Az európai jogközösség által kiemelt jelentőségűnek tekintett alapjogok rendszere az elmúlt két évtizedben különös átalakuláson ment keresztül. A nemzetközi jogban bekövetkezett változások, sőt, a nemzetközi jog egyre gyakrabban emlegetett fragmentálódása, szoros összefüggésben a belső jog, a nemzetközi jog és az Európai Unió jogának egymás felé törekvésével, más szóval konvergenciájával, felveti - többek között - az alapjogvédelemmel kapcsolatos jogérvényesítés számos elméleti és gyakorlati kérdését. A nemzetközi színtéren egyre karakteresebb szereplővé váló bíróságok nem mindig konzekvens gyakorlata és e bíróságok egymáshoz való viszonya különös súllyal merül fel az alapjogok védelme terén. Az állam szerepének átalakulása, az egyén státusát egyre közvetlenebbül érintő és egyre elterjedtebb nemzetközi viszonyrendszerek, a transznacionális konfliktusok mélyen megbolygatják a nemzetközi jogrend alapjait, és kérdésessé teszik az állam, mint az alapjogok védelmének és a nemzetközi biztonság végső letéteményesének alkalmasságát a feladat hagyományos értelemben való ellátására. A tanulmány az említett összefüggések feltárásához kíván keretet adni.
Az európai jogközösség által kiemelt jelentőségűnek tekintett alapjogok rendszere az elmúlt két évtizedben különös átalakuláson ment keresztül.[1] A nemzetközi jogban bekövetkezett változások, sőt, a nemzetközi jog egyre gyakrabban emlegetett fragmentálódása,[2] szoros összefüggésben a belső jog, a nemzetközi jog és az Európai Unió jogának egymás felé törekvésével, más szóval konvergenciájával, felveti - többek között - az alapjogvédelemmel kapcsolatos jogérvényesítés számos elméleti és gyakorlati kérdését. A nemzetközi színtéren egyre karakteresebb szereplővé váló bíróságok nem mindig konzekvens gyakorlata és e bíróságok egymáshoz való viszonya különös súllyal merül fel az alapjogok védelme terén. Az állam szerepének átalakulása, az egyén státusát egyre közvetlenebbül érintő és egyre elterjedtebb nemzetközi viszonyrendszerek, a transznacionális konfliktusok mélyen megbolygatják a nemzetközi jogrend alapjait, és kérdésessé teszik az állam, mint az alapjogok védelmének és a nemzetközi biztonság végső letéteményesének alkalmasságát a feladat hagyományos értelemben való ellátására.
Az európai kontinensen az évtizedekkel ezelőtt kialakult munkamegosztás értelmében az alapjogvédelem egyrészt a belső jog, másrészt pedig az Európa Tanács égisze alatt létrejött strasbourgi emberi jogi egyezmény és bíróság[3] feladata volt, de nem szerepelt a gazdasági integráció intézményesült rendjében. A gazdasági együttműködésért felelős Európai Unió, korábban Európai Közösség működése azonban a dolog természete szerint az integráció mélyülésével egyidejűleg meghozta az Európai Unió Bíróságának[4] alapjogvédelmet megalapozó, jogfejlesztő gyakorlatát is.
- 15/16 -
Ma már nem az a kérdés, hogy bizonyos alapjogok érvényesíthetők-e megfelelő feltételek esetén egy nemzetközi illetve európai bíróság előtt, hanem csak az a kérdés, hogy melyik európai bíróság joghatósága terjed ki az éppen vitatott alapjogi kérdésre - természetesen a nemzeti bíróság eljárását is feltételezve. Hasonlóképpen kérdés az is, hogy mi a jogi alapja az európai színtéren tevékenykedő bíróságok közötti viszonynak: nemzetközi szerződésben erre a célra szabályozott keretek között zajlik, vagy véletlenszerű, eseti döntés függvénye-e csupán.
