezek közé tartozik az egyes államok eltérő jogi berendezkedése, a különböző kapcsoló elvek eltérő alkalmazása, s nem utolsó sorban a pénzügyi, adózási szabályok különbözősége. Ezek miatt nem történhetett meg az Európai Unióban sem a társasági jog harmonizációja, sem a gazdasági társaságok szabad - a természetes személyek szabad mozgásához hasonló - áttelepülése az egyik tagállamból a másikba.
Az újonnan csatlakozott tagállamok gazdasági társaságai is előbb-utóbb érzékelik a határon átnyúló tevékenység akadályait, s keresik a jogi megoldást, mint ahogyan Magyarország esetében az Európai Közösségek Bírósága előtt kezdeményezett C-210/06. számú (Cartesio) ügy is mutatja.
A kérdéskör - társasági joggal is foglalkozó - gyakorló jogászok számára is rendkívül izgalmas, s átgondolásra érdemes.
Elsőként a Gt. 1. §-ának értelmezésére kell kitérni. A törvény szövegének - a társaságra, mint jogalanyra vonatkozó - az a megfogalmazása, hogy "e törvény szabályozza a Magyarország területén székhellyel rendelkező gazdasági társaságok alapítását, szervezetét és működését…", több együttes feltételt kíván meg a törvény hatályának megállapíthatóságához. Egyik feltételt, így a székhelyet sem lehet kiragadni az összefüggő szövegből, s arra a következtetésre jutni, hogy a Gt. a székhely elvén áll. A magyarországi székhellyel rendelkezés mellett a törvény szövege egyidejűleg kívánja meg az alapítást, a szerveztet és a működtetést is. Alapítás (bejegyzés) nélkül a magyarországi székhely nem alapozza meg a Gt. hatályát. Ilyen értelmezés mellett tehát a Gt. is az Nmjt.-vel összhangban a bejegyzés elvén áll.
Megjegyzést érdemel, hogy az 1988. évi VI. (korábbi társasági) tv.-nek területi hatályra vonatkozó rendelkezése még nem volt, azonban a törvény magyarázata már ekkor leszögezte, hogy a nemzetközi magánjog általános elveinél fogva a Gt. csak a Magyar Köztársaság területén létrejött, azaz a magyar cégjegyzékbe bejegyzett gazdasági társaságokra vonatkozik.
Az 1997. évi CXLIV. törvény, hasonlóan a jelenleg hatályos szabályozáshoz, már tartalmazza "a Magyarországon székhellyel rendelkező" kitételt, azonban értelmezésem szerint az egyéb egyidejűleg megkívánt feltételekre figyelemmel azt csupán a pontosítás érdekében, annak hangsúlyozása végett teszi, hogy az adott társaság jogi létét a magyar jog alapján nyeri el. A jogszabályi rendelkezés tartalmi megváltoztatásának szándékára tehát a törvényszöveg kiegészítéséből nem lehet következtetni, s erre maga a jogalkotó sem utal a törvény indokolásában.
Fentiekből következően a külföldön bejegyzett, Magyarországon székhellyel rendelkező gazdasági társaságnak nem lehet - sem a Gt., sem az Nmjt. alapján - személyes joga a magyar jog.
A magyar szabályozás nem feltétlenül sérti a közösségi jogot, ez a megállapítás azonban megkívánja a témával kapcsolatos szélesebb körű kitekintést. Nem mellőzhető a letelepedés szabadságának értelmezése, a kollíziós szabályok, székhelyfogalmak tagállamonkénti különbözőségének értékelése, valamint az eltérő adójogi szabályozás hatása. Mindezek mellett értékelni kell a közösségi jog szabályainak kiterjesztése érdekében az Európai Bizottságnak és az Európai Bíróságnak a témával kapcsolatban eddig tett erőfeszítéseit, s elért eredményeit.
Az említett témakörök rövid, lényegi összefoglalását tartalmazzák a következő fejezetek, amelyek alapján megkísérelhető egyfajta következtetés levonása is.
1. A letelepedés szabadsága - Római Szerződés 52.(43.), 58.(48.) cikkelyei
Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseit két területre bontja. A dolgozók szabad mozgására, illetve a letelepedés jogára. Ez utóbbin belül az 52.(43.) cikkely biztosítja az önálló kereső tevékenység megkezdésének és gyakorlásának jogát, pl. kereskedők, kereskedelmi képviselők, egyéni vállalkozók, szabadfoglalkozású személyek részére, de magában foglalja a 58.(48) cikkely (2) bekezdése szerinti társaságok alapítását és irányítását is, az alapítás helyén a saját állampolgárokra vonatkozó rendelkezések szerint.
