A peres felek 1979. májusától 2004. augusztusáig élettársak voltak, kapcsolatukból három gyermek született, akik ma már nagykorúak. Az együttélést a felperes különvagyonát képező Gy. M. u. 51. szám alatti ingatlanban folytatták.
A felek az együttélés során megvásárolták a Gy., M. u. 51/A. szám alatti telekingatlant és azon közösen építkeztek. Az ingatlan-nyilvántartás szerint ez az ingatlan az alperes tulajdonát képezi, azonban - a felek által sem vitatottan - az az élettársak közös vagyonához tartozik. Az ingatlanon létesült több szintes lakóépületnek csak az alsó szintjére kapott az alperes használatbavételi engedélyt 1984-ben, azonban az építkezés nem fejeződött be, az ingatlant nem lakják. A szakértői vélemény értelmében a telek értéke 6.290.000 forint, a 70%-os készültségi fokú épületé 36.960.000 forint, a teljes ingatlan forgalmi értéke 43.250.000 forint.
Az élettársi kapcsolat fennállása alatt került sor a T., Ö. u. 7. szám alatti ingatlan vételére is, ami az ingatlan-nyilvántartásba a felperes kizárólagos tulajdonaként nyert bejegyzést. Az ingatlanon a felek ugyancsak építkeztek.
A felperes bírói egyezséggel vállalta, hogy megfizet a testvérének 2001. szeptember 30-ig kölcsön jogcímén 1.540.000 forint tőkét és annak kamatait. A felperes e kötelezettségének nem tett eleget, emiatt végrehajtási eljárás indult. Ennek során egy harmadik személy a teljes tartozást átvállalta és 2004. július 30-án a végrehajtási eljárás költségeivel együtt összesen 4.565.282 forintot utalt át a végrehajtói számlára. A tartozásátvállalásra vonatkozó megállapodásban a felperes hozzájárult ahhoz, hogy a tartozás kiegyenlítése fejében a t.-i ingatlan tulajdonjogát a tartozást átvállaló megszerezze. A 2008. január 21-én kötött szerződés alapján a felperes holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten a tartozást átvállaló magánszemély lett az ingatlan tulajdonosa. A szerződésben az ingatlan értékét 4.000.000 forintban határozták meg, amit az illetékhivatal az illetékkivetés alapjául elfogadott, ugyanakkor a perben kirendelt szakértő az ingatlan forgalmi értékét az értékesítést megelőzően 12,2 millió forintban állapította meg.
Ugyancsak a felek életközösségének fennállása alatt került sor az r.-i zártkerti ingatlan vételére, mely az alperes nevére került az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre.
Ezt az ingatlant az életközösség megszűnését követően, 2004-ben az alperes a felperes hozzájárulása nélkül, 4.800.000 forint vételárért értékesítette.
A felperes módosított keresetében a számára kedvezőbb 70-30%-os szerzési arány figyelembevételével kérte az élettársi közös vagyon megosztását, az alperes kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott gy.-i és r.-i ingatlanok tekintetében tulajdonjogának megállapítását, a gyömrői ingatlanra tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartási bejegyzését. Kérte az alperes kötelezését a r.-i ingatlan 4.800.000 forint összegű teljes vételárából a tulajdoni hányadának megfelelő vételárrész megtérítésére. Álláspontja szerint a t.-i ingatlan forgalmi értéke az elidegenítés időpontjában az adásvételi szerződésben feltüntetett 4.000.000 forint volt, ennek megfelelően kérte az alperest megillető hányad meghatározását.
A felperes az 50-50%-os szerzési aránytól való eltérés indokoltságát azzal magyarázta, hogy a gyömrői telekingatlan vételárát és az építési költségek túlnyomó részét ő fedezte az örökségéből. Az ezt meghaladó részt, valamint az együttélés alatt szerzett további ingatlanok vételárát és az építkezés fennmaradó költségeit a felperes fő- és mellékfoglalkozásából, illetve a néhai apjával közösen végzett fenyőkertészetből befolyt jövedelemből viselte. Az építkezéseken a munkát - kizárólag rá tekintettel - barátai, illetve üzleti partnerei "kalákában" végezték. A korábban hivatkozott, testvérétől felvett kölcsönt is a közös építkezésekre fordította a felperes. Az alperes az életközösség kezdetekor önálló egzisztenciával, vagyonnal nem rendelkezett, az együttélés során huzamos ideig gyermekgondozási segélyt vett igénybe, az építkezéseken nem vett részt, illetve a munkaviszonyból származó jövedelme lényegesen kevesebb volt, mint a felperesé.
