Kovács Kriszta munkájában arra vállalkozik, hogy az alkotmányos demokráciák egyik pillérét, az egyenlőséget egy koherens értelmezési keretben tárgyalja. A jelentős terjedelmű diszkriminációs irodalom ellenére hiánypótló a kötet. Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok joggyakorlatáról, az Egyenlő Bánásmód Hatóság eljárásáról illetve a strasbourgi gyakorlatról is vannak már bemutatások, elemzések. Mégis újat nyújt a könyv, hiszen a politikai filozófiai egyenlőségkoncepciók szempontjából vizsgálja a témát, aminek fényében a joggyakorlat elemzése egy magasabb szintre kerül. Megalapozott érveken nyugvó normatív elvárásokat tud megfogalmazni arról, hogyan kellene megvalósulnia a minden ember egyenlő tételnek.
1. Mivel az egyenlőség fogalmában nincs egyetértés, a szerző azzal indít, hogy a különböző politikai filozófiai irányzatok és jogelméleti konstrukciók segítségével értelmezi az egyenlőség fogalmát. Individualista alapon viszonyul vizsgálódási tárgyához, tehát "vallja, hogy az embereknek mint egyéneknek vannak jogaik, és ezek a jogok erősebbek a közösség mint egész politikai céljainál."(13.) Emellett szem előtt tartja a közösség instrumentális értékét is.
A könyv valójában az igazságosságról szól, jóllehet a kifejezés ritkán fordul elő benne. A szerző az igazságosság fontos összetevőiként tekint az alapvető emberi jogokra, illetve egy egyenlőségi elvre és a hátrányos megkülönböztetés tilalmára, mint igazságossági mércékre, amelyeket az 1989-es magyar alkotmány is tartalmazott. A 2011-es alaptörvény abban a tekintetben eltér, hogy több a nevesített diszkriminációs alap, bár hiányzik például a nemi orientáció szerinti hátrányos megkülönböztetés kifejezett tilalma. Ennek ellenére az új szöveg nem zárja ki eleve az eddigi egyenlőségi gyakorlat fenntartását és továbbfejlesztését Az igazságosság általános eszméjének része a "minden ember egyenlő" tétel. Ezt az alkotmányos demokráciák többféleképpen közelítik meg. Ezen egyenlőségkövetelményt hazánkban az alkotmányszövegből és az alkotmánybírósági joggyakorlatból nyerhetjük ki. A testület az alkotmányban deklarált egyenlő emberi méltóságból és a hátrányos megkülönböztetés tilalmából vezette le az általános egyenlőség elvét.
De miért is fogadjuk el a "minden ember egyenlő" klauzulát? Miért és miben vagyunk egyenlők? - teszi fel a kérdést Kovács Kriszta. Válaszképpen több elméletet mutat be a tétel helyességét alátámasztandó az istenképiségtől, Kant, Arendt álláspontjain keresztül Feinberg "végső attitűdjéig". A kérdésfeltevés azonban csak hipotetikus, hiszen ahogyan arra a szerző rámutat, széles körben elfogadott, hogy a minden emberrel veleszületett méltósága az egyenlőség alapja. A viták főleg annak tartalmáról folynak.
A "minden ember egyenlő" normatív tétel érvényesüléséhez elengedhetetlen, hogy az állam az emberekkel egyenlőként és tisztességesen bánjon. Ebben az esetben a megfelelő bánásmód mibenlétéről vannak eltérő vélemények és nem arról, hogy az államnak fennáll-e ez az absztrakt kötelezettsége. Ronald Dworkin felfogása szerint a kötelesség lényege az, hogy az állam mindenkivel egyenlőként, tehát egyenlő tisztelettel és jóhiszeműen bánik. Egyenlő figyelmet fordít mindenkire, tehát a politikai közösség gyengébb érdekérvényesítési képességű vagy más okból hátrányos helyzetű tagjainak ugyanolyan joguk van szempontjaik figyelembe vételére, mint az előnyösebb helyzetűeknek. A tisztelet alapja az, hogy minden ember képes kialakítani saját, értelmes életprogramját, amelyhez igazítja cselekvését. Azonban az emberek között vannak különbségek, mindenki felelős azért, hogy a lehetőségeivel hogyan él. "Röviden megfogalmazva: a tisztelet az önállóan kialakított életnek, a figyelem a felelősségnek szól." (32.) Ezek az elvek határolják be az állam mozgásterét az egyenlőség biztosításában.