Az 58. (48.) cikkely kifejezetten kiterjeszti a személyek szabad mozgására vonatkozó szabályokat, illetve a letelepedés szabadságát a társaságokra is. Eszerint azok a társaságok, amelyeket valamely tagállam jogszabályai szerint alapítottak, és amelyek alapszabály szerinti székhelye, központi igazgatása vagy fő telephelye a Közösségen belül van, e fejezet alkalmazása szempontjából a természetes személyekkel esnek egy tekintet alá.
Az 58.(48.) cikkely megfogalmazása ellenére azonban a társaságokat nem lehet ugyanolyan módon kezelni, mint a természetes személyeket. Míg a természetes személyek esetében egy tagállam elhagyása és egy másik tagállamban való letelepedés jogilag biztosított, a társaságoknál, amelyeket az egyik tagállam jogszabályai szerint jegyeztek be, és bejegyzett székhelyük is ebben a tagállamban van, egy másik tagállam jogszabályai szerint nem kell feltétlenül elismerni. Az esetek többségében a jelenlegi helyzet szerint, ha egy társaság át kíván települni, vagyis központi ügyintézését és ellenőrzését egy másik tagállamban szeretné működtetni, akkor ott ismét meg kell alakulnia, miközben elveszíti honosságát, s korábbi székhelyén jogi személyiségét.
Amit az 52. (43.) cikkely a társaságokra vonatkozóan garantál, az az ún. "másodlagos letelepedés" joga, vagyis ügynökségek, fiókok, leányvállalatok alapítása egy másik tagállamban, abban az esetben, ha egy társaság már valamelyik tagállamban jogszerűen magalakult.
A dolgozók szabad mozgásának, valamint a letelepedés szabadságának biztosítása érdekében a Római Szerződés 52. (43.) cikkelye a tagállamokra is ró kötelezettséget. Megfelelő jogi szabályozás útján lehetővé kell tenniük, hogy a természetes személyek, illetve a vállalkozások lakóhelyüket, székhelyüket szabadon megválaszthassák. A természetes személyek esetében, mint már korábban említésre került, ez különösebb akadályba nem ütközik, s e tagállami kötelezettséget a - ma már hatályon kívül helyezett - 73/148. EGK sz. tanácsi irányelv külön meg is erősítette. Az irányelv rendelkezései azonban nem terjedtek ki a gazdasági társaságokra, amelynek okát az Európai Bíróság (EB) az ún. Daily Mail ügyben fejtette ki részletesen.
2. A kiindulás - Daily Mail ügy
Az ügyben eljáró "High Court of Justice, Qeen's Bench Division" négy kérdést tett fel az Európai Bíróságnak előzetes döntés végett a R. Sz. 52.(43.) és 58.(48.) cikkelyeinek, valamint a 73/148. sz. tanácsi irányelv szabályainak értelmezéséről.
Az első kérdés lényege, hogy a Római Szerződés 52.(43.) és 58.(48.) cikkelyei megadják-e a jogot egy adott tagállamban bejegyzett, és ott irodát fenntartó vállalatnak arra, hogy a központi ügyvezetését és irányítását egy másik tagállamba helyezze át.
A második kérdés pedig az volt, hogy a 73/148. sz. tanácsi irányelv ad-e egy társaságnak jogot arra, hogy előzetes engedély vagy jóváhagyás nélkül áthelyezze központi ügyvezetését és irányítását egy másik tagállamba.
A harmadik és negyedik kérdésnek a téma szempontjából nincs jelentősége.
A Bíróság már az első kérdés kapcsán részletesen elemezte a tagállamok jogában meglévő eltéréseket a nemzetközi magánjogi honosság (nationality) kapcsoló elvei között, valamint kitért az ilyen értelemben vett honosság és az adózási honosság (fiscal residence) kapcsolatában létező tagállami különbségekre. Hangsúlyozta, hogy a természetes személyektől eltérően a társaságok a jog képződményei, sőt a közösségi jog jelen állapotában a nemzeti jog képződményei. S míg néhány tagállam megengedi egy társaság központi irányításának és ügyvezetésének áthelyezését, s ezek között bizonyos jogrendszerek nem fűznek jogkövetkezményeket egy ilyen áthelyezéshez még adózás szempontjából sem, más rendszerek szerint ez a helyzet a honosság és jogi személyiség elvesztését eredményezi.
