A bűnös vagyon elvonásának hatályos szabályozását, a vagyonelkobzást több száz évvel ezelőtti törvényi szabályozás előzi meg. A cikk a vagyonelkobzással, a kamatfizetési kötelezettség kapcsán a jogorvoslathoz való jog kérdéskörével, az óvadék, a vagyonelkobzás alkotmányos vizsgálatával, valamint a Be. CVI. fejezetének anomáliáival foglalkozik, amelynek eredményeként de lege ferenda javaslatot is megfogalmaz.
A vagyonelkobzás és a bűnös vagyon elvonásának története hosszú évszázadokra nyúlik vissza különböző bűncselekményekhez kapcsolódva. A lopással kapcsolatban már Szent László törvényei között szerepel, hogy "a tolvajt, ha csak templomba nem jutand, akaszszák fel és minden vagyona veszszen utána."[2] Mindazonáltal a vagyonelkobzás tipikus esete a hűtlenség bűncselekménye volt a középkori magyar jogban (lat. nota infidelitatis), amely fej- és jószágvesztéssel járt. Eredetét tekintve a hűbéri jogból vették át királyaink. Az Anjouk alatt bővült a fogalma, amikor nemcsak a király személye és az ország ellen elkövetett, hanem más bűncselekményi tényállásokat is ide soroltak. Zsigmond (1387-1437), majd a Jagellók alatt ez a folyamat megerősödött, bizonyára a királyi hatalom gyarapítása céljából, amint az Franciaországban is a "királyi bűnesetek" és Angliában a "felony" eseteinek a szaporításával történt.[3]
Werbőczy Hármaskönyve[4] a hűtlenségnek már 18 esetét sorolja föl. Ezek közé tartozott a felségsértés, amely bűncselekményt az követte el, aki a királyt személyében megtámadta, életére, tartózkodási helyére erővel tört. A hűtlenség kimondása esetén az elítélt jószágai visszaválthatatlanul a koronára szálltak. A jószágvesztés a bűnös egész vagyonára, ingatlanokra és ingókra, adományos és vásárolt birtokaira egyaránt vonatkozott. Ugyanakkor nem vesztették el vagyonrészüket a bűntettessel közösen birtokló gyermekei vagy más rokonai. A vagyonból a nők részét, a feleségnek az ún. hitbért és a leányoknak az ún. leánynegyedet az öröklő kincstár részéről ki kellett fizetni.
A hatalmaskodás (kvázi önbíráskodás) tényállása a régi magyar jogban erőszakos cselekmény volt más tulajdona vagy személye ellen (lat. actus potentiae). A XIV. században alakult ki a hatalmaskodás elleni jogvédelem annak érdekében, hogy az önkényeskedést és ököljogot megfékezzék. Az 1435. évi II. törvénycikk[5] differenciáltabb megközelítést alkalmazott és különbséget tett a kisebb és nagyobb hatalmaskodás között, az 1486. évi XV. törvénycikk meghatározta a nagyobb hatalmaskodás öt esetét, amely egészen
- 573/574 -
1848-ig fennmaradt. Ezek közé tartozott a nemes házának megrohanása, birtokainak elfoglalása, a nemes ember letartóztatása, a nemes ember megsebesítése, megverése és a legsúlyosabb bűncselekmény a nemes ember megölése is. Az ilyen bűncselekmények elkövetőit szintén fő- vagy jószágvesztéssel büntették, de ez vagylagos ítélet volt. Azt jelentette, hogy az ítéletnek csak az egyik vagy a másik részét hajtották végre. Amennyiben a fővesztés megtörtént, a jószágvesztést már nem hajtották végre. Főbenjáró ítélet esetében ugyanis egyezkedésnek volt helye a felperes és az elítélt között. Ezért az ítélet kimondása után a bíróság az elítéltet három napig fogságban tartotta, hogy ez idő alatt a felek "egyességet" köthessenek. Ha ez nem jött létre, a bíró átadta az elítéltet az ellenfelének a halálos ítélet végrehajtása céljából. Mindamellett ebben az esetben a pernyertes semmiféle vagyoni jóvátételt nem kapott. Ezért neki is érdekében állt, hogy megállapodjon az elítélttel. Ha nem jött létre megegyezés és a fejvesztést sem hajtotta végre a pernyertes, a jószágvesztés bekövetkezett ugyan, de az elítélt jószágai nem a koronára szálltak, hanem a vérdíj és a jószágok 1/3-a a felperest, 2/3-a a bírót illette. Az így elvesztett jószágokat az elítélt fiai és osztályosai visszaválthatták közbecsű értékben.
