Dr. Osztovits Andrásnak a jelen folyóiratban nemrég megjelent bátor, gondolatgazdag írása - "A nem létező acte clair-tm az Európai Közösségek Bíróságának gyakorlatában"1 - a közösségi jog tagállami bíróságok általi értelmezése, illetve alkalmazása, ezzel összefüggésben az Európai Bírósághoz előzetes döntéshozatal iránti előterjesztés több fontos kérdésére hívta fel a figyelmet.
Első megközelítésben arról van szó, hogy az Európai Bíróság a CILFIT-ítéléiben kimondta, hogy a végső fokon határozatot hozó tagállami bíróság2 akkor is mentesül az Európai Közösséget létrehozó szerződés 234. (korábbi számozás szerint: 177.) cikk (3) bekezdése értelmében3 őt egyébként terhelő értelmezési előzetes döntés iránti előterjesztés kötelezettsége alól, amikor "...a közösségi jog helyes alkalmazása annyira nyilvánvaló lehet, hogy nem hagy teret semmilyen észszerű kétségnek abban a tekintetben, hogy a felhívott kérdést milyen módon kell megoldani..."4 Ezt a kitételt számos szerző az úgynevezett acte clair-tannal ("egyértelmű rendelkezés, nem szorul értelmezésre, így nem kell más szerv segítségére sem hagyatkozni"5) azonosítja, akként tárgyalja.6
A fent hivatkozott írás szerzőjének határozott álláspontja, miszerint "téves alapfeltevés, hogy az EKB (Európai Közösségek Bírósága) a CILFIT-ítéletben az Európai Bíróság lényegében az ,acte clair'-tant vette át, s emelte ezáltal közösségi jogi alapelvi szintre", valamint, hogy "mindez elsősorban az angol nyelvű szerzők munkái révén került be az európai tudományos vérkeringésbe"7, vitára ingerlő. Bár a jelen írás egyik szándéka éppen ez, talán megbocsátható, ha gondolatmenetét mégsem egyedül ez hatja át.
A tagállami bíróságok a közösségi jog rendes bíróságai, azt a megfelelő esetben alkalmazniuk kell. A közösségi jog érvényesülésére két veszély leselkedik a tagállami bíróságok gyakorlatában. Az egyik, hogy nem alkalmazzák a közösségi jogot, és az előttük fekvő ügyet más jog, mindenekelőtt a hazai jog alapján oldják meg. A másik, hogy hibás értelmezéseikkel (ideértve most az egymástól eltérő jogértelmezésen alapuló gyakorlatot) akadályozzák a tényleges jog érvényesülését.
A Szerződés 234. cikkében foglalt előterjesztési kötelezettség - amennyiben érvényesül - megakadályozhatja, hogy a két veszély valósággá váljon, hiszen, ha akár a közösségi jog alkalmazása, akár autentikus értelmezése kérdéses, a tagállami bíró eligazítást kap az Európai Bíróságtól. Azzal, hogy a végső fokon határozatot hozó bíróságokat terheli ez a kötelezettség, a többi bíróság esetében csak lehetőségről, jogról van szó, a Szerződés azt kívánja biztosítani, hogy a tagállami jogalkalmazásra, annak egységére határozataival legnagyobb hatással lévő bíróságokon - s nyomukban a többi bíróságon - ne alakulhasson ki nem megfelelő joggyakorlat.8
Amint azonban Federico Mancini (az Európai Bíróság akkor volt bírája) és David Keeling - talán kissé sommásan - mondják, "az EGK-Szerződés 177. cikke szerinti eljárás szembetűnő sajátossága, hogy teljesen a nemzeti bíróságok jóindulatára van bízva."9 A második bekezdés eleve csak lehetőségről, jogról beszél, míg a harmadik bekezdésben foglalt kötelezettségnek sem a nemzetközi, sem a közösségi, sem a tagállami jogokban nincs hatékony szankciója.10
A végső fokon eljáró tagállami bíróságok attitűdje két szélsőség között mozoghat.