Ily módon tehát a Bíróság véleményében nemzetközi magánjogi kérdéseket is érintett, kimondva, hogy a társaságok csak a nemzeti jog engedélye folytán bírnak jogi személyiséggel.
Ebből az alapból kiindulva a Bíróság megerősítette az 52.(43.) cikkely első bekezdésének második mondatát, amely szerint a társaságok esetében a letelepedés joga általában azáltal gyakorolható, hogy egy másik tagállamban létrehozhatnak ügynökségeket, fióktelepeket, leányvállalatokat, s kimondta, hogy ez az elv az adott ügyben nem sérült.
Mindezekre figyelemmel a Bíróság az első kérdésre azt a választ adta, hogy a Közösségi jog jelen állapotában a Szerződés 52.(43.) és 58.(48.) cikkelyei, helyesen értelmezve, nem ruháznak jogot egy olyan társaságra, amelyet egy tagállam törvényhozása szerint jegyeztek be, és amelynek ott bejegyzett irodája van, ahhoz, hogy központi ügyvezetését és irányítását áthelyezze egy másik tagállamba.
A Bíróság a kérdést, mint ahogyan a "Közösségi jog jelenlegi állapotában" kitétel is utal erre, nem tekintette véglegesen lezártnak. Véleményében utalt is arra, hogy a felmerült probléma nem oldódik meg a letelepedési jogra vonatkozó szabályok alapján, azzal a jövőbeli törvényhozás vagy egyezmények keretében kell foglalkozni.
A második kérdésre adott válaszában a Bíróság rámutatott arra, hogy a 73/148. sz. tanácsi irányelv rendelkezései csupán a természetes személyek mozgására és illetőségére utalnak, s hogy természetüknél fogva nem alkalmasak arra, hogy azokat analógiaként alkalmazzák társaságokra is. Ezért az irányelv helyesen értelmezve nem ruház jogot egy társaságra ahhoz, hogy központi ügyvezetését és irányítását áthelyezze egy másik tagállamba.
Az ítélet alapján két dolog bizonyossággal megállapítható. Egyik az, hogy a közösségi jog a letelepedés szabadságának biztosítása mellett megengedi a tagállamoknak az arra vonatkozó eltérő szabályozást, hogy jogkövetkezményeket fűzzenek a társaságok székhelyének áthelyezéséhez. A másik lényeges megállapítás, hogy a kérdés rendedzéséhez vezető utat az EB egyezmények megkötésében, illetve közösségi jogalkotásban látta.
1. Az Európai Közösség tagállamain belül alkalmazott különböző magánjogi szabályozás, a tényleges székhely, illetve a bejegyzés elve
Nem képezheti vita tárgyát, hogy határon átnyúló üzleti tevékenységet folytató társaságokra a nemzeti kollíziós szabályok vonatkoznak, amelyeket társasági vagy személyes statútumnak is neveznek. Ezek szabályozzák a társaságok létrejöttét és belső ügyeit.
Az Európai Unió tagállamain belül különböző nemzetközi magánjogi szabályozással találkozunk. Ilyenek a bejegyzés (inkorporation) nyelve, a tényleges székhely (siege reel, real seat) elve, s vannak ún. vegyes elméleten (mixed theories) álló tagállamok is.
Ismereteim szerint a tényleges székhely elvén áll pl. Belgium, Németország, Spanyolország, Franciaország, Luxemburg, Portugália, míg a bejegyzési elmélet irányadó Dániában, Írországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban, Svédországban.
A vegyes elméletet alkalmazó államoknál vagy a bejegyzés, vagy a tényleges székhely elve az irányadó, bizonyos kivételekkel. Ezek közé tartozik Olaszország és Görögország.
A különböző kapcsoló elvek alkalmazása az egyik fő akadálya a társaságok szabad székhelyáthelyezésének, mivel pozitív vagy negatív nemzetközi magánjogi összeütközéssel járhat.