Hihetetlennek tűnik, de a vagyonelkobzás alkalmazásának gyakoriságát a büntetőjogon túli társadalmi-gazdasági élet is alapvetően befolyásolta. A tizenöt éves háború (1591-1606) alatt a Habsburgok kincstára szinte teljesen kiürült. A kivetett adókat azonban már nem lehetett tovább emelni, ezért az Udvar a hiányzó jövedelmet az ún. hűtlenségi perek sorozatával próbálta pótolni, és a magyar főnemesek birtokait igyekezett megszerezni. Gyakorta hamis vádakkal az udvar pereket indított ellenük, amelyek fej- és jószágvesztéssel végződtek. Vagyonuk teljes egészében a kincstáré lett. Ismeretes, hogy perbe fogták Bocskai Istvánt is, aki azonban fegyverrel állt ellen.[6]
A Csemegi-kódex, az 1878. évi V. törvény még nem szabályozta a bűncselekményből eredő vagyon elvonását. Az ekkor uralkodó jogfelfogás szerint ugyanis a vagyonelkobzás nem szolgálta kellőképpen az individualizáció elvét, ezen túlmenően a magántulajdon sérthetetlenségének elvével is ellentétesnek tartották. A magyar jogban elsőként a századfordulót követően, 1915-ben jelent meg a vagyonelkobzásnak megfelelő jogintézmény. Ennek alapján a hűtlenség, illetőleg a felségsértés elkövetőjének belföldi vagyona a bűnösség megállapítása esetén az államra szállt, ámde ezt az államnak külön perrel kellett érvényesíteni.[7]
Az 1930. évi III. törvényben a vagyoni elégtétel intézményét vezették be, amely lényegében már a vagyonelkobzásnak felelt meg. E törvény 70. §-a szerint a meghatározott bűncselekmények elkövetése esetén "[a] bíróság ítéletében az államkincstár javára belátása szerint és az elítélt vagyoni viszonyaihoz mért, az elítélt egész vagyonának elkobzásáig terjedhető vagyoni elégtételt állapíthat meg. A vagyoni elégtétel szabadságvesztés-büntetésre át nem változtatható, egyébként azonban a pénzbüntetéssel esik egy tekintet alá." A törvény a hűtlenség elkövetése esetén kötelezővé tette az elkövetésért kapott ajándék, illetőleg jutalom elkobzását is.[8]
A honvédelemről szóló 1939. évi II. törvény szintén ismerte a vagyoni elégtétel fogalmát,[9] és kimondta továbbá, hogy a törvényben meghatározott bűntettek, illetve vétségek elkövetése esetén az elkövetésért kapott ajándékot, illetőleg jutalmat el kell kobozni, abban az esetben pedig, ha az elkobzás nem foganatosítható, az elítéltet kötelezni kell a kapott értéknek vagy juttatott vagyoni előnynek megfelelő összeg államkincstár javára történő megfizetésére.[10]
A 81/1945. (II. 5.) Me. számú rendelet a háborús és a népellenes bűncselekmények elkövetőivel szemben tette kötelezővé a vagyonelkobzást,[11] ami azt jelentette, hogyha a terheltet távollétében halálra ítélték, akkor ez ellen az ítélet ellen a meghozatalakor fellebbezés bejelentésének nem volt helye és az ítélet pénzbüntetést, illetőleg vagyonelkobzást megállapító részében végrehajthatóvá vált.
A Btá., az 1950. évi II. törvény[12] még nem tette lehetővé általános jelleggel a bűncselekmény elkövetéséből származó dolgok elkobzását, ehelyett csupán az elkövető által a tulajdonostól vagy annak hozzájárulásával mástól az elkövetésért kapott dolgok elkobzására biztosított törvényes lehetőséget. Ugyanakkor általános jelleggel rendelkezett az elkövetés díjának az elkobzásáról.
Az 1961. évi V. törvény[13] a vagyonelkobzás kötelező
- 574/575 -
alkalmazását írta elő halálbüntetés kiszabása, illetve az 5 évet meghaladó szabadságvesztés-büntetés kiszabása esetén. Ezenfelül lehetővé tette alkalmazását a Btk. Különös Részében kifejezetten meghatározott esetekben is, például az állam elleni bűncselekmények, tiltott határátlépés elkövetése esetén.
