... nihil ultra hoc, quod accepisti, sortis a te nomine rector provinciae exigi patietur.
Meglepőnek tűnhet, hogy a legvéresebben keresztényüldöző császár, Diocletianus kancelláriájának kiválóan képzett jogászai teljesíthették volna be a devizahitelesek számára a próféta messiási jövendölését, amelynek bekövetkeztét annyira várták: "Mert terhes igáját és háta vesszejét, az őt nyomorgatónak botját összetöröd, mint egykor Midián napján" (Izaiás 9,4). Izaiás próféta a bírák korában történt esetre utal, amikor Gedeon háromszáz harcossal, akiket az Úr kiválasztott és melléje rendelt, egyetlen kardcsapás nélkül megfutamította a midianiták seregét, akik annyian voltak, mint a sáskák, amikor benyomultak Izrael földjére (Bírák könyve 7, 7.25). Ezt a hatalmas erejű próféciát a mintegy 1700 éves keresztény kulturális múltra visszatekintő, magát a humanizmus, a szabadság és az emberi jogok legmagasabb rendű történelmi megvalósulásának tartó Európai Unió jogrendszere nem volt képes beteljesíteni.
Diocletianus kancelláriájának jogászai azért szolgáltathattak felszabadító igazságot a hozzájuk forduló adósnak, egy bizonyos Zoilusnak, mert tisztában voltak egy megdönthetetlen alapelvvel, amely sziklaszilárdan biztos támpontot nyújtott nekik döntésük meghozatalánál: az adóstól semmiképpen sem követelhet nagyobb tőkeösszeget a hitelező, mint amennyit neki a kölcsön nyújtásakor ténylegesen folyósított. A rescriptum alapján arra gondolhatunk, hogy az adós problémája két körülményből származhatott: vagy az történt, hogy stipulatio formájában vállalt kötelezettséget egy olyan összeg visszafizetésére, amelyet végül nem kapott meg, vagy pedig a kölcsönről kiállított okiratba került nagyobb összeg annál, mint amekkorát az adós ténylegesen átvett. A császár megnyugtató, felszabadító választ ad a felvilágosításért hozzá fordulónak: annál a tőkeösszegnél, amelyet a hitelezőtől ténylegesen átvett, nagyobb összeget semmikáppen sem hajthatnak be rajta. Cum ultra hoc, quod accepit, re obligari neminem posse constat, et stipulatione interposita placita creditor non dederit, in factum dandam exceptionem convenit, si necdum tempus, infra quod huius rei querela deferri debet, transiit, vel si intra hoc in testando iuri paritum <non> sit, nihil ultra hoc, quod accepisti, sortis a te nomine rector provinciae exigi patietur (C. 4,30,9).
Némi nehézséget okozhat a leirat szövegének értelmezésében a vel si intra hoc in testando iuri paritum sit fordulat. A testatio nyilván a szerződésről kiállított okirat, amely a vagy a ténylegesen meg nem történt stipulatiót dokumentálja, vagy csupán a kölcsönösszeg átvételét. A probléma nem ebből adódik, hanem abból, hogy az okirat a szöveg szerint megfelelt a jognak: iuri parizum sit Ezek szerint az adóslevélben annak rendje és módja szerint, teljesen tisztességesen tüntették fel a ténylegesen átadott kölcsönösszeget. De akkor miért kell a császári kancelláriának foglalkoznia az üggyel? Hiszen a joghelyzet tökéletesen tiszta és világos! Ezért inkább arra gondolhatunk, a kötelezvényben nagyobb összeget tüntettek föl, mint amekkorát az adós ténylegesen megkapott. Az okirat tehát éppen nem felelt meg a jogszerű, tisztességes eljárásnak. Indokoltnak tűnhet ezért egy <non> beiktatása a szövegbe, amely a másoló hibájából kieshetett belőle. A szövegben említett exceptio in factum érvényesítésének határideje ekkor még öt év volt, ezt később Jusztiniánusz császár két évre csökkentette (C.eo. 14 pr.). Ugyanerre az esetre utal Caracalla egy 213-ból származó rescriptuma: Minorem pecuniam te accepisse et maioris cautionem interposuisse si apud eum, qui super ea re cogniturus est, constiterit, nihil ultra, quam accepisti, cum usuris in stipulationem deductis restituere te iubebit (C. eo. 2).
