A felsőoktatásról szóló (a továbbiakban csak:) törvény[1] honosította meg ezt a jogi kategóriát - címként tipizálva az általam itt fent pozíciónak, illetve viszonynak mondott, nálunk[2] vadonatúj jogintézményt. Így: "Az egyetemi tanács a nyugdíjba vonult egyetemi tanárnak "Professor Emeritus" címet adományozhat. A címmel járó jogokról és kötelességekről az intézmény Szabályzata, a juttatásokról kormányrendelet rendelkezik".
1. E latin eredetű szó, az "emeritusz" jelentéséről elöljáróban annyit, hogy a meglehetősen széles skáláról[3] ide az a "változat" kínálkozik, miszerint ez egy pályavégi megtiszteltetés; valóban egy cím, egy rang[4]. Igaz ugyan, hogy némelyek a nyugdíj utáni munkavégzési státusként, egy afféle sajátos munkakör megjelölésként fogják fel (amúgy ösztönösen); talán azon az alapon, hogy a magasabb, a tisztségjellegű munkakör fajtákat is lehet és szokás címként értelmezni (így pl. éppen az egyetemi tanárit is). Ez a felfogás azonban nyugodtan tévesnek mondható; s nemcsak azért, mert a törvény szelleméből nem ez a felfogása következik, de azért is, mert két azonos típusú cím ugyanazon jogi státusra nem vonatkoztatható egyidejűleg, egymás mellett.
Eszerint az életmű elismerésének kifejezésére szolgáló (a nyomaték kedvéért fogalmazva most így[5]), kitüntető, azaz egy "honoris causa" cím az emeritusz(i). Ebbéli természete szerint tehát olyan kategória jogilag mint jellegzetesen a munkajogviszonyhoz, kötődő, az abbéli munkát honoráló külön elismerések; úgymint a különböző kitüntetések vagy a másfajta (egyszerűbb) merőben erkölcsi külön elismerések[6] s amilyen (közöttük) természetesen a vagyoni formájú jutalom is. Az ebbéli külön elismerések közül mégis a (tágabban vett) közszolgálatban bevezetett - meghonosodott olyan címekkel rokon az emerituszi mint amilyen a tanácsosi-főtanácsosi cím[7].
Az utóbbi hasonlatot az is indokolja, hogy az emerituszi elismerés is tekintélyi jellegű; a kivívott tekintélyen alapuló s azt növelő hatású cím. A fenti hasonlat mellett szól az is, hogy ha nem is kifejezetten vagyoni elismerésigényes, de mondhatjuk, hogy vonzza a valamilyen formájú vagyoni elismerést; mégpedig nem az egyszeri jutalmat (ahogy ti. ez az utóbbi éppenséggel a kitüntetés és a dicséret nyomatékosítására alkalmasabb), hanem a rendszeres, a díjazás jellegű vagyoni elismeréssel való összekapcsolását[8]. Ámde ellentétben immár a tanácsosi jellegűekkel, az emerituszi cím esetében nem (ill. kevésbé) munkadíj ez a vele jár(hat)ó juttatás, mert éppenséggel nem egy elvárt és teljesített munka direkt ellenszolgáltatása; jóllehet mértéke szerint (pedig) pótlékjellegűnek tekinthető; olyan összegű hozzávetőleg, amilyen kiegészítő díjazás kapcsolódik egyébként a tanácsosi jellegű cím(ek)hez.
Az emerituszi illetmény egyfajta önálló tiszteletdíj. Előzetes (munka)szolgáltatást nem tételező juttatásról van tehát szó, amely így önmagában szintén a kedvezményezett életművének elismerésére szolgál, nevezetesen magát a címet mintegy nyomatékosítólag. Ilymód úgy is meghatározható, hogy elvileg a szolgálati évek alatt élvezett díjazásnak (is) mintegy a toldaléka, kvázi díj pótléka. Közvetlenül viszont éppenséggel a nyugállományba vonulás után járó nyugdíjat kiegészítő rendeltetése (is) van.