Az 1978. évi IV. törvény mellékbüntetésként szabályozta a vagyonelkobzást, amely a legsúlyosabb vagyoni büntetés volt, minthogy nemcsak az elkövetőt, hanem a hozzátartozóit is súlyos mértékben érintette. Alkalmazásának általános feltétele az volt, hogy az elkövetőnek megfelelő vagyona legyen. A vagyonelkobzás alkalmazása kötelező volt halálbüntetés és 3 évi szabadságvesztésnél súlyosabb szabadságvesztés kiszabása mellett; lehetséges volt a kiszabása végrehajtandó szabadságvesztés mellett is. Utóbbi esetben a bíróságnak mérlegelnie kellett, hogy a büntetés célja érdekében erre szükség van-e. Fiatalkorúval szemben vagyonelkobzás nem volt alkalmazható. A vagyonelkobzást főbüntetés mellett, más mellékbüntetésekkel együttesen is lehetett alkalmazni.[14]
A vagyonelkobzás jogintézménye tekintetében az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) sem bírói kezdeményezést, sem alkotmányjogi panaszt nem vizsgált. Igaz ez a megállapítás "Az eljárás vagyon vagy dolog elvonása, adat hozzáférhetetlenné tétele érdekében" elnevezésű jogintézményre, vagyis a Be. CVI. fejezetében foglalt normákra is. Ezért végigvizsgáltam a hatályos törvényi rendelkezéseket is, és azokat az ügyeket, amelyek érintik a vagyonelkobzás, lefoglalás kérdéskörét, illetve a Be. CVI. fejezet alkotmányos kérdéseit. Az AB gyakorlatában, adatbázisában a "vagyonelkobzás" kifejezés 43 döntés szövegében szerepel, ebből 28 eset az Alaptörvény hatálybalépése utáni időszakra esik. Ezekben az ügyekben érdemi alkotmányossági vizsgálat nem folyt a vagyonelkobzás vizsgálata tekintetében. Voltak olyan, az AB által elbírált ügyek, így a 3055/2019. (III. 25.) AB határozat, amelyben a vagyonelkobzást a jogorvoslathoz való joggal összefüggésben vizsgálta a testület.
A "lefoglalás" kifejezés az Alkotmánybíróság 51 döntésének a szövegében szerepel, és ebből 13 ügy az Alaptörvény hatálybalépése utáni időszakra esik. Ezen ügyek között vannak olyanok, amelyek érdemi határozatok, de nem tartalmaznak a lefoglalás jogintézményével összefüggő érdemi vizsgálatot. Példaként említeném a 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatot az orvhalászatról, amely a ne bis in idem fogalomrendszerét is vizsgálja.
A bűnös vagyon elvonásával kapcsolatos normák az Alaptörvény jogállamiságról szóló cikkéhez, ezen belül a normavilágossághoz és egyes alapjogokhoz kapcsolódnak, mint pl. a tulajdonhoz, a tisztességes eljáráshoz és részjogosítványai közül a jogorvoslathoz való joghoz.
Amennyiben az Alkotmánybírósághoz fordulnak az indítványozók, a lefoglalás vagy a vagyonelkobzás alaptörvény-ellenességét sérelmezve, akkor egyben biztosan sérelmezik - érthető módon - a tulajdonjog megsértését, vagyis az Alaptörvény XIII. cikkét. Ezért nem mellőzhető, hogy néhány szót ne ejtsek a tulajdonjog alkotmányos tartalmáról, illetve az alkotmányos tartalom alakulásáról.
Az Alkotmánybíróság kezdetben nem választotta el egymástól a tulajdon polgári jogi és alkotmányjogi fogalmát, hanem a tulajdonjogot - polgári jogi tartalmának megfelelően - tekintette az alkotmányos jognak. Ebből következően a tulajdonjog korlátozása körében az egyes részjogosítványok korlátozását vizsgálta. Ennek megfelelően a 7/1991. (II. 28.) AB határozatban rámutatott: "[a] rendelkezési jog a tulajdonjoghoz tartozó részjogosítvány, a tulajdonjog feletti döntés szabadságát jelenti. A rendelkezési jog korlátozása azonban csak akkor jár magának a tulajdonjognak, mint alkotmányos jognak a korlátozásával, így csak akkor alkotmányellenes, ha az elkerülhetetlen, tehát kényszerítő ok nélkül történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan" (ABH 1991, 22, 26.).
Az Alkotmánybíróság elsőként a 17/1992. (III. 30.) AB határozatában foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a tulajdonjog alkotmányos fogalma felöleli a polgári jogi értelemben vett tulajdonjog mellett az egyéb vagyoni jogokat is. Ebben a határozatban kifejezetten a dologi hatályú jogosultságokat vizsgálta, és elvi éllel rámutatott, hogy "az Alkotmány 13. §-ának (1) bekezdése nemcsak a tulajdonjog, hanem az azzal összefüggő minden vagyoni jog biztosítására vonatkozik. [...] A jogösszehasonlítás is azt mutatja, hogy több külföldi alkotmánybíróság gyakorlata a vagyoni jogosultságokat az alkotmányos tulajdonvédelem körébe vonja. Az Alkotmánybíróság ezzel is összhangban az Alkotmány tulajdonvédelemmel kapcsolatos rendelkezéseit olyan alapjognak tekinti, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok az egyéb dologi jellegű vagyoni jogok védelmére is alkalmazhatnak."