Az alperes módosított ellenkérelmében, illetve viszontkeresetében az általa 50-50%-osnak tartott szerzési arány alapulvételével kérte az élettársi közös vagyon megosztását mindhárom ingatlan esetében. Egyúttal kérte a gy.-i ingatlan tekintetében a közös tulajdon megszüntetését árverési értékesítés elrendelésével, 43.250.000 forint forgalmi érték, mint legkisebb árverési vételár meghatározásával. A felperes által értékesített tiszafüredi ingatlant illetően a szakértő által megállapított 12.200.000 forint forgalmi értékből kiindulva kérte a felperes 6.100.000 forint megtérítésére történő kötelezését. Az r.-i ingatlan esetében az általa felvett 4.800.000 forint eladási ár megosztását a felperessel nem látta indokoltnak, illetve méltányosnak, figyelemmel arra, hogy az életközösség megszakadásakor minden ingóság a felperes által birtokolt ingatlanban maradt, ezek pótlását és az alperes, valamint gyermekei lakhatási költségeit biztosította az r.-i ingatlan eladásából befolyt összeg.
Az alperes az 50-50%-os szerzési arány megállapítására vonatkozó kérelmét azzal indokolta, hogy az életközösség fennállása alatt a három közös gyermeket gondozta, nevelte, a család szükségleteit meghaladó állattartással is foglalkozott, valamint gondoskodott az építkezésen dolgozók ellátásáról. Munkába állását követően pedig a felperesét meghaladó jövedelemre tett szert. Vitatta a felperes különvagyoni ráfordításait, illetve a felperes által hivatkozott munkatársak és barátok ingyenes munkavégzését.
Az elsőfokú bíróság ítéletével - azonos mértékű szerzési arány alapulvételével - megállapította, hogy a Gy., M. u. 51/A. szám alatti ingatlan az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéstől eltérően a felek 1/2-1/2 arányú közös tulajdona, amit árverési értékesítés elrendelésével szüntetett meg, a legkisebb árverési vételárat 43.250.000 forintban meghatározva, azzal, hogy a legkisebb árverési vételár, az árverésen elért többletvételár és az árveréssel kapcsolatos költség a feleket azonos arányban illeti. A felek azonos arányú közös tulajdonának minősülő t.-i és r.-i ingatlanok értékesítése folytán - értékkülönbözet címén - a felperest a sikeres árverést követő 15 napon belül 3.700.000 forint megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság a szerzési arány meghatározásánál a következetes ítélkezési gyakorlatra hivatkozott, mely szerint az élettársak szerzésben való közreműködésének arányát az együttélés teljes időszakára kell vizsgálni, és azt a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése szerint azonos mértékben kell meghatározni, ha a felek az eltérő arányt nem bizonyítják. Ezzel összefüggésben tekintettel volt arra, hogy az alperes a három közös gyermek után igénybe vette a gyermekgondozási segélyt, ezért a felperesnél szükségszerűen kevesebb jövedelmet ért el. Ugyanakkor az alperes oldalán értékelte a háztartásban végzett tevékenységet, mely a felperesnél nagyobb mértékben terhelte. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság szerint a felperes által csatolt jövedelemigazolások a felperes javára kedvezőbb szerzési arány meghatározására nem adtak alapot. A felperes a javára elszámolni kért, a munkatársak, valamint barátok által az építkezéseken végzett munka értékét nem jelölte meg, az értéknövekmény meghatározására szakértői bizonyítást nem indítványozott. Ugyanakkor a kalákában történt ingyenes munkavégzést az ismerősök és a barátok az építkező családjának nyújtották, ezért közreműködésük utóbb visszterhessé nem tehető.
Mivel egyik fél sem kívánta, illetve tudta a másik tulajdoni hányadát magához váltani, az elsőfokú bíróság a gyömrői ingatlan árverési értékesítését rendelte el a közös tulajdon megszüntetése érdekében, a szakértő által meghatározott forgalmi értéket a legkisebb vételárként megjelölve. Az elsőfokú bíróság az értékesített r.-i ingatlan tekintetében az adásvételi szerződésben kikötött 4.800.000 forint vételárat, míg a t.-i ingatlan vonatkozásában a szakértő által meghatározott 12.200.000 forint forgalmi értéket vette alapul, erre figyelemmel kötelezte a felperest 3.700.000 forint megfizetésére a követelések és tartozások egyenlegeként.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta. Mellőzte az azonos szerzési arányra vonatkozó megállapítást. Megállapította, hogy a Gy., M. u. 51/A. szám alatti ingatlanból a felperest élettársi vagyonközösség jogcímén 6/10 hányad illeti meg, ezzel az alperes vétel jogcímén bejegyzett tulajdoni hányada 4/10 részre módosul. Rögzítette, hogy árverés esetén a legkisebb vételárat, magasabb árverési vételár elérése esetén pedig a többletvételárat a felperes és az alperes között a módosított tulajdoni hányadok arányában kell megosztani, ugyanakkor az 1994. évi LIII. törvényre utalással mellőzte az árverés elrendelésével kapcsolatos végrehajtási költségek viselésére vonatkozó rendelkezést. A felperes által fizetendő értékkülönbözet összegét 2.000.000 forintra leszállította.
