A bűnügyi tudományok eredményeire alapozó jogrendszerekben a társadalomra veszélyességnek, a társadalomvédelemnek és az ultima ratio elvének egyensúlyban kellene lennie. Ennek megvalósulását hátráltatják részint több évtizede folyó jogdogmatikai viták, részint azok a politikai törekvések, amelyek a büntetőjog szerepvállalásának meghatározása során nem vesznek tudomást e jogág ultima ratio jellegéről. A társadalomra veszélyesség büntetőjogi és a társadalmi veszélyesség kriminológiai fogalma tartalmi elemeinek kidolgozása megalapozhatja a huszonegyedik század új kihívásaira is adekvát válaszokat adó kriminál-prevenciós politika rendszerének megteremtését.
Mondanivalónkat a szakma doyenjétől vett idézettel kezdjük. 2013. április 12-én Király Tibor a Bibó István Szakkollégium által az új Btk.-ról rendezett konferencia megnyitóján a következőket mondta: "[...] a büntetőjog feladata a társadalom védelme és az emberek jogainak a védelme. Ez a szó, hogy védelem, a központba került. Ennek a tükröződése egyébként a társadalmi veszélyesség, ami a bűncselekmény fogalmában megjelenik. Az 1950. évi II. törvény volt az, amely elindította a gondolkodást afelé, hogy a bűncselekményben, a társadalomra veszélyes jelenséget lássuk. [...] A 2012. évi törvény preambulumában szintén szerepel a védelem szó, ez a törvény is a büntetőjog feladatává teszi a védelmet, a védelem tulajdonképpen végighúzódik a büntetőjogi gondolkodáson. A büntetőjog feladata nem csak annyi, hogy a rosszért rosszal fizettessen, hanem a társadalomnak a védelme."[1] A továbbiakban e gondolatokhoz kapcsolódva büntetőjogász és kriminológus kísérletet tesz annak megindokolására, hogy miért van szükség a címbeli fogalmak tartalmi ismérveinek kimunkálására ahhoz, hogy a bűnügyi tudományok a globalizáció korában is képesek legyenek az új kihívásokra - a lehetőségek határain belül - indokolható, sőt rendszertani szempontból is védhető álláspontot kialakítani és képviselni.
1. Ezúttal induljunk ki mindjárt abból a tényből, már a 20. század fordulójától kezdődően fellelhető a jogirodalmi munkákban a bűncselekmény meghatározásában ez a kritérium.[2] "A büntetendő cselekmény olyan - az egyesre, az egyesek kisebb-nagyobb csoportjára, a társadalomra, vagy az államra ártalmas hatásúnak mutatkozó - érdek és illetve jogsértés, melynek megbüntetését a korabeli társadalmi felfogás igazságosnak, szükségesnek és hasznosnak tartja."[3] Nyilvánvaló, hogy Angyal Pál az "ártalmas hatás" kifejezés alatt a későbbiekben társadalomellenesség vagy tár-
- 548/549 -
sadalomra veszélyesség fogalmával tartalmilag szinonim kifejezést használja. Finkey Ferenc tankönyvében már egyértelműen fogalmaz, amikor hangsúlyozza, hogy a bűncselekményeknek a szorosan vett jogi ismérvein kívül van egy további általános ismérve, a társadalomellenesség, vagy a társadalmi veszélyesség.[4] Ezt különösen azért tartottuk fontosnak megemlíteni, mert a felsorolt szerzők írásaikban tényszerűen bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy a bűncselekmény társadalomra veszélyes jelenségként való jellemzése nem a kommunista-szovjet jogtudomány terméke, hanem a német jogirodalom hatása. Az is igaz azonban, hogy az 1950. évi II. törvényben jelent meg először e kritérium a bűncselekmény törvényi meghatározásában, ahogyan azóta is jelen van a kérdés a büntető jogtudományban, vajon e fogalmi elem kodifikálása szükségtelen, elvetendő, vagy ellenkezőleg: helyes és megtartható?
