https://doi.org/10.59851/jk.81.10.1
A szerző a titkos eszközök használata létjogosultságának elismerése mellett kifejti azt az álláspontját, hogy a rendőrség működését érintő adatoknak a nyilvánosság elől történő elzárása csak kivételesen, az emberek megismerési jogának a szükségesség és arányosság elvének szigorú tiszteletben tartása mellett megengedhető. Ellenkező esetben a hozzáférés korlátozása a visszaélések leplezésére lehet alkalmas. Ez értelemszerűen igaz a természetüknél fogva titkos eljárásokra: a leplezett eszközök alkalmazására is. Nem mellőzhetők, de az emberi méltóságot sértik, mivel eszköznek tekintik az érintett személyeket. Bevetésükre tehát csak az alapvető alkotmányos elveknek megfelelően kerülhet sor. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy az eljárási igazságosság az eredményesség szempontjából is megfelelő alternatívát jelent.
Kulcsszavak: rendőrség, titkosság, visszaélések, leplezett eszközök, eljárási igazságosság
The author, while acknowledging the legitimacy of using secret means, elaborates his view that data concerning police operations should only be withheld from the public in exceptional cases, with strict adherence to the principles of necessity and proportionality, especially given the public's right to access information. Otherwise, restricting access could be used to conceal abuses. This principle applies equally to inherently secret procedures, such as the use of undercover methods. While these methods cannot be entirely avoided, they can violate human dignity by treating individuals as mere instruments. Therefore, their deployment must strictly conform to fundamental constitutional principles. It is also important to consider that procedural fairness offers an effective alternative.
Keywords: police, secrecy, abuses, undercover means, procedural justice
A jelen írás címében nincs helyesírási hiba. Nem kizárólag és nem is elsősorban a leplezett bűnüldözésről kívánunk értekezni, hanem az egész közbiztonság-védelmi apparátus nyilvánossághoz való viszonyáról.
Elfogadott tény - és ezt itt sem vonjuk kétségbe -, hogy vannak olyan törvényes tevékenységek, melyek értelemszerűen feltételezik a titkosságot, legitim módon korlátozva az emberek alapvető jogait. Kérdés azonban, hogy ezeket kivételnek vagy fő szabálynak kell-e tekinteni?
Nyeste Péter szerint: "Amennyiben a bűnüldözés és a bűnözés egymáshoz való viszonyát egyfajta harcnak tekintjük, akkor nyilvánvaló, hogy a bűnüldözési munka eredményessége megkívánja, hogy bizonyos adatok, információk tartósan titkokat képezzenek (például technikai paraméterek, fedett nyomozó személye, belső iránymutatások, metodikák), azokat az »ellenség« elől védeni kell".[1]
Ez a megfogalmazás visszafogottan és mértéktartóan fejezi ki azt a tételt, ami a rendőri szubkultúrában elterjedt, és a politikai támogatást sem nélkülözi. Arról van szó, hogy a kriminalitás ellen háború zajlik, amelyben a bűnüldözők a jó oldalon álló hadseregnek tekintik magukat. Az Egyesült Államokban már tényadatokkal alátámasztott érveket is megfogalmaztak a rendőrség militarizálásának a bűnözés csökkentését eredményező elrettentő hatásáról.[2]
Az általában inkább metaforaként használt, de mégis bűnüldözési alapfelfogást kifejező háborús megközelítés szükségképpen feltételezi az ellenség létezését. Mivel pedig a jelenséggel tényleges harcot vívni nem lehetséges, a katonai típusú gondolkodás törvényszerűen vezet el a társadalom becsületes emberekre és bűnözőkre való tagolásához, amit a kriminológia általánosan elismert megállapításai cáfolnak.
