Jelen írás célja csupán az, hogy néhány kérdés felvetésével - a teljesség igénye nélkül - próbáljon rávilágítani egy eltérő szemléletű vizsgálódás lehetőségeire s annak lehetséges eredményeire az adott témakörben. Ezért ez az írás nem vitacikk; csak egy lehetséges gondolati vázra épített kifejtés. Reméljük, hogy a felvetések összességükben vezethetnek olyan konklúziókra, mely akár a mások általi jogi értékelésre is kihathatnak.
A szerződések önmagukban - azaz a tények nélkül - való vizsgálata nem kecsegtet túlságosan a siker reményével. Ezért a vizsgálódást azoknak az egyes jogi tényeknek az értékelésével kezdjük, melyek relevanciával bírhatnak. Ezeket pedig önmagukban is, és kontextusaikban is értékelni kell.
Az elsőként vizsgálandó jogi tény a szerződés létrejötte. Az ismert deviza kölcsön szerződésekben a folyósítandó kölcsön összegének meghatározása egy adott devizában történt, így a szerződéskötés napja egyben egy árfolyamot is definiál, mégpedig a releváns időszakban hatályos rendelkezés a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény[1] (továbbiakban: Hpt.) 200/A. § (1) bekezdés c) pontja, illetve (2) bekezdés a)-b) pontjai szerint; vagy a hitelező banknak az adott devizára vonatkozó saját középárfolyamán, vagy ennek hiányában az MNB középárfolyamán.[2] Továbbá ez lehet az alapja az ügyleti kamat mértéke meghatározásának is. Ennek további következményei a banki számvitel és a pénzügyi felügyeleti adatszolgáltatási kötelezettségek rendszerében követhetők. Egy valódi deviza kölcsön az adott hitelező bank számviteli rendszerében is ekként jelenik meg a szerződéskötéskor. Ha pedig a kölcsön valóban devizakölcsön, akkor a futamidő teljes tartama alatt is így fog szerepelni a bank számviteli rendszerében.
Vizsgálandó - mert a hitelezéshez kapcsolódóan létezik - egy további kapcsolódó tény is; mégpedig a forrás kérdése. Ha a bank idegen forrást használ, akkor az nem csak külön szerződés(ek)ben jelenik meg, de ismét csak nyoma van a számvitelben is. Bizonyos, hogy ez következményeiben akár közvetlenül is megjelenhet a szerződésben, mégpedig a forrásköltségeknél, hiszen azok mértéke nyilván eltérő lehet a piaci források árkülönbségeire figyelemmel.
Azt eldönteni, hogy egy kölcsönszerződés valóban devizakölcsönre irányul-e, vagy sem a szerződésen kívül igényli a banki forrás vizsgálatát - s ezen felül még a banki számvitelét[3] is. Mégpedig a banküzem sajátosságaira tekintettel alapvetően nem az egyedi ügyletre vetítve, hanem a Hpt. megfelelőségi mutatóinak generális adataiba építve, s a forrásra irányuló egyedi ügyletekből is levezethetően.
Az alábbiakban még egyszer visszatérünk az árfolyam és a kamat kérdésére is, de csak néhány további kérdés felvetése után.
A következő releváns tény az effektív folyósítás. Ennek legfontosabb sajátossága, hogy ez láthatóan nem a szerződött pénznemben, hanem más pénznemben - többnyire forintban történik.
Lehet erre azt mondani, hogy azért, mert a felek eleve így kötötték a szerződés, lehet hivatkozni a szerződéses szabadságra,[4] a kirovó és a lerovó pénznem eltéréseire is. Ez azonban nem vezethet reális eredményre, ha a vizsgálódás során figyelmen kívül marad az, hogy az átlagembereknek aligha bír jelentőséggel, ha a szerződési szabadságukat ilyen tág keretben gyakorolhatják. Nagyobb relevanciája van azoknak a közismert történeti és gazdasági okoknak, melyek ezt a devizában való hitelezés elterjedését életre hívták, s terjeszkedését segítették. Ezek a tények arra mutatnak, hogy életszerűtlennek kell
- 254/255 -
tekinteni, hogy e konstrukcióhoz az átlagemberek kellő (jogi, dogmatikai, kereskedelmi, stb.) ismeretekkel rendelkezhetnének, vagy, hogy egy ilyen konstrukciót nem valamilyen meghatározott céllal/indokkal választanának. A tények ilyen értékeléséből kiinduló vizsgálat még távolabbi következtetésekhez vezet.