2. Eltérő székhelyfogalmak
Az Európai Unió tagállamaiban különböző székhelyfogalmakkal találkozunk, amelyek leginkább a bírósági joggyakorlat termékei. Székhelyként találkozunk olyan meghatározásokkal, mint pl. "a vállalkozás agyközpontja", vagy "az a hely, ahol a végső döntések születnek", de előfordul, hogy mérlegelés alapján dönt a bíróság. Ez utóbbi német gyakorlat, amelynek során azt vizsgálják, hogy hol ülésezik az igazgató tanács, vagy hogy hol hozzák döntéseit, illetve hol hajtják végre azokat. Ezek az eltérések tovább nehezítik a probléma megoldását.
3. Az eltérő adójogi szabályozás, mint a gazdasági társaságok szabad mozgásának pénzügyi akadálya
A társaságok működési feltételeit lényegesen befolyásolják az adójogi szabályok, ezen belül is elsősorban a társasági adóra vonatkozó előírások. A tagállamok adójogi szabályai különbséget tesznek a belföldi (resident), illetve külföldi (non resident) adóalanyok között. Bizonyos vonatkozásban erre a Maastrichti Szerződés 73.d. cikkelye lehetőséget is biztosít, nevezetesen az adóalanyok lakóhelye, vagy a tőkebefektetés helye szerinti különbség alapján. Megfelelő harmonizáció hiányában a társaságoknak nincs más lehetőségük, mint a nemzeti jogszabályokhoz alkalmazkodni, s ha ezek megszorító jellegűek is, elfogadni egészen addig, amíg e tárgyban az előrelépés meg nem történik.
Ez a helyzet felveti a hátrányos megkülönböztetés problémáját is, amely szorosan összefügg a letelepedés szabadságával, ezen belül is azzal, hogy egy társaság szabadon áthelyezheti-e székhelyét egyik tagállamból a másikba.
A kérdést illetően részeredmények vannak, mint például a különböző tagállamok társaságai között létrejött egyesülések adóztatásáról, vagy a tőkemozgások teljes felszabadításáról rendelkező irányelvek, ezek azonban még nem biztosítják a diszkriminációmentes adózást.
Az eltérő adójogi szabályozás tehát mint pénzügyi akadály áll a társaságok határon átnyúló mozgásának útjába. E vonatkozásban már sokkal több esetben kellett az Európai Bíróságnak eljárnia, s ítéletein keresztül rámutatni a letelepedés szabadságának a társasági adójoggal fennálló ellentmondásaira, s iránymutatást adni a megoldást illetően. Ezek ismertetésére terjedelmi okokból nem kerülhet sor, a téma szempontjából az adójogi szabályok eltérőségének, mint a társaságok szabad székhelyáthelyezése pénzügyi akadályának van jelentősége.
1. Szerződés a társaságok kölcsönös elismeréséről - Római Szerződés 220.(293.) cikkely
Az Európai Bíróság a Daily Mail ügyben felvetődött kérdések megoldásához vezető úton a továbblépés egyik lehetőségét egyezmények megkötésében látta. Ennek jogalapját a Római Szerződés 220.(293.) cikkelye teremti meg.
A Szerződés e rendelkezése egyebek mellett tartalmazza azt is, hogy a tagállamok szükség szerint tárgyalásokat folytatnak annak érdekében, hogy biztosítsák a társaságoknak az 58.(48.) cikkely második bekezdése értelmében vett kölcsönös elismerését, a jogi személyiség megtartását a székhelynek egyik államból a másikba történő áthelyezésekor, valamint a különböző tagállamok joga szerinti társaságok egyesítésének lehetőségét.
A 220.(293.) cikkely tehát nem a közösségi jogalkotás, hanem államközi egyezmények útján kívánja rendezni a megjelölt tárgykört.
Az Európai Bíróság döntése szerint egyébként a 220.(293.) cikkely nem bír közvetlen hatállyal.
A kölcsönös elismerés tárgyában készültek ajánlások, s a tagállamok 1968-ban el is fogadtak egy egyezményt, amely a bejegyzés elvén alapult, de lehetőséget kínált a belföldi jog alkalmazására is a külföldi társaságokat illetően. Ez az egyezmény azonban soha nem lépett hatályba, mert Hollandia elutasította a ratifikálását.
Az ilyen módon történő megoldás legfőbb akadálya a nemzetközi magánjogi honosság tagállamonként eltérő szabályozása, s ez az egyik oka annak, hogy a 220.(293.) cikk a próbálkozások ellenére a társaságokra vonatkozó kívánalmak terén nem tudott eredményt elérni.
