Nótári Tamás "A jognak asztalánál... 1111 jogi regula és szentencia latinul és magyarul" című munkája a Magyar Közlöny- Lap és Könyvkiadó gondozásában az idei évben jelent meg, amely - amint a címe is mutatja - az eredeti latin nyelven és magyarul tartalmaz jogi szentenciákat és regulákat. A munka már csak azért is bőven tekinthető hézagpótlónak - a kifejezés eredeti, és nem mára elkoptatott, sok esetben közhelyszerűen használt jelentésében -, mert hasonló jellegű gyűjtemény az elmúlt hosszú évtizedekben hazánkban nem jelent meg. A szerző a szentenciagyűjtemény műfajában már több, kül- és belföldön megjelent munkát tudhat maga mögött.[1] A kötet szerkezetét tekintve logikusan tagolt: elsőként maguk a szentenciák körülbelül 200 oldalt foglalnak el alfabetikus rendet követve. Ezeket rövidítésjegyzék és tárgymutató követi, mely igen hasznos a regulák és szentenciák közti eligazodásban, illetőleg jogintézmény vagy jogág szerinti célirányos keresésben. A tárgymutatót kilenc rövid tanulmány követi, amelyek néhány fontosabb maxima jogtörténeti, filológiai és dogmatikai hátterét elemzik.
Nótári munkája mind a római jog, mind a jogi latinitás oktatásában tankönyv, illetve tansegédlet funkcióját is betöltheti, különös tekintettel arra, hogy anyagát nem csupán a klasszikus római jog köréből válogatja, hanem bőségesen merít a latin auktorokból, a ius commune korában, a közép- és kora újkori jogtudomány idejében keletkezett, illetve a jogi köztudatba szerző nélkül átment, proverbium-szerű regulákból is. A szerző maga kijelenti, hogy nem törekedett tartalmi egységre, nem tűzhette ki célul, hogy az időnként egymásnak ellentmondó tartalmú regulákat megrostálja, vagy tematikailag koherenssé tegye.
Thomas Carlyle gondolatai[2] mentén haladva ("Bizonyára jól mondják, hogy minden tárgyban kimeríthetetlen jelentés van; minden szem annyit lát benne, amennyi a látóképessége.") felhívjuk a figyelmet a munka aktualitására és hasznosíthatóságára a mai jogász szemszögéből is. Több jogág, jogterület - különösen a polgári jog, társasági jog, büntetőjog, közjog - alapvető jogi tételei találhatóak meg a műben. A gyűjteményben tetten érhető az erkölcsi, etikai értékek jogi normává válása, rögzülése. Felfedezhetőek máig ható és érvényes jogtételek, és olyanok is, amelyek a jogfejlődés sodrában érvényüket vesztették, elavultak, alkalmazhatatlanok lettek. Így e mű jogtörténeti szempontú jogösszehasonlító kutatások és munkák kiinduló pontja és alapja lehet; az ilyen jellegű tevékenységek eredményes elvégzését nagyban megkönnyíti a könyv végén található tárgymutató.
Fontosnak tartjuk e kiadvány elkészültét abból a szempontból is, hogy a jogi kultúra alapjainak a megismerésében és megértésében hasznos forrás lehet laikusok számára is, akiknek jogtudatát - a kötet alapos, többszöri el-, illetve átolvasása után - biztosan alakítani, fejleszteni fogja Nótári műve.
Az összegyűjtött jogi regulák és szentenciák hasznossága nemcsak a jogászi szakember és a laikus összevetésében merülhet fel, hanem a római kori történelmi ismeretanyag jó és alapos kiegészítésének is bizonyulhatnak az adott kor társadalmi és gazdasági viszonyait is tükröző szabályok.
