A tanulmányom célja vizsgálni és egy áttekintést nyújtani az Amerikai Egyesült Államok vízjogi doktrínáiról. Az USA vízjoga az egyik leghíresebb a világon, amely számos gyakorlati problémát oldott meg a hosszú fejlődése alatt. Ez a modell - különösen annak pozitív elemei -mintaként szolgálhat a hazai és a nemzetközi jogalkotás számára.
Az amerikai vízjog három vízfajtát különböztet meg:
- A folyóvizek (watercourses). Ide tartoznak: a folyók, a patakok, a tavak.
- A felszín alatti vizek (groundwaters). A földfelszín alatt található álló vizek sorolhatók ebbe a kategóriába. A földfelszín alatt lévő vízfolyásokra a folyóvizek jogát kell alkalmazni.
- A felszíni vizek (surface water): olyan vizek, amelyek a föld tetején gyűlnek össze. Tipikusan ilyenek a hótakarók, és az esőzésekből eredő vízelvezetések.
- Az amerikai vízjognak három fő jogforrása van:
- a törvények (statute law),
- az esetjog (case law), illetve
- a magánjogi szerződések.
Általánosságban elmondható, hogy az USA-ban a vízjogok tulajdonképpen használati jogok (ususfructury rights). A felhasználók jelentős része nem rendelkezik a víz felett tulajdonjogi jogosítványokkal.[1]
Az Egyesült Államok meteorológiai és környezeti adottságok miatt hidrológiai szempontból megosztott területnek minősül. A keleti oldalon gyakoriak az esőzések és a mezőgazdaság öntözés nélkül is elegendő vízmennyiséghez fért hozzá. A nyugati államokban viszont nagyobb a szárazság. A hidrológiai megosztottságnak megfelelően a folyóvizekkel kapcsolatos jogviták megoldására két alapelv terjedt el. A keleti államokban az ún. vízparti (ripariánus) észszerű használati doktrína alakult ki. Nyugaton az első szerzés doktrínája terjedt el.[2]
A ripariánus doktrína gyökerei a római jogra vezethetők vissza. A római jog egy átfogó magánjogi rendszert alakított ki, amelynek egyik csúcsa a Jusztiniánuszi kodifikáció volt. I. Jusztiniánusz kelet-római császár (Kr. u. 486-565) magánjogi Kódexe tartalmazta a ripariánus doktrínát (a latin ripa szóból, melynek jelentése vízpart, folyópart).
Az alapelv szerint a folyóvíz a közösség tulajdonának minősül, amelyet az egyének nem használhattak kizárólagos módon. Mindenkinek joga volt használni a vizet halászati és hajózási célból. A vízparti földtulajdonos (másnéven a riparian) észszerű használati joga kiterjedt még mezőgazdasági, háztáji és molnársági célokra is. Ez a használati jog nem sérthette mások halászati és hajózási célú használati jogát.[3] A folyó partja felett a folyómenti földtulajdonos rendelkezett tulajdonjoggal, a szakaszának erejéig. Ugyanez a szabály vonatkozott a folyóparti fákra is.[4]
Az angol common law vízjogi szabályozása sokat támaszkodott a Corpus Juris Civilis alapjaira. Az angol vízjog sajátosságai a következők voltak:
- 531/532 -
- A vízparti földtulajdonosok egyenlő jogosítványokkal rendelkeztek.
- Általában a vízhez való jogot nem számszerűsítették, inkább ahhoz igazodott, hogy mekkora mennyiségű vizet lehet észszerűen hasznosítani a vízparti parcellán.
- A ripariánus jogok korrelatívak, vagyis ha vízhiány van, az összes vízparti földtulajdonos közösen szenvedi el a vízhiányt.
- A vízparti földtulajdonos csak a birtoka mentén használhatja a vizet forrásként.
- A ripariánus jogok nem terjedtek ki szezonális víztárolásokra.
- A vízparti jogosultságok kizárólag a földbirtokhoz tapadnak, így azt nem lehet más nem vízparti birtokokhoz elidegeníteni.
