Több emberi jogokkal összefüggő nemzetközi egyezmény is arra kötelezi az aláíró államokat, hogy a bűncselekmények elkövetőit üldözzék, letartóztassák és elítéljék. Már az 1949. augusztus 12-i genfi egyezmény és az 1984. december 10-i kínzás elleni egyezmény is ilyen volt. Az egyetemes kompetencia azonban - az egyes nemzetközi egyezmények szerint elkövetett bűncselekmények elítélésében - sokáig holt betű maradt, az alkalmazását az egyes államok nem siették el. A panasztevők - úgy tűnik, jobb tanácsokban részesülnek - értesültebbek az egyezmények szövegében rejlő lehetőségekről, mind többször kezdenek élni is vele. Az emberi jogokat védő szervezetek és általában az NGO-ok - az ún. nem kormányzati szervek - nyilvánvalóan főszerepet játszanak e születésben lévő bírói aktivizmusban. A tapasztalatok egyértelműek azt illetően, hogy az emberi jogok teljesen elméleti síkon maradnak addig, amíg az erre hivatott bűnüldöző és büntető igazságszolgáltató szervek nem tekintik hatáskörükbe tartozóknak. Az 1980-as évek végéig az emberi jogok megsértéséért gyakorlatilag természetes személyt nem büntettek meg, polgári kártérítési per is csak egy-egy esetben fordult elő. Vajon a XXI. század elején erre az egy évtizedes összefogásra milyen jövő vár? Sokakat foglalkoztat e kérdés a nemzetközi terrorizmus elleni nemzetközi küzdelem által jellemzett időnkben.
Tény, hogy a büntetlenség, amely a nürnbergi per "epizódjától" eltekintve sokáig szabályt jelentett az emberi jogok matériájában, egy eddig soha nem tapasztalt bírói ténykedés nyomán a világ több tájékán is visszaszorulóban van.
Pinochet tábornok londoni letartóztatása 1998-ban lényeges fordulópontot jelentett: attól kezdve a néhai államfők, akik az emberi jogok súlyos megsértésében bűnössé váltak, hazai területen kívül is üldözhetők lettek. A Lordok Háza, az ENSZ 1984-es kínzásra vonatkozó Egyezményére hivatkozva, ez alkalommal olyan határozatot hozott, amely szentesíti e lehetőséget.
2000-ben két esemény jelzi a bírói satu további szorulását az államfőkön. A párizsi Fellebbviteli Bíróság Vádkamarája 2000 október 20-án, vagyis tizenegy évvel az UTA DC 10-ese ellen líbiai különszolgálat által elkövetett merénylet után úgy nyilatkozott - igaz, a Semmítőszék utólag ellentmondott neki -, hogy terrorista cselekmények esetén nem alkalmazható a hivatalban lévő államfőket megillető immunitás. Következésképpen nemzetközi letartóztatási parancsot adott ki Kadhafi ezredes ellen.
Szinte ugyanabban a pillanatban, azaz 2000 október 19-én, a Nemzetközi Büntető Törvényszék Ruandáért (TPIR) életfogytiglani börtönre ítéli Jean Kabandá-t, Ruanda volt miniszterelnökét, aki elismerte bűnösségét. Egyetlen enyhítő körülményt sem fogadtak el a ruandai kormány ex-miniszterelnöke javára, akit a népirtás megelőzésére és elfojtására vonatkozó (1948 december 9-i) ENSZ-egyezmény megsértésével vádoltak. A TPIR szóvivője szerint az ítélet "felhívás a világ népeihez, illetve bizonyságtétel a büntetlenség kultúrája ellen".
Az egészen fiatal nemzetközi büntető igazságszolgáltatás hitelességét az erősítette meg, hogy 2001 június 28-án, tehát még a koszovói konfliktus alatt, Slobodan Milosevic-et átadták a Nemzetközi Büntető Törvényszék Jugoszláviáért-nak (TPIY), - és ezt Zorán Djindjic szerb miniszterelnök akkor hajtotta végre, amikor az Alkotmánybíróság, alkotmánymódosítás hiánya miatt, minden együttműködést megtagadott a TPIY-vel. Az érintett, akit emberiség ellen Koszovóban elkövetett bűntettekkel vádolnak, felelősségre akarják vonni a Bosznia-Hercegovinában elkövetett népirtásért, emberiség ellen elkövetett bűntettért, a Genfi konvenciót sértő súlyos bűncselekményekért is, illetve a háború törvényének Horvátországban való megsértéséért szintén. Az eljárás jelenlegi szakaszában úgy tűnik, két pert indítanak: az elsőt 2002 elején Koszovóért már megtették, a másikra később kerül sor.