Az alábbiakban még a kötetet lezáró tanulmányokhoz fűzünk néhány megjegyzést. Az első "dogmatika kontra topika" című tanulmányban a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy regulák és szentenciák formájába megfogalmazódó jogi maximák hogyan illeszkednek a jogdogmatika rendszerébe. A topika azért áll szemben a dogmatikával, mert alkalmazott premisszái szinte tetszőlegesen cserélhetők, ezért ugyanazon tényállásból egymásnak teljességgel ellentmondó következtetések vonhatók le. A szerző Viehweg szélsőséges nézeteit vázolja fel először. Viehweg eredetileg a jogtudomány egészén belül tagadta a rendszeres dogmatika lehetőségét, és a topikai gondolkodást mint ennek felváltóját vetette fel alternatívaként, utóbb azonban enyhített a topikai és a rendszergondolkodás kibékíthetetlenségét állító korai tételein.[3] Ezután Esser és Canaris jogi topika területén kifejtett munkásságát mutatja be, melynek lényege, hogy a rendszerezett jogdogmatikai elvek hézagai között lehet helye a topikai gondolkodásnak a jog szerkezetében.[4]
- 547/548 -
A "summum ius summa iniuria" mint jogértelmezési maxima történetét vizsgáló fejezet[5] a második az utótanulmányok sorában. Ebben a szerző elsőként azon irodalmi forrásokat veszi sorra, amelyek a "summum ius summa iniuria" proverbium különféle változatait, kialakulásának állomásait tárják fel. Először Terentius Heautontimorumenos című komédiájában merül fel ez a gondolat, de a proverbium a Cicero[6] által a De Officiisben[7] megfogalmazott formában került be a jogi köztudatba. Ezen maxima a hatályos Ptk. joggal való visszaélés szabályozásában is megtalálható. A következő írás kitekintést tesz a proverbium továbbélésére a humanista Rotterdami Erasmus Adagia című művében. Ezen gondolat több változata és magyarázata is megtalálható Erasmus életművében, amelyekhez antik auctorokat használ fel általában a forrás pontos megjelölésével. Rotterdami Erasmus szerepe pedig azért igen fontos, mert részben az ő közvetítésével vált ez a szállóige a mai jogászok számára is a mindennapi gyakorlat részévé.
Az interpretatio kifejezés eredetét és jelentését vizsgálja néhány szöveghelyen keresztül Az Interpretatio fogalma című tanulmány. Az interpres és az interpretan fogalom előfordulását és szövegkörnyezetét górcső alá véve Plautusnál, illetve az archaikus római irodalom egyéb, csak töredékesen fennmaradt szerzőinél. A soron következő tanulmány a "ius est ars boni et aequi" szentenciát vizsgálva elemzi az aequitas, az igazságosság/méltányosság fogalmak idevágó kérdéseit. Nótári először Celsus kijelentését, mely a iustinianusi Digesta[8] nyitó gondolataként szerepel, elemzi behatóan, miszerint aki a joggal kíván foglalkozni, először tudnia kell, hogy honnan származik a jog kifejezés; a jog ugyanis az igazságosságról (iustitia) kapta a nevét, hiszen a jog a jó és a méltányos művészete. Majd Ulpianus azon gondolatát mutatja be részletesen, hogy a jogászoknak szinte papi hivatásként kell foglalkozásukat űzniük, hiszen az igazságot kell tisztelniük, a jó és a méltányos ismeretét terjeszteni, a jogost a jogtalantól, a megengedettet a tilostól elválasztva.[9]
A "venire contrafactum proprium" az angolszász estoppel jogintézményével mutat rokon vonásokat, azonban a kontinentális jogrendszerekben már nehezebben fellelhető ezen maxima megnyilvánulása. A szerző a maxima lényegét egy Ulpianusnak tulajdonított töredék segítségével mutatja be, amely a következő tényállást taglalja: egy, az apai hatalom alól emancipatióval hivatalosan ugyan el nem bocsátott, ám önálló életvitelt folytató filia familias végrendeletet készített, mintha materfamiliasi státuszban élne - ám hatalom alatt állóként természetesen nem végrendelkezhetett volna érvényesen. A leány haláláról az apa értesülvén megkísérelte leánya hagyatékát megszerezni, ám a kérdésben azon döntés született, miszerint az apa nem kezdeményezhet olyan jogvitát, amelyben ellentétbe kerül saját korábbi magatartásával, nevezetesen, hogy nem tanúk jelenlétében emancipálta leányát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