- A ripariánus jogok fennmaradtak használat nélkül is.[5]
A ripariánus doktrína a XIX. században vált domináns alapelvvé az USA-ban.[6] A ripariánus elv alapján a vízfolyam menti földtulajdonosok észszerű használati joggal rendelkeztek (reasonable use doctrine) a víz felett. A vízfolyammenti földtulajdonosokat ún. ripáriánnak (riparian) nevezték el. A ripáriánok egyenlő jogokkal rendelkeznek a vízhasználat tekintetében. Kiemelendő itt is, hogy a földtulajdonosok használati jogot szereznek, és nem tulajdonjogot a folyó felett. A társadalmi és történelmi környezet nagymértékben befolyásolta, hogy adott helyzetben milyen vízhasználatot minősítettek észszerűnek, hasznosnak vagy éppen pazarlónak.[7]
A víz természetes használata felülírja a természetellenes használatot. Egy gyakorlati példán szemléltetve: az a személy, aki nem a vízfolyás mentén használja a vizet, hanem attól eltérő helyen, az egy esetleges vitás ügyben gyengébb jogosítványokkal fog rendelkezni a vízmenti földtulajdonossal szemben. Nemcsak vízkivételre, hanem egyéb célokra is használhatta a vizet a ripárián, amennyiben garantálta, hogy ez nem korlátozza más ripáriánnak a vízhasználati jogát. Az ilyen jellegű használatot ún. "rendkívüli vízhasználatnak" minősítettek (extraordinary use).[8]
Az Illinois-i Legfelsőbb Bíróság az Evans v. Merriweaether ügyben hozott ítélete betekintést nyújt abba, hogyan viszonyultak az amerikai bíróságok a ripariánus doktrínához a 19. század közepén. Evans és Merriweather gőzmalmokat üzemeltetett egy kis pataknál. Mindkét fél elvonta a patak vizét, a gőzmalom üzemeltetése céljából. 1837 őszén nagy szárazság volt a térségben. Először Evans, a felvízi malom tulajdonosa térítette el az egész patak folyását, amelynek eredménye az volt, hogy Merriweather nem tudta tovább üzemeltetni a malomját. Justice Lokwood, az Illinois Legfelsőbb Bíróság bírója a következőket írta az ítéletének indokolásában: "Mindegyik ripariánus tulajdonosnak kötelessége úgy használni a folyóvizet, hogy minél kisebb sérelmet okozzon szomszédjának. A használatnak észszerűnek kell lennie. Mindenkinek joga van a hasznok élvezésére és senkinek nincs kizárólagos joga a víz felett. A vitás ügyekben a döntést a juryre kell hagyni. A konkrét ügyben a tényekből az vezethető le, hogy Evans meggátolta a víz folyását egy gáttal, ami eltérítette a vizet az ő kútjába. Ez az eltérítés mind az angol, mind az amerikai jog szerint egyértelműen illegális."[9]
Az első szerzés doktrínája Kaliforniából ered. Megjelenése a kaliforniai aranyláz idejére tehető, amikor a bányászok arra törekedtek, hogy növeljék a felhasználható víz mennyiségét a bányászati tevékenységükhöz. A doktrína alkalmazásának egyik első jelentős mérföldkövének tekinti az amerikai szakirodalom az ún. Irwin v. Philips ügyet, amely 1885-ben záródott a Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság előtt. A jogesetben problémaként merült fel a víz kisajátítása. Matthew Irwin - bányászati célból - eltérített egy patakot. Nem sokkal később Robert Philips is hasonló tevékenységbe kezdett és megpróbálta visszavezetni a patakot az eredeti vonalára. Végül a Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság az első szerzés elve alapján döntött Irwin javára. A bíróság elutasította a junior bányász érvelését, mely szerint ő volt a forrásmenti ripariánus és ennél fogva ő rendelkezett nagyobb jogosítványokkal. A bíróság arra a kö-
- 532/533 -
vetkeztetésre jutott, hogy a közösségi területen az első szerzés gyakorlata úgy beágyazódott a társadalomba és a bányászok szokásaiba, hogy ezt már érvényben lévő res judicatanak (ítélt dolognak) tekinti.[10]
A doktrína szerint az első személy, aki egy meghatározott mennyiséget elsajátít a vízből ún. "hasznos használatra" (beneficial use) - például mezőgazdasági, ipari, vagy háztartási használatra - fogja megszerezni a víz használati jogát. Az első szerzés doktrínája egy szeniorátusi rendszeren alapul. Aki elsőként használja a folyóvizet hasznos használatra, rendelkezik a legnagyobb (senior) jogosítványokkal. Minden utána következő vízfelhasználó (junior vízhasználati jogosultak) csak másodlagos, harmadlagos stb. jogosítványokkal rendelkezhetnek. A junior vízhasználók nem sérthetik a szenior jogosultat. Az első használó az Egyesült Államokban jellemzően a helyi önkormányzat volt. Az első szerzés doktrínája alapján nemcsak a vízparti földtulajdonos szerezhette meg a víz használatának a jogát, hanem bárki más is.[11]
Továbbá különbség a ripariánus elmélet és az első szerzés doktrínája között, hogy utóbbinál a víz használójának folyamatosan kell gyakorolnia a víz hasznos használatát, különben elveszti felette jogosítványait, míg előbbinél akkor is fennmarad a vízparti földtulajdonos joga, ha nem gyakorolja jogait. Összegezve, négy jogi feltételt támasztottak ahhoz, hogy létrejöjjön az első szerző vízjoga:
- A víz eltérítése, vagy más formában történő használata.
- A víznek korábban nem volt használója vagy tulajdonosa.
