2014 tavaszán jelent meg Borbás Beatrix, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatójának monográfiája a bírói hatalom kárfelelőssége tárgykörében.[1] A szerző témaválasztása egy klasszikus polgári jogi témakörnek, a másért való felelősségnek, a magyar magánjog irodalmában napjainkig méltatlanul részletesen fel nem dolgozott szeletével, a bírósági kárfelelősség szabályozásával foglalkozik. A mű jelentőségét bizonyítja, hogy ahhoz Darák Péter, a Kúria elnöke és Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke is előszót intézett. A művet Gellérthegyi István egyetemi docens, ügyvéd lektorálta. A könyv különös értékét képezi az, hogy a szerző nem ragadt le a bírósági kártérítési felelősség polgári jogi dogmatikai elemzésénél, hanem a tételes jogi szabályozás mögötti területre is részletesen kitért. Ez eredményezte azt, hogy alkotmányjogi, eljárásjogi, közösségi jogi elemek bemutatásával, azokba ágyazva, átfogó képet tudott adni a hazai szabályozás jellemzőiről és annak okairól.
A bíró feladata, hogy az eléje vitt jogvitát eldöntse, vagyis a kontradiktórius eljárásban a felek eltérő érdekei közül a tárgyi jog által védett érdekeket juttassa érvényre. A bíró szerepe az igazságszolgáltatásban az, hogy a törvényhozó szócsöve legyen, vagyis eljárása alapján a jogszabályok érvényre jussanak. E körben a jogalkotó szerepe meghatározó jelentőségű, eltérő felhatalmazást adhat a bíró számára az ügy mérlegelése szempontjából. Amennyiben a törvényhozó nagyvonalú, általános szabályokat alkot, úgy a bíróra hárul annak tartalommal történő megtöltése (pl. osztrák ABGB, svájci ZGB stb.). Amennyiben a törvényhozás szinte mindenre kiterjedő részletes szabályokat alkot, úgy a bírói jogértelmezési és mérlegelési jogkör csak szűk terjedelemben érvényesül (pl. porosz ALR, a "matematikusan kazuisztikus" német BGB stb.).
Errare humanum est, azonban a tévedés egy bírósági jogvitában jogsértést eredményezhet, ami valamelyik fél számára érdeksérelemmel járhat. Ha a Senecának és Cicerónak is tulajdonított mondást folytatjuk, sed in errare perseverare diabolicum, azaz a tévedéshez ragaszkodni azonban ördögi dolog,[2] úgy a tévedéssel okozott jogsértést emberi dolog kiküszöbölni. Már a római jogban - bár érdekes módon az obligationes quasi ex delicto körében - a bíró személyes kártérítési felelősségét alapozta meg, ha hanyag vagy szándékos eljárása kárt okozott.[3] Az igazságszolgáltatás intézményesülése, az állam feladatkörébe kerülése folytán a bíró által hivatali jogkörében okozott károkért maga az állam vált felelőssé.
A mű nyolc nagy egységre, részre tagolódik. Az első részben, a bevezető gondolatok körében a szerző témaválasztását, kutatási területét és a könyvben elérni kívánt kutatási eredményeit vezeti fel. Ez utóbbi vonatkozásában elsődlegesen azt a célt tűzi maga elé, hogy a bíróságok speciális, a polgári jogi kártérítés általános szabályaitól eltérő vonásainak közjogi indokait tárja fel. Ezt követően a II. rész az állami kárfelelősség magyarországi kialakulását mutatja be, a korlátozott immunitástól a kárfelelősségi tényállásokig. A szerző részletesen kitér a magyar szabályozás egyes főbb állomásaira, a jelenlegi magyar szabályozás előzményeire, ami folyamatában az állami immunitás lépcsőről lépcsőre történő feloldása irányába mutat. A kártérítési felelősség megállapítása során ezt különösen a fegyelmi hatósági határozat szükségességének megszüntetésében és az általános elévülési idő alkalmazásában jelöli meg.