Az Alkotmánybíróság a tulajdonhoz való jog alkotmányos tartalmának elvi alapjait a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatban fektette le. Az Alkotmánybíróság ebben a következőkre mutatott rá: "[a]z alkotmányos tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat. A szükséges és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője. A tulajdonjog részjogosítványai - amelyek még a polgári jog szerint sem mindig a tulaj-
- 575/576 -
donost, s egyes esetekben törvénynél fogva nem őt illetik - nem azonosíthatók a tulajdonhoz való jog alkotmányi védelmet élvező lényeges tartalmával." Az Alkotmánybíróság ezért hangsúlyozta, hogy "[a]z Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával" (ABH 1993, 373, 379.).
Az Alkotmánybíróság a hivatkozott határozatában kifejtette a tulajdonjog alkotmányos tartalmának a lényegét. Eszerint "[a]z Alkotmány a tulajdonjogot, mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben. Az alkotmányos védelemnek úgy kell követnie a tulajdon társadalmi szerepének változását, hogy közben ugyanezt a védelmi feladatot elláthassa. Amikor tehát az egyéni autonómia védelméről van szó, az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori ilyen szerepét átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú jogosítványokra is (például társadalombiztosítási igényekre). A másik oldalról viszont, a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik" (ABH 1993, 373, 379.). Az Alkotmánybíróság gyakorlatában ezáltal a tulajdonjog funkcionális alapú megközelítése vált meghatározóvá, vagyis "a tulajdonvédelem [...] mindazokra a vagyoni jogosultságokra [vonatkozik], amelyek funkcionálisan képesek helyettesíteni a tulajdon személyes autonómiát biztosító feladatát".[15] Az Alkotmánybíróság a tulajdonnak az előbbiek szerinti elvi alapon nyugvó alkotmányos tartalmának kibontásával kapcsolatban később meghozott határozataiban azt hangsúlyozta, hogy a tulajdonhoz való jog "a saját vagyonnal vagy értékteremtő munkával" áll összefüggésben [43/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 188, 195.]. Ebből következően az Alkotmánybíróság e megközelítésen alapuló gyakorlatában a tulajdon alkotmányos védelmének a szűkítése figyelhető meg, mert a tulajdon védelmét mégsem ismerte el minden olyan vagyoni jogosultságra, amely funkcionálisan képes helyettesíteni a tulajdon személyes autonómiát biztosító feladatát. A tulajdonhoz való jog az egyéni cselekvési autonómiát kizárólag a saját vagyonnal és az értékteremtő munkával összefüggésben védi.
Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatálybalépését követően fenntartotta azt a gyakorlatát, amely szerint a tulajdon alkotmányos védelme kiterjed azokra a vagyoni értékű jogokra is, amelyek funkciójukat illetően "tulajdonszerűek".
Az Alkotmánybíróság az óvadék kérdésében állást foglalt, és nem ismerte el a tulajdonhoz való jog "sérelmét" az óvadékkal összefüggésben. Az óvadék ugyanis "szerződést biztosító mellékkötelezettség, amelynek az a célja, hogy egyrészt a kötelezett teljesítőkészségét fokozza, másrészt segítse az igényérvényesítést: a szerződés nem vagy nem kellő teljesítése esetén biztosítsa a jogosult követelésének megtérülését. Az óvadék a jogosult számára dologi fedezetet (sőt: közvetlen kielégítési jogot) jelent - tehát dologi hitelbiztosítékról van szó -, ugyanakkor legfontosabb jellemzője az, hogy egy alapkötelemhez [...] kapcsolódó, járulékos jellegű kötelemről van szó." Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy "[a]z óvadék tehát dologi jellege ellenére szerződési biztosíték, amely nem hoz létre tulajdonosi pozíciót, és nem minősül olyan, funkciója szerint »tulajdonszerű« vagyoni értékű jognak, amelyre az alkotmányos tulajdonvédelem kiterjedne" (3051/2016. (III. 22.) AB határozat, Indokolás [24]-[25]).
Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XIII. cikkével összefüggésben jellemzően azt hangsúlyozza, hogy "[a] tulajdonjog alkotmányos védelmének a polgári jogi tulajdonon kívüli, egyéb vagyoni értékű jogokra való kiterjesztése mögött a tulajdonnak az egyén autonómiavédő funkciója áll" (3209/2015. (XI. 10.) AB határozat, Indokolás [66]). A tulajdon alkotmányos védelme tehát tulajdonképpen bizonyos vagyoni jogi pozíciók (státuszok) alapjogi védelme (3051/2016. (III. 22.) AB határozat, Indokolás [23]).
Az AB a 3383/2023. (VII. 27.) AB végzésében - egy évvel ezelőtt - a Kúria 1/2022. BPJE határozatát vizsgálta alkotmányjogi panasz eljárásban. A konkrét eset atipikus, ritkán előforduló kérdésről van szó, nevezetesen arról, hogy milyen eljárás követendő a kamat fizetése tekintetében abban az esetben, ha a büntetőeljárásban a terhelttől lefoglalt pénzt (számlapénzt) több év elteltével a büntető bíróság - határozatában - "visszaadja" a zár alá vétel megszüntetését követően a terheltnek.
