A bűnös vagyon elvonásának hatályos szabályozását, a vagyonelkobzást több száz évvel ezelőtti törvényi szabályozás előzi meg. A cikk a vagyonelkobzással, a kamatfizetési kötelezettség kapcsán a jogorvoslathoz való jog kérdéskörével, az óvadék, a vagyonelkobzás alkotmányos vizsgálatával, valamint a Be. CVI. fejezetének anomáliáival foglalkozik, amelynek eredményeként de lege ferenda javaslatot is megfogalmaz.
A vagyonelkobzás és a bűnös vagyon elvonásának története hosszú évszázadokra nyúlik vissza különböző bűncselekményekhez kapcsolódva. A lopással kapcsolatban már Szent László törvényei között szerepel, hogy "a tolvajt, ha csak templomba nem jutand, akaszszák fel és minden vagyona veszszen utána."[2] Mindazonáltal a vagyonelkobzás tipikus esete a hűtlenség bűncselekménye volt a középkori magyar jogban (lat. nota infidelitatis), amely fej- és jószágvesztéssel járt. Eredetét tekintve a hűbéri jogból vették át királyaink. Az Anjouk alatt bővült a fogalma, amikor nemcsak a király személye és az ország ellen elkövetett, hanem más bűncselekményi tényállásokat is ide soroltak. Zsigmond (1387-1437), majd a Jagellók alatt ez a folyamat megerősödött, bizonyára a királyi hatalom gyarapítása céljából, amint az Franciaországban is a "királyi bűnesetek" és Angliában a "felony" eseteinek a szaporításával történt.[3]
Werbőczy Hármaskönyve[4] a hűtlenségnek már 18 esetét sorolja föl. Ezek közé tartozott a felségsértés, amely bűncselekményt az követte el, aki a királyt személyében megtámadta, életére, tartózkodási helyére erővel tört. A hűtlenség kimondása esetén az elítélt jószágai visszaválthatatlanul a koronára szálltak. A jószágvesztés a bűnös egész vagyonára, ingatlanokra és ingókra, adományos és vásárolt birtokaira egyaránt vonatkozott. Ugyanakkor nem vesztették el vagyonrészüket a bűntettessel közösen birtokló gyermekei vagy más rokonai. A vagyonból a nők részét, a feleségnek az ún. hitbért és a leányoknak az ún. leánynegyedet az öröklő kincstár részéről ki kellett fizetni.
A hatalmaskodás (kvázi önbíráskodás) tényállása a régi magyar jogban erőszakos cselekmény volt más tulajdona vagy személye ellen (lat. actus potentiae). A XIV. században alakult ki a hatalmaskodás elleni jogvédelem annak érdekében, hogy az önkényeskedést és ököljogot megfékezzék. Az 1435. évi II. törvénycikk[5] differenciáltabb megközelítést alkalmazott és különbséget tett a kisebb és nagyobb hatalmaskodás között, az 1486. évi XV. törvénycikk meghatározta a nagyobb hatalmaskodás öt esetét, amely egészen
- 573/574 -
1848-ig fennmaradt. Ezek közé tartozott a nemes házának megrohanása, birtokainak elfoglalása, a nemes ember letartóztatása, a nemes ember megsebesítése, megverése és a legsúlyosabb bűncselekmény a nemes ember megölése is. Az ilyen bűncselekmények elkövetőit szintén fő- vagy jószágvesztéssel büntették, de ez vagylagos ítélet volt. Azt jelentette, hogy az ítéletnek csak az egyik vagy a másik részét hajtották végre. Amennyiben a fővesztés megtörtént, a jószágvesztést már nem hajtották végre. Főbenjáró ítélet esetében ugyanis egyezkedésnek volt helye a felperes és az elítélt között. Ezért az ítélet kimondása után a bíróság az elítéltet három napig fogságban tartotta, hogy ez idő alatt a felek "egyességet" köthessenek. Ha ez nem jött létre, a bíró átadta az elítéltet az ellenfelének a halálos ítélet végrehajtása céljából. Mindamellett ebben az esetben a pernyertes semmiféle vagyoni jóvátételt nem kapott. Ezért neki is érdekében állt, hogy megállapodjon az elítélttel. Ha nem jött létre megegyezés és a fejvesztést sem hajtotta végre a pernyertes, a jószágvesztés bekövetkezett ugyan, de az elítélt jószágai nem a koronára szálltak, hanem a vérdíj és a jószágok 1/3-a a felperest, 2/3-a a bírót illette. Az így elvesztett jószágokat az elítélt fiai és osztályosai visszaválthatták közbecsű értékben.