Az a jogtétel, amelyet Diocletianus és Caracalla kancelláriájának jogászai - az utóbbiak között lehetett Paulus és Ulpianus is, Papinianus már 212-ben elhalálozott - annyira a szívükön viseltek, korántsem volt újkeletű. Már a korai klasszikus Proculus hallatlanul tömör, világos. pregnáns kifejezést ad neki: Si tibi dedero decem sic, ut novem debeas, Proculus ait et recte, non amplius te ipso iure debere, quam novem, sed si dedero, ut undecim debeas, putat Proculus amplius, quam decem, condici non posse (D. 12,1,11,1, Ulp. lb. vicensimo sexto ad ed.). Ha a kölcsön folyósításakor a felek megállapodása eltér a ténylegesen átadott kölcsönösszegtől, ebből az adósnak kizárólag előnye származhat, hátránya semmiképpen! Ha tehát abban állapodnak meg a felek, hogy az adósnak kevesebbet kell visszafizetnie, mint amennyit kapott, - pl. tíz aranyat kapott, de csak kilencet kell visszaadnia -, ez a megállapodás érvényes[1]. Ha viszont abban állapodnak meg, hogy többet kell visszaadnia, mint amennyit kapott, - pl. tíz aranyat kapott, de tizenegyet kell visszaadnia -, a megállapodás érvénytelen. Sőt a jogtudós perjogi szempontból is a legszigorúbb feltételeket érvényesíti a hitelezővel szemben. Ha a hitelező tíz aranyat követel az adóstól, holott csak kilenc visszaadásában állapodtak meg, a pert menthetetlen formulaszerkesztési hiba - pluspetitio re - folytán egyszers min-
- 14/15 -
denkorra elveszti. Ugyanez a sors éri akkor is, ha a megállapodás alapján tizenegy aranyat követel, holott csak tízet szolgáltatott. Az a Kaser által fölvetett feltételezés, mely szerint Proculus nézetével szemben egy ellentétes nézet szerint az adós nem ipso iure, hanem csak ope exceptionis pacti conventi de non petendo alkalmazásával védekezhetett volna a hitelező többletkövetelésével szemben, sem forrásbizonyítékkal nem támasztható alá, sem logikailag nem kényszerítő[2].
Megerősíti Proculus nézetét a későklasszikus Paulus is: Si tibi decem dem, et paciscar, ut viginti mihi debeantur, non nascitur obligatio ultra decem. re enim non potest obligatio contrahi, nisi quatenus datum sit (D. 2,14,17 pr., Paulus lb. tertio ad ed.). Itt a ténylegesen átadott összegtől eltérő megállapodásnak csak az egyik esete nyer említést: a felek húsz arany visszafizetésében állapodnak, holott a hitelező csak tízet adott az adósnak. Míg Proculus példája ebből a szempontból semlegesnek mutatkozott, Paulus példája láthatóan a tőkeuzsora esetére utal. A tőkeuzsora a tőketartozás megnövelésében rejlő uzsora. Paulus példájában az adósnak a hitelezőtől kapott összeg kétszeresét kell az adósnak visszaszolgáltatnia. Kamatuzsoráról akkor beszélünk, ha a felek által kikötött kamat eléri az uzsorás kamat mértékét. A kétfajta uzsora természetesen átszámítható egymásba. Így ha az adósnak a hitelezőtől kapott összeg kétszeresét kell visszaadnia, ez 100%-os kamatnak tekinthető. A kétszeres tőketartozás mint tőkeuzsora voltaképpen ennek a kirívóan magas kamatuzsorának a palástolására szolgál. Így nyilván kamatmentes kölcsön esetében is beszélhetünk uzsoráról, ez a tőkeuzsora.