- Olyan forrásból eredt a víz, amely megszerezhető.
- Végül a víz hasznos használati célra legyen használva.[12]
A doktrína alapján működő államokban egy közigazgatási eljárás segítségével határozzák meg a vízhasználati jogok rendezését. Az első szerzés doktrínája nagy népszerűségnek örvendett a keleti államokban, viszont idővel kritikát is megfogalmaztak vele szemben. Egyrészt a doktrína nem motiválja a szenior felhasználókat, hogy takarékoskodjanak a vízzel, mert tudják, hogy jogaik védve vannak. Emellett a víz kinyerését addig folytathatják, amíg víz van a tározóban, vagy a folyóban.[13]
Az első szerzés doktrínájának elterjedésében még úttörő volt Colorado állama is. Itt eltörölték az összes korábbi ripariánus jogot, és teljesen adoptálták az első szerzés elméletét. Ezt a módszert szokták hívni Colorado doktrínának is. Colorado doktrínás államnak minősül Colorado mellett még Arizona, Utah, Nevada, Idaho, Wyoming, Új-Mexikó és Montana, Ezekben az államokban a ripariánus jog már nem létezik, itt csak az első szerzés rendszere érvényesül. Colorado jogalkalmazásában először 1879-ben erősítették meg a doktrína primátusát a Coloradoi Legfelsőbb Bíróság által hozott Left Hand Ditch Co. v. Coffin ügyben.[14] Colorado még az alkotmányába is belefoglalta ezt az alapelvet. Az alkotmány XVI. cikk 5. szakasza szerint "minden természetes folyó vízét, amelyet eddig nem tulajdonítottak el, a közösség tulajdonának minősül...". A 6. szakasza szerint pedig "a természetesek vizek megszerzésének jogát soha nem lehet megtagadni. A korábban szerző személy nagyobb jogosítványokkal rendelkezik a víz használatának tekintetében."[15]
A hibrid rendszerek történetében közös, hogy kezdetben a ripariánus jogokat elismerték és alkalmazták, de később kisebb vagy nagyobb mértékben váltottak az első szerzés doktrínájára, mert ez az elv jobban megfelelt a földrajzi adottságoknak. Többek között ilyen volt Oklahoma és Texas állama. Hawaii rendszere egyéninek volt minősíthető, mert az ősi Hawaii Királyság joga is valamelyest tovább élt a ripariánus jogok mellett. Lousiana vízjoga is sajátosnak volt tekinthető, mivel a francia magánjogi kódexet, a Code Civilt alkalmazták a gyakorlatban.[16]
Az USA-ban Oregon volt az egyik első állam, amely alternatív megoldást választott azzal, hogy párhuzamosan alkalmazta a ripariánus elvet és az első szerzés doktrínáját. A régi jog-
- 533/534 -
viszonyokban a ripariánus jog szabályai szerint jártak el, az új jogok keletkezésénél az első szerzés doktrínája volt az irányadó. Ezt az elvet szokták nevezni Oregoni doktrínának is.[17] Napjainkban Oregon vízjogi rendszere az első szerzés doktrínájára épül, de történeti okokból, meghatározott ripariánus jogokat a mai napig továbbra is elismer. Az államnak egy kodifikált vízjoga van, amelyet 1909-ben fogadtak el.[18]
Mind a két doktrínának vannak előnyei és hátrányai, és nem minden esetben felelnek meg napjaink kihívásainak, ezért alakult ki egy új elmélet: az ún. modern vízhasználati jogok (modern water rights) doktrínája. Itt pontosan meghatározzák a víz mennyiségét, amelyre a jogosultság kiterjed.[19] Az elmélet hangsúlyozza a környezetvédelmi szempontokat is, illetve a víz gazdasági értékét.[20]
A felszín alatti vizek tekintetében a legtöbb állam az észszerű használat doktrínáját alkalmazza. Általában a kutak használatára vonatkozik ez a szabályozás. Minden földtulajdonos észszerűen használhatta a birtoka alatt lévő vizet, mindaddig, amíg nem sérti észszerűtlen módon más szomszédos földtulajdonos jogait.