A monográfia III. részében a jelölt a közhatalmi kárfelelősség és az ítélkezési tevékenységért való felelősség dogmatikai alapjait vizsgálja. A szerző érdeme annak kimutatása, hogy a vétkességi felelősség fokozatosan a felróhatóság irányában kerül átértékelésre, valamint az új Ptk. tervezeteiben az állam felelőssége már direkt módon kerül megjelölésre. Külön kiemelésre érdemes a jogalkotásért való kártérítési felelősség elemzése. A szerző rámutat arra, hogy a magyar bírósági gyakorlat tagadja azt, hogy a jogalkotó és az állampolgárok között polgári jogi jogviszony jönne létre a jogalkotással, amely alapján a jogalkotó felelőssége megállapítható lenne.[4] Érdemes ebben a körben a 20. század elejei magyar magánjogi irodalomra utalni, ahol ez a kérdéskör szintén jelentős teret kapott.[5] A vonatkozó alkotmánybírósági határozatok elemzése során külön értékelést kapunk arról, hogy a normavilágosság követelménye a jogállam alapvető előfeltételének tekintendő. A műben elemzésre kerülnek a személyes és testületi felelősség kérdései, vizsgálva az ezzel összefüggő egyes elméleteket (a culpa in eligendo, a képviseleti, illetve az
- 607/608 -
államigazgatás kifogástalan működésének teóráit). A szerző kiemeli, hogy a bíróság, a bírák felelőssége csak a bírósági jogkörben okozott, kirívóan súlyos gondatlanságra terjed ki, bár a bíráktól mint professzionális jogalkalmazóktól éppen egyfajta fokozott gondossági zsinórmérték volna elvárható.
A mű IV. részében a szerző elemzi az általános felelősségi tanoknak a bírósági jogkörben okozott károk vonatkozásában fennálló speciális jellemzőit. Bemutatja a jogellenesség, a vétkesség és a felróhatóság fogalmi elhatárolási szempontjait, számos eseti bírósági döntés elemzése alapján kimutatva, hogy a bíróság téves határozata nem feltétlenül eredményezi a bírói tevékenység felróhatóságát, ehhez a jelenlegi joggyakorlatban kirívóan súlyos jogsértés fennállása szükséges. Az V. rész a bíróságok károkozásáért való helytállásának rendszerét ismerteti elméleti és gyakorlati megközelítésben. Itt tér ki a szerző a peres úton történő jogérvényesítés esetében felmerülő jogértelmezési nehézségekre (pl. rendelkezésre álló jogorvoslati eszközök kimerítésére, az alperesi legitimáció problematikájára). A szerző a bírósági kárfelelősséggel kapcsolatos perek statisztikáit is vizsgálja, és arra a következtetésre jut, hogy az ilyen tárgyú perek száma fokozatos növekedést mutat, azonban a bíróságok marasztalása csekély mértékűnek tekinthető ehhez képest.
A mű VI. része kitekintést ad a bíróságok által a tisztességes eljárás és az ésszerű pertartamhoz való jog sérelmével okozott károkért való állami felelősségről európai viszonylatban. A szerző számos eseti döntést elemez, rámutat a bíróságok kitanítási kötelezettségének és az ésszerű pertartamnak az ellentmondásosságára, az egyenlő bánásmód követelményét sértő eljárásra. Az európai esetjog mellett itt találunk megállapításokat a magyar gyakorlatban felmerülő jogirodalmi nézetekre is. Szintén számos konkrét jogesetet boncolgatva jut el arra a következtetésre, hogy az ésszerű határidő betartásának a kötelezettsége a közösségi jog általános elvének minősül, azonban a súlyos jogsértés, valamint a közvetlen okozati összefüggés bizonyításának kötelezettsége a gyakorlatban jelentősen megnehezíti a kárfelelősség érvényesítését a közösségi intézményekkel és a tagállamokkal szemben.
A szerző a VII. fejezetben részletes összefoglalását adja munkájának és egyúttal itt tér ki tudományos eredményeire is. A tizennégy pontban kimunkált összegzés eredményeiből kiemelendők a hatályos szabályozással kapcsolatban megfogalmazott kritikák és a de lege ferenda jellegű észrevételek. A bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség nem csak magánjogi, hanem jelentős közjogi vonatkozásokkal is bír. Emellett sajátos jellemzője, hogy az alkalmazotti felelősség helyett a közhatalmi kárfelelősség kerül középpontba.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