A TPIY első ítéleteit tulajdonképpen már meghozták. Krstic tábornokot, aki a Drina-hadtestet vezényelte, és más mészárlások mellett a szrebrenicait is megszervezte (1995 júliusában), 2001 augusztus 2-án népirtásért negyvenhat évi börtönre ítélték. 2001 november 2-án öt civilt, illetve rendőrt - emberiség ellen elkövetett bűntettért, üldözésért és háborús bűntettért, 1992-1995 között elkövetett gyilkosságért és kínzásért - 5-től 25 évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek.
Belgium az 1993-ban és 1999-ben meghozott két "egyetemes kompetenciájú"-nak mondott törvénynyel saját belső jogrendjébe emelte át a humanitárius nemzetközi jog súlyos megsértésének (a népirtásnak, az emberiség elleni bűntetteknek, az 1949. augusztus 12-i Genfi Konvenció által védett szemé-
- 121/122 -
lyek és javak elleni merényleteknek) a megtorlását. A belga igazságszolgáltatás 2001-ben így ítélhetett el négy ruandai népírtást elkövető személyt. Meg kell jegyeznünk, hogy a panasztevők (feljelentők), a szóban forgó esetben, a régi gyarmati hatalom területén székeltek. És ez még csak a kezdet, ugyanis a belga igazságszolgáltatás előtt jelenleg vagy harminc új ügy áll.
- Az egyik feljelentést a sabrai és chatilai szörnyű vérengzések idején, 1982 szeptemberében elkövetett háborús bűnök és emberiség elleni bűnök miatt 2001 júniusában tették meg Ariel Sharon izraeli miniszterelnök, Amos Yaron tábornok és mások ellen.
- Különböző körülmények figyelembevételével a belga igazságszolgáltatás eltörölte a libanoni háborús tettek (1975-1991) ügyében meghozott amnesztiát, mint ahogy azt a büntetőjogi immunitást is, amelyben a hivatalban lévő államfők részesültek, továbbá azokat a következményeket is, amelyeket egy független vizsgálóbizottság fogalmazott meg, kizárva mindenféle terhelő mozzanatot Sharon úr ellen. A brüsszeli vádkamara 2001 november 28-án - kiváltva az izraeli kormányzat haragját a belga kormány ellen, amelyet azzal vádoltak meg, hogy az arab országok tetszésére vadászva közbenjárt a bíráknál -, megerősítette a feljelentés elfogadhatóságát. E polémia következtében bukott meg az a jószolgálati misszió, amelyet az Európai Unió képviseletében Romano Prodi és Guy Verhofstadt szeretett volna megvalósítani 2001 novemberében a Közel-Keleten.
Válaszképpen 2002 január hónapban egy háttérből Izrael által irányított feljelentést tettek Yasszer Arafat ellen terrorista bűntettekért. A vádkamarának 2002 januárjában ismét nyilatkoznia kellett tehát a vizsgálat és a nyomozás megindításának az érvényességéről.
- Egy feljelentést az 1999. évi államcsíny után az elefántcsontparti katonai kormányzat ellen tettek.
- Egy feljelentést az iraki kurdok tettek Szaddam Husszein ellen.
- Egy feljelentést a Kongói Demokratikus Köztársaság egyes miniszterei ellen tettek...
A lavina vitát váltott ki az "egyetemes kompetencia" törvényének esetleges módosítása tárgyában az egész országban. Addig is, míg ez eldől, az igazságszolgáltatás gépezete működik, és azok a vezetők, akiket a feljelentések célba vettek, minden bizonnyal elkerülik, hogy belga földre tegyék a lábukat.
A sok folyamatgátló amnesztiatörvény dacára Dél-Amerikában is akcióba lendült az igazságszolgáltatás. Bár a legtöbb katonai rezsim letűnt már, az igazságszolgáltatás még nem végezte el a maga munkáját. Pinochet tábornok, hazatérve Chilébe, vádak tárgyává vált, de magas kora, egészségi állapota és a chilei igazságszolgáltatás bátortalansága miatt minden bizonnyal megszabadul országa igazságszolgáltatásától. Öregkori napjait azonban megkeserítik a Spanyolországban, Nagy-Britanniában és Franciaországban - emberrablás, önkényes letartóztatás és ezen országok állampolgárainak az eltűntetése miatt - ellene indított perek.
