1. A nemzetközileg is ismert spanyol római jogász, Ramón Perfecto Rodriguez Montero, az Universidade da Coruna (Galicia) tanára, új monográfiájának tárgya a római magánjog felelősségi rendszere. A szerző hangsúlyozza, hogy a római magánjog felelősségi rendjének elemzése ma is aktuális téma. Az aktualitást nem az jelenti, hogy a római ius privatum ismerte volna tartalmilag a modern élő, hatályos jog felelősségi rendszerének intézményeit és konstrukcióit. Ez még a culpa in contrahendo-ra is érvényes, ami ilyen néven nem található meg a római jogi forrásokban. Rudolf von Jhering azonban, ennek a konstrukciónak a "megalkotásánál" a római jog forrásaira volt figyelemmel. Erre tekintettel joggal állíthatjuk azt, hogy a "Geist" szerzője a római jogi alapokon dolgozta ki a culpa in contrahendo doktrínáját.
A culpa in contrahendo kérdését vizsgálva említést érdemel Karl Heldrich nézete, mely szerint a szerződéskötés körében a felelősség kizárólag deliktuális alapon, "actio de dolo" formájában, állt volna meg[1]. Ezt a nézetet nem osztja például Peter Stein, aki arra mutat rá, hogy a culpa in contrahendo körében kontraktuális alapon is lehetséges az igényérvényesítés.[2] A téma újabb feldolgozása annak ellenére indokolt, hogy a jogi romanisztikai irodalomban számos monográfia, tanulmány született a magánjogi felelősség témakörében.
A régebbi irodalomból említést érdemel Hasse 1838-ban megjelent munkája (Die culpa des römischen Rechts, Bonn), Pernice 1867-ben kiadott műve (Zur Lehre von Sachbeschädigungen im römischen Recht, Weimar), Ferrini 1891-ben publikált tanulmánya (Legittimazione attiva nell'actio legis Aquiliae, Rivista Italiana delle Science Giuridiche, XII. vol. 161 skk.) vagy Lusignani 1900-ban megjelent munkája (Responsabilitá per custodia secondo il diritto romano. Modena). Hivatkozhatunk még, a teljesség igénye nélkül, Fadda (II buon padre di famiglia nella teoria della colpa. Atti Acc. Napoli, 1901.), Marchi (Risarcimento del danno morale secondo il diritto romano. BIDR 1904. XVI. k. 206. skk. old.), Litten (Zum dolus-Begriff in der "actio de dolo". In: Festgabe fur Güterbock, 1910. 255. skk.) vagy Kübler (Das Utilitätsprinzip als Grund der Abstufung bei der Vertragshaftung im klassischen römischen Recht. In: Festgabe für Gierke, 1911. 245 skk.) munkáira is. Az újabb irodalomban, a teljes felsorolás igénye nélkül, utalhatunk Valditara, Vincenzo Giuffre, Bignardi, Margarita Fuenteseca, Winiger, La Rosa, Rodriguez Ennes, Ziliotto, Pennitz, Castresana, Cursi, Silva-Sánchez, Corbino, Harke, Serrano-Vicente és Cuena Boy munkáira, melyekre a monográfia szerzője is hivatkozik.
A felelősséggel foglalkozó szerzők alapvetően egyetértenek abban, hogy Rómában a jogtudományi tevékenység és értelmezés (interpretáció) tendenciaszerűen a felelősségnek a dolus-on felüli kiterjesztésére törekszik.[3] Rodriguez Montero rámutat arra, hogy a felelősséggel kapcsolatos kutatásokban szerepet játszik az interpolatio-kutatás. A mértéktartó irányzat uralkodóvá válása az utóbbi évtizedekben azonban nem vezetett a felelősség területén egységes koncepció formálódásához. Nehezíti a felelősséggel kapcsolatos kutatásokat az, hogy az attól elválaszthatatlan konstrukciók koncipiálásában általában nincs egységes nézet. Vonatkozik ez például a jog által tiltott magatartások fogalmára. Ez, mint egyfajta genus proximum, magában foglalja a kontraktuális és extrakontraktuális magatartást egyaránt. Ugyanakkor, miképpen erre Ludwig Mitteis utal, a két magatartástípus eltér egymástól, s ezért nehéz a közös nevezőt megtalálni.[4]
Értelmezési problémák jelentkeznek a felelősségtől elválaszthatatlan damnum kapcsán is. A jogrend, az ordo iuris által védett vagyon megsértéseként értelmezett damnum relációjában kétségtelen az, hogy a commodum-lucrum élesen elválasztandó a damnumtól. Ebből következik az, hogy a csupán vagyoni előnytől való megfosztás - azaz a commodumtól, vagy lucrumtól történő megfosztás nem minősül damnumnak. Erre