Mint ismeretes, a rómaiak reálszerződésnek tekintették a kölcsönt. Ezért a kölcsön nyújtásakor megkötött formátlan kamatmegállapodást a kölcsönköveteléssel együtt nem lehetett a perben érvényesíteni. Ha tehát a hitelező a teljesítést elmulasztó adósával szemben indított actio certae pecuniae intenciójában a tőkeösszeghez hozzászámítja az esedékes kamatok összegét, a pluspetitio re végzetes hibáját követi el: a pert elveszti, mert többet követel, mint ami a kölcsönszerződés alapján jár neki, de újabb perben sem érvényesítheti kölcsönkövetelését, mert a hibás perléssel felemésztette keresetjogát. Ha viszont az adós a formátlan kamatmegállapodásnak megfelelően megfizeti a kamatot, nem követelheti vissza tartozatlan szolgáltatásként, mert a perben nem érvényesíthető formátlan kamatígéret obligatio naturalis. Világosan kimondja ezt a nagy későklasszikus jogtudós, Ulpianus (D. 12,6,26 pr.), valamint Severus és Caracalla egy 203-ban kibocsátott rescriptuma (C. 4,32,3), amely nyilván Ulpianus jóváhagyásával jött létre.
A későbbiek során aztán enyhült ez az antik szigor. Mivel a ius commune korában már híre-hamva sem volt a formuláris pernek, nem lehetett akadálya annak, hogy a kamatmegállapodást is érvényesítse a hitelező az adóssal szemben a kölcsön visszafizetésére indított perben. Ehhez képest az sem lehetett kizárt, hogy a hitelező nagyobb tőkeösszeget követeljen, mint amekkorát ténylegesen folyósított, amennyiben a felek nagyobb tőkeösszeg visszafizetésében állapodtak meg. Ennek csak az lehetett a korlátja, hogy a magasabb összeg ne legyen tőkeuzsora, ne tartalmazzon a tőkeösszeghez hozzászámított, burkolt uzsorakamatot. Erre utal Glück az idézett Proculus-nyilatkozattal kapcsolatban[3].
Napjaink rettenetesen pórul járt devizahitelesei tekintetében tehát megállapíthatjuk, hogy a római jog egészen világos és egyértelmű álláspontja szerint a kölcsöntartozás devizában (rendszerint svájci frankban vagy euróban) történő elszámolására vonatkozó kikötés semmiképpen sem vonhatja maga után, hogy a hitelező által az adósnak ténylegesen forintban kifizetett tőkeösszeg emelkedjék[4], amennyiben a felek a tőketartozás mellett kamatot is kikötöttek. A tőkeösszeg ugyanis csak akkor emelkedhetne, ha az erre vonatkozó megállapodás a felek között a kamatot pótolná, de természetesen ekkor sem tartalmazhatna a megemelt tőkeösszeg tőkeuzsorát. A ténylegesen folyósított tőkeösszeget tehát csak igen korlátozottan, 10-15%-kal haladhatná meg. A devizában való elszámolásra vonatkozó szerződéses kikötés jelenleg uralkodó értelmezése és az ennek megfelelő gyakorlat szerint azonban az adós tőketartozása ennél jóval nagyobb mértékben emelkedhet - a forintnak a devizapiacon a kérdéses devizával szemben bekövetkezett árfolyamgyengülése folytán -, annak ellenére, hogy az adós szabályszerűen fizeti az esedékes törlesztőrészleteket a kamatokkal együtt, netán már el is érték ezek a törlesztőrészletek a hitelező által neki ténylegesen folyósított forintösszeget. Ez pedig tagadhatatlanul a tőkeuzsora kirívó esete. Annak, hogy jelenlegi joggyakorlatunk aggálytalanul elismeri, jóváhagyja ezt a helyzetet, a korunk jogászi gondolkodásának a római jogtól való átgondolatlan elrugaszkodásában kereshetjük az elméleti alapját, hátterét.
A római jogtól való elrugaszkodás a pénztartozás és a pénzkölcsön jogdogmatikai szerkezetét illetően a hazai jogászi gondolkodásban - tekintettel arra, hogy jelen tanulmány a devizahitelesek problémájának a magyar jog szerinti megoldásával foglalkozik, erre szorítkozhatunk - Grosschmid Béni és Bátor Viktor nézeteiben jelentkezik markáns és - mint utólag elmondhatjuk - végzetes módon. Elméleti síkon ugyanis két - a római jog felfogásától lényegesen eltérő - tételre vezethető vissza a mai devizahitelesek súlyos helyzete: a pénz mint generalissimum és a pénztartozás mint konszenzuálszerződés tételére.
