A szakkönyvkiadás palettáján új színfoltként jelent meg a Pécsi Tudományegyetem professzorának, Visegrády Antalnak nemrég napvilágot látott "Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat"** című könyve.
A kötet egyszerre meggondolkodtató és élvezetes alkotás, aktualitását nemcsak az uniós csatlakozás kapcsán megfogalmazott gondolatai adják meg, hanem az is, hogy hézagpótló szerepet tölthet be a jogalkalmazók szemléletének alakításában.
A könyv szépmívű borítólapjának felütése után egy magas színvonalú, igényes művet tarthat kezében az olvasó, melyet a szerző rengeteg gyakorlati példával, valamint saját kutatási eredményeivel illusztrál.
A 11 fejezetből álló könyv - melynek felépítettsége, precizitása a szerzőt dicséri - rendszerét tekintve három részre tagozódik.
Az első rész - mely "A magyar és az európai jogi kultúrák" címet viseli - először a jogi kultúra alakulását mutatja be a magyarországi viszonyok tükrében, majd a szélesebb spektrumú uniós jogi és politikai kultúrát veszi bonckés alá.
A jogi kultúra és maga a jog között állandó kölcsönhatás van, a jog ugyanis a társadalom kultúrájának egyik eleme, de a társadalom kultúrája is megjelenik a jogi szabályozásban. A jogi kultúrának 4 eleme van, első ezek közül az írott/élő jog.
Ennél az elemnél legfőképpen a jogalkotást kell vizsgálni, aminek minőségét sok tényező befolyásolja:
- hogyan tudja a jogalkotó megoldani kitűzött céljait,
- milyen a törvényhozási etika,
- a szabályozás szükségességét alátámasztó elemzések hiánya,
(Erre negatív példaként említhetjük az 1990-ben elfogadott bírák, ügyészek, bírósági és ügyészségi dolgozók előmeneteléről szóló törvényt, melynek bevezetése után sok dolgozót rosszul soroltak be, így nagyon sok munkaügyi per indult. Ok: hiányoztak a statisztikai és költségvetési elemzések.)
- a javaslatok nem kellően előkészítettek,
- politikai és szakmai tényezők, ezen belül a törvényhozás,
(Ahhoz, hogy a törvényhozás munkája könnyítve legyen, és ne szülessenek szakmailag sérült törvények, a szerző a törvényszerkesztési biztos intézményének bevezetésében látja a megoldást, akinek 6 évre szólna megbízatása. Feladata - többek között - a törvényjavaslatok véleményezése lenne, figyelemmel arra, hogy adott javaslat összhangban álljon más jogalkotásokkal, illeszkedjen a jogrendszerbe stb., de az elfogadott törvények végleges szövegét is ő állapítaná meg. Munkájához jelentős segítséget adna a mellette működő szakértői bázis és a "törvényszerkesztési biztos hivatala".)
- túlszabályozás.
(Ennek kiküszöbölésére a jogtisztítás mechanizmusa jelent megoldást. Az a körülmény, hogy Magyarországon a szabályok mintegy fele a rendszerváltás előtti idők terméke, valamint az, hogy az uniós csatlakozás is magában foglalja a jogharmonizáció követelményét, a dereguláció fontosságát jelenti. Magyarországon két nagy deregulációs folyamat zajlott le, 1989/1990-ben és 1995-ben.)
A magyarországi ízelítő után az Unió politikai és jogi kultúráinak vizsgálata is szükséges. Az Európai Unióhoz tartozó nemzeti jogrendszerek más és más jogcsaládba tartoznak bele, így megtalálhatjuk benne mind a common law, mind a kontinentális jogcsaládot. A kontinentális jogcsaládon belül 3 jogkör alakult ki.
A romanista jogkör - melyhez kontinensünk országai közül Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Olaszország, Spanyolország és Portugália tartozik - alaptörvénykönyve a "legpolgáribb" jelzővel joggal illetett Code Civile, mely Dél-Amerikától egészen Ázsiáig diadalt aratott. (Például Ecuador, Kolumbia, Törökország, Japán.)