Az indítványozók a Kúria 1/2022. BPJE határozata alaptörvény-ellenességének a megállapítását és megsemmisítését kérték. Kérték továbbá, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv. 28. § (2) bekezdésében foglalt hatáskörében eljárva, vizsgálja felül az elsőfokú bíróság eljárásának az alkotmányosságát is. Az alkotmányjogi panaszt megelőző bírósági eljárásban az indítványozók felperesként vettek részt, az azt megelőző büntetőeljárásban pedig terheltként, és tényként azt állapították meg az eljáró bíróságok, hogy a nyomozó hatóság jogelődjének lakásán házkutatást foganatosítottak és ennek során biztosítási intézkedésként 44 990 000 forint készpénzt is lefoglaltak. A nyomozás során a nyomozási bíró (bíróság) végzésével elrendelte a pénzösszeg zár alá vételét, azonban az első- és a másodfokú bíróság a lefolytatott többvádlottas, bonyolult megítélésű, szövevényes büntetőeljárás eredményeként hozott ítéletével a fenti pénzösszeg zár alá véte-
- 576/577 -
lét feloldotta, és azt az indítványozók részére kiadni rendelte.
Az indítványozók jogi képviselője az elsőfokú eljárásban kérte a vonatkozó jogszabályi hivatkozás - a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezelésének, nyilvántartásának, előzetes értékesítésének és megsemmisítésének szabályairól, valamint az elkobzás végrehajtásáról szóló 11/2003. (V. 8.) IM-BM-PM együttes rendelet (a továbbiakban: Rendelet) 89. § (1) és (2) bekezdése alapján a zár alá vett pénzösszeg után kamat megfizetését. Az elsőfokú bíróság a kamatkövetelés iránti igényt elutasította arra hivatkozással, hogy annak érvényesítésére kizárólag polgári peres eljárásban van lehetőség. A másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
A Kúria időközben meghozta az 1/2022. BPJE határozatát a lefoglalással összefüggő közjogi- magánjogi igény érvényesítéséről. A jogegységi határozat rendelkező részének 1. pontjában foglaltak szerint "[a] lefoglalás és a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezelésének, nyilvántartásának, előzetes értékesítésének és megsemmisítésének szabályairól, valamint az elkobzás végrehajtásáról szóló 11/2003. (V. 8.) IM-BM-PM együttes rendelet 89. § (1) és (2) bekezdésében szabályozott kamatfizetési igény kizárólag a büntetőeljárásban érvényesíthető. Amennyiben az érintett szerint a büntetőeljárásban - a lefoglalással összefüggésben - jogellenesen jártak el vele szemben, a polgári ügyben emiatt érvényesített igény - a kamatigényt is ideértve - jogalapja a közhatalom gyakorlásával (államigazgatási jogkörben) okozott kár."Az indítványozók álláspontja szerint a Kúria 1/2022. BPJE határozata sérti az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdését, a XIII. cikk (1) bekezdését, a XXVIII. cikk (1) bekezdését és a 28. cikket.
Az Alkotmánybíróság a meghozott végzésében arra mutatott rá, hogy a tulajdonhoz való jog sérelme a konkrét ügyben nem merülhet fel, mert a támadott jogegységi határozatban foglalt jogértelmezés nem vonta el a Rendelet 89. § (1)-(2) bekezdésén alapuló kamatigény érvényesítését. A jogegységi határozat rendelkező részének 1. pontja azt a jogértelmezési kérdést döntötte el, hogy a kamatfizetési igény kizárólag a büntetőeljárásban érvényesíthető. A jogegységi határozat ezen rendelkező részi pontja emellett azt is kifejti, hogy amennyiben az érintett szerint a büntetőeljárásban - a lefoglalással összefüggésben - jogellenesen jártak el vele szemben, a polgári ügyben emiatt érvényesített igény - a kamatigényt is ideértve - jogalapja a közhatalom gyakorlásával (államigazgatási jogkörben) okozott kár. A jogegységi határozat indokolása ezzel összefüggésben rámutatott arra, hogy a Ptk. hatálya alá a közhatalom gyakorlása és a hatósági feladatok ellátása során történő károkozás tartozik, amely a Ptk. 6:548-6:549. §-ai alapján többek között akkor is érvényesíthető, ha azt a közhatalom gyakorlásának az elmulasztásával okozták. A Kúria kifejezetten utalt arra is, hogy a Rendelet 89. §-a szerinti kamatigényről való döntés elmulasztása idetartozik (Indokolás [21]).