A dél-amerikai országok többségében (Brazíliában, Argentínában, Chilében, Bolíviában, Paraguay-ban, Uruguayban) az ügyeket lezárni akaró sok amnesztiatörvény megszavazása ellenére is folytatják a pereket.
Az eltűntek családjai által kifejtett tevékenység, de a bírói képzelet is lehetővé tette, hogy az amnesztia által fedetlenül hagyott tetteket felidézzék: ilyenek az eltűntek gyermekeinek az "elkobzása" (azoké, akik Argentína börtöneiben születtek), vagy maguk az eltűnések, amelyek folyamatos bűncselekményt jelentenek mindaddig, amíg az áldozatok testét nem találják meg. Röviden: fogadni lehetne, hogy a régi vezetők, katonák és rendőrök vád alá helyezésének, letartóztatásának és ítéleteinek a listája nőni fog a világnak ebben a részében is. Már csak azért is, mert az európai országok (Spanyolország, Nagy-Britannia, Franciaország, Svédország, Olaszország.) elkezdték bizonyos számú bűnöző kiadatásának a követelését, olyanokét például, mint Alfredo Aztiz, argentín ex-fregatt-kapitány. Ha a megkeresett országok, mint Argentína és Brazília, az igazságszolgáltatás területhez kötöttsége nevében eddig el is utasították a kiadatási kérelmeket, hosszú távon aligha tartható az álláspontjuk. Ugyanis a kiadatási szerződések általános szabálya az, hogy az aláíró országoknak a keresett személyeket át kell adniuk, ha az alapfeltételek összegyűltek. Tehát új igazságszolgáltatási akciókra lehet számítani nemzetközi vagy kormányzati pressziók gyakorlásával annak érdekében, hogy az érintett országok teljesítsék vállalásaikat.
Egy francia vizsgálóbíró 2001 október 25-én tizenöt új nemzetközi letartóztatási parancsot adott ki emberrablás és kínzás tárgyában azok ellen a régi chilei katonák ellen (köztük Javier Palacios Ruhman tábornokkal szemben, aki 1973-ban a Moneda-palota elleni ostromot vezette), akiket azzal gyanúsítanak, hogy hozzájárultak négy francia eltűnéséhez. Az új letartóztatási parancsok három korábbit követnek, ezek közül az egyik Pinochet tábornok ellen irányult. Az argentin Legfelsőbb Bíróság sajnos nem követ el mindent annak érdekében, hogy a kormányzatot a kiadatási szerződés betartására kötelezze.
A francia törvényalkotó, akit megejtett az a gondolat, hogy az emberi jogokat és a nemzetközi morál követelményeit ezentúl még inkább tiszteletben kell tartani, egyre több törvényben írja elő magának, hogy szankcionálni kell a franciák által idegenben elkövetett bűntetteket és vétségeket. Pusztán érintőlegesen
- 122/123 -
jegyezzük meg, hogy a 90-es években az emberi jogok a veszélyben lévő kisebbségek védelmére specializálódtak. Így került sor az 1990 január 26-i gyermeki jogokról szóló nemzetközi egyezményre, amely szentesíti a gyermeket megillető magasabb rendű érdeket és azt célozza, hogy megtiltsa a vele szembeni embertelen bánásmódot, amelynek oly gyakran áldozatául esik (lásd: kényszermunka, gyermek katonák, szexuális turizmus stb.).
Az 1998 június 17-i franciaországi törvény előírja, hogy azokat a szexuális vétségeket, amelyeket franciák kiskorúak ellen idegenben követnek el, még akkor is szankcionálni kell, ha ezeket a vétségeket helyileg nem torolják meg és nem képezik tárgyát semmiféle feljelentésnek. A párizsi Esküdtszék 2001-ben el is ítélt egy franciát, aki szexuális bűncselekményt követett el egy thaiföldi tizenegy éves kislány személye ellen.
Ugyanebben a szellemben a 2000 június 17-i törvény, amely a korrupció elleni harcról szól, és az 1997. évi OCDE-egyezményt emeli át a francia jogrendbe; előírja az idegenben aktív korrupciós cselekedeteket elkövető fizikai vagy jogi személyek franciaországi megbüntetésének a lehetőségét. Tehát a francia vállalatok vezetői nem részesülnek védelemben saját országuk bűnüldözésével szemben, ha külföldi hatóságokat vesztegetnek meg.