Hazánk, Csehország, Németország, Ausztria, Svájc a germán jogkörhöz tartoznak, melynek a Bürgerliches Gesetbuch (BGB) az alapkódexe. A BGB nagyfokú absztraktsága, mesterségesen konstruált fogalmai, valamint konzervativizmusa ellenére jelentős szerepet töltött be a kodifikációkban, például japán, sziámi, kínai jog vagy a görög magánjog esetében.
Átmenetet képez a common law és a kontinentális jogcsalád között az északi jogkör, melybe a skandináv államok - Dánia, Finnország, Izland, Svédország, Norvégia - tartoznak. A két jogkör közötti átmenetet bizonyítandó, a szerző a skandináv adásvételi törvény szabályaira hivatkozik.
A jogkör további jellemzőjeként említhetjük a jogtudósok munkásságának kiemelkedő megbecsülését, valamint azt a törekvést, mely a skandináv jogrend-
- 237/238 -
szerek közelítésére irányul.
A politikai kultúra egy adott ország lakosainak politikai tudatát, felfogását jelenti és mint olyan, folyamatos kölcsönhatásban él a politikai rendszerrel. Az európai uniós tagországok közül nem egy olyan van, ahol két politikai kultúra él egymás mellett.
Fenti megállapításra példaképpen említhetjük Norvégiát, melynek déli részén büntetendő a katonáskodás megtagadása, míg nyugati részén ezt nem büntetik. Németországban a volt keletnémetek a biztonságot, az arany középutat szeretik, míg a nyugatnémetek a kockázatok tudomásulvétele mellett az olyan rendszert kedvelik, mely sok kiugrási lehetőséget biztosít.
Hollandia kívülről nézve a jogkövető emberek országának tűnik, ezzel szemben liberalizált a könnyű kábítószerek fogyasztása, nem beszélve az eutanázia szabályozásáról. A dán jog érvényesülésének grönlandi kutatása is bizonyítékul szolgál a jogi és politikai kultúrák egymás mellett élésére, hiszen ennek a vizsgálatnak az eredménye megállapította, hogy Grönlandon az eszkimó jog szabályait alkalmazzák.
Az Európai Unió nemzeti sokrétűsége, valamint a közeljövőben megvalósuló újabb csatlakozások kapcsán a mai jogásztársadalmat egyre jobban foglalkoztatja az a kérdés, hogy az Unió jogrendszereinek van-e lehetősége közeledni egymáshoz, mi segíti ezt a mechanizmust elő, vannak-e gátló tényezők?
A konvergencia elmélet hívei szerint lehetséges a különböző jogrendszerek közeledése - hiszen erre alapot szolgáltathatnak közös történelmi hagyományok, közös történelmi múlt -, ezzel szemben mások tagadják a közeledés lehetőségeit, sőt Pierre Legrand végkövetkeztetése az, hogy az országonként eltérő jogi és nemzeti kultúra nem teszi lehetővé az uniós országok jogrendszereinek konvergenciáját.
(Legrand a szabályok mögötti eltérő kulturális háttérre példát is hoz: az angolok / angol jocsalád/ a felek nevével jelölik a bírósági eseteket, míg a franciák a bíróság nevével és a döntés dátumával. Szerinte az angoloknál ez azt tükrözi, hogy a bíróság csak a felek közvetítőjeként jelenik meg, a franciák esetében viszont az állam hatalmi pozíciójáról van szó.)
Mennyire érett a magyar jogi kultúra az Uniós csatlakozásra, mit tudunk ebből átadni az Unió számára - teszi fel a kérdést a szerző. Válaszában a jogi kultúránk rendszerváltást követő pozitív változásaira hívja fel figyelmünket, majd arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a magyar jogi kultúra elérte azt a szintet, mellyel hatékonyan részt tud vállalni az Unióban eddig nem szabályozott jogterületeken; ugyanakkor vannak a magyar jognak olyan intézményei, színvonalas jogtechnikai megoldásai, melyek uniós környezetbe is hatékonyan illeszthetők be, gondoljunk csak etnikai-kisebbségi törvényünkre.