A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság a felek szerzésben való közreműködésének arányát befolyásoló tényezőket a szükséges mértékben tisztázta. Így igazolást nyert, hogy a felperes a főállású munkaviszonyából, mellékfoglalkozásából, egyéb megbízásaiból az 1994. évi nyugdíjazásáig jelentős jövedelmet ért el. A csatolt iratokból megállapíthatóan a felperes olyan épületbontási munkálatokban is részt vett, ahol a munkáltató részéről juttatásként megkapta a kitermelt haszonanyagok egy részét, a tanúvallomások értelmében pedig az építkezéshez szükséges faanyagok egy részének szállítása, az épületgépészeti tervezés és az anyagköltség biztosítása az üzleti kapcsolatokra figyelemmel, tehát ellenszolgáltatás fejében történt. Az is kétségtelen, hogy a felperes az építkezéseken -javára értékelhető - jelentős szervező tevékenységet végzett.
A felperes ugyanakkor az alperes tagadásával szemben nem bizonyította, hogy szülői örökségét, néhai apjával közösen végzett fenyőkertészetből elért jövedelmét, valamint a testvérétől felvett kölcsönt a gy.-i telekingatlan megvételére, illetve az építkezés költségeire fordította volna. A felperes az örökség összegéről ellentmondó előadásokat tett, ugyanakkor testvére azt adta elő tanúvallomásában, hogy a felperes édesanyja nem hagyhatott a fiára ilyen nagyságrendű összeget. A felperes a testvérétől felvett, összesen 1.500.000 forint kölcsönt sem fordította az építkezésre, saját előadása szerint ez az összeg megélhetésre, illetve a különvagyonát képező másik gy.-i ingatlanba történt gázbevezetésre kellett.
Az alperes a tényleges jövedelmét okiratokkal nem bizonyította. Tény ugyanakkor, hogy az együttélés során a három közös gyermek után összesen 9 évig gyermekgondozási szabadságon volt, majd munkába állt és havi átlag 30.000 forintos jövedelmet ért el.
Az alperes azt állította, hogy az életközösség fennállása alatt gondozta, nevelte a gyermekeket, ellátta a háztartást, állattartással és fajkutyák nevelésével is foglalkozott, valamint a gyömrői ingatlan építési munkáiban is részt vett és esetenként biztosította az ott dolgozók étkeztetését.
A fentiekkel összefüggésben a másodfokú bíróság életszerűnek tekintette, hogy a fő-és mellékállásban dolgozó, az építkezéseket folyamatosan szervező felperes mellett az alperes látta el - egy ideig nagyanyja segítségével - a háztartási munkákat, a gyermeknevelési feladatokat és a család szükségleteit biztosító házi állatok tartásának túlnyomó részét, valamint az építkezés ideje alatt a dolgozók számára is rendszeresen főzött. Ugyanakkor az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy nem bizonyított a fajkutyák tartásából, értékesítéséből befolyó jövedelemszerzés.
A bizonyítékok összességét értékelve a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felek közös vagyoni szerzésben való közreműködésének aránya a felperesre kedvezőbb 60-40%-os volt. Ennek következtében a felperest a perbeli ingatlanok, illetve azok eladási árának 6/10 illetősége, míg az alperest 4/10 része illeti meg. Az elsőfokú bíróság helyesen határozta meg a szakértői vélemény alapján a gy.-i ingatlan forgalmi értékét, illetve a legkisebb árverési vételárat és helyesen állapította meg a r.-i ingatlan esetében annak értékét az adásvételi szerződésben meghatározott vételárnak megfelelően. A t.-i ingatlan esetében is helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor megállapította, hogy az ingatlan értéke lényegesen meghaladta az értékesítésére vonatkozó szerződésben kikötött vételárat és erre tekintettel azt a szakértői véleményben foglaltaknak megfelelően, 12.200.000 forintban határozta meg.
A kifejtettekből következően a másodfokú bíróság megállapította, hogy az alperesnek a t.-i ingatlan értékesítése folytán az ingatlan-nyilvántartáson kívüli 4/10 tulajdoni illetőségéhez viszonyítva 4.880.000 forint jár, terheli ugyanakkor az r.-i ingatlan vételárának a felperesre jutó 6/10 része, azaz 2.880.000 forint. Az elszámolás eredményeként tehát az alperest - értékkülönbözet címén - 2.000.000 forint illeti meg.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel, az alperes pedig csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel élt. Mind a ketten vitatták a jogerős ítélet szerinti szerzési arányt és az ennek megfelelő elszámolást.