Aussaresses tábornok vallomása az Alger-i csata alatt provokált eltűnésekről a kor civil és katonai felelősei ellen igazságügyi akciókat indított el. Még ha kétségesnek bizonyult is ezeknek az akcióknak az igazságszolgáltatási megalapozottsága, világossá vált, hogy a gyarmatosítás elleni háborúban elkövetett bűntettek előbb vagy utóbb olyan bírói határozatokhoz vezetnek, amelyeket az emberi jogokhoz kötődő nemzetközi egyezmények alapján hoznak meg.
Áttekintve ezt a vázlatos panorámát, meg kell állapítanunk, hogy növekszik az emberi jogok megsértése esetén induló büntetőeljárások, ellenőrzések és szankciók száma. A machiavellizmusnak nincs helye többé a nemzetközi kapcsolatokban: azaz egyáltalán nem mentesülhet senki a felhasznált eszközök felelőssége alól. Egyre inkább vizsgálni és ellenőrizni fogják ezeket.
A nagyobb éberség, valamint az igazságszolgáltatási ellenőrzés növekedése súlyos tendenciákból fakad. Az utóbbi húsz év folyamán ezek a tendenciák egy pontban és töréshez vezettek.
A berlini fal 1989. évi leomlása a nyugati világot megerősítette a következő alapelvekben: a civil társadalom, mint a zsarnokság elleni korlát; többpártiság és a piac szerepe; konfliktusok jog általi megoldása; az emberi jogok tisztelete. Ezek az elvek képezték az Egyesült Nemzetek chartájának az alapjait is, ám a hidegháború idején a gyakorlatba ültetésük "befagyott".
Az ENSZ intézményei növekvő helyet biztosítanak ezeknek a kérdéseknek.
1993-ban létrehozták az Emberi Jogok Legfelsőbb Biztosságát. Az Egyesült Nemzetek fejlődési programjában (PNUD) az éves jelentések kiemelik, hogy a fejlődést jelző kritériumok egyikét az emberi jogok tisztelete alkotja.
Az emberi jogokhoz kötődő nagy nemzetközi egyezmények mind több aláírást viselnek magukon még akkor is, ha néhány nagy hiányzót is szóvá kell tennünk. A berlini fal leomlása óta a világ országainak közel a fele ratifikálta az emberi jogok védelmének fő jogi instrumentumait.
Még alapvetőbb, hogy a nemzetközi jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben egyre erősebbé válik. Egy olyan korszakban, amelyet a változások globalizálódása jellemez, a nemzetközi jog épp olyan fontos - vagy talán még fontosabb - forrássá vált, mint a nemzeti jog.
Nem kell más példát idéznünk, mint az európai építést, amely maga után vonta annak a közösségi jognak a felszínre emelkedését, amely fölötte áll az államokénak és kényszerítő erővel bír. Egyre több anyaggal bővül a nemzetközi jog primátusa. Többek közt az OMC 1994-es létrehozása is azt illusztrálja, hogyan halad a nemzetközi jog egy kereskedelmi konfliktusokat szabályozó szervezet égisze alatt. A polgári és egyéni jogok területe sem maradt ki a fejlődésből. Addig, amíg az aláíró államok nem fogadták el az egyén fellebbezési jogát a Strasbourgi Bizottsághoz és Európai Bírósághoz, az emberi jogok 1950-es európai egyezménye gyakorlatilag mindenféle reális jelentőséget nélkülözött. Franciaország ezt csak 1981-ben ismerte fel, ám a beindult hullámzás azóta újabb és újabb hatásokat vált ki, és ezek arra kényszerítik a franciákat, hogy több területen is módosítsák törvényeiket, mint például a telefonlehallgatások terén, a házasságtörő viszonyból született gyermekek kárára örökösödés tárgyában egyenlőtlenség terén és más területeken.
Az Egyesült Királyság egy emberi jogokról szóló törvény megszavazásával (2000. október) a CEDH-át (az Emberi Jogok Európai Egyezményét) beemelte saját belső jogrendszerébe. Hirtelen a brit törvényhozás
- 123/124 -
teljes darabjait (a fogva tartottak levelezési titkát, az elmebetegek fogva tartását, az egyetértő felnőttek közötti homoszexualitás megtorlását stb-t) kellett módosítani, és minden bizonnyal új intézményi egyensúlyt kell teremteni a kormányzat, a parlament és a bíróságok között, valószínűleg az utóbbiak javára.