Az első részt az állampolgárok jogtudatáról készített nemzetközi és hazai felmérésekről szóló beszámolóval zárja a szerző, sőt, saját vizsgálati eredményeit, tapasztalatait is megosztja az olvasóval, melyet az egyetemi hallgatók körében 1984-ben és 1998-ban végzett. A kutatás során feltett kérdések igen széles témakört öleltek fel, az eutanáziától kezdve, a halálbüntetésen át az örökösödési illeték megítéléséig.
Ebből következik most néhány érdekesség.
A megkérdezettek körében jelentősen megnőtt azoknak a száma - az 1984-ben végzett hasonló vizsgálatának eredményéhez képest -, akik a halálbüntetés elutasítása mellett tették le voksukat - tudjuk meg a fejezet olvasása során. Leginkább a bölcsész, valamint a joghallgatók voltak az elutasítás mellett.
Az örökösödési illeték kérdésének a jogtudat vizsgálatokban központi szerepe van, így természetesen a szerző által végzett felmérésből sem maradhatott ki. A válaszokból egyértelműen megállapítást nyert, hogy ez a jogintézmény negatív benyomásokat vált ki az emberekből, akik egyrészt elutasítják anyagi megterhelést okozó jellege miatt, mások viszont jogtalan állami bevételnek tartják. A megkérdezettek közül csak ketten fogadták el ezt a jogintézményt, a többiek elítélték. 1984-ben az elfogadás aránya 40% volt.
Azt, hogy az eutanázia kérdésköre folyamatosan az érdeklődés középpontjában van (lásd például az Alkotmánybíróság közelmúltban hozott döntését), mi sem bizonyítja jobban, minthogy fenti felmérés kérdései között is szerepelt. A megkérdezettek több mint fele elfogadta az intézményt, a nemek közötti megoszlás, valamint a szülők iskolai végzettsége nem volt jelentős tényező a válaszok minőségét illetően. Komoly eltérés volt viszont a fakultások hallgatóinak véleménye között, érdekesség, hogy az eutanáziát leginkább a medikusok ellenezték.
A család témakörében feltett kérdésekre adott válaszok alapján kimutatható, hogy a családot, mint intézményrendszert a megkérdezettek nagy része pozitívan értékelte, ám a válaszokból kiderült az is, hogy a család és a házasság jogintézményében vannak megoldatlan jellegű problémák. A házassági vagyonjogi szerződést pozitívan értékelte a megkérdezettek több mint fele, ami a szerző véleménye szerint arra utal, hogy ez a jogintézmény lassan bevett gyakorlattá válik.
A felmérés során a szerző arra is kíváncsi volt, hogy honnan szerzik ismereteiket a megkérdezettek. A válaszokból megállapítható, hogy jogi ismeretszerzési forrásként legtöbben szakkiadványokat jelöltek meg. Érdekesség, hogy a médiumok szerepe leértékelődött, a vizsgálat időpontjában a megkérdezetteknek csak a 8%-a merítette ismereteit a tömegtájékoztatásból, míg ez az arány 1984-ben 25% volt.
Sajnos igen magas még mindig azoknak az ará-
- 238/239 -
nya, akik válaszukat nem indokolták, ez pedig a jogismeret, jogtudat hiányosságait jelenti.
A szerző véleménye szerint ezért szükséges lenne, hogy már az általános iskolás tanulók megismerkedjenek a jogrendszer alapjaival, ez mellett az egyetemi fakultásokon, az egyetemi oktatásban is nagyobb teret kellene szentelni a jogi ismereteknek.
Igazi különlegességnek számít a kötet második része, melyben a jogelmélet fejlődési irányzatainak bemutatása mellett a szerző az 1993. évi Izlandi jogfilozófiai kongresszuson elhangzottak rövid vázlatával is megismerteti az olvasót.
A XX. századi skandináv jogelméletről szóló értekezés - méltán állíthatjuk - nóvumnak számít, hiszen ezzel a témával ma Magyarországon egyedül Visegrády Antal foglalkozott és foglalkozik behatóan.