2. Az első fejezet alapvetően az általános egyenlőség tartalmára kíváncsi, arra, hogy mit jelent, mit követel meg az elv, ha eltérő háttérfilozófiák nézőpontjából érkezik a válasz. A szerző külön vizsgálja az egyenlőség két összetevőjét: a mindenki számára egyenlően biztosított alapvető jogokat és a javak igazságos elosztását.
Ezt követően az alkotmányok és az egyenlőség viszonyát elemzi. Az alkotmányok ugyan nem rendelkeznek kifejezetten arról, hogy melyik egyenlőség-felfogás szerint kell alkalmazni őket, de a bírói jogértelmezés támpontot nyújthat a szöveg megértéséhez. A szerző azt támasztja alá, hogy a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatából tu-
- 220/221 -
lajdonképpen a forrásegyenlőségi alapú alkotmányértelmezés olvasható ki. Az Alkotmánybíróság kimondta többek között, hogy a jognak mindenkit egyenlő méltóságú személyként kell kezelnie, és hogy a nagyobb társadalmi egyenlőség elérése érdekében támogató intézkedések alkalmazhatók. Az erőforrások egyenlősége azt jelenti, hogy mindenkinek lehetőséget kell teremteni, hogy maga válassza meg, milyen életet akar élni és azt maga is valósítsa meg. Ennek érdekében az állam úgy osztja el a rendelkezésére álló eszközöket, hogy minden személy egyenlő felelősséggel dönthessen javai felhasználásáról. "A politikai közösség azonban felelősséggel tartozik azért, hogy az emberek természeti és társadalmi esetlegességek, illetve a vak véletlen okozta szerencsétlenségek miatti hátrányai, rossz életkilátásai ne állandósuljanak." (62.) Más szóval, a forrásegyenlőségre vonatkozó koncepció az állami újraelosztás elméleti igazolása is. (56.)
Az első fejezetben lefektetett elméleti alapok nagyon fontosak ahhoz, hogy azok tisztázását követően könnyebben megítélhető legyen mi tekinthető hátrányos megkülönböztetésnek, és hogy szükség van-e támogató intézkedésekre. Kovács Kriszta ezzel egy olyan koherens értelmezési keretet, viszonyítási pontot kínál, amelyek nélkül nem lehet megalapozottan vizsgálni az egyenlőség mibenlétét.
3. A második fejezet a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, mint az egyenlőségi elv egyik aspektusával foglalkozik. A könyv azt tekinti diszkriminációnak, ha az emberek közötti különbségtétel sérti a személyek egyenlő méltóságát, megkérdőjelezve ezzel egyenlő státuszukat. (17.) Ez a rész a közhatalmat gyakorlók által megvalósított igazságtalan különbségtételekre fókuszál.
A hátrányos megkülönböztetés esetei között súlyosságuk szerint tesz különbséget a szerző. A legsúlyosabbnak azt tartja, ha olyan szabályozás, döntés születik, amely miatt nem mindenki élhet alapjogaival ugyanolyan feltételekkel. Majd két esettanulmányt hoz, a vallás és lelkiismereti szabadság, illetve a választójog kapcsán, ahol problémás az egyenlő hozzáférés. Az előbbinél felhívja a figyelmet arra, hogy a jogot szabályozó 2011. évi törvény több vallási közösséget megfoszt az egyházi formában való további működéstől, ezzel egyes személyek vallását előbbre helyezi másokéhoz képest. Kovács Kriszta felteszi a kérdést, hogy a bírósági eljárás során az alapjogi különbségtétel vagy az alapjogi korlátozás indokoltsága vizsgálandó-e? Ugyanis, ha a szabály vagy a döntés csak egyesek alapjogait korlátozza, akkor a panaszos hivatkozhat arra is, hogy alapjogi sérelem érte, ahogy arra is, hogy másokhoz képest hátrányos helyzetbe hozták. Vagyis a beavatkozás megközelíthető úgy, hogy igazolható-e a személyek közötti különbségtétel és úgy is, hogy korlátozható-e az adott személy alapjoga? A könyv példákkal mutatja be mennyire más eredményre vezethet az egyik vagy másik hozzáállás. A szerző álláspontja szerint "az alapjogokhoz való hozzáférést érintő hátrányos megkülönböztetés esetén indokolt a nem komparatív, alapjogi vizsgálat előnyben részesítése. Az alapjogok ugyanis attól függetlenül illetnek meg mindenkit, hogy mások miképpen rendelkeznek azokkal." (73.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