Durkheim tétele a bűnözés normális társadalmi jelenségként való felfogásáról[3] még vitatható, de az tény, hogy számos helyzetben csupán a véletlen dönti el: kiből lesz elkövető és kiből áldozat. A büntetőeljárásban lehet és kell is különbséget tenni a terhelt és a sértett között, a valóságban azonban az aktív, ártó tettes és a passzív, minden esetben ártatlan áldozat szembeállítása nem ritkán tarthatatlan.[4]
Ha tehát valóban hatékonyan és a demokratikus alkotmányosság rendjébe illeszkedően kívánunk fellépni a társadalomra veszélyes magatartásokkal szemben, akkor lehet ugyan harcról, küzdelemről beszélni, azonba a leghelyesebb kifejezésnek a bűnözés kezelését tartjuk. Ez jelenti
- 409/410 -
a durkheimi alapgondolat elfogadását és a kriminalitással szembeni védekezésnek az emberi jogok tiszteletben tartása, sőt azok védelme mellett történő megvalósítását is.
Ha pedig ez így van, akkor logikus a következtetés: a rendőri, rendészeti munka, de még a bűnüldözés sem legitimálja en bloc a tevékenység titkosságát. Ellenkezőleg. Abból kell kiindulni, hogy a bűnözés kezelése társadalmi ügy, mindenkire tartozik. Ráadásul a munkának az emberek részéről megvalósuló támogatása az eredményességet előmozdító tényező. Paradox módon még akkor is a biztonság javításához járul hozzá, ha a kriminálstatisztikai mutatók növekedést jeleznek. Ha ugyanis többen tesznek feljelentést olyan bűncselekmények miatt, amelyek miatt rendőri beavatkozásra van szükség, akkor többet lehet tenni a valódi biztonság erősítése érdekében. Példa erre a családon belüli erőszak eseteinek ismertté válása és a hatósági reagálás lehetőségének a megnyitása.[5]
A nyitottság alkotmányos kötelezettség is. Az Alaptörvény VI. cikkének (3) bekezdése szerint mindenkinek joga van személyes adatai védelméhez, valamint a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez. Fő szabály szerint minden nem személyes adat közérdekű, ami a közhatalom tevékenysége során keletkezik [2011. évi CXII. törvény 3. § 5. pont]. Ez a két elvi követelmény bizonyos ellentmondást is hordoz, de témánk szempontjából itt azt kell kiemelni, hogy a rendőrség leplezett működését egyaránt korlátozzák. A rejtett megfigyelés nemcsak az érintetteket zárja el - és távolról sem csupán a gyanúsítható személyeket - az őket érintő közhatalmi tevékenység megismerésétől, hanem azokat is, akik esetleg teljesen kívülállóként velük kapcsolatba kerülnek. Mindegyikükre, még a potenciális vagy tényleges terheltekre is igaz, hogy nyílt kommunikációban esetenként még jobban segíthetnék a bűnüldözést, mint az őket érintő kémkedés eredményeként. Abból kell kiindulni, hogy a kriminalitás a társadalmat és annak tagjait veszélyezteti vagy károsítja, ezért nem csupán maga a bűnözés, hanem az ellene való fellépés is "normális jelenség". Ezért a rendőrséggel való együttműködés közös érdekeken alapul.
A közbiztonság-védelem nyitottságának szakmailag is kívánatos voltát támasztják alá a közösségi rendőrség hosszú évtizedek óta kimutatható szakmai és társadalmi előnyei. A múlt század utolsó harmadában az Egyesült Államokban bevezetett modell világszerte követésre talált. Lényege a társadalom iránti nyitottság, az emberek valós problémáira való reagálás, a közösséggel és annak tagjaival, intézményeivel folytatott párbeszéd, ami értelemszerűen feltételezi a működés titkosságának maximális feladását.[6] Kétségtelenül vannak ezzel ellentétes tendenciák, ilyen a rendőrség Egyesült Államokban is bizonyos területeken megfigyelhető militarizálása, az intelligence-led policing, ami az adatfeldolgozáson alapul az emberekkel való párbeszéd helyett, valamint a részben arra épülő előrejelző rendőrség, ami már a beavatkozásokat is alapvetően az emberek tudta nélkül összegyűjtött információkra építi. Mindezek ellenére a közösségi rendőrség felfogásának dominanciája állapítható meg. Magyarországon ennek a hatása egyelőre legfeljebb a kommunikáció formájában érzékelhető, ami figyelmet érdemel, de a változást érzékelő kutatók is jelzik: a közösségi rendőrség intézményesítésére irányuló kísérlet hazánkban tiszavirág-életű volt.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