Sokáig az ún. elfogás elve (rule of capture) common law eredetű doktrína érvényesült a gyakorlatban. Ez az elv Angliából származik, amelyet számos állam alkalmazott az USA-ban. Az általános szabály szerint az első személy, aki "elfogja" a felszíni vizet, szerzi meg afelett a tulajdonjogot. A tulajdonos ezt követően nem köteles gondoskodni más földtulajdonos jogairól. Néhány állam a mai napig alkalmazza ezt az elvet. Híres példa a texasi bíróság 1978-ban a Friendswood Development Co. v. Smith-Southwest Industries, Inc. ügyben hozott ítélete. Az ügyben az alperes nagy mennyiségű vizet vont ki a kutakból. A szomszédok kártérítési pert indítottak vele szemben. A felperesek szerint csökkent a földjük értéke, mivel a felszín alatti vizek elfogytak a saját területük alatt. A bíróság - az elfogás elvét alkalmazva - kimondta, hogy a kút tulajdonosa abszolút jogokkal rendelkezik, és nem kell tekintettel lennie mások jogaira a kút használatánál.[21]
A legtöbb államban ez az elv addig működött hatékonyan, amíg a vízkivétel viszonylag alacsony volt. Ahogyan fedeztek fel az új felszín alatti vizeket és ezeket nagyobb mennyiségben használták, úgy jelentek meg korlátozások, és terjedt el az észszerű használat elve, vagy más néven az amerikai szabály (american rule). Napjainkban a felszín alatti vizeket az Egyesült Államok legtöbb állama köztulajdonnak minősíti.[22]
A felszíni vizekkel kapcsolatos tulajdonjogi viták viszonylag ritkák, mivel a jogi szabályozás egyszerű. Akié a föld, amelyen a víz áll, lesz a vízhasználati jogosult. Ugyanakkor jogi konfliktusok alakulhatnak ki, ha a felszíni vizet elvezetik a másik földtulajdonos területére. Ezeket a jogvitákat három különböző doktrína alapján oldották meg Amerikában:
- A természetes folyam doktrínája (natural flow doctrine). Az alapelv szerint a földtulajdonosnak nincs joguk eltéríteni a természetes folyásától a vizet.[23]
- A spektrum másik oldalán a földtulajdonos mindent megtehet, hogy elterelje a víz folyását, még akkor is, ha más földtulajdonos jogát sérti. Ha a víz minden földtulajdonos számára káros, másképpen szólva a víz a földtulajdonosok közös ellensége, akkor a közös ellenség doktrínáját kell alkalmazni (common enemy doctrine).[24]
- A harmadik és legelterjedtebb megoldás a már ismertetett észszerű használat doktrínája. Ez alapján a földtulajdonos észszerűen eltérítheti a víz folyását akkor, ha nem okoz észszerűtlen sérelmet másnak. Meghatározott sérelmet okozhat, de annak észszerűnek kell lennie.[25]
- 534/535 -
Az ún. akkréciós tan (Doctrine of accretion, vagy más néven növekmény tan) a következő tételeket tartalmazza. Az állóvizek és a folyóvizek is folyamatosan változtatják a formájukat, a méretüket és a helyzetüket. A ripariánus földbirtokának mérete emiatt változhat, illetve eltávolodhat a parttól. A természeti változásoknak több fajtáját megkülönbözteti az amerikai vízjog. Egyrészt beszélhetünk relikcióról (reliction), amikor a víz visszahúzódik tartósan a parttól, amelynek eredményeként megnövekszik a partszakasz. Másrészt beszélhetünk az ún. akkrécióról, (accretion) amely nem más, mint a lassú és folyamatos lerakódása a földnek a part mentén. A lerakodott földrészt nevezik alluvionnak. Ami partszakasz egyik oldalán akkréció, az a másik oldalon erózió lehet. Az erózió a földvesztés egyik fajtája, amikor a víz fokozatosan és tartósan elárasztja a földet. Az akkréciós doktrína ezekre a változásokra (relikció, akkréció, erózió) ad jogi választ. A doktrína szerint a ripariánusok közötti határok követik a víz változását. Az akkréció és a relikció esetén a vízparti földtulajdonos a föld növekménye miatt eltávolodik a vízparttól, de az amerikai jog szerint meg fogja tartani a ripariánus jogait és emellett tulajdonjogot szerez a megnövekedett föld felett. Amennyibben a földtulajdonosnak erózió miatt csökken a partszakasz menti földrésze, úgy a terület felett elveszti a tulajdonjogi jogosítványait, de a ripariánus jogait megtartja. Az elvi megfontolás lényege, hogy a földtulajdonosok mindegyike vélelmezi, hogy a víztest marad a földbirtok határa. További jogpolitikai indoka az elv alkalmazásának, hogy a közigazgatás számára a határváltozások folyamatos nyomon követése nagy adminisztrációs teherrel járna.[26]
Ezzel szemben az avulzió doktrínáját (doctrine of avulsion) a vízen hirtelen keletkezett természeti változások esetén alkalmazzák.[27] Az avulzió történhet például földcsuszamlás miatt.