A Legfelsőbb Bíróság sem a felülvizsgálati kérelmet, sem a csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A Ptk. 578/G. § (1) bekezdése szerint az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni. A háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.
A következetes bírói gyakorlat szerint a szerzésben való közreműködést az együttélés teljes tartamára és valamennyi vagyontárgyra egységesen kell meghatározni.
Jelen per központi kérdése az élettársak szerzésben való közreműködési arányának megállapítása volt, melyet a felülvizsgálati eljárásban a felperes 70-30%-ban, az alperes pedig 50-50%-ban kért megállapítani.
A Ptk. idézett rendelkezése a szerzésben való közreműködés tényleges arányának meghatározását állítja előtérbe, melynek alapján eldönthető, hogy milyen mértékben szerzett az egyik, illetve a másik fél részesedést a közös vagyonban. Az 50-50%-os szerzésre vonatkozó vélelem csak akkor alkalmazható, ha a valós szerzési arány nem állapítható meg.
A perben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által feltárt bizonyítékok összességét értékelve arra a megállapításra jutott, hogy a szerzési arány meghatározása során az 50-50%-os szerzési vélelem alkalmazása nem szükséges, a rendelkezésre álló bizonyítékok elengedő adatot tartalmaztak annak megállapításához, hogy a felperes közreműködése a szerzésben szignifikánsan nagyobb volumenű volt, mint az alperesé.
A másodfokú bíróság részletesen kifejtette és megindokolta, hogy mely, a felek által állított vagyoni hozzájárulást, illetve személyes közreműködést támasztották alá a perben bizonyítékok és melyeket nem. Így nem látta bizonyítottnak, hogy a felperes az ingatlanok megvásárlásához, illetve az azokon folyó építkezéshez jelentős nagyságrendű örökséget vagy kölcsönt használt volna fel, illetve, hogy az alperesnek a kutyatenyésztésből értékelhető jövedelme származott volna.
Tekintettel volt ugyanakkor a másodfokú bíróság arra, hogy a felperes az életközösség fennállása alatt, különösen az ingatlanok megszerzésekor, illetve az építkezések időszakában a főállású munkaviszonyából, a mellékfoglalkozásból és egyéb megbízási jogviszonyokból jelentős jövedelemmel rendelkezett, illetve, hogy az alperesnek az élettársi kapcsolat fennállása alatt azért volt lényegesen alacsonyabb a munkaviszonyból származó összjövedelme, mivel a közös gyermekek nevelése, gondozása, a megfelelő családi háttér biztosítása érdekében közel 10 évig gyermekgondozási segélyt vett igénybe. Ez a tevékenység hasonló értéket képviselt, vagyoni hozzájárulásnak minősült, mint a felperes jövedelemszerző tevékenységének eredménye. Ugyanakkor a másodfokú bíróság a felperes oldalán olyan további "hozzáadott értéket" is figyelembe vett, ami megalapozta a felperesre kedvezőbb 60-40%-os szerzési arány megállapítását.
A perben ugyanis bizonyítást nyert, hogy a gy.-i, valamint a t.-i építkezésekhez a felperessel üzleti kapcsolatba került személyek közvetlenül, illetve cégükön keresztül -korábbi szívességek ellentételezéseként - jelentős volumenű építőanyaggal, fuvarral, valamint az építkezéseken végzett fizikai munkával is hozzájárultak. Ezt támasztotta alá a másodfokú bíróság által hivatkozott Cs. O., valamint O. P. tanúvallomása is. O. P., aki a felperest a 70-es évek eleje óta ismeri, olyan vállalatnál dolgozott, amely rendszeresen kapott megrendeléseket a felperes munkáltatójától, és ebben a felperesnek jelentős szerepe volt, aki a hivatalos munkakapcsolaton kívül az egyetemi dolgozók építkezéssel kapcsolatos privát megrendeléseit is "kiközvetítette" a tanú vállalkozásának. Ezt a huzamos felperesi közreműködést kívánta a tanú, illetve a cége kompenzálni az épületgépészeti tervek elkészítésével, illetve a víz és fűtésszerelési anyagok teljes körű biztosításával. A tanú kizárólag a felperessel állt kapcsolatban, az alperessel csak egy alkalommal találkozott. Hasonló tartalmú tanúvallomást tett Cs. O. is, aki korábbi felperesi szívességek ellentételezéseként jelentős volumenű faanyagot és vasanyagot szállított a gy.-i, majd a t.-i építkezéshez. A felperes mint általános szakipari építész maga vezette az építkezéseket, dolgozott rajtuk, illetve ellenőrizte a munkálatokat.