Hihetetlennek tűnik, de a vagyonelkobzás alkalmazásának gyakoriságát a büntetőjogon túli társadalmi-gazdasági élet is alapvetően befolyásolta. A tizenöt éves háború (1591-1606) alatt a Habsburgok kincstára szinte teljesen kiürült. A kivetett adókat azonban már nem lehetett tovább emelni, ezért az Udvar a hiányzó jövedelmet az ún. hűtlenségi perek sorozatával próbálta pótolni, és a magyar főnemesek birtokait igyekezett megszerezni. Gyakorta hamis vádakkal az udvar pereket indított ellenük, amelyek fej- és jószágvesztéssel végződtek. Vagyonuk teljes egészében a kincstáré lett. Ismeretes, hogy perbe fogták Bocskai Istvánt is, aki azonban fegyverrel állt ellen.[6]
A Csemegi-kódex, az 1878. évi V. törvény még nem szabályozta a bűncselekményből eredő vagyon elvonását. Az ekkor uralkodó jogfelfogás szerint ugyanis a vagyonelkobzás nem szolgálta kellőképpen az individualizáció elvét, ezen túlmenően a magántulajdon sérthetetlenségének elvével is ellentétesnek tartották. A magyar jogban elsőként a századfordulót követően, 1915-ben jelent meg a vagyonelkobzásnak megfelelő jogintézmény. Ennek alapján a hűtlenség, illetőleg a felségsértés elkövetőjének belföldi vagyona a bűnösség megállapítása esetén az államra szállt, ámde ezt az államnak külön perrel kellett érvényesíteni.[7]
Az 1930. évi III. törvényben a vagyoni elégtétel intézményét vezették be, amely lényegében már a vagyonelkobzásnak felelt meg. E törvény 70. §-a szerint a meghatározott bűncselekmények elkövetése esetén "[a] bíróság ítéletében az államkincstár javára belátása szerint és az elítélt vagyoni viszonyaihoz mért, az elítélt egész vagyonának elkobzásáig terjedhető vagyoni elégtételt állapíthat meg. A vagyoni elégtétel szabadságvesztés-büntetésre át nem változtatható, egyébként azonban a pénzbüntetéssel esik egy tekintet alá." A törvény a hűtlenség elkövetése esetén kötelezővé tette az elkövetésért kapott ajándék, illetőleg jutalom elkobzását is.[8]
A honvédelemről szóló 1939. évi II. törvény szintén ismerte a vagyoni elégtétel fogalmát,[9] és kimondta továbbá, hogy a törvényben meghatározott bűntettek, illetve vétségek elkövetése esetén az elkövetésért kapott ajándékot, illetőleg jutalmat el kell kobozni, abban az esetben pedig, ha az elkobzás nem foganatosítható, az elítéltet kötelezni kell a kapott értéknek vagy juttatott vagyoni előnynek megfelelő összeg államkincstár javára történő megfizetésére.[10]
A 81/1945. (II. 5.) Me. számú rendelet a háborús és a népellenes bűncselekmények elkövetőivel szemben tette kötelezővé a vagyonelkobzást,[11] ami azt jelentette, hogyha a terheltet távollétében halálra ítélték, akkor ez ellen az ítélet ellen a meghozatalakor fellebbezés bejelentésének nem volt helye és az ítélet pénzbüntetést, illetőleg vagyonelkobzást megállapító részében végrehajthatóvá vált.
A Btá., az 1950. évi II. törvény[12] még nem tette lehetővé általános jelleggel a bűncselekmény elkövetéséből származó dolgok elkobzását, ehelyett csupán az elkövető által a tulajdonostól vagy annak hozzájárulásával mástól az elkövetésért kapott dolgok elkobzására biztosított törvényes lehetőséget. Ugyanakkor általános jelleggel rendelkezett az elkövetés díjának az elkobzásáról.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