2. Rendeletalkotás - Római Szerződés 235.(308.) cikkelye
Az Európai Bíróságnak a Daily Mail ügyben a jövőbeli törvényhozásra történő utalása a Római Szerződés 235.(308.) cikkelyén alapult. Ez a szabály jogosítja fel a Tanácsot nevesített hatáskörök hiányában a szükségessé váló intézkedések meghozatalára egyhangú határozattal.
E jogszabályi felhatalmazás alapján alkotta meg a Tanács a 2137/85. sz. rendeletét, amellyel létrehozta az Európai Gazdasági Érdekcsoportot (European Economic Interest Grouping, rövidítve EEIG-t). Ez egy közösségi jogalanyiságú, uniformizált, önálló társasági forma, amelynél akadálytalanul érvényesülhet az egységes belső piac sarokkövének számító "free movements", mivel az EEIG mint társaság, bejegyzett székhelyét - társasági jogi létét és közösségi jogalanyiságát fenntartva - áthelyezheti egyik tagállamból a másik tagállamba.
Az EEIG mint sui generis közösségi jogi forma, a tagállami jogok felett áll, leglényegesebb szabályait maga a létrehozó rendelet állapítja meg, de bizonyos technikai jellegű jogalkotás a tagállamokra is hárul.
Ugyancsak a Római Szerződés 235.(308.) cikkelye alapján készült az ún. egységes európai részvénytársaságot (societas europea) létrehozó statútum. Alapvető jelentőségű itt is, hogy az európai rt. székhelyét szabadon lehet a Közösségen belül kijelölni és megváltoztatni anélkül, hogy ez a társaság megszüntetését, és új társaság alapítását jelentené.
Létezik még az európai szövetkezet (SCE), amelynek létrehozására hasonló okokból került sor.
Ezek a társaságok, különösen az EEIG-forma az európai piacon igen népszerű, azonban nyilvánvaló, hogy ezzel a megoldással sem küszöbölődik ki a tagállami jogok alapján létrejött társaságok szabad mozgásának akadálya. A nemzeti jogszabályok alapján továbbra is működnek társaságok, amelyekre ezek a rendeletek semmilyen hatást nem gyakorolnak. A társaságok letelepedési szabadságának kiteljesedése tehát további, sajátos társasági formákra vonatkozó rendeletalkotással sem valósítható meg.
3. Irányelv alkotására irányuló munkálatok, eddigi eredmények
A Római Szerződés 54.(3) g) cikkelye a letelepedés szabadságának tartalmi biztosítékai között a Tanács és a Bizottság feladatává tette, hogy a szükséges mértékben hangolja össze a tagországokban érvényesülő rendelkezéseket, amelyek a gazdasági társaságokra vonatkoznak, és a társaságok tagjainak, részvényeseinek, valamint a társaságokkal kapcsolatba kerülő más személyeknek az érdekeit hivatottak védeni.
Azt EK Bizottsága e közösségi rendelkezésre figyelemmel, belátva, hogy a két elmélet tartós fennmaradásával kell számolni, s hogy a nemzetközi magánjogi alapon történő megoldás lehetetlen, a harmonizáció érdekében egy tanulmány elkészítésére kérte fel a brüsszeli székhelyű K.P.M.G. European Business Centre-t. A munkában részt vett több európai tudományos műhely, illetve jogi iroda.
A Bizottság szándéka annak vizsgálatára irányult, hogy a Közösségen belüli tényleges székhelyáthelyezést hogyan lehetne megvalósítani a társaság megszüntetése nélkül, illetve a jogi személyiség fenntartása mellett.
Az ún. K.P.M.G. jelentés 1993-ban készült el, 62 oldal terjedelemben. Ez a dokumentum a vita részletes elemzése után két javaslatot tartalmaz, amelyet a készítők irányelvtervezet formájába öntöttek.
Az első javaslat a bejegyzési elmélet mellett foglal állást, a második javaslat pedig a jogbiztonság érdekében azt a megoldást választotta, hogy a társaság honosságának megváltoztatásánál ne a tényleges igazgatási székhelyet, hanem az alapszabály szerinti székhelyet vegyék figyelembe. A jelentés leszögezi, hogy ez utóbbi kategóriára történő áttérés nem jelenti az átállást a bejegyzési elméletre, csak maga a társaság van kötve honosságának a székhelyáthelyezésből adódó változásához. Harmadik személyek továbbra is hivatkozhatnak a tényleges székhelyre.