A másodfokú bíróság a fenti tényállást, az élettársak szerzésben való közreműködésének arányát a rendelkezésre álló bizonyítékok részletes mérlegelése, egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek megfelelő értékelése alapján állapította meg, arra a következtetésre jutva, hogy a létrejött élettársi közös vagyon szerzésében való közreműködés aránya 60-40% a felperes és az alperes között.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt hatályában fenntartotta. (Pfv.II.21.181/2009. szám)
A jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott részének az alapjául szolgáló tényállás szerint a felperes és az örökhagyó - akinek az alperes a testvére és egyben a törvényes örököse is - 1993. október 22-től az örökhagyó 2005. július 27-én bekövetkezett haláláig, élettársi kapcsolatban éltek a felperes különvagyoni ingatlanában.
Az élettársi kapcsolat ideje alatt a felperes közalkalmazotti munkaviszonnyal rendelkezett és összesen 6.705.900 forint jövedelmet ért el, az örökhagyó pedig alkalmazásban állott és összesen 9.674.606 forint munkabér jövedelemben részesült, amelyhez 157.116 forint munkába járást támogató költségtérítés járult. A háztartásukat - amelyben kiskorú gyermek vagy más hozzátartozó nem élt - teljes egészében a felperes látta el.
Az örökhagyó munkabére az E. Bank Nyrt.-nél vezetett lakossági folyószámlára érkezett, amelynek az egyenlege az örökhagyó halálakor 344.252 forint volt. A felperes az örökhagyó halálát követően a számláról az örökhagyó bankkártyájával vásárolt, a számlán 14.765 forint összeg maradt.
Az örökhagyó 1995-től volt tagja a V. Társaságok Nyugdíjpénztárának. Halálának időpontjában az önkéntes pénztári egyéni számláján 1.826.066 forint összeget tartottak nyilván. A számlának kedvezményezettje nem volt megjelölve.
A felperes módosított keresetében - tulajdonjog megállapítása, közös tulajdon megszüntetése, hagyatéki hitelezői igény érvényesítése és élettársi közös vagyon megosztása jogcímén előterjesztett egyéb igények mellett - az alperes arra való kötelezését kérte, hogy hagyatéki hitelezői igény jogcímén fizesse meg neki a közös vagyonhoz tartozó, de az örökhagyó nevére szóló számlákon lévő - többek között a bank és a nyugdíjpénztár által kezelt, fentebb részletezett - megtakarítások fele részét.
Az alperes az érdemi ellenkérelmében a hagyatéki hitelezői igény jogalapját és ösz-szegszerűségét részben (a temetési költség vonatkozásában) elismerte, ezt meghaladóan azonban a kereset elutasítását kérte, és beszámítási kifogással élt az örökhagyó nevére szóló betétkönyvből, illetve számlákról a felperes által felvett összegek vonatkozásában.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy a felperes élettársi közös szerzés jogcímén megszerezte egy személygépkocsi tulajdonjogát 1/2 részben. A közös tulajdont megszüntette akként, hogy az alperes 1/2 tulajdoni illetőségét 200.000 forint megváltási ár ellenében a felperes tulajdonába adta. Kötelezte az alperest 609.486 forint megfizetésére a felperes részére 15 nap alatt, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
Az ítélete felülvizsgálattal érintett részének indokokolása szerint az elsőfokú bíróság bizonyítottnak látta azt, hogy a felperes és az örökhagyó között a felperes által megjelölt időszakban élettársi kapcsolat állott fenn, és a volt élettársak jövedelmét, valamint a felperes közös háztartásban végzett munkáját értékelve a közös szerzésben való közreműködésük arányát 50-50%-os mértékben határozta meg.
Az ítéletét - egyebek mellett - azzal indokolta, hogy a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból az következik, hogy az élettársi vagyonközösség része az életközösség alatt vásárolt ingó és ingatlanvagyon, továbbá mindaz a vagyonszaporulat is, ami az életközösség alatt a felek közös gazdálkodása során keletkezett.
A felperes és az örökhagyó élettársi életközössége az örökhagyó halálával szűnt meg, és az említett időpontban az örökhagyó lakossági folyószámláján 344.252 forint volt, amely a per adatai szerint munkabérből származott. Nem volt megállapítható ugyanakkor az, hogy a vitás összeg a közös gazdálkodás eredményeként áll-e rendelkezésre, és ezért az tartósan a vagyonközösség részét képező vagyonszaporulathoz, illetve vagyongyarapodáshoz tartozik-e. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy az teljes egészében a hagyatékhoz tartozik, ezért az E. Bank Nyrt. által vezetett folyószámla követelés megosztása iránt előterjesztett keresetet elutasította.