- 15/16 -
A rómaiak számára a pénztartozás ugyanolyan generikus kötelmi tartozás - obligatio generis -, mint bármely más helyettesíthető dolog meghatározott mennyiségével való tartozás. Minden különösebb aggály nélkül egy kalap alá veszik a pénztartozást azzal, hogy az adós búzával, borral, olajjal, fémanyaggal, nemesfémmel tartozik. A kölcsön meghatározásáról szóló római jogi források egészen világosan mutatják ezt a felfogást.
A klasszikus római jogról tudósító legbecsesebb forrásunk, Gaius Institúciói szerint a kölcsön különféle helyettesíthető dolgok tekintetében jöhet létre: Mutui autem datio proprie in his fere rebus contingit, quae pondere numero mensura constant, qualis est pecunia numerata, vinum, oleum, frumentum, aes, argentum, aurum (Gai. 3,90). Ugyanezt a meghatározást ismétli meg az Institúciók - feltehetőleg posztklasszikus - átdolgozása, a Res cottidianae sive aurea is: mutui autem datio consistit in his rebus, quae pondere numero mensura constant, veluti vino, oleo, frumento, pecunia numerata ... (D. 44,7,1,2). Nem lepődhetünk meg különösebben azon, hogy Jusztiniánusz császár Institúciói is ugyanezt a meghatározást ismétlik meg: Mutui autem datio in iis rebus consistit, quae pondere numero mensura constant, veluti vino, oleo, frumento, pecunia numerata, aere, argento, auro ... (I. 3,14 pr.). S hogy nem csupán kezdőknek szánt, elemi jellegű meghatározásról van szó, jól mutatja, hogy a leginkább elméleti beállítottságú jogtudós, a későklasszikus Paulus is erre építi fejtegetését: Mutui datio consistit in his rebus, quae pondere numero mensura consistunt (constant Haloander)... Ezeknél a helyettesíthető dolgoknál az egyes egyedek azonossága nem számít, csupán az adott nemhez, fajhoz való tartozásuk: ...quia in genere suo functionem recipiunt per solutionem, quam specie (D. 12,1,2,1, Paulus lb. vicensimo octavo ad ed.).
Négy, apróbb stilisztikai eltérésektől eltekintve teljesen egybehangzó szövegben olvashatjuk tehát, hogy a készpénz (pecunia numerata), amelynek tulajdonát leszámolással szerzi meg az adós a hitelezőtől, tökéletesen egy tekintet alá esik az összes többi helyettesíthető dologgal, amely kölcsön tárgyát képezheti. Ezzel szemben Grosschmid kiemeli a készpénzt a többi helyettesíthető dolog közül s külön kategóriát állít föl a számára. Ez a generalissimum kategóriája. A pénz nem csupán egy fajtája, típusa a helyettesíthető dolgoknak, hanem a 'leghelyettesíthetőbb' dolog. Bátor Viktor arra utal, hogy míg a többi helyettesíthető dolognál az egyes darabok minősége, jellege, származási helye, eltarthatósága, feldolgozhatósága stb. a forgalomban számításba jön, készpénz esetén az adott összeget kitevő egységek valóban tökéletesen egyenlők, felcserélhetők egymással (res perfecte fungibles): "...a pénzgenus az, amely - mint generikus obligáció tárgya - oly mértékben homogén, mint amely mérvben semmi más helyettesíthető dologból álló genus nem homogén". Ezt azzal magyarázza, hogy a pénz lényege bizonyos forgalmi és jogi funkciók betöltésében áll: "A pénz faji ösmérve ugyanis nem a pénzjavak természeti tulajdonsága, ...amely bármennyire nagyfoku, teljes sohasem lehet, hanem olyan forgalmi és jogi tulajdonságok, amelyek különböző helyen és időben más-más természeti faju (anyagu, veretü, aláírásu) jószágot tesznek pénzzé".[5] A pénz tehát valamiféle rendkívül általános nem, supergenus, a Grosschmid által bevezetett kifejezéssel generalissimum.[6]
A pénz fogalmának egy sajátos általánosítása, valamiféle "generalissimum" persze már ismeretes volt a rómaiak számára is. A pecunia kifejezés náluk sem csupán a forgalmi életben használatos pénzt, pénzérméket jelentette, hanem minden vagyontárgyat, ill. magát a vagyont. Hiszen minden vagyontárgynak pénzben kifejezhető értéke van, pénzért megvásárolható, eladható. Ez a névhasználat nem formállogikai absztrakció, általánosítás révén jön létre, hanem névátvitel - metonymia - útján, a rómaiak által oly kiterjedten alkalmazott analogikus gondolkodás terméke.