Ez a megoldás nem kötelez egy tagállamot sem arra, hogy feladja elméletét belső ügyeiben, harmadik országokkal való kapcsolataiban, vagy olyan esetekben, amikor a társaság székhelyét az irányelvtől eltérő módon helyezték át.
A jelentés elemzői szerint annak ellenére, hogy a tanulmány szerzői valószínűleg megtalálták a helyes utat egy konkrét javaslathoz anélkül, hogy ezt a székhely-, illetve a bejegyzési elmélet megakadályozta volna, a javaslatot sok aggály kíséri, s tudományos viták tárgya. A megoldás olyan technika választása lehet, amely szerint a székhely megváltoztatása nem oka, hanem következménye annak, hogy egy társaság elhatározza magát egy másik nemzeti jogrendszernek való alávetésre.
Minden esetre az elért eredmények és kísérletek jelzik a Bizottság, s az Európai Unió elkötelezettségét abban a tekintetben, hogy elérje a társaságok kölcsönös elismerését, s székhelyük szabad áthelyezésére megoldást találjon.
4. Az adójogi szabályozás egységesítésére irányuló kezdeményezés
Az adójogi szabályozás egységesítése terén jelentősebb előrelépések történtek. Már 1990. július 23-án elfogadták a Tanács 90/434/EGK irányelvét a különböző tagállamok társaságainak egyesülésére, szétválására és részesedéscseréjére alkalmazandó adóztatás közös rendszeréről. Ez nyitotta meg az utat a vállalkozások központjainak áthelyezése előtt az egyesülés révén, mivel biztosította az adómentességet. Az irányelv átfogó módosítására 2005. február 17-én került sor
2005. október 26-án újabb jelentős eredmény született a tőkeegyesítő társaságok határon átnyúló mozgását akadályozó tényezők csökkentésére. Az Európai Parlament és Tanács a Bizottság javaslatára megalkotta a 2005/56/EK irányelvét a tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesüléséről. Az irányelv megalkotásának indokát a jogalkotó akként fogalmazta meg, hogy - a belső piac megvalósítása és zavartalan működése érdekében - szükséges olyan közösségi rendelkezéseket megállapítani, amelyek megkönnyítik a különböző tagállamok jogszabályai által szabályozott és eltérő társasági formájú tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesülését. [(1) bekezdés] A (3) bekezdés rögzíti, hogy a nemzeti jog az irányelv által hivatkozott egyetlen rendelkezése sem vezethet be korlátozást a letelepedés szabadságára, vagy a tőke szabad mozgására vonatkozóan, kivéve az irányelvben meghatározott indokok alapján.
Kiemelendő továbbá a Bizottság COM(2005)0702 közleménye, amelynek címe "a kis- és középvállalkozások társaságiadó-jellegű akadályainak felszámolásáról a belső piacon - a székhely államának szabályai szerinti adózás elve lehetséges kísérleti projektjének felvázolása". A dokumentum 3. pontja foglalkozik a székhely államának szabályai szerinti adózás elvével, mint a kis- és középvállalkozásokat sújtó társasági-adó jellegű akadályok felszámolásának ígéretes megközelítésével.
A társaságok mobilitását érintő adójogi akadályok felszámolása érdekében tehát jelentős intézkedésekre került sor, ennek ellenére a végleges megoldás még várat magára.
5. Az EB jogfejlesztő tevékenysége
Az Európai Bíróság a Daily Mail ügyet követően számos esetben foglalkozott a társaságokat érintő letelepedés kérdésével. Legtöbbször adójogi vonatkozású hátrányos jogkövetkezmények miatt, de az utóbbi években felmerültek fúziós, székhelyáthelyezési, illetve cégbejegyzési kérdések is. Az EB - mint már említésre került - adójogi szempontból minden alkalommal állást foglalt a székhely alapon történő diszkrimináció ellen. Jelentős lépésnek mondható az Überseering ügy is, amelyen az EB leszögezte, hogy egy másik tagállamban jogszerűen alapított és ott a társasági szerződése szerint székhellyel rendelkező társaságnak joga van arra, hogy éljen a letelepedés szabadságával egy másik tagállamban, s ez utóbbiban nem tagadhatják meg jog és perképességét.