Még alapvetőbb, hogy a CEDHT-t (Emberi Jogok Európai Egyezményét) aláíró államok elfogadták annak a lehetőségét, hogy a strasbourgi szervek elítélhetik őket, illetve a határozataikat végrehajtják, beleértve azt is, hogy nemzeti jogaikat módosítják. Az európai regionális igazságszolgáltatási mechanizmus létrehozása lényeges szerepet játszhat az emberi jogok megerősítésében és ezek nemzet fölötti kontrolljában. Tekintettel arra, hogy a büntető igazságszolgáltatási kontroll Magyarországon a legfejlettebb, fontos szerepet kaphat ebben a nemzetfölötti kontrollrendszerben.
Az Egyesült Nemzetek Chartája említést tesz a szuverenitás, valamint az államok belügyeibe való be nem avatkozás elvéről. E két elv szolgált paravánként több "zsarnok" számára is abban, hogy népeiket, diszkrét tekintetek oltalma alatt, mártíriumra ítéljék.
1948-ban a Szovjetunió képviselője, Andrej Visinszkij azzal a kijelentéssel indokolta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata aláírásának a megtagadását, hogy "tűrhetetlen beavatkozás ez az államok belügyeibe". Ennek ellenére a 80-as évek vége felé, a berlini fal leomlásával ez a tűrhetetlen beavatkozás felerősödött. Az Egyesült Nemzetek Chartájának a VII. fejezete felhatalmazza az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy amikor a világbéke az emberi jogok súlyos megsértése miatt veszélybe kerül, közbelépjen. A közbelépést, amely a maga módján az államok közötti növekvő függőséget tükrözi, mégis számtalan kritika éri: kárhoztatják a működésbe hozást kiváltó "két intézkedési súly" politikáját (a koszovói és a timori intervenciót, illetve a tibeti és a csecsenföldi távolmaradást), és megbélyegzik a Biztonsági Tanács állandó tagjainak a vétójogát.
A fenntartások ellenére a beavatkozás feladata az Európai Unión belül is utat tör magának. 2000-ben, amikor a FPÖ hatalomra jutott, Ausztriát hét hónapig ellenőrzése alá vonta az Unió többi tizennégy állama. E válság többek között azt is jelezte az európai integrációhoz csatlakozni szándékozó jelöltek előtt, hogy a csatlakozás nemcsak gazdasági és szociális prosperitást ígér, hanem az emberi jogokról kialakított azonos koncepció vállalását is feltételezi - egy olyan koncepcióét, amely kizárja a rasszizmust, az idegengyűlöletet, és magába foglalja a kisebbségek, a menekültek és bevándorlók jogának a tiszteletét. Eme epizódot mindenesetre oly módon is elemzik, mint az osztrák választási urnák verdiktjének az elutasítását és mint egy tagállam belügyeibe való beavatkozást.
Az emberi jogoknak tulajdonított növekvő jelentőség cáfolhatatlanul a civil társadalom erejének az emelkedésével függ össze: elsősorban a humanitárius nemzetközi jog szakértőinek, az NGO-knak (nem kormányzati szervezeteknek) és a médiumoknak köszönhető. Az NGO-o közvetlenül is jelen vannak olyan egyezmények eredeténél, mint a személy elleni aknák ottawai tilalma. Az igazságszolgáltatási ak-tivizmust az NGO-k annak az eléréséért szorgalmazzák, hogy az emberi jogok megsértésében bűnös hatóságokkal szemben megtorlást alkalmazzanak. Táplálják a médiát, illetve korlátozott eszközeik intelligens mobilizálásával közvélemény-formáló kampányokat hangolnak össze.
A médiumok is részt vesznek a vitákban. Hála a CNN-nek, illetve a közvetlen információnyújtás fejlődésének, a világon majdnem mindenütt élőben követheti mindenki a humanitárius válságok vagy drámák zajlását. Az emberi jogok megsértéséről gyakorlatilag valós időben tudomást lehet szerezni, tehát az ártatlanság melletti szónoklat, mint annak idején Nürnbergben, többé már nem hiteles.
A kormányok fellépésének a hiánya olyan drámák esetében, amelyek televíziós híradókként láthatók, mind kevésbé igazolható. A tévénézők megkövetelik, hogy vessenek véget az elviselhetetlen szenvedéseknek, illetve a bűnösöket büntessék meg. A közvélemény nyomása, amely a dél-afrikai apartheid eltörlésében mutatta meg a maga hatékonyságát, félelmetes fegyverré vált.