Alaposnak találta viszont a V. Társaság Nyugdíjpénztáránál meglévő 1.826.066 forint vonatkozásában előterjesztett hagyatéki hitelezői igényt. A nyugdíjpénztár tájékoztatása és a per egyéb adatai szerint az örökhagyó az egyéni számláját 1994-1995. években nyitotta és arra mind a munkáltató, mint pedig a pénztártag befizetéseket teljesített. Az egyéni számla megnyitására tehát az életközösség ideje alatt került sor, az oda befizetett összegek teljesítése a közös gazdálkodás során történt, így az említett megtakarítást a volt élettársaknak nyilvánvalóan közös teherviseléssel kellett az életközösség alatt kigazdálkodniuk. Mindezek miatt az elsőfokú bíróság a felperesnek a nyugdíjpénztárban meglévő összeg 1/2 részére előterjesztett megtérítési igényét alaposnak találta, ezért az említett jogcímen 913.033 forintot a felperes javára elszámolt.
Az első fokú bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezett.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, míg fellebbezett részében megváltoztatta és a felperesnek járó 609.486 forint marasztalási összeget 845.496 forintra felemelte.
A másodfokú bíróság alaposnak találta a felperes fellebbezését az örökhagyó E. Banknál lévő folyószámláján elhelyezett megtakarítással kapcsolatosan.
Nem vitatottan a felperes és az örökhagyó 1993. október 22-től 2005. július 27-ig élettársi kapcsolatban éltek.
A Ptk. 578/G. § (1) bekezdésének alkalmazásával az állandó bírói gyakorlat szerint az élettársi jogviszony fennállásának bizonyítottsága törvényes vélelmet létesít amellett, hogy az annak tartama alatt az élettársak által akár együttesen, akár külön-külön megszerzett bármely vagyontárgy az élettársak közös tulajdonát képezi, kivéve, ha az élettársak valamelyike kizárólagos szerzést bizonyít, ezért a közös szerzés célját, a szerzésben való közreműködésben való tényét és mértékét, valamint az ennek megfelelő arányú közös tulajdonszerzés mértékét, nem az egyes vagyontárgyakra nézve külön-külön, hanem az együttélés teljes tartama alatt megszerzett vagyontömegre vonatkozóan egységesen kell meghatározni.
E szerint a felperes és az örökhagyó élettársi kapcsolatának fennállása alatt szerzett vagyontárgy, készpénz, megtakarítás, munkabér, élettársi közös vagyonnak minősül. Ennek megfelelően az örökhagyó nevére nyitott lakossági folyószámlán elhelyezett megtakarítás, az örökhagyó fizetése az élettársi közös vagyon része, mint ahogyan a nyugdíjbiztosítónál elhelyezett megtakarítás is. Utóbbi vonatkozásában az alperes alaptalanul hivatkozik annak különvagyoni jellegére.
Az alperes a fellebbezésében helyesen hivatkozott arra, hogy a nyugdíjpénztár egyéni számláján nyilvántartott megtakarítás az 1993. évi XCVI. törvény 16/A. §-ának (1) bekezdése értelmében az örökhagyó hagyatékának nem része, e vonatkozásban a felperes hagyatéki hitelezői igényt nem érvényesíthet. A felperes azonban az egész eljárás során azt adta elő, hogy a lakossági fo1yószámlán és nyugdíj pénztárnál vezetett számlán lévő megtakarítás az élettársi közös gazdálkodás eredménye, a keresetét pedig a másodfokú eljárásban pontosította, és az említett összegekre az élettársi közös vagyon megosztása jogcímén tartott igényt.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság által megállapított összegeken felül a felperes javára kellett elszámolni az E. Banknál elhelyezett lakossági fo1yószámlán az örökhagyó halálakor meglévő megtakarítási összeg felét, 172.127 forintot.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a részbeli hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a részbeni megváltoztatása és az örökhagyó nevén az E. Bank Nyrt. által vezetett lakossági folyószámla 344.252 forintos követelésének a fele része, valamint a V. Társaságok Nyugdíjpénztára által vezetett egyéni számla 1.826.066 forintos követelésének a fele része vonatkozásában a felperes keresetének az elutasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, az alábbiak szerint.
A Ptk. - perbeli időszakban hatályos - 685/A. §-a szerint az élettársak - ha jogszabály másként nem rendelkezik - két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy, a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése értelmében az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont, ha pedig a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni, azzal, hogy a háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.
Amíg tehát a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése "házastársi vagyonközösség" létrejöttéről rendelkezik, és a házastársak "osztatlan közös tulajdonává" minősíti "mindazt", amit a házastársak a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, addig a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése - a másodfokú bíróság e vonatkozásban téves indokolásával szemben - kizárólag az élettársak "szerzésben való közreműködés arányában történő közös tulajdonszerzéséről" szól, nem létesít viszont "vagyonközösséget" az élettársak között.