A legtöbb állam joga az avulzív változásokat úgy kezeli, hogy az ingatlanhatárok megmaradnak a változás előtti állapot szerint. Az avulzió gyakorlatilag át tudja alakítani a vízparti földet úgy, hogy a (korábbi) vízparti földtulajdonos elveszti a ripariánus jogait.[28]
A fenti két doktrína versengett az ún. Sheldon v. Strom ügyben. A Sheldon és a Strom család birtoka a Wiskey Slough nevezetű folyam két ellentétes partján feküdt. Az ingatlanok közötti eredeti határ ennek megfelelően a folyam közepe volt. 1954-ben a Sheldon család kikotorta az ingoványt, hogy kiszélesítse a folyamot. Erre azért volt szükségük, hogy ki tudják kötni az uszályokat. Ennek eredménye az lett, hogy a folyam eltolódott a Sheldon fölbirtok felé, és a két birtok között középen lévő határ szárazföldi területté alakult át. Sok évig ez a változás nem okozott problémát a két családnak, viszont 1972-ben Sheldonék benyújtottak egy kérelmet az egész folyam kizárólagos használatára, amelyet a bíróság megadott első fokon az avulzió doktrínára hivatkozva. A Strom család fellebbezett az ítélet ellen és azt követelték, hogy a fölbirtokok közti határ továbbra is a folyam mentén maradjon. A Sheldon család szerint a víztest hirtelen változása avulzív volt, emiatt a jelenlegi állás szerint nem szabadna változtatni a határokat, és mivel a Strom család birtoka már nem érintkezik a vízzel, így már nem rendelkeznek ripariánus jogosítványokkal. A másodfokú Washingtoni bíróság mérlegelte az eset összes körülményeit, és méltányossági szempontokat is figyelembe vett (hivatkozva a Grill v. Meydenbauer Bay Yacth Club precedensre). A Washingtoni Fellebbezési Bíróság a konkrét ügyben kimondta, hogy nem lehet alkalmazni az avulzió doktrínáját, mivel joggal való visszaélésnek minősül, ha valaki mesterségesen hirtelen változásokat teremt a vízfolyamnál, majd a doktrínára hivatkozva többlet jogosítványokat szerez. A bíróság a jogesetben végül az akkréciós doktrínát alkalmazva kimondta, hogy a fölbirtok határa a vízfolyam mentén húzódik, így a Strom családnak nem vesztek el a ripariánus jogai. (Strom v. Sheldon, 12 Wn. App. 66, 527 R2d 1382 (1975).[29]
- 535/536 -
A közbizalom doktrínája (public trust doctrine) az USA-ban relatíve újabb időkben alkalmazott alapelv, amely alkalmas a közösség érdekeinek nagyobb védelmére.[30]
A 20. század második felében nagy fejlődésnek indult a környezetvédelem és a környezetvédelmi jog. Az amerikai vízjogban is tetten érhető volt ez a változás, és emiatt a víz élőhelyének megőrzése és a környezeti szempontok is már beletartoznak az ún. "hasznos" (beneficial) kategóriába.[31]
A közbizalom doktrínájának is római gyökerei vannak.[32] Célja megőrizni a folyókhoz, tengerekhez fűződő közösségi érdeket. Eredetileg a halászati és a navigálási jogokat védték ezzel az elvvel. Az angol common law közvetítésével került be az Egyesült Államok jogrendszerébe, ahol kezdetben leginkább a tengerre és tengerpartra alkalmazták.
Az Egyesült Államokban a public trust doktrínájának alkalmazását az ún. Illinois Central Railroad Co. v. Illinois ügyben alapozták meg 1892-ben. A 19. század közepén Chicago városa gyorsan növekedett és érdekelt lett, abban hogy a Michigan-tó külső csomópontján jöjjön létre egy kikötő. 1851-ben az Illinois Central Railroad Company, egy magán vasúti cég ajánlatot tett Chicago városának, hogy a tóparti föld tulajdonjogáért cserébe épít egy vasúti útvonalat és egy mólót. A megállapodást követően Illinois 3 millió hektár partvonalat adott a cégnek a tó mentén. Létrehoztak egy törvényt, amely a cégnek adta a föld- és vízhasználati jogosítványokat. 1869-ben a cég kilobbizta Illinois államától, hogy fogadják el az ún. Lake Front törvényt is, amely bővítette a cég jogosítványait. A föld használatáért a cég jövedelme 7%-át ajánlotta ellentételezésként. A közvéleményben nem volt népszerű a cég, ezért 1873-ban Illinois állama hatályon kívül helyezte a törvényt. A törvény megszűnése előtt és azt követően is a cég tovább épített síneket, mólókat és egyéb létesítményeket. 1883-ban Illinois államának főügyésze keresetet nyújtott be, hogy meggátolja a cég által építeni kívánt "Lake Park" nevezetű konstrukciót. Kérdésként merült fel az ügyben, hogy ki rendelkezhet a Michigan-tó alatti, és a Chicagói partvonal területével. A bíróság végső döntésében kifejtette, hogy a hajózásra alkalmas vizek, és a víz alatti földterület kormányzati köztulajdonnak minősül, amelyet nem lehet elidegeníteni. A főszabály alól akkor lehet kivételt tenni, ha fejlesztési érdekeltségek vannak, viszont ekkor sem lehet kizárni a támogatás visszavonásának a lehetőségét. Nem lehet visszavonhatatlan szerződést kötni, mert az sérti a közbizalom elvét.[33]