- 297/298 -
vezethető vissza döntően az, hogy a ius civile nem ismeri az aemulatio tilalmát. Más kérdés értelemszerűen az, hogy az actio de dolo segítségével (például D.39.3.1.12. - Ulpianus itp.), az animus nocendi konstrukciójára támaszkodva (Celsus alapján - D.6.1.38. "neque malitiis indulgendum est" vö. CJ. 4.27.273/.) A jusztiniánuszi jogban már kialakul a joggal való visszaélés általánosnak is tekinthető tilalma. Említést érdemel, hogy a damnum corpore datum fogalma nem egyezik meg pontosan a lex Aquila damnum facere konstrukciójával.[5]
Nincs egységes állásfoglalás az irodalomban a felelősségtől ugyancsak elválaszthatatlan perpetuatio obligationis kérdésében sem. (Vö. Pauli Sent. 5.7.4., D.45.1.91.3. /Paulus/, D.45.1.91.6. /Paulus/, D.45.1.82.1. /Ulpianus/ stb.). Az egyik nézet szerint ez az intézmény csak a kötelmi jogban stricti iuris obligatio-k körében (dare certam rem) ismert. A többségi felfogással diametrálisan ellentétes az a nézet, mely szerint a perpetuatio obligationis ideája az archaikus jogban is megtalálható; sőt alkalmazása széleskörű, általános, történeti-jogi tényezők eredményeként, vagy más megfogalmazásban következményeként.[6]
2. A spanyol szerző monográfiájában azt a módszert követi, hogy következtetéseit a forrásszövegek exegéziséből vezeti le, miközben tekintettel van az irodalmi nézetekre is. Rodriguez Montero maga is utal arra, hogy fokozott mértékben van figyelemmel az interpolációkra, ami ennél a kutatási területnél valóban indokolt. Utal arra, hogy kutatásai körében támaszkodnia kellett a modern tételes jog dogmatikájára, ami nézetünk szerint is indokolt. A felelősséggel kapcsolatos kutatások körében az összehasonlító módszer alkalmazása sem ismeretlen. Fritz Schulz egyik tanulmányában[7] ezen a kutatási területen is igen hasznosnak tartja az összehasonlító elemzést, azaz a római jogon kívül más antik jog konstrukcióira való kitekintést.
Nézetünk szerint is helyes a Max Kaser-féle tipizált dolus doktrínájának elvetése. A források ugyanis valóban arról győznek meg minket, hogy nem lehet minden esetben fogalmi elemnek tekinteni a szándékosságot. Helyesen utal a szerző arra is, hogy a kauzalitás sem elengedhetetlen feltétel a felelősség megállapításánál. Osztjuk azt a nézetét is, miszerint az ún. primitív formájú eredményfelelősség sem egységes kritériumokon nyugszik.
A szerző joggal utal a bona fides kiemelkedő jelentőségére az eredményfelelősség elvének áttörésében. Valószínű az is, hogy a culpáért való felelősség a Kr.e. II. század végével kezdődően, a gondatlan károkozások elszaporodásával jelenik meg, amely már születése "pillanatában" szubjektív természetű. Nem ez a helyzet a szerződéses felelősség körében, ahol jóval nagyobb szerepet kapnak az objektív felelősségi elvek. Rodriguez Montero elsősorban ezen a területen fogalmazza meg a jogi romanisztikai irodalom communis opinio-jától eltérő nézeteit, következtetéseit.
Kétségtelen, hogy a klasszikus jogban formálódó culpáért való felelősség a kereskedelmi kapcsolatban kialakuló bona fides és az utilitas elveire épül. A bonus et diligens paterfamilias gondossága, vagy éppen a culpa különböző fokozatainak megjelenése nem valamiféle "spekulatív gondoskodás" eredményei, hanem a reális életviszonyokra épülő "praktikus képződmények". Az elméleti háttér a hellén filozófia. Az Antiphonnál, Aristotelesnél és Demosthenesnél található a római jogban ismert dolusnak, culpának, casusnak többé-kevésbé megfelelő etikai kategóriák képezik, ha nem is közvetlenül, a római jog felelősségi rendszerében ismert felelősségi fokozatok alapját. Ez a tétel annak ellenére igaz, hogy ezeknek az etikai kategóriáknak a hatásával a görög jogban (jogokban) általában közvetlen módon nem lehet találkozni.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