Több forráshely is tanúsítja ezt a névhasználatot. A rómaiak az ősi időkben a polgárok vagyonát a -ma már nem egészen világos - familia pecuniaque elnevezéssel illették. A XII táblás törvény szóhasználatában az őrült vagyona ugyancsak pecunia: Si furiosus escit, agnatum gentiliumque in eo pecuniaque eius potestas esto". Ismeretes ez a névhasználat a későklasszikus Ulpianus számára is: 'Pecuniae' verbum non solum numeratam pecuniam complectitur, verum omnem omnino pecuniam, hoc est omnia corpora ... (D. 50,16,178 pr., lb. quadragensimo nono ad Sab.). Még a testetlen dolgokra, a jogokra is kiterjeszti ezt a megnevezést Hermogenianus: 'Pecuniae' nomine non solum numerata pecunia, sed omnes res, tam soli quam mobiles et tam corpora quam iura continentur (D. eo. 222, lb. secundo iuris epitomarum). Elevenen él ez az ősrégi névhasználat még Jusztiniánusz jogászainak emlékezetében is: ...etiam veteres pecuniae appellatione omnes res significari definiunt (C. 4,18,2,1b).
Ez a rómaiaknál ismeretes generalissimum, analóg névátvitel láthatólag teljesen ártalmatlan, semmilyen komolyabb zavart nem okoz a gondolkodásban. Nem mondhatjuk el ugyanezt arról a generalissimimról, amelyet Grosschmid és követői vezetnek be a jogászi gondolkodásba. Náluk ugyanis a generalissimum nem ártalmatlan analóg névátvitel, mint a rómaiaknál, nem is formállogikai absztrakció útján megalkotott felsőbb nem (genus superius) az alsóbb nemekhez, illetve fajokhoz képest (genera inferiora, species). A pénz mint generalissimum fogalmának megalkotásával logikai bakugrást követnek el a szerzők: a pénz mint genus fogalma, egy szubsztancia-fogalom fölé - teljesen megengedhetetlen módon - egy funkció-fogalmat
- 16/17 -
állítanak s ezáltal szétfeszítik a pénztartozás jog-dogmatikai elméletének logikailag koherens egységét.
Ernst Cassirer irányította az ismeretkritika és a tudományfilozófia figyelmét erre a két, eltérő típusú fogalomra 1910-ben megjelent Substanzbegriff und Funktionsbegriff című munkájában. A szubsztanciafogalom az indoeurópai nyelvek grammatikailogikai szerkezetét tükröző fogalom-típus, amelyen az ókori görögöktől kezdve a hagyományos metafizikai-tudományos gondolkodásmód alapul. A világot önmagukban fennálló, egymástól különböző létezők, véges szubsztanciák alkotják, amelyeknek különféle sajátosságaik, tulajdonságaik, képességeik vannak, amelyeket mint járulékokat hordoznak, létben tartanak. A létezőknek ezt az ontológiai struktúráját képezi le az emberi megismerés az alanyból és állítmányból felépülő ítéletek logikai struktúrája által. A funkció-fogalom ezzel szemben az újkortól kezdve egyre szélesebb körben kibontakozó matematikai-természettudományos gondolkodásnak megfelelő fogalom-típus, logikai eszköz. Ez már nem magukban fennálló és egymásra kívülről esetlegesen hatást gyakorló, szubsztanciális létegységekben gondolkodik, hanem a világot szubsztanciák nélküli, mérhető és matematikai formulák révén által leírható hatások és ellenhatások rendszerének fogja föl. Tipikus fogalmai: erő, nyomás, hő, elektromos, mágneses, gravitációs és kvantumhatások.