Az egyik, hogy a 234. cikk (3) bekezdés szerinti kötelezettséget szó szerint véve, valamennyi előttük fekvő ügyben felmerülő közösségi jogi értelmezési kérdést felterjesztenek, tekintet nélkül arra, hogy azonos, vagy hasonló kérdésre a Bíróság adott-e már ítéletben választ, tekintet nélkül arra, hogy maguk is teljes bizonyossággal tudni vélik a helyes értelmezést. Ekkor úgynevezett automatikus felterjesztési kötelezettség érvényesül.
A másik szélsőség, amikor a tagállami bíróság - esetleg jelentős jogértelmezési-jogalkalmazási, netán, "jog-találási" tapasztalatában bízva, esetleg innét adódó presztízsét is védve - a közösségi jog mégoly nehéz értelmezési kérdéseit is maga oldja meg, s nem fordul az Európai Bírósághoz. Itt a kötelezettség negligálásról van szó.
Az Európai Bíróság a fentieket mondhatni tükröző, furcsa, ambivalens helyzetben van. Egyrészt - lévén a közösségi jog egységének és kikényszerítésének végső letéteményese - abban érdekelt, hogy a tagállami bíróságok megkeressék, és módja legyen megnyilvánulni a helyes értelmezésről. Kikényszeríteni ezt azonban a dolog természetéből adódóan nem tudja. (Itt tehát a tagállami bíróságok automatikus előterjesztési kötelezettsége szolgál kielégítő megoldásként.) Másrészt nem igazán érdeke, hogy "apró-cseprő", az egységes érvényesülés szempontjából különösebb jelentőséggel nem bíró kérdésekre kelljen szűkös erőforrásait pazarolni, illetve, hogy ugyanolyan, vagy hasonló kérdéssel többször is foglalkozni kényszerüljön. (Itt ellenben az volna kívánatos, ha a tagállami bíróságok egyes esetekben mégiscsak maguk oldanák meg a felmerülő kérdést.)
Az acte clair-tan alkalmazása a közösségi joggal összefüggésben mind a tagállami bíróságok, mind az Európai Bíróság előtt felmerülhet. Erről van szó, amikor a tagállami bíróság az előtte fekvő ügy kapcsán, annak eldöntéséhez szükséges közösségi jogkérdéssel - értelmezési problémával - kerül szembe, s bár megtehetné, mégsem tesz előterjesztést az Európai Bírósághoz, arra alapozva, hogy számára a rendelkezés egyértelmű, nincs szükség értelmezésre. Ha ezzel a megoldással a tagállami bíróságok meggondolatlanul, esetleg visszaélés-szerűen élnek, nyilvánvalóan a fentebb leírt veszélyeket idézik fel. Különösen igaz ez a végső fokon határozatot hozó bíróságok - sok esetben egyben úgynevezett felsőbíróságok - esetére.
Az Európai Bíróság is találhatja úgy, hogy az eléje tárt értelmezési kérdés valójában világos, egyértelmű, tehát nincs szükség értelmezésre. A 2000. május 16-i eredményeként az Eljárási szabályzat 104. cikk (3) bekezdés szerinti egyszerűsített eljárás során a Bíróság:
"Amennyiben a Bírósághoz előterjesztett, előzetes határozat meghozatalára irányuló kérdés olyan kérdéssel azonos, amellyel kapcsolatban a Bíróság már határozatot hozott, amennyiben a kérdésre a válasz a joggyakorlatból egyértelműen levezethető, vagy a válasszal kapcsolatban ésszerű kétségek nem merülhetnek fel, a Bíróság az előterjesztő bíróság tájékoztatását követően, az EK-Szerződés 20. cikkében, az Euratom szerződés 21. cikkében és e szabályzat 103. cikk (3) bekezdésben említett személyek által tett észrevételek és a főtanácsnok meghallgatását követően, indokolt végzésben hoz határozatot, amelyben szükség szerint hivatkozik korábbi ítéletre vagy a vonatkozó joggyakorlatra."
Bár a bekezdés szövege és a CILFIT-ítélet megfogalmazása közötti közeli rokonság szembeötlő, s akár a Bíróság "saját acte clair-tanaként" is tekinthető lenne, az alábbiakban csak a tagállami felsőbíróságok értelmezési előterjesztési kötelezettsége szempontjából vizsgálódunk.11
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