A skandináv realizmus gyökereit az Uppsalai iskolához és Axel Hágerström nevéhez lehet kötni, de az irányzatot fémjelzi Vilhelm Lundstedt, Karl Olivecrona és Alf Ross neve is. A skandináv realisták arra keresték a választ, hogy mi is a jog valójában. Szerintük a jogi fogalmak - például: kötelezettség, jogosultság - által kiváltott hatás mindig az adott eljárás, illetve a jogi nyelvhasználat által kiváltott pszichikai visszajelzésektől függ.
A szavakat csak a nyelvi forma ruházza fel tényleges, objektív léttel - ez A. Hágerström álláspontja, aki ontológiája során egészen a "kell" tudományának tagadásáig jut el.
A legszélsőségesebb álláspont képviselője kétségtelenül V. Lundstedt - tudhatjuk meg a szerzőtől -, aki szerint a jogtudomány ismertetőjegye a tényalapúság, a jog pedig nem más, mint egy előnypozíció, aminek védettségét a törvényhozás biztosítja.
Lundstedt behatóan foglalkozott a társadalmi jólét mibenlétével is, melyről sajátságos nézetet vallott.
K. Olivecrona professzor Hágerström nyomdokain haladva fejtette ki nézeteit a jogról, ami megítélése szerint nem az állam alkotása. Tanulmányozta az erkölcs és a jogi normák világát is, melynek során arra a következtetésre jutott, hogy a kettő közötti különbség elhanyagolható, szétválasztásuk tulajdonképpen csak az általuk kiváltott reakciók alapján lehetséges.
Az elmélet utolsó képviselőjeként a szerző a dán A. Ross munkásságát elemzi, aki többek között azt az említésre méltó gondolatot fejtette ki, miszerint a bíróságok által hozott döntéseket előre meg lehet jósolni, mivel azok mindig konkrét esetekre adnak választ.
A kötet további érdekességének ígérkezik a finn jogtudósok elméleti koncepcióinak rövid áttekintése - akik a skandináv realistáktól eltérő fejlődési utat választottak -, melyet a mai jogelmélet és jogfilozófia jeles svéd képviselőinek - többek között Per Olop Ekelöf, Alexander Peczenik - bemutatása követ.
A nordikus jogelmélet tematikáját a szerző azzal a gondolattal zárja, hogy a skandináv államok törvényhozása azon a szinten áll, mely jelentős segítséget adhat a jogszociológia megszilárdulásához.
Ezt követően két posztmodern jogbölcseleti irányzat - a Jog és irodalom, valamint a Kritikai fajelmélet - vizsgálatára kerít sort a szerző.
A Jog és irodalom mozgalom az 1970-es évek Amerikájából indult, a jog és az irodalom kapcsolatát, összefüggéseit vizsgálja, legfőképpen szépirodalmi művek - például Kaffka: A per című műve vagy Shakespeare Velencei kalmárja - alapján.
A mozgalomnak mintegy hat alirányzata alakult ki, melyek közül most három kerül rövid bemutatásra:
A "Jog az irodalomban" irányzat képviselői szerint irodalmi alkotásokban is megtaláljuk az örök jogbölcseleti kérdéseket, mint például jog és bosszú, vagy jog és igazságosság, rend és hierarchia viszonya, stb. Az irányzat több ágú, egy része foglakozik az irodalmi művekben interpretált jogászi személyiséggel, más ágai a jog szimbolikus jellegét vizsgálják.
A jog az irodalomhoz hasonlóan szavakon, szövegeken keresztül lép kapcsolatba az olvasóval, illetve bírákkal, jogászokkal, akiknek úgynevezett szövegértelmezési feladatuk van - vallják "A jog mint irodalom" nézet képviselői.
Arra a kérdésre, hogy a szöveg értelmét az olvasó hozza magának létre, vagy a szerző alkotja-e, egyesek válasza az, hogy csak a szöveg értelme számít, az általa kiváltott reakció nem; míg mások álláspontja szerint a szöveg a szerző szándékát közvetíti.