Az európai közvéleményt különösen sokkolta a genocídium és az "etnikai tisztogatás" nagy léptékű, erős visszatérése a Nagy Tavak Afrikájában és a volt Jugoszláviában a 90-es években. A nyugat-európai államok, amelyek a náci barbárság eltörlésében mobilizálódtak, és 1948-ban elfogadták a népirtás megelőzésének és megtorlásának az egyezményét, borzalommal fedezték fel ismét, hogy kontinensük nem immunis az ilyen tragédiák ismétlődésével szemben.
Innen származik a sajátos érzékenység Európában e kérdések iránt, és a civil társadalmak erős mobilizációja annak érdekében, hogy elinduljon a bűnüldözés és a bűnösök elítélése. A hidegháború idején győztes büntetlenség kultúráját többé már nem tűrik el, a kormányzatoknak le kell vonniuk a
- 124/125 -
megfelelő konzekvenciákat.
Elfogadjuk vagy sem, a büntetés a 90-es években hódította meg a politikai és adminisztratív életet, azután, hogy az üzlet világát a 80-a években már megérintette. Ettől kezdődően a nemzetközi életet is eléri a nemzetközi büntető igazságszolgáltatás az imént leírt igazságszolgáltatási aktivizmus létrejöttén keresztül.
Ez valóban elválaszthatatlan a jogszabályok létezésétől és a felelősség igényétől. A közvélemény úgy tartja, hogy a közéleti vagy magánéleti vezetőknek nem szabad kikerülniük a törvény hatálya alól, és ugyanúgy, mint minden állampolgárnak, tetteikért nekik is felelniük kell a bírák előtt. A vezetők igazságszolgáltatási és "büntetőjogi felelőtlenségének" a korszaka végéhez közeledik immár.
A nemzetközi büntető igazságszolgáltatás túlságosan új ahhoz, hogy részévé váljék az erkölcsnek és továbbra is eltérő értékelések tárgya.
A nürnbergi precedens nem könnyíti meg a mai elmélkedést: ugyanis Nürnberg katonai bíróság volt, ez katonai győzelem végén működött. Mint ahogy Hirosima is tartósan megszabta a nukleáris fegyverek felhasználásáról szóló gondolkodást, ugyanúgy Nürnberg is szabályozza még a nemzetközi büntető igazságszolgáltatás fölötti gondolkodást. Tulajdonképpen egy győztes katonai koalíció által szolgáltatott igazságról van szó, mondják, és egyedül a legyőzöttek függtek tőle. Szlobodán Milosevics TPIY-re irányított kritikája, illetve e szerv legalitásának a szóba hozása 2001 októberben éppen ezt az érvelést hozta fel.
Jó lenne, ha a jövő nemzetközi büntető igazságszolgáltatása akkor is működésbe lépne már, amikor még nem haladt át egy katonai intervención és a béke helyreállításán. Szlobodán Milosevics vád alá helyezése a koszovói válság közepette az első megtett lépés ebbe az irányba. Ám a nemzetközi büntető igazságszolgáltatást elvileg továbbra is tagadják a szuverenisták és az államok határtalan szuverenitásának a hívei - vagyis gyakorlatilag a néhány nagyhatalom, amely nem viseli el, hogy felelősségre vonják.[1] Ilyen kontextusban hogyan lehet szóba hozni az elfogadhatóságát?
A nemzetközi büntető igazságszolgáltatás egyik célzata a szimbolikus rend függvénye: arról van szó, hogy egy mély válság után, sőt háború után, egy nemzet vagy egy földrész történelmének egyik drámai lapján fordítunk általa. A bűnösök átadása egy országon kívüli igazságszolgáltatásnak lehetővé teszi, hogy viszonylag olcsón bűnbakot állítsunk a (nemzetközi és hazai) közvélemény elé, és ezzel megkönnyítsük az érintett ország visszatérését a nemzetközi közösségbe. Az a tett, amellyel a szerb miniszterelnök 2001 júniusban, a Brüsszelben megtartott Adományozó konferencia előestéjén átadta Szlobodán Milosevicset Hágának, lett az ára annak, hogy a mulasztott nemzetközi támogatást újra elnyerjék és az ország energiáit az újraépítésre koncentrálhassák.