A public trust doctrine alapján a közösség egy ún. "trust" kedvezményezettje. Az állam rendelkezik a víz feletti tulajdonjoggal, és a közösség gyakorolja a vízhasználati jogokat. Az állam arra vállal kötelezettséget, hogy egyfajta vagyonkezelőként (trustee) fenntarthatóan és egyenlően biztosítja a közösség tagjai számára a víz elérhetőségét.[34]
Joseph Sax professzor szerint, a közbizalom doktrínája a legalkalmasabb jogi eszköz a környezetvédelmi szempontok érvényesítésére, mivel ez az elv a közérdeket helyezi a középpontba, és a fenntartható környezet megvalósítása minden állampolgár számára fontos. A gyakorlatban a doktrína alapján jöttek létre az USA-ban a nemzeti parkok is.[35]
A közbizalom doktrínájának alkalmazása nem teljesen egységes. Eltérések vannak a hajózás értelmezésénél, az árapály-vizek mértékéről, a public trust hatályáról. Hagyományosan a public trust hatálya a halászatra, hajózásra és a kereskedelemre terjed ki, de egyes államokban kiterjesztik a környezet rekreációjára és védelmére is.[36]
A Kalifornia államának hatékony módon alkalmazta public trust doktrínát környezetvédelmi szempontból. Sax professzor a 70-es években írt több befolyásos tanulmányt arról, hogy a public trust doktrínát ki kéne terjeszteni a rekreációs és ökológiai értékekre.[37] Nem sokkal később a közbizalom elvét alkalmazták a Marks v. Whitney ügyben 1971-ben. A bíróság döntésében hangsúlyozta, hogy a doktrína kellőképpen rugalmas, hogy kielégítse a közösség
- 536/537 -
változó igényeit. Ez az ügy teremtette meg a lehetőséget, hogy később a Mono-tó ügyben is alkalmazzák a közbizalom elvét (National Audubon Society v. Superior Court, 1983).
A Mono-tó ügy egy új precedenst teremtett a public trust doktrínának alkalmazásában. Az ügy megkérdőjelezte az addig hatályos vízjogi jogosultságokat és védelmet biztosított a kisebb víztesteknek is, amelyek nem feleltek meg a hajózási kritériumoknak.[38]
A Mono-tó Kaliforniában található és körülbelül 181 km[2] területen fekszik. A tónak sajátossága, hogy magas a sótartalma és lúgos a kémhatása. Több millió költöző madár szokta látogatni a tavat. 1940-ben a Los Angeles-i Víz és Energia Osztály (Los Angeles Department of Water and Power rövidítve: LADWP) létrehozott egy vízelvezetőt, hogy biztosítsák a város vízellátását.[39] A tó mérete elkezdett csökkenni, a sótartalma pedig növekedett. A partszakasz kiszáradt, nagy mennyiségű por ülepedett le és homokviharok rontották a levegő minőségét. A sótartalom növekedése nagy hatással volt a táplálékláncra. A '70-es években újabb vízvezetéket építettek, ami felgyorsította a tó kiszáradását.[40]
A tavat 1976-ban egy Gaines nevezetű ökológus kezdte el tanulmányozni. A tó védelme érdekében Gaines létrehozott egy bizottságot 1978-ban. 1979-ben egy nonprofit madárvédelmi szervezet, az Adubon a bizottsággal összefogva pert indított a LADWP ellen. A Kalifornai Legfelsőbb Bíróságig jutott el az ügy. 1983-ban a bíróság egy történelmi döntést hozott: a Mono-tó a közbizalmi vagyon része és meg kell védeni, még akkor is, ha védelem az első szerzés doktrínájának a sérelmével jár, amelyet korábban Kaliforniában szentnek és sérthetetlennek fogtak fel. Az államnak kötelessége a közbizalom elvét is figyelembe venni a vizek elosztásánál, és a közösség érdekeit érvényesíteni kell. A környezetvédelmi szempontokat is figyelembe kell vennie az államnak.[41]
A Salton-tó a Mono-tóhoz hasonlóan magas sótartalommal bír, és jelenleg Kalifornia legnagyobb tava. Élővilága is hasonlóan gazdag, több millió költöző madár látogatja évente. A Mono-tóval szemben, ami egy turisták által kedvelt terület, a Salton-tó inkább egy mezőgazdasági térségben található meg. A tó 1905-ben jött létre, a Colorado kiáradása következtében egy lefolyástalan medencében.[42]