Bár a magunk részéről kissé cinikusnak, ugyanakkor igaznak tartjuk Belovics Ervin megjegyzését, mely szerint "a kérdést érzelmi alapon is megközelítő szerzők a terminológia használatát szimbolikus jelentőségű értékválasztásnak is tekintik, választásnak a jogállam vagy önkényuralom, az 1871. évi német vagy az 1926. évi szovjet-orosz Btk., Franz von Liszt vagy Pasukanisz között. Valójában azonban sem az elmélet, sem a gyakorlat képviselőinek nincs választási lehetősége. Mindaddig ugyanis, amíg a hatályos Büntető Törvénykönyv tartalmazza a bűncselekmény fogalmát, illetve amíg ennek egyik eleme a társadalomra veszélyesség, annak használatától eltekinteni nem lehet."[5] A Btk. pedig ma is tartalmazza ezt az elemet, így lehet róla vitázni, de eltekinteni tőle, esetleg új bűncselekményfogalmat létrehozni, lehet, hogy károsabb volna, mint a megtartva megőrzés elvét, követni a jövőben is.
2. A korábbi Btk. (az 1978. évi IV. törvény) egyetlen rendelkezésében sem szólt kifejezetten a büntetőjog alapelveiről, mégsem maradt adós ezzel, hiszen e Btk. 10. §-ának rendelkezésében fellelhető volt csaknem mindaz, amelyet alapelvként számon tarthatunk. Az új Btk. (a 2012. évi C. törvény) a fogalmat szinte változatlanul hagyta, annak ellenére, hogy a 2000-től 2010-ig zajló kodifikációs előkészítő munkálatok-során a javaslattévő grémiumok egyöntetűen a bűncselekmény formális megfogalmazása mellett tették le voksukat. Vajon valóban hibát követett el a jogalkotás, hogy ezt a "bizonytalan hatókörű kategóriát, amelynek a konkrét esetre való alkalmazása komolyan veszélyezteti a jogbiztonságot"[6] benne hagyta a törvénykönyv legfontosabb definíciójában?
Az egyik kérdést, ami felmerült a kodifikációs folyamat során, Ligeti Katalin tette fel, akinek 2006-os általános részi tervezete szerint a megalkotandó új törvénykönyvben a nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege, valamint a társadalom védelmének alapelvének deklarálása feleslegessé teszi a bűncselekmény kifejezett fogalmi meghatározását. Legfőbb érvként pedig a korábbi magyar büntetőjog hagyományait, továbbá a legtöbb európai ország büntetőjogi szabályait emelte ki.[7] De miért is ne fordíthatnánk meg ezt a felvetést? Hiszen az 1950. évi Btá. óta a magyar büntetőjogban az a kodifikált bűncselekmény fogalom honosodott meg, amely 1961. óta már teljes körűen tartalmazza az anyagi büntetőjog három legfontosabb alapelvét: a nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege, a nullum crimen sine culpa és a társadalom védelmének elveit.
A társadalom védelmének elvét - amelyre Király Tibor is utalt előadásában - manapság terjedelmi korlátok miatt itt nem részletezhető okok miatt nem divatos említeni az alapelvek között, mégis, alapvető célja, és legfontosabb vezérlője a büntetőjognak. Hiszen ha a büntetőjogot, mint jogágat el akarjuk helyezni a jogrendszerben, kijelölve feladatát, akkor a büntetőjog rendeltetése a más jogágak által szabályozott társadalmi viszonyok védelme, így az emberek személye, jogai, és az állami, társadalmi, gazdasági rend megóvása. Így e feladatból, vagy vezérlőelvből egyszerűen következtethetünk arra, hogy mindazon cselekmények, amelyek e (büntető)jog által védett érdekeket támadják - sértik vagy veszélyeztetik - a bűncselekmények. A társadalom védelmének elvéből tehát következik, hogy a büntetőjog által tilalmazott emberi magatartások a társadalmat veszélyeztetik, azaz veszélyesek a társadalomra.
Viski László az 1978. évi IV. törvény kodifikációs munkálatai idején megjelent tanulmányában a társadalomra veszélyesség törvényben kodifikált fogalmának funkciói között egyrészt az egyes emberi magatartások bűncselekménnyé nyilvánításának okát jelölte meg, amely megmutatja, hogy a törvényhozó mi miatt nyilvánít és nyilváníthat egyes magatartásokat bűncselekménnyé. Így meglátása szerint e kritérium irányt szab a törvényhozónak, hogy milyen feltételek mellett foglalhat valamilyen tevékenységet vagy mulasztást büntető jogszabály diszpozíciójába, ugyanakkor segítséget nyújt a jogalkalmazóknak a jogszabály értelmezés problémáinak eldöntésében, hogy hogyan kell a formálisan Btk-ba ütköző cselekmények határeseteiben a törvényt helyesen értelmezni.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