A fenti kérdésről vitatkozó jogászok, irodalmárok között kompromisszum született abban, hogy a jog mögött politikai célok húzódnak meg szemben az irodalommal, s elfogadható az is, hogy amíg szövegértelmezésnél az irodalmárok az igazságot keresik, addig a jogászokról ez nem mondható el, ők a rábeszélés és meggyőzés eszközeit alkalmazzák.
Az irodalom jogra kifejtett hatásait vizsgálja "Az irodalom és jogi reform" alirányzat, mely ismert szépirodalmi műveket vizsgál abból a szempontból, hogy milyen társadalmi magatartást váltanak ki. Napjainkban az irodalom efféle szerepe gyengébb, leginkább a médiumoknak tulajdoníthatunk közvéleményalakító hatást - tudhatjuk meg a fejezet további olvasása során, majd a szerző megismertet bennünket azzal az amerikai nézettel, illetve kritikáival, mely szerint az irodalomtól a jogászoknak erkölcsi szemléletet kellene tanulniuk.
A szerző az irányzat gondos áttanulmányozását követően hangsúlyozza, hogy a jog is és az irodalom is más-más feladatot tölt be, azonban a kettő közös vizsgálata meglepő eredményeket hozhat, ami további kutatások ösztönzője lehet.
Saját véleményem szerint a jog és irodalom irányzat
- 239/240 -
- érdekessége, újszerűsége folytán- megérdemelné, hogy a jogi oktatásban helyet kapjon és akár külön szeminárium tárgyát képezze. Az irányzat sok érdekességet tartogat az irodalomkedvelő hallgatói réteg számára, a diákság kutatási kedvét is növelné az irodalmi szövegek, regények tanulmányozása, nem beszélve arról, hogy az olvasottság mutatója - mely sajnos mára igen alacsonnyá vált a diákok körében - is jelentősen növekedne.
Szintén amerikai gyökerekkel rendelkezik a Kritikai fajelmélet című irányzat, mely a hagyományos állampolgári jogok érvényesülésének problémáját elemzi a nők, valamint a színesbőrűek tekintetében. Megoldásként, az alanyi jogok biztosítása mellett hangsúlyozzák, hogy a nőkkel és a színesbőrűekkel kapcsolatban a társadalom mentalitásának is meg kell változnia.
A kötet harmadik része többek között az optimális jogalkotás mikéntjével, valamint a jogalkalmazás hatékonyságának vizsgálatával is megismerteti az olvasókat. Megtudhatjuk, hogy nemcsak a 16-17. századi érdemes jogtudósok, kompilátorok foglalkoztak a törvények, szabályok hatékonyságának mibenlétével, hanem a mai modern szerzőket is megihlette a téma.
William M. Evan szerint a törvényhozásról akkor mondható el, hogy hatékony, ha megfelel az általa kidolgozott hét kritériumnak, így például a jogi rendelkezések kötelező megtartása abban az esetben is, ha az ellentétes adott szervezet értékrendjével, vagy az optimális jogalkotásnak pozitív és negatív szankciókat egyaránt kell alkalmaznia.
Jerzy Wróblewski meghatározza a hatékony jogalkotás összetevőit, melyeket az optimalizáció axiológiai, érdemi és praxeológiai terén lehet felhasználni.
E tekintetben a szerző is kifejti saját álláspontját, miszerint fontos, hogy az optimális jogalkotás arról a területről induljon ki, melyet rendezni kíván, ugyanakkor hangsúlyt kell fektetni magára a jogalkotási technikára, a törvényhozási etikára, melyet külön is érdemes kiemelni, hiszen a jogalkotók szerepköre kettős.
Egyrészt jogalkotóként, másrészt képviselőként kell tevékenységüket összehangolniuk, ami nem könnyű feladat, tekintettel arra, hogy eljárásuk folyamán szem előtt kell tartaniuk az autonómia, a beszámolás és a felelősség erkölcsi követelményét is.
"A törvényhozás olyan - nagyrészt jogilag szabályozott - politikai folyamat, melynek lényegét a politikai akaratképzés és döntéshozatal adja" - tudhatjuk meg a fejezetet továbbolvasva.