Európa két mammut-szervezete: az Európai Unió és az Európa Tanács - hosszas előkészítő időszak után - az utóbbi években tett konkrét lépésekkel megkísérli összekapcsolni a már meglévő írott strasbourgi alapjogvédelmet az évtizedek alatt kialakult íratlan, bírói jogfejlesztés eredményeként formálódó uniós alapjogvédelemmel úgy, hogy közben kommunikációs csatornát hoz létre a strasbourgi és a luxemburgi bíróság között. Az Unió csatlakozása az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csodálatra méltó kísérlet - sikerét azonban veszélyezteti az a tény, hogy mindkét szervezet jelenleg krízishelyzetben van: az Unió küzd a pénzügyi válság megoldásáért, az Európa Tanács illetve az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig - hallatlan népszerűsége mellett - küzd az ésszerűbb működést biztosító szabályokért és költségvetési pozíciókért. Európa közvéleménye pedig közben jóformán semmit sem érzékel abból a példátlan lehetőségből, amit az uniós jog strasbourgi kontrollja fog jelenteni a csatlakozás után közvetlenül minden uniós polgárnak - és nem csak a nemzeti jogalkotónak vagy jogalkalmazónak. Mindezt tetézi az a tény, hogy a személyek szabad és kevésbé szabad mozgása az európai kontinensen, a személyek legális és illegális migrációja Európa országai között és harmadik országokból Európa irányába minden elképzelhető formában a hétköznapok természetes jelenségévé vált.
Jelen tanulmány igyekszik felvillantani azokat a legnyilvánvalóbb kérdéseket, amelyek az Unió alapjogvédelmi rendje, a tagállami alapjogi rendszerek és az Emberi Jogok Európai Egyezménye kölcsönhatásából adódhatnak - a teljesség igénye nélkül. 2009. december 1. után a Lisszaboni Szerződés és ezzel együtt az Európai Unió Alapjogi Chartájának hatályba lépése, továbbá az Uniónak az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozási eljárása időszerűvé teszi az említett összefüggések némelyikének feltérképezését.
Mielőtt az alapjogok európai és nemzeti, azon belül is magyarországi érvényesülésére, azok jelenlegi és jövőbeli összefüggéseire irányuló kérdésekről beszélni lehetne, vázolni érdemes a három jogrendszer egymáshoz való viszonyát.[5]
A magyar alkotmányos gyakorlat szerint[6] a nemzetközi jog és a magyar jog viszonya egyfajta mérsékelt dualizmussal jellemezhető.[7] A 2004. május 1-én hatályba lépett csatlakozási szerződés nyomán a magyar jogrendszerben helyet kellett találni az uniós jognak is.[8]
A 2012. január 1. előtt hatályos 1949. évi magyar alkotmány[9] eltérően kezelte a hagyományos nemzetközi jogi kötelezettségeket és az Európai Unióban való tagsággal együtt járó kötelezettségeket: a 7. § (1) bekezdése a kötelező nemzetközi jogra utaló alkotmányos szabályt fogalmazta meg, a 2002-ben bevezetett 2/A. § pedig az Európai Unió jogára közvetettebben utaló szabályt tartalmazta. A tisztán nemzetközi jogi kötelezettségek és az uniós jogra vonatkozó rendelkezés alkotmányos szintű megkülönböztetése, a 2/A. § homályos szövegezése, továbbá az a tény, hogy a magyar alkotmányos szabályozás nem tisztázta az uniós jogforrások helyét a magyar jogrendszerben azt eredményezte, hogy a magyar alkotmánybíróság egyfajta önkorlátozó gyakorlatot[10] alakított ki az uniós jog elemzése és értelmezése tekintetében.[11] Az alkotmánybíróság a Lisszaboni Szerződést kihirdető
- 16/17 -
2007. évi CLXVIII. törvény alkotmányosságáról meghozott ítéletében[12] próbálta összegezni az álláspontját az uniós jogról - eddig talán a legrészletesebben kifejtve -, főként az Unió alapító szerződéseinek a magyar alkotmányos rendben elfoglalt helyzetére összpontosítva.[13] A 2012. január 1. napján hatályba lépett Alaptörvény[14] Q) cikke hitet tesz a nemzetközi közösség és a nemzetközi jog iránti elkötelezettség mellett, E) cikke pedig a magyar alkotmányosság alapelvei között említi az európai integrációt. Első megközelítésben az Alaptörvény "Európa-klauzulája", az E) cikk összességében hasonlóan fogalmaz, mint a korábbi alkotmány 2/A.§-a. Az Alaptörvény E) cikk (3) bekezdése valamivel tovább megy ugyan, és tekintettel a korábban kialakult magyar alkotmánybírósági gyakorlatra igyekszik tisztább helyzetet teremteni, illetve voltaképpen megalapozni az uniós jog és a magyar alkotmányosság viszonyát, anélkül azonban, hogy egyértelművé tenné az uniós jog alkalmazási elsőbbségének elvét a magyar jogrendben.[15] A korábbi alkotmánybírósági gyakorlat irányadó voltát, egyúttal a korábbi alkotmány 2/A. §, valamint az Alaptörvény E) cikke közötti egyezést az Alkotmánybíróság 2012 májusában maga is megállapította.[16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