1980-ban a Salton-tó szomszédságában élő helyi farmer fel volt háborodva a lassan kiszáradó tó, a növekvő partvonalak, illetve a mezőgazdasági szennyezések miatt. A farmer pert indított az Imperial Irrigation District ellen, mert pazarlóan használta a vizet. Az ügyet az Állami Vízerőforrások Ellenőrző Testülete (State Water Resources Control Board, rövidítve:
SWRCB) előtt tárgyalták. Az SWRCB 1984-ben hozott döntésében kimondta, hogy az Imperial Irrigation District megsértette Kalifornia államának alkotmányát (10. cikk 2. bekezdését), mivel észszerűtlen módon használta a vizet, és előírta számára, hogy fejlessze a víz konzerválását. Az IID kérte a döntés felülvizsgálatát, de az SWRCB megerősítette a korábbi döntését. Az IID egyik érve az volt, hogy a Salton-tóval kapcsolatos tevékenységek hasznosak voltak és nem történt visszaélés. Az IID tevékenysége összességében inkább pozitív volt meglátásuk szerint. A tárgyalások során a Salton Sea Fish és a Wildlife Club felvetette az SWRCB felelősségét, hogy védeni kéne a közösségi érdekeket és azzal érveltek, hogy a tóba áramló víz csökkentése sértené ezt a kötelezettséget. Az SWRCB erre azt válaszolta, hogy a public trust doktrínát nem lehet alkalmazni a tó vonatkozásában, mert az államnak nincs felette tulajdonjoga. A tó nem létezett akkor, amikor Kalifornia állama megalakult, és így az nem vált a Salton-tó vagyonkezelőjévé sem. A probléma azóta csak nőtt, és egyre több az asztmás betegek aránya a térségben.[43]
Összegezve kijelenthető, hogy a különböző éghajlatú területeken, meghatározott korszakokban eltérő elvek érvényesültek hatékonyabban
- 537/538 -
az USA-ban. A 21. században viszont a helyi éghajlati és földrajzi adottságok mellett már fontos figyelemmel lenni a globális környezeti problémákra is. Ezért ökológiai, politikai és jogdogmatikai javaslatom a public trust doktrínának bővítése. A doktrínák közül, meglátásom szerint a közbizalom elvének alkalmazása lehetne a leghatékonyabb eszköz, nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt. A public trust doktrína alkalmazásának kiterjesztését a külföldi szakirodalomban több szerző is szorgalmazza.[44] Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a doktrína szélesebb alkalmazásának vannak ellenzői is, akik szerint az elv a magánérdeket és a magánjogi jogosítványokat csökkentené.[45] ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a 20765/3/2018 FEKUTSTRAT "Felsőoktatási Intézményi Kiválósági Program" című projekt 3/1. tématerületére "Innovációval a fenntartható, egészséges életért és környezetért" támogatásával készült.
[1] Getches, David - Zellmer, Sandra - Amos, Adell: Water Law in a Nutshell. 5th edition. West Academic Publishing, Saint Paul 2015. 1-8. o.
[2] Szilágyi János Ede: Vízjog: Aktuális kihívások a vizek jogi szabályozásában. Miskolci Egyetem, Miskolc 2013. 67. o.
[3] Jones, P. Andrew - Cech, Tom: Colorado water law for non-lawyers. University Press of Colorado, Boulder 2009. 53.
[4] Collett, Sandars Thomas: The institutes of Justinian with english introduction, translation and notes. Longmans, Green and Co., London - New York - Bombay 1905. 91-92. o.
[5] Jones - Cech: i.m. 54. o.
[6] Uo.
[7] Gray, Brian E.: In: search of Bigfoot: the common law origins of article X, section 2 of the California constitution. Hastings Constitutional Law Quarterly, Hastings 1989. 227. o.
[8] Szilágyi: i. m. 2011. 601. o.
[9] Jones - Cech: i.m. 55. o.
[10] Getches - Zellmer - Amos: i. m. 189. o.
[11] Schutz, Jon: An overview of Utah water rights law. Mabey Wright & James, PLLC, Salt Lake City, Utah 2016. 1-5. o.
[12] Craig, Robin Kundis - W. Adler, Robert - D. Hall, Noah: Water Law. West Academic Publishing, Saint Paul 2017. 47. o.
[13] Szilágyi János Ede: Vízjog: Aktuális kihívások a vizek jogi szabályozásában. Miskolci Egyetem, Miskolc 2013. 69. o.
[14] https://www.casebriefs.com/blog/law/property/property-law-keyed-to-cribbet/interests-in-land-of-another-and-in-natural-resources-affecting-anothers-land/coffin-v-lefthand-ditch-co/ (letöltve: 2019. 03. 15.)
[15] https://law.justia.com/constitution/colorado/cnart16.html
[16] Getches - Zellmer - Amos: i. m. 6. o.
[17] Neuman, Janet: Oregon Water Law: A comprehensive treatise on the law of water and water right in Oregon. Neuman Janet, Portland 2011. 101. o.
[18] https://www.oregon.gov/OWRD/WRDPublications1/aquabook.pdf (letöltve: 2019. 04. 10.)