Milyen tényezők jutnak szerephez a törvénnyé válás hosszú folyamatában? Erre a kérdésre a választ a politikai erők tevékenységének elemzését követően kapjuk meg.
A politikai pártok - ellenzékiek és parlamentiek - eljárása, kontrollja, javaslatai mellett szakmai tényezők, a jogpolitika, de maga a jogtudomány is jelentős mértékben hat a jogalkotás hatékonyságára.
A törvényhozás feletti ellenőrzés, kontroll az alkotmánybíróságok kompetenciája, melyeknek két modellje - európai, amerikai - között átmeneti képződmények is találhatóak. Nem utolsósorban a nyilvánosság is fontos tényező a törvényhozás folyamán, ugyanis az általa betöltött funkciók - artikulációs, kontroll, legitimációs, tájékoztató - a jogrendszer optimalizációját jelentősen befolyásolhatják.
A joghatékonyság mérésének mechanizmusa is bemutatásra kerül, hiszen a témához szorosan kapcsolódik. A magyar szabályozás alapjai az 1987. évi XI. törvényben vannak lefektetve. E törvény szabályai a jogalkotó kötelességévé teszik - többek között - azoknak a viszonyoknak a beható elemzését, melyre a majdani szabályozás irányulni fog, de a már "élő" szabályok alkalmazásakor keletkező tapasztalatok összegyűjtése is szükséges, mivel ezek nagy segítséget adnak a jogalkotás optimálisabbá tételéhez. A törvény mellett működnek olyan korporációk, szervezetek, testületek - például az OIT, valamint az Igazságügy-minisztérium erre szakosodott főosztálya -, melyeknek a hatékonyság mérése szintén feladatkörét képezi.
A jogalkotás hatékonyságának témaköre a tudomány számára sem volt közömbös, így a fejezet további részében kiváló német és francia szerzőket ismerhetünk meg, akik az empirikus kutatás módszerét alkalmazva akarják a jogalkotás hatékonyságát kiszélesíteni.
Klaus Ziegert a német és ausztrál joghatékonyságot vizsgálta, különös tekintettel a csőd, hitel, család és a munkajog területére. Kutatási eredményeinek feldolgozása után a német professzor arra a megállapításra jutott, hogy a fenti területek közül egyetlen egyben - ausztrál családjog - tudta csak elérni a céljait a jogalkotás.
Jean Carbonnier vizsgálataiban a büntetőjog területére szorítkozott. Szerinte a büntetőjog szabályinak nagy része teljesen hatástalan, ezt az álláspontot azonban nem lehet kritikai észrevételek nélkül elfogadni -, mondja a Szerző, aki a tanulságok levonása után saját álláspontját mutatja be, illetve a sikeresebb működéshez is ötleteket ad. Legfontosabb megállapítása, hogy a törvényalkotási eljárás megfelelő, precíz előkészítése tervszerűbb, kiszámíthatóbb törvények megszületését eredményezheti. Gyakorlati szakembereket, külső tényezőket kell az eljárásba bevonni, melyből természetesen a tudomány részvétele sem maradhat ki. Ezek a kritériumok nem teljes körűek, ki kell egészíteni őket a jogtisztítás mechanizmusával és "nyitni" kell az embe-
- 240/241 -
rek, a lakosság felé, mind a törvény megszövegezése, mind megismerhetősége terén.
A megfelelő végrehajtási előkészítés, a hatásvizsgálatok eredményeinek beépítése a jogalkotási eljárásba szintén teljesítendő feltételei a hatékony jogalkotásnak. A szerző végkövetkeztetése az, hogy fentiek tervszerű alkalmazása jogalkotási és jogalkalmazási problémák megoldására lehetne gyógyír, nem szólva arról, hogy a jogalkotás tehermentesítését is eredményezhetné. ■
JEGYZETEK
* Elhangzott az MTA Pécsi Akadémiai Bizottságának Gazdasági és Jogtudományi Szakbizottsága keretében működő Jogalkalmazási Munkabizottság 2003. június 20-i rendezvényén.
** Aula kiadó Kft, Budapest 2003
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