Az Alkotmánybíróság végzésében azt is hangsúlyozta, hogy az Abtv. 37. § (2) bekezdése alapján folytatott alkotmányjogi panasz eljárásban a jogegységi határozatnak is kizárólag az alkotmányossági szempontú felülvizsgálatára van hatásköre. Az Alkotmánybíróság a jogegységi határozatok vizsgálatakor sem tekinthető a Kúria felülbírálati fórumának, a jogegységi határozatokkal kapcsolatos hatásköre is az Alaptörvény védelmét biztosítja.
Az AB azt is rögzítette, hogy a bírósághoz fordulás joga a tisztességes eljáráshoz való jogból ered, annak egyik részjogosítványa, amely azt a kötelezettséget rója az államra, hogy a jogviták elbírálására bírói utat biztosítson.[16] Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy a bírósághoz fordulás joga nem sérült, mert biztosított a bírósághoz fordulás joga, ugyanis a jogegységi határozatban foglalt jogértelmezés nem fosztotta meg az indítványozókat a kamatigény érvényesítésének lehetőségétől.
A Pp. 1. § (2) bekezdéséből pedig nem vezethető le olyan tartalmú kiterjesztő értelmezés, hogy a perrendtartás arra jogosítja fel a polgári perekben eljáró bíróságot, hogy a büntetőeljárási jogszabályok alapján eljáró nyomozó hatóság, ügyészség, büntetőbíróság feladatkörébe tartozó eljárási cselekményt helyettük elvégezze (elvonja a hatáskört) és helyettük döntsön erről.
Ebben a részben azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy az "Eljárás vagyon vagy dolog elvonása, adat hozzáférhetetlenné tétele érdekében" elnevezésű jogintézmény, vagyis a bűnös vagyon elvonásának szabályozásával kapcsolatban milyen alapjogok merülnek fel, és melyek azok az alapjogok, amelyek sérülhetnek.
Az Alkotmánybíróság abban az esetben, ha alapjogok kollíziója fennáll, vagyis az egyik alapjog a másik alapjogot korlátozza, vagy egy alapjog korlátozása valósul meg, akkor fő szabályként a szükségesség-arányosság tesztet folytatja le, vagyis azt vizsgálja, hogy a korlátozás szükséges és arányos-e.
Az AB a 3/2015. (II. 2.) AB határozatban megállapította, hogy "[a]z Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerint alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az alapjogkorlátozásnak ez a tesztje mindenekelőtt a jogalkotót kötelezi, ugyanakkor hatáskörükhöz igazodva a jogalkalmazókkal szemben is alkotmányos követelményt fogalmaz meg. E követelményből - az Alaptörvény 28. cikkére is tekintettel - a bíróságoknak az a kötelezettsége adódik, hogy ha olyan jogszabályt értelmeznek, amely valamely alapjog gyakorlását korlátozza, akkor a jogszabály engedte értelmezési mozgástér keretein belül az érintett alapjog korlátozását kizárólag a szükséges és arányos mértékű beavatkozás szintjére szorítsák." Továbbá: "[a] korlátozás gyakorlásakor azonban
- 577/578 -
a jogalkalmazóknak mindig figyelemmel kell lenniük arra is, hogy az alapjogok korlátozására kizárólag az elérni kívánt céllal arányos módon kerülhet sor alkotmányosan. Az arányosság az elérni kívánt cél és az alapjogi korlátozás súlyának mérlegelését kívánja meg, ami azt is jelenti, hogy minél erősebb érvek szólnak egy alapjog védelme mellett, annál körültekintőbben kell eljárni annak korlátozásakor" (Indokolás [21], [23]). Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerinti szükségesség-arányosság teszt megjelenik a Be. 2. §-ában[17] is.
A bűnös vagyon elvonására vonatkozó rendelkezések a Be. CVI. fejezetében a Külön Eljárás keretében találhatóak. A bűnös vagyon elvonásának szabályozása során érintett alapjogok általában a tulajdon, a tisztességes eljárás, valamint annak részjogosítványai közül a jogorvoslathoz való jog.
A Be. a Huszadik Rész Külön Eljárás című részében nyer szabályozást a vagyonelvonás jogintézménye[18] azzal, hogy amennyiben a speciális szabály nem teljes körű, akkor az általános szabályokat kell alkalmazni. A bűnös vagyon elvonásának a Külön Eljárás keretében való szabályozása a nyelvtani és tartalmi értelemben is e jogintézmény elkülönülését, különválását is jelenti a külön eljárásokon belül. A büntetőeljárási törvényekben a Külön Eljárásokat ugyanis az jellemezte, hogy ezekben az eljárásokban - például fiatalkorú, katonai büntetőeljárás, magánvádas és más eljárások - az elkövetők korára, speciális helyzetére tekintettel egy differenciált eljárási szabályrendszert alkotnak. Ennek ellenére a külön eljárásokban a büntetőeljárás alapvető feladata nem vész el, vagyis ezekben az eljárásokban is a büntetőjogi felelősség eldöntése a cél. A bűnös vagyon elvonása iránti eljárásban (Be. 818-826. §) viszont vagy nyomozás nem indult vagy megszüntették, és az eljárás terhelt nélkül folyik, vagy ismert a terhelt, már jogerősen megállapította a büntetőjogi felelősségét a bíróság és a különeljárás kizárólag a vagyonelvonásra és nem a büntetőjogi felelősségről való döntés érdekében folyik.