Ebből viszont az következik, hogy az élettársak foglalkozásból, illetve kereső tevékenységből eredő jövedelme és az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy csak akkor és annyiban minősül közös vagyonnak, ha és amennyiben az a közös gazdálkodás körében, illetőleg a közös szerzéshez ténylegesen felhasználást nyer vagy közös felhalmozási céllal létrehozott megtakarításnak tekinthető.
1. Téves az alperesnek az a felülvizsgálati érvelése, hogy az örökhagyó hagyatékának megnyíltakor meglévő és az E. Bank Nyrt. által vezetett lakossági folyószámlán kezelt 344.252 forint élettársi közös vagyonként történő megosztása a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdését sértené azért, mert az nem a volt élettársak közös gazdálkodásának az eredménye, hanem az örökhagyó munkabére volt, amely teljes egészében a hagyatékhoz tartozott.
Nem merült fel ugyanis a perben semmiféle olyan adat, amely arra utalna, hogy a volt élettársak a saját jövedelmeiket külön-külön kezelték volna, a vitás folyószámla követelése pedig a rendszeres havi jövedelmükhöz képest viszonylag jelentős összeget tett ki, ez a tény pedig már önmagában is arra utal, hogy az a volt élettársak közös megtakarításának minősül.
A Ptk. 578/G. §-ának a helyes alkalmazásával, és az ítélkezési gyakorlattal is összhangban járt el tehát a másodfokú bíróság akkor, amikor az örökhagyó nevén vezetett folyószámlán lévő 344.252 forintos megtakarítás 172.126 forintos fele részét - élettársi közös vagyon megosztása jogcímén - a felperes javára számolta el.
2. Alappal hivatkozik az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az okirati bizonyítékok adatai alapján tévesen jutott az elsőfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az örökhagyó - életközösség ideje alatt megnyitott - egyéni számlájára "befizetett összegek teljesítése ... a közös gazdálkodás során történt, az említett megtakarítást tehát a volt élettársaknak nyilvánvalóan közös teherviseléssel kellett az életközösség alatt kigazdálkodniuk", mert a nyugdíjpénztári befizetés túlnyomó részét az örökhagyó munkáltatója fizette be, és ehhez képest az örökhagyó által teljesített tagdíj befizetés elenyésző volt.
Helyes az alperesnek az az érvelése is, hogy az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény (a továbbiakban: Tv.) 13. §-ának (3) bekezdése szerint a pénztártag számláján elhelyezett összegekre sem a pénztártag hitelezői, sem kívülálló harmadik személy hitelezői nem tarthatnak igényt, kivéve a pénztártag rendelkezése szerint az egyéni számlán lekötött összeget, amelyet a 47. § (7) bekezdés szerint a Hpt. hatálya alá tartozó hitelintézettel kötött szerződésében fedezetként felajánl (tagi lekötés). A 16/A. §-ának (1) bekezdése értelmében a tag halála esetén az egyéni számla hagyatékának nem része. A tag a halála esetére az alapszabályban foglaltak szerint természetes személy kedvezményezettet jelölhet a belépési nyilatkozaton, közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban (haláleseti kedvezményezett). A (7) bekezdése kimondja, hogy ha a pénztártag kedvezményezettet nem jelölt, vagy a jelölés az (5) bekezdésben foglaltak alapján hatályát vesztette, akkor kedvezményezettnek a tag természetes személy örökösét kell tekinteni, örökrésze arányában. Az örökös jogállása ebben az esetben a kedvezményezettével megegyezik. Ha a tagnak a törvényes öröklés rendje szerint természetes személy örököse nincs, akkor az egyéni számlán lévő összeg a pénztárra száll és azt a pénztár fedezeti tartalékán a tagok egyéni számlái és a szolgáltatási tartalékok javára a jóváírás időpontjában fennálló egyenlegek figyelembevételével kell elszámolni. A (8) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a kedvezményezett(ek) a tag halálának időpontjában az egyéni számla kizárólagos tulajdonosává válik (válnak).
Ennek ellenére is alaptalanul érvel viszont az alperes azzal, hogy az örökhagyó halálakor az egyéni számlán lévő megtakarítás fele részére a felperes élettársi közös vagyon megosztásának jogcímén sem tarthat jogszerű igényt, hagyatéki hitelezői igényt pedig az említett tétellel összefüggésben - a pontosított keresete és a másodfokú bíróság helyes indokai szerint - nem érvényesített.