A fenti példában felhozott nemzetközi bírósághoz fordulás sokkal célirányosabb kétségtelenül, mint más rendelkezésre álló formulák: az olyan típusú békítő bizottságok, mint amilyenek Dél-Afrikában működtek, nem nyújtanak megfelelő gyógymódot népirtás vagy emberiség ellen elkövetett bűnök esetén. Ráadásul a helyben történő ítélethozatal majdnem lehetetlen: a chilei tapasztalat bőségesen bebizonyította, hogy milyen nehéz, amikor egy állam a saját területén akarja elítélni egyik volt vezetőjét, még akkor is, ha ezt hangosan követeli magának.
Végül is az a végső igazolása a nemzetközi büntető igazságszolgáltatásnak, hogy bírót kell kirendelni az áldozatok mellé. Az utóbbi ötven év nemzetközi joga arra törekedett, hogy az emberi jogok megsértéséből született áldozatok helyzetén javítson; de hiányzott a bíró, aki a sérelmeket megállapítja és szankcionálja. E bíró csak polgári lehet. Az áldozatok akaratához igazodva e bíró vagy nemzeti, vagy - ha az esetre vonatkozó egyezmények a bűncselekmény elbírálásában egyetemleges kompetenciát írnak elő - nemzetközi kell, hogy legyen. Nem életszerű arra gondolni, hogy a Szaddam Husszein által 1990-ben legyilkolt iraki kurdok Irakban találnak bírót az ügyükhöz, mint ahogy az sem, hogy az "etnikai tisztogatás" áldozatául esett bosnyákok helyben találnak pártatlan bírát. Az áldozatok kártalanítása - akiknek az államok által aláírt nemzetközi egyezmények biztosítják e jogot -, megalapozza a nemzetközi büntető bíráskodás szükségességét, illetve az államfők büntető immunitásának az elvetését. E láncszem nélkül az emberi jogokat sosem fogják tiszteletben tartani.
Első helyen említik meg, hogy a bizonyítékok összegyűjtése kényszerűen meg kell, hogy adja a jövő nemzetközi intézményének azokat a kutatási és vizsgálati eszközöket, amelyek még hiányoznak, különösen ha a TPIR-rel szerzett tapasztalatokat tekintjük.[2] Másodsorban a jelenlegi 140 aláíró országnak
- 125/126 -
gyorsan alkalmassá kellene tennie a saját nemzeti jogrendjét arra, hogy a TPI-vel (Nemzetközi Büntető Törvényszékkel) és a CPI-vel (Nemzetközi Büntető Bírósággal) történő együttműködés mechanizmusai létrejöjjenek. Külön figyelmet kell fordítani arra is, hogy a keresett személyeket kötelező módon kiadják. Az a védelem ugyanis, amelyben például Radovan Karadzic és Ratko Mladic részesült mindeddig, aláaknázza a nemzetközi büntető igazságszolgáltatás hitelességét. E tekintetben Carla Del Ponte főügyész javaslatai egy polgári "task force" megteremtésére - amelynek a szökésben lévőket kell majd elfognia - jó irányba tett lépésnek tekintendők. A nemzeti és a CPI-hez tartozó bírók közötti komplementaritás elve (mely szerint az aláíró országoknak a nemzetközi bűntettekért felelős személyeket saját nemzeti büntető igazságszolgáltatásuk által is üldözniük kell) az érintett országok többségét kétségtelenül arra kötelezi majd, hogy belső jogrendjükbe egy olyan rendelkezést iktassanak, amely (Belgiumhoz hasonlóan, aki megtette már ezt az összes ismert következménnyel együtt) egyetemleges kompetenciát biztosít saját igazságszolgáltatásuknak abban, hogy a CPI alapszabálya által célzott összes bűntettet elismerjék.
Harmadsorban kívánatosnak tartják, hogy az ügyész teljes pártatlansággal irányítsa az esetleges vádakat azon személyek ellen is, akik nem tartoznak a legyőzöttek táborához. Ilyen értelemben, a koszovói bombázások miatt NATO ellen indított büntetőeljárás feladása 2000-ben elszigetelt eset kell, hogy maradjon. A Bíróság pártatlanságát ez esetben az emberiség elleni bűntettekkel gyanúsított bosnyákok ellen megkezdett büntetőeljárás lefolytatása tanúsítja.