A vagyonelvonásnak, mint ismeretes, két típusa van, az egyik vagyonelvonás a jogerős határozat meghozatala előtt, a másik a jogerős határozat meghozatala után realizálható.
A törvényi szabályozás szerint a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyon visszaszerzése esetén 5 évig lehet ezt az eljárást lefolytatni, ami lényegében az elévülési idő alsó határához igazodik, és ez a korlátozási idő véleményem szerint egy szükséges időintervallum.
A vagyonelvonás bírósági eljárását szabályozó normák tekintetében a Be. 823. § (1) bekezdése rögzíti, hogy a bíróság fő szabályként az ügyiratok alapján dönt, szükség esetén tárgyalást tart.
A szükség esetén kifejezés tartalma a Be. 823. § (1) bekezdéséhez fűzött törvényi indokolással nyeri el a megfelelő jelentését. A törvényi indokolás magyarázza meg, hogy az általános eljárás az iratok alapján való határozathozatal, "de amennyiben további bizonyítás szüksége merül fel, úgy egyszerűsített szabályok szerint tárgyalást tart".[19]
Amíg a Be. 823. § (1) bekezdéséhez fűzött törvényi indokolás alapján a norma tartalma világossá válik, addig a Be. 824. § (3) bekezdéséhez fűzött törvényi indokolás nem teszi világossá e norma tartalmát.
A Be. 824. § (3) bekezdése rögzíti, hogy ha a határozatát a bíróság az ügyiratok alapján hozta meg, akkor a jogorvoslati jog nem fellebbezéssel biztosított, hanem az ügyészség, a terhelt, a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy, a védő és a vagyoni érdekelt a végzés kézbesítésétől számított 8 napon belül tárgyalás tartását indítványozhatják. A következő bekezdés pedig úgy szól, hogy "[a] bíróság a tárgyalásról értesíti a (3) bekezdésben megjelölteket". A normavilágosság jobban érvényesülne, ha a jogalkotó egy mondattal egyértelművé tenné, hogyha a jogosultak tárgyalás tartását indítványozzák, akkor ennek alapján a bíróságnak tárgyalást kell tartania.
Nyilván a bírói gyakorlat ezt a kérdést jogértelmezéssel meg fogja oldani annak alapján, hogy a Be. 818. § visszautal az általános szabályokra, illetve a jogorvoslati jog biztosításának, vagyis a jogorvoslathoz való jog érvényesítésének a kötelezettségére tekintettel. Átláthatóbb lett volna a szabályozás, ha a törvényszöveg például azt tartalmazná, hogy "amennyiben az arra jogosultak kérik, akkor a bíróság tárgyalást tart".
A törvényi szabályozás, vagyis a Be. 823. § (3) bekezdése a vagyonelvonás bírósági eljárása kapcsán rögzíti, hogy a bírósági eljárásban az eljárás felfüggesztésének nincs helye. Az eljárás felfüggesztésének mellőzése viszont beleütközik a Be. 489. § (3) bekezdésben írtakba. E jogszabályhely kötelezően írja elő, hogy abban az esetben, ha a bíróság az Alkotmánybíróság előtti eljárást kezdeményezi, akkor a bíró az előtte folyamatban lévő egyedi ügyben az eljárást felfüggeszti. Másképp fogalmazva, ha egy bíró ebben az eljárásban, vagyis a Be. CVI. Fejezetében írt valamelyik norma tekintetében azt észleli, hogy az alkalmazandó norma alaptörvény-ellenes lehet, akkor nem tudja felfüggeszteni az előtte folyó eljárást, mert ezt a törvény, vagyis a Be. 823. § (3) bekezdése kizárja, és nem tud az Alkotmánybírósághoz fordulni. Nos, hiába biztosítja az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-ának (1) bekezdése,[20] a bíró
- 578/579 -
számára az Alkotmánybírósághoz fordulás lehetőségét, e hatályos szabályok alapján ez nem érvényesíthető. Az AB már elbírált olyan bírói kezdeményezést, amikor a bíró úgy fordult az AB-hez, hogy nem függesztette fel az előtte folyamatban lévő eljárást. Az AB pedig ezen befogadási feltétel hiánya miatt a bírói kezdeményezést visszautasította.[21]
A Be. 823. § (3) bekezdésének, a Be. 489. § (3) bekezdésének, az Abtv. 25. § (1) bekezdésének az[22] egybevetett értelmezése alapján egyértelmű, hogy a Be. CVI. Fejezetében szabályozott vagyonelvonásra irányuló ügyben eljáró bíró nem fordulhat az AB-hoz, mert az előtte folyamatban lévő különeljárást nem függesztheti fel, így a bírói kezdeményezés egyik befogadási feltételét nem tudja teljesíteni.