A Tv. rendelkezéseiből ugyanis az következik, hogy a munkavállaló által a nyugdíjpénztárnál nyitott egyéni számlára eszközölt tagdíj és egyéb befizetéseknek, valamint -többek között - a munkáltatói tag hozzájárulása részbeni jóváírásának nem az egyedüli, és nem is az elsődleges célja az, hogy a tag halála esetén az általa megnevezett kedvezményezett, haláleseti kedvezményezett hiányában pedig a tag - kedvezményezettnek tekintett - természetes személy örököse az egyéni számlának, és ezáltal a számlán nyilvántartott összegnek a kizárólagos tulajdonosává váljék. A nyugdíjpénztári tagság és egyéni számla ugyanis elsődlegesen azt a célt szolgálja, hogy az egyéni nyugdíjszámlán nyilvántartott összeghez az ún. várakozási idő letelte, a nyugdíjszolgáltatáshoz (kiegészítő nyugdíj) pedig a nyugdíjkorhatár elérése után - a pénztári tagságának fenntartása vagy annak megszüntetése mellett - választása szerint egy összegben vagy járadék formájában még életében maga a pénztártag hozzájuthasson. Az említett nyugdíjpénztári szolgáltatások tehát lényegében a pénztártag saját megélhetéséhez biztosítanak a várakozási idő letelte vagy a nyugdíjkorhatár elérése után egy összegű többletbevételt vagy járadékszerű kiegészítő jövedelmet. Emellett pedig csupán másodlagos jelentősége lehet annak, hogy az egyéni számlán nyilvántartott összeg - a munkavállalókat kötelezően terhelő ún. állami nyugdíjjárulékként befizetett összegekhez hasonlóan - nem örökölhető ugyan, de a számla kizárólagos tulajdonát a haláleseti kedvezményezett vagy a tag kedvezményezettnek tekintett természetes személy örököse - a nyugdíjjáruléktól eltérően - a tag halála esetén akkor is megszerzi, ha a pénztár szolgáltatásaihoz a tag életében nem jutott hozzá vagy az említett szolgáltatásokra még jogosulttá sem vált.
Mindezekből viszont az következik, hogy az örökhagyó a nyugdíjpénztári tagsági viszonyát nyilvánvalóan azzal a céllal létesítette, és a nyugdíjpénztári befizetéseket azzal a céllal teljesítette, hogy a pénztár említett szolgáltatásaihoz a várakozási idő eltelte vagy a nyugdíjkorhatár elérése után ő maga még életében hozzájuthasson, és ezáltal az egy összegű vagy a járadékszerű szolgáltatás a saját, és a vele több mint 11 éven át élettársként együtt élő felperes megélhetéséhez is kiegészítő jövedelmet biztosítson. Ennek ugyanis nem mond ellent az, hogy - a haláleseti kedvezményezett megjelölésének a hiánya miatt -az egyéni számla kizárólagos tulajdonát az alperes, mint az örökhagyó kedvezményezettnek tekintett természetes személy örököse szerezte meg, hiszen - az egyesített hagyatékátadó végzésből kitűnően - az egyéni számla megnyitásakor még élt az örökhagyó szülője. Ez a tény pedig cáfolja annak a lehetőségét, hogy az örökhagyó a haláleseti kedvezményezett megjelölését szándékosan mulasztotta volna el azzal a céllal, hogy a halála esetén a számla tulajdonjogát az alperes szerezze meg.
Az örökhagyó az egyéni számláját élettársi kapcsolat ideje alatt nyitotta meg, az általa, valamint a munkáltatója által eszközölt tagdíj befizetések teljesítésére az együttélés tartama alatt került sor, ezért az örökhagyó halálakor az egyéni nyugdíjszámlán nyilvántartott 1.826.066 forint - az első- és a másodfokú bíróság helyes jogi következtetése szerint - a volt élettársak közös megtakarításának minősül, és annak 913.033 forintos fele részét a felperes - élettársi közös vagyon megosztásának a jogcímén - alappal igényelheti.
A megtakarítás egészének a közös vagyoni jellege szempontjából ugyanis nincs jogi jelentősége annak, hogy a számlára eszközölt befizetések túlnyomó részét nem az örökhagyó, hanem a munkáltatója teljesítette. A Tv. 12. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a pénztár munkáltatói tagja a pénztárral kötött szerződés alapján egészben vagy részben csak a munkavállalójának a tagdíjfizetési kötelezettségét vállalhatja át (munkáltatói hozzájárulás). Ebből pedig az következik, hogy a vitás munkáltatói hozzájárulás az örökhagyó által a Tv. 11. §-ának (1) bekezdése alapján vállalt és közös megtakarítási céllal teljesített tagdíjbefizetések értékén szerzett vagyonnak minősül, amely utóbbi ugyancsak a volt élettársak közös vagyonához.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv.II.22.093/2009. szám) ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Körös András legfelsőbb bírósági tanácselnök
Visszaugrás