Vizsgálnunk kell a tényt, hogy mi a jelentősége annak, hogy a szerződés szerint a bank nem devizát ad át az adósnak, hanem annak forintban számított egyenértékét? Különös tekintettel arra, hogy az új Ptk. 5:41. §-a, vagy a korábbi Ptk. 119. §-a azonos módon rendelkezik a pénz feletti tulajdonjog megszerzéséről.[5]
Ha a tulajdonjogi szabályokat vesszük alapul, akkor a forintban történő folyósítás ténye arra is utalhat, hogy a kölcsön ügyleten felül egy további jogügylet is fellelhető a jogviszonyban, mégpedig az adott devizára kötött adásvétel. Ennek tárgya pedig az, hogy az adós a kölcsönügylettel megszerzett devizát eladja a banknak. Ez esetben pedig a forint összeg, melyet ténylegesen a bank neki folyósít nem a kölcsön összege, hanem kölcsönből kapott, de eladott deviza vételára.
Lehet-e ilyen adásvételi ügyletet kötni? - vetődhet fel a kérdés, hiszen az eladott dolog nincs az eladó kezében az adásvétel pillanatában. Ez igaz, de ezzel szemben tény, hogy az adásvételi szerződés megkötésének pillanatában az eladott dolognak nem is kell meglennie hiszen annak a teljesítéskor kell rendelkezésre állania.[6] Ez pedig a kölcsönszerződés alapján meg is történik: a kölcsönvevő a kölcsön feletti rendelkezési jogot megszerzi.[7] Nincs tehát akadálya annak, hogy a kölcsönszerződés alapján folyósítandó devizát a kölcsönvevő eladja. Az sem akadály, hogy a vevő maga a folyósító bank,[8] hiszen két önálló ügyletről és két eltérő szerződési pozícióról van szó a két ügyletben.
E logikai láncban tehát létrejött egy deviza kölcsön ügylet, melyet a kölcsönadó teljesített, hiszen a kölcsönt folyósította, s ezt a teljesítést az adós elfogadta. Egyidejűleg jött létre az adásvételi szerződés az adott devizára, mely minden tekintetben teljesedésbe ment; az eladó a devizát szolgáltatta, a vevő annak forint ellenértékét megfizette. Ezek érvényességének kétségbe vonására aligha lehet alapot találni. Fontos tény, hogy a kölcsönszerződés még nem befejezett ügylet, hiszen az adósnak a kölcsönt vissza kell fizetnie. Mégpedig az eredeti devizában - ahogy ezt a deviza kölcsönszerződések tartalmazzák is. Ami azt jelenti, hogy kölcsönszerződés tartalmazza azt az adásvételi ügyletet is, mely a törlesztéshez szükséges devizának a banktól való megvásárlására vonatkozik. A kölcsönszerződésnek nevezett okirat valójában tehát három jogügyletet tartalmaz.
Ha elfogadjuk a kölcsön-adásvétel levezetést, akkor ennek következményei szerteágazóak. Elsődlegesen az árfolyamra, és a kamatra nézve.
Ha tény, hogy az eredetileg a kölcsön alapján folyósított devizát a bank visszavásárolta, akkor ez a kölcsönszerződésben azt jelenti, hogy a bank ezzel az ügylettel visszavásárolta a kihelyezett forrását,[9] mégpedig a kölcsönszerződésben rögzített (szerződés kötéskori) árfolyamon. Ez nem csak a forrásköltség szempontjából lehet jelentős - hiszen ez után forrásköltségről beszélni már aligha lehet, hiszen tény, hogy az adásvétellel a kihelyezett forrás visszakerült a bankhoz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