De lege ferenda megfontolandó lenne ennek a szabálynak olyan felülvizsgálata, amely biztosítja a bíró számára az AB-hez fordulást, hogy érvényesülhessen az Abtv. 25. §-a. ■
JEGYZETEK
[1] Alkotmánybíró, egyetemi tanár.
[2] Szent László törvényei. http://users.atw.hu/bagabr/szltorvenyek.html.
[3] Lajkó Péter: A vagyonelkobzás története és szabályozása a hatályos Btk.-ban. Jogi Fórum, 2015 https://docplayer.hu/14799020-A-vagyonelkobzas-tortenete-es-szabalyozasa-a-hatalyos-btk-ban-szerzo-dr-lajko-peter.html#google_vignette.
[4] Werbőczy István: Hármaskönyv, Első rész 14. czím: A hűtlenség vétkének eseteiről https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=51400001.TVJ&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D52.
[5] 1435. évi (II.) I. törvénycikk az ország rendes biráiról és azok esküjéről https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=43500202.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D.
[6] Homoki-Nagy Mária (2015): Hűtlenségi perek a reformkorban. Rubicon, 26. évf. 10. szám, 75.
[7] Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. HVG-ORAC, Budapest, 2010, 392.
[8] 1930. évi III. törvénycikk a katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről és a közönséges büntetőtörvények egyes rendelkezéseinek ezzel kapcsolatos módosításáról és kiegészítéséről, 70. §. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=93000003.TV&txtreferer=99000026.TV.
[9] 1939. évi II. törvénycikk a honvédelemről 213. § (4) bek.: A jelen törvényben meghatározott bűntett és jogtalan vagyoni haszonszerzés céljából, avagy nyereségvágyból elkövetett vétség miatt a bíróság ítéletében az államkincstár javára belátása szerint megállapítandó összegű és az elítélt vagyoni viszonyához mért, az elítélt egész vagyonának elkobzásáig terjedhető vagyoni elégtételt állapíthat meg. A vagyoni elégtétel szabadságvesztésbüntetésre át nem változtatható, egyébként azonban a pénzbüntetéssel esik egy tekintet alá. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93900002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D42.
[10] 1939. évi II. törvénycikk a honvédelemről 213. § (5) bek.
[11] 81/1945. ME rendelet a népbíráskodásról. https://jogkodex.hu/jsz/1945_81_me_rendelet_9334301.
[12] A népbíróság teljes vagyonelkobzás helyett a vagyon meghatározott hányadának vagy egyes vagyontárgyaknak elkobzását is kimondhatja.
[13] 1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről: 36. § (1) Halálbüntetés csak azzal szemben alkalmazható, aki a bűncselekmény elkövetésekor huszadik életévét betöltötte. (2) Halálbüntetés mellett mellékbüntetésként csak vagyonelkobzást lehet alkalmazni. (3) Halálbüntetés alkalmazása esetében az ítélet jogerőre emelkedésével mindazok a jogkövetkezmények beállanak, amelyeket a törvény a közügyektől eltiltáshoz fűz (48. §). (4) A halálbüntetés kegyelemből életfogytig tartó vagy húsz évig terjedő szabadságvesztésre változtatható át. Ebben az esetben a mellékbüntetések kiszabásáról - a vagyonelkobzás kivételével - a bíróság utólag határoz. https://uj.jogtar.hu/#doc/db/1/id/96100005.TV/ts/19760401/.
[14] 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről, 77/B. §.
[15] Lábady Tamás: "A tulajdonvédelem változása az Alkotmánybíróság gyakorlatában" In Bitskey Botond (szerk.): Tízéves az Alkotmánybíróság. Budapest, 2000, 164.
[16] 3153/2016. (VII. 22.) AB határozat, Indokolás [35].
[17] Be. 2. § Alapvető jogok védelme: A büntetőeljárásban alapvető jogot korlátozni csak az e törvény szerinti eljárásban, az e törvényben meghatározott okból, módon és mértékben lehet, feltéve, hogy az elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó más eljárási cselekmény vagy intézkedés útján nem biztosítható.
[18] Be. CVI. Fejezet.
[19] Be. 823. §-hoz fűzött törvényi indokolás.
[20] Abtv. 25. § (1) Ha a bírónak az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította akkor az Alkotmánybírósághoz fordul.
[21] Lásd. pl. 3409/2022. (X.21.) AB végzés, Indokolás [14].
[22] Abtv. 25. § (1) Ha a bírónak az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította akkor az Alkotmánybírósághoz fordul.
Visszaugrás