Az emerituszi cím kimondottan (mondjuk így: az aktív kori) munkaviszony megszűnése utáni (a nyugállományú) helyzetben aktuális, míg a tanácsosi jellegű címek, tipikusan a munkajogviszony tartama alatt hivatottak elismerésben részesíteni a kedvezményezettet. Igaz, hogy az utóbbiakat is, amelyek (miként általában a merőben erkölcsi külön elismerések) lévén "örökérvényűek" (s csak méltatlanná válás esetén vonhatók vissza[9]), "viszi magával" a kedvezményezett (szintén) a nyugállományú életszakaszába (tanácsosként is kvázi nyugállományúvá válva). Ámde az emerituszi a tanácsosi jellegű címekhez képest direkte életmű elismerés; úgy is, hogy (az adott egyetemmel fennállt) oktatói munkaviszony alapján ítélhető oda. Így aztán eltér pl. a nemzetközileg is ismert "honoris causa doktor"-címtől is, amely nyugállománytól függetlenül és az adományozóval munkajogviszonyban már vagy egyáltalán nem állók megtiszteltetésére szolgál.
Az emerituszi viszony természetének egyik, választ kívánó alapkérdését - a fentiekből következőleg - a jogági besorolása jelenti. Ennek megválaszolásához viszont közelebbről is megvizsgálandók az emeritusz ebbéli jogai és kötelességei s hogy ezek kihez való és milyen minősíthetőségű viszonyban jelentkeznek. Lévén azonban a volt munkáltató az emeritusz jogviszonybeli partnere e státusában is a kérdés arra "egyszerűsödik", vajon munkáltatója-e neki továbbra is az ő egykori munkajogviszonybeli munkáltatója, ha talán mégoly sajátosan is és másfelől ő maga nem egy sajátos munkavállalója-e amannak afféle " nyugdíj melletti" munkajogviszony keretében.
- 81/82 -
2. Említettem már, hogy a törvény az emeritusz jogait és kötelességeit együtt, párban említve (ahogy ez az effajta általánosság szintjén szokásos) ezek szabályozását az egyetemi tanács szabályzatalkotási hatáskörébe utalja; oly értelemben is, hogy az egyetem egyáltalán "akkreditálja"-e a maga területén ezt a címet. A rendelkezésemre álló szabályzatok[10] mármost "kifejezetté" is teszik a(z összegyetemi) legfőbb testület, a Szenátus hatáskörét a tárgybeli döntésre vonatkozólag. Erre nézve pedig a kari dékán tehet előterjesztést, mégpedig először a Kari Tanács véleményét kikérve [némelyik szabályzat arra is utal, hogy a professzor korábbi szervezeti egysége, sőt egyetemi tanár (egymagában is) kezdeményezheti az eljárást a dékánnál].
Az odaítélés jogcíméről később (a 3. cím alatt) szólva itt abból indulok ki, hogy a szabályzatok az emeri-tusznak csak a jogairól rendelkeznek. Ezeket pedig olyképp fogalmazzák meg vagy példázzák (csak), hogy azok akár egy aktív egyetemi tanáréi is lehetnének (főképp: az oktató és a tudományos munkában, a tudományos, pl. a doktori képzésben való részvételre, az egyetemi helyiségek és eszközök, berendezések használatára, a különböző bizottságokban részvételre való jog). Azaz, hogy egy aktív egyetemi tanár számára a munkavégzésre vonatkozókat éppenséggel nem jogként, hanem természetszerűleg mint kötelességet kell, mégpedig az (ő) alkalmazás(ának) feltételeként megszabni. Másképp ez úgy fejezhető ki, hogy az aktív egyetemi tanár esetében a jogviszony létesítésekori vállalás kérdése", azaz kinevezési "feltétel" az említett oktatási és tudományos stb. munkáknak (mégpedig alapvetően az egyetem által) meghatározott köre, mértéke; addig az emerituszi cím elnyerésének mindez nem feltétele. Mondhatni, ellenkezőleg: a cím elnyerése után egyeztetéses formában dől(het) el az emeritusz részvétele az említett egyetemi alapmunkákban, ha ti. egyáltalán van ilyen szándéka neki. Az egyetem tehát felajánlja emerituszának a nyugállományba vonulása utáni időre a korábbihoz hasonló körű munkavégzés lehetőségét. Így hát a cím odaítélése és a munka vállalása elválik egymástól s így elválasztva (is) vizsgálandók -jogi természetük szerint.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