[19] Szilágyi János Ede: Vízjog: A vizek tulajdonának és használatának főbb magyar előírásai a nemzetközi tendenciák tükrében. In: Publicationes Universitatis Miskolciensis Series Juridica et Politica XXIX/2. Miskolci Egyetem Tudományos és Nemzetközi Rektorhelyettesi Titkárság, Miskolc 2011. 603. o.
[20] Stephen Hodgson: Modern water rights. Theory and practice. FAO Legislative study. Food and Agriculture Organization of the United Nations, Rome 2006. 20. o.
[21] https://www.casebriefs.com/blog/law/property/property-law-keyed-to-singer/nuisance-rules-governing-relations-among-neighbors-in-the-absence-of-agreement/friendswood-development-co-v-smith-southwest-industries-inc/ (letöltve: 2019. 04. 03)
[22] Szilágyi János Ede: Vízjog: A vizek tulajdonának és használatának főbb magyar előírásai a nemzetközi tendenciák tükrében. In: Publicationes Universitatis Miskolciensis Series Juridica et Politica 29/2. Miskolci Egyetem Tudományos és Nemzetközi Rektorhelyettesi Titkárság, Miskolc 2011. 605. o.
[23] Craig - Adler - Hall: i. m. 24-25. o.
[24] Getches - Zellmer - Amos: i. m. 281. o.
[25] Getches - Zellmer - Amos: i. m. 284-285. o.
[26] Lásd bővebben: Lundquist, Robert E.: Artificial Additions to Riparian Land: Extending the Doctrine of Accretion. In: Arizona Law Review 1972/14. 315. o.
[27] Laurie Smith Camp: Land Accretion and Avulsion: The Battle of Blackbird Bend. Nebranska Law Review 1977. Vol. 56. Letöltve in: https://digitalcommons.unl.edu/nlr/vol56/iss4/3 (letöltve: 2019. 07. 30.)
[28] Craig - Adler - Hall: i. m. 36. o.
[29] Tannon, Alan: Washington Real Estate Law. Rockwell Publishing Company, Washington. 2005. 284. o.
[30] Cantor, Alida: The public trust doctrine and critical legal geographies of water in California. In: Geoforum June 2016. Volume 72. 50. o.
[31] Tarlock, A. Dan. The nonequilibrium paradigm in ecology and the partial unraveling of environmental law. In: Loyola of Los Angeles Law Review 1993/27. 1122. o.
[32] Wescoat, James L.: Toward a modern map of Roman water law. In: Urban Geography 1997/2. 101. o.
[33] Cantor: i. m. 51. o.
[34] Ryan, Erin: The Public Trust Doctrine, Private Water Allocation, and Mono Lake: The Historic Saga of National Audubon Society v. Superior Court. In: Northwestern School of Law, Environmental law, Environmental law 2015. 567. o.
[35] Sax, J.L.: The public trust doctrine in natural resource law: effective judicial intervention. In: Michigan Law Review 1970. 484. o.
[36] Craig, Robin Kundis: Adapting to climate change: the potential role of state common law public trust doctrines. Vermont Law Review 2010. 790. o.
[37] Sax: i. m. 1970. 485. o.
[38] Ryan: i. m. 2015. 568. o.
[39] Hart John: Storm over Mono: the Mono Lake battle and the California water future. University of California Press, Berkeley - Los Angeles - London 1996. 8. o.
[40] Ryan: i. m. 2015. 569. o.
[41] Wilkinson, Charles F.: The headwaters of the public trust: some thoughts on the source and scope of the traditional doctrine. In: Colorado Law School, Environmental Law. 1989. 425. o.
[42] Delfino, Kim: Salton Sea restoration: can there be salvation for the sea. In: Global Business & Development Law Journal 2006. Vol. 19. 157. o.
[43] Pollak, Andrew: Salton Sea, IID, and the public trust doctrine: some implications of water transfers from the Imperial Valley. In: UC Davis Environmental Law. 1989. 23. o.
[44] Brown, Carol Nicole: Drinking from a deep well: the public trust doctrine and western water law. In: Florida State University Law Review 2006. Vol.34. 1. o. Wood, Mary Christina: Nature's Trust: Environmental Law for a New Ecological Age. Cambridge University Press, New York 2014. 16. o.
- 538/539 -
[45] Johnson, Ralph W.: Public trust protection for stream flows and lake levels. UC Davis Law Review 1980. 14. 233. o.
Lazarus, Richard J.: Changing conceptions of property and sovereignty in natural resources: questioning the public trust doctrine. Iowa Law Review 1985. 71. 631. o.
Ryan, Erin: Public trust and distrust: the theoretical implications of the public trust doctrine for natural resource management. In: William & Mary Law School, Environmental Law, Environmental Law, 2001. 477. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, PTE ÁJK Kriminológiai és Büntetésvégrehajtási Jogi Tanszék.
Visszaugrás