Negyedsorban, meg kellene gyorsítani az eljárásokat. Az igazságszolgáltatás sokszor híres túlzott lassúságáról és drágaságáról. Ez különösen igaz a nemzetközi büntető igazságszolgáltatásra: ha minden rendben halad, ami egyáltalán nem biztos jelenleg, a TPIY és TPIR által lefolytatott vizsgálat el fog tartani 2005-ig, az ítélethozatal pedig ezekben az ügyekben 2007-ig is. Közel tizenöt év választja el a tetteket a szankciótól. Hol állunk a nürnbergi per rövidségétől! E határidők rendkívül hosszúak, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a nemzetközi igazságszolgáltatásnak szimbolikus rendeltetése van.
- 126/127 -
A nemzetközi büntető igazságszolgáltatás egyedül nem garantálhatja az emberi jogok tiszteletét. Egyes államfőket, egyes polgári vagy katonai hatóságokat vagy médiaszemélyiségeket talán elrettenthet attól - különösen, ha a TPIR egy szép napon elítéli majd az Ezer Domb szabad rádió-televízió felelőseit[3] -, hogy eléje kerüljenek.
Már önmagában a TPIR létezése is nagy lépést jelent előre. A nemzetközi közösség eme intézmény létrehozásával érzékelteti, hogy többé nem tűri el a civil lakosság elleni erőszak bizonyos formáit. Ám továbbra is tény marad, hogy az ilyen típusú bíráskodás önmagában nem garantálja a jogállamiság tiszteletét.
A bíró ilyen értelemben sose helyettesítheti az ENSZ-et és a regionális biztonsági szervezeteket. A szomáliai, boszniai, ruandai, kongói, sierra leone-i emberi drámák a nemzetközi szervek és cselekvési eszközeik megerősítésének e prioritásáért kiáltanak, azért, hogy még hatékonyabban és még korábban lehessen közbelépni az ilyen válságokban. A bírói szankció, épp ezért, mert kényszerűen a posteriori, sohasem lesz csodaszer.
A béke és a biztonság biztosításával megbízott nemzetközi intézmények megerősítésével párhuzamosan ösztönözni kell azon regionális bíróságok létrejöttét is, amelyeknek az emberi jogok tisztelete fölötti őrködés a hivatása. Az 1950-es CEDH (Emberi Jogi Európai Egyezmény) létrejöttével Európa ígéretesen utat tört. A történelem adott pillanatában ez az egyezmény az iparilag fejlett demokráciákban megszületett emberi jogok koncepcióját valósította meg, de még inkább azt, hogy e jogokat tiszteletben kell tartani. Ázsiában, vagyis azon a kontinensen, amelyen az emberi jogok kérdése növekvő jelentőséggel bír, hiányzik egy ehhez hasonló eszköz.
Az emberi jogok megsértését szankcionáló perek legutóbbi elszaporodása azt húzza alá negatívan, hogy a béke és a nemzetközi biztonság megőrzésével megbízott intézmények tétlenek. Ugyanakkor egy olyan büntetlenségi időszak végét is jelzik, amely alatt "a diktátorok, az abszolút szuverenitás paravánja mögött, gaztetteket követhettek el".
A XXI. század kezdetét ezzel szemben a felelősség és a moralitás nagyobb igénye jellemzi. Az államok növekvő egymástól függése, ami a nemzetközi jog felemelkedésében és primátusában mutatkozik meg, új mechanizmusokat kíván a jogállamiság tiszteletben tartatásában. A nemzetközi büntető igazságszolgáltatás egyike ezeknek. Ám nem maradhat egyetlen. ■
JEGYZETEK
[1] Kína, India és Pakisztán elutasította a CPI-t létrehozó szerződés ratifikálását. Az Egyesült Államok, amely aláírta ugyan, de ugyancsak nem ratifikálta, azt az indokot helyezte előtérbe, hogy visszautasítja katonáinak más bíróságok, mint a saját bíróságok előtti megjelenését. Jesse Helms szenátor aztán egy olyan törvényt is megszavaztatott a Szenátussal 2001 december 7-én, amely megtiltja az Egyesült Államoknak a CPI-vel (Nemzetközi Büntető Bírósággal) való együttműködést.
[2] Nemzetközi Politika: "A Balkán és Ruanda: a büntetlenség vége?" (beszélgetés Carla Del Pontéval), 90. sz. 2000-2001 tele.
[3] Az Ezer Domb rádió-televízió-állomás volt igazgatóját és a Kangura című újság volt főszerkesztőjét népirtásért és népirtásra való felbujtásért helyezték vád alá a TPIR előtt. E médiumok nagy szerepet játszottak a tsutsik elleni gyilkosságra való felhívásban, a ruandai tragédia idején.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár.
Visszaugrás