A Centros ügyben pedig az EB azt állapította meg, hogy nem lehet elutasítani az egyik tagállamban jogszerűen alapított társaság fióktelepének bejegyzését egy másik tagállamban. Mindezek ellenére azonban az Európai Bíróság mindeddig nem jutott/juthatott el annak kimondásáig, hogy a szabad székhelyáthelyezés társasági jogi értelemben általánosságban megilleti a társaságokat eredeti honosságuk megtartása mellett. Ez utóbbi ügyek tehát a Daily Mail ügyhöz képest lényegi változást nem eredményeztek, csupán más aspektusból vizsgálta az EB a vállalkozásokat megillető letelepedés szabadságát.
1. A különböző kapcsoló elvek hatása a magyar szabályozása
A magyar szabályozás nem vitásan az inkorporációs elven áll (1979. évi 13. sz.tvr. 18. §-a), s ennek megerősítését jelenti az (5) bekezdésnek az a szabálya is, amely szerint a jogi személy külön nyilvántartott fiókjának vagy telepének személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a fiókot vagy telepet nyilvántartásba vették.
A különböző kapcsoló elvek alkalmazásából eredő konfliktus azonban - már jóval az uniós csatlakozásunk előtt - hazánkban is szükségessé tett további szabályozást. Erre figyelemmel a 18. § (3) bekezdése rögzíti, hogy amennyiben a nyilvántartásba vétel önmagában nem egyértelmű, mert a jogi személyt több állam joga szerint is nyilvántartásba vették, vagy az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog szerint nyilvántartásba vételre nincs is szükség: ebben az esetben a személyes jog az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog.
Ha pedig a jogi személynek az alapszabály szerint nincs székhelye, vagy több székhelye van, és egyik állam joga szerint sem vették nyilvántartásba, ebben az esetben a személyes jog annak az államnak a joga szerint alakul, amelynek területén a központi ügyvezetés helye van. [18. § (4) bek.]
Jól látható tehát, hogy a probléma kezelése az egyes államok saját jogalkotásában is nehézkes, s a magyar szabályozás a nemzetközi magánjogi összeütközés elkerülése érdekében kisegítő jelleggel alkalmazni rendeli a székhely szerinti jogot is.
2. Székhelyfogalom
Magyarországon ez év szeptemberéig sem a társasági jog, sem a cégtörvény nem határozta meg a székhely fogalmát, annak ellenére, hogy a székhely az alapító okirat nélkülözhetetlen kelléke, s a cégjegyzék része. A Ctv. 2007. szeptember 1-jéig hatályos 16. §-a a székhelyet a központi ügyintézés helyével azonosította.
A gyakorlatban adódó jogviták során hazánkban is szükségessé vált a székhely fogalmának tartalmi meghatározása, amelyet egy Csongrád megyei ügy kapcsán, az ügyészség kezdeményezett, s amelyre a választ a Legfelsőbb Bíróság adta meg felülvizsgálati eljárása során.
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága az ügy részletes elemzése, a fogalom nyelvtani, történeti értelmezése után azt a meghatározást adta, hogy "székhelynek, a központi ügyintézés helyének azt a helyet kell tekinteni, ahol a cég irányítása és működtetése érdekében tevékenységet fejtenek ki. Az irányítás és a működtetés feltételezi azt is, hogy olyan helyről legyen szó, ahol a cég, illetve képviselettel felruházott tagja, vagy alkalmazottja, a cég tevékenységére jellemző üzleti órákban az üzleti partnerek, vagy hatóságok részére általában rendelkezésre áll."
Annak ellenére, hogy az ítélet ismertetésre került szakmai folyóiratokban, kezdetben a cégek, de esetenként maga a cégbíróság sem tulajdonított e meghatározásnak megfelelő jelentőséget, s a jogi képviselők is erősen kifogásolták az adott megfogalmazásban szereplő kritériumok megkövetelésére irányuló eljárásokat, úgyszintén a székhelyhez kapcsolható "tényleges", "valós" jelzők használatát.
A tényleges székhely megkövetelését még egy olyan gazdasági társaság is jogellenesnek tartotta, amelyet külföldi természetes és jogi személyek alapítottak, s amely országos áruházlánc építésével nagy volumenű beruházást folytatott. Ez utóbbi, szintén Csongrád megyei ügyben ugyancsak a Legfelsőbb Bíróság állapította meg a cég több szempontból is kifogásolható székhelyének jogszabálysértő bejegyzését.
Az elmúlt évek során a Legfelsőbb Bíróság által meghatározott székhelyfogalom elfogadottá vált, s elmondható az is, hogy ez a bírósági ítélet uniós szempontból is jelentős eredménynek számít.
A bíróság gyakorlata során kimunkált székhelymeghatározás azonban a jogalkotás során felülvizsgálatra került, s annak tartalma a 2007. LXI. tv. eredményeként 2007. szeptember 1-jétől részben módosult, de ami lényegesebb, egyúttal jogszabályi szintre is emelkedett. E törvény 7/B. §-a egyidejűleg megteremtette azt a lehetőséget is, hogy a Ctv. szerint a cégnyilvántartásba bejegyzett cég az Európai Unió más tagállamában is jogosult tevékenysége elsődleges folytatására, illetőleg tevékenysége gyakorlásának elsődleges helyét az Európai Unió más tagállamába is áthelyezheti. A törvény indokolása szerint ez a rendelkezés nem érinti a közösségi jogi, székhelyáthelyezési elvet, és nem "írja felül" a székhelyáthelyezés szabályozására vonatkozó közösségi jogalkotói szándékot.
A fentiek tükrében a magyar jogi szabályozás nem feltétlenül sérti a közösségi jogot. Ennek érdemi eldöntésére természetesen az Európai Bíróság hivatott. Kijelenthető azonban, hogy a Ctv. 7. §-a a közösségi jog elvárásainak megfelelően biztosítja a letelepedés szabadságát mind a magyarországi, mind a külföldi gazdasági társaságok számára. Az EB eddigi döntéseiből az is megállapítható, hogy nem ellentétes a közösségi joggal, ha egy tagállam a gazdasági társaság székhelyének másik tagállamba történő áthelyezéséhez a honosságát, jogi létét érintő jogkövetkezményeket fűz.
Tény, hogy a Gt. 1. §-a valóban megkívánja - egyéb együttesen alkalmazandó feltételek mellett - a társaságoktól a magyarországi székhelyet is, amellyel a Gt. területi hatályát jelöli ki, de az helyes értelmezés mellett nem jelentheti a székhely elvén álló unilaterális szabályozást. Ennélfogva nem lehet egyetérteni azzal a felfogással sem, hogy kollíziós összeütközés esetén a Gt. 1. §-a nem érvényesülhet. Álláspontom szerint a magyar társasági és cégjog szabályai összhangban vannak az Nmjt.-vel.
Az is leszögezhető, hogy a gazdasági társaságok szabad székhelyáthelyezésének biztosítása más (tag)államba, egy összetett, különböző gazdasági és jogi szempontok, érdekek összehangolását igénylő kérdés. A megoldást ezért elsősorban nem a tagállamok nemzeti szabályainak megváltoztatásában kell keresni. Itt szükséges visszautalni az EB-nek a Daily Mail ügyben tett azon megállapítására, amely szerint a közösségi jog akkori fejlettségi szintjén a letelepedés szabadsága teljességgel még nem valósulhat meg a vállalkozások számára. A közösségi jog fejlettségi szintje tehát kulcskérdés. A tagállamok minden társasága számára egyenlő küzdőtér megteremtése, a jogszabályok által emelt korlátok lebontása jelenleg is az egységes belső piac kialakításának legfontosabb kérdése. Ebbe a körbe illeszkedik a társaságok határon átnyúló tevékenységének teljesebbé tétele, a szabad székhelyáthelyezés akadályainak fokozatos felszámolása.
A közösségi jog, s a Közösség szerveinek e területlen tapasztalható aktivitása alapján az remélhető, hogy a kérdés a közösségi jogalkotás útján kerülhet előbb-utóbb rendezésre, amennyiben a közösségi jog eléri az ehhez szükséges fejlettségi szintet. Tény az is, hogy az előrelépés érdekében a jogtudomány eredményeire épülő jogalkotási elképzeléseken túl mind jelentősebb szerep hárul az Európai Bíróság jogfejlesztő tevékenységére is, amelyhez elengedhetetlen a nemzeti bíróságok nagyobb aktivitása, s kezdeményező készségének erősítése. Emiatt is érdeklődve várjuk a magyar vonatkozású Cartesio ügyben az Európai Bíróság állásfoglalását. ■
Visszaugrás