A pénz mint szubsztancia pénzdarabokat - fémpénzérméket és papírpénzjegyeket - jelent, amelyek lényeges sajátossága, hogy hiteles névértékjelet hordoznak magukon. A pénz mint funkció pedig abban áll, hogy a pénz általános értékmérő, fizetési eszköz és csereeszköz. A pénz mint genus a pénz szubsztancia-fogalmának, a pénz mint generalissimum a pénz funkció-fogalmának felel meg Grosschmid és Bátor elméletében. Nyilvánvaló mármost, hogy ez a funkció-fogalom nem a szubsztancia-fogalom formállogikai általánosítása révén jön létre, hanem alapvetően más típusú fogalom. Ezért nem is állítható a rendszerben a szubsztanciafogalom fölé, mint felsőbb nemfogalom az alsóbb nemfogalom, illetve fajfogalom fölé. E logikai bakugrás folytán a pénz fogalma kettéhasad, az elmélet logikai konzisztenciája szétreped.
Bátor láthatólag nem képes logikailag konzisztens módon egységben tartani ezt a kétarcú pénzfogalmat. Egyrészt hangsúlyozza a tisztánlátás végett: "...nem a pénz a generalissimum, ... hanem generalissimum a pénz, amellyel az adós a pénztartozást teljesíteni tartozik..."[7] Másrészt néhány oldallal később leszögezi: "... a Grosschmid-i pénztartozás elmélet alapvető tétele, mint láttuk, kényszerűleg következik azokból az igazságokból, amelyeket a pénztartozásról és a pénzről, mint semmilyen jószágnem testi egyéniségéhez elválaszthatatlanul nem fűződő generalissimumról megállapítottunk".[8] A formális logika iránt némi igénnyel rendelkező olvasót ugyancsak zavarja, hogy Bátor képtelen eldönteni, mi is valójában a generalissimum, a pénztartozás vagy pedig maga a pénz.
Különös tételek felállításához is vezet Bátor okfejtésében ez a kettős pénzfogalom. A szerző megállapítja, hogy a pénztartozás mint olyan szükségszerűen határozatlan: "Pénztartozást közvetlenül nem lehet meghatározni ..."[9], ebből kifolyólag "...sem az adós, sem a hitelező nem tudhatják, hogy a tartozás lerovása miként, milyen pénznemekkel fog történni ..."[10] Leszögezi továbbá, hogy pénztartozást bármilyen jószágban meg lehet állapítani, pénzben mint generalissimumban közvetlenül azonban nem: "... a pénztartozás mérvét, összegét pénzben (generalissimumban) közvetlenül megállapítani nem lehet",[11] "Pénztartozásnak pénzben való kirovása, meghatározása ... közvetlenül generalissimumban nem történhetik. Ha tehát a kirovás pénzben történik, akkor a pénz nem mint generalissimum, nem mint technológiai jellegétől független és ebből a szempontból heterogén faj tölti be ezt a szerepet, hanem mint meghatározott nemű (faju) jószág, amelynek értéke (önappreciációja) van ... Ennek folytán a pénzben kirótt, pénzre szóló tartozás valójában nem pénzben, hanem pénznemben (pénzfajban) kirótt pénzre szóló obligáció: a kirovó pozicióban a pénz nem mint generalissimum szerepel, hanem mint meghatározott pénznemeknek adott mennyisége".[12] Nincs ez fölöslegesen túlbonyolítva?
A pénz-generalissimum csak mint pénz-genus létezik tényszerűen, empirikusan megragadható módon a forgalomban. Ez a pénz-genus azonban pusztán esetleges megtestesítője, megjelenítője adott helyen és időben a pénz-generalissimumnak. Bátor éppen azáltal, hogy a pénz funkció-fogalmát - a pénz-generalissimumot - a pénz szubsztanciafogalma - a pénz-genus - fölé helyezi mint felsőbb nemet, depotenciálja ez utóbbit. Pusztán esetleges megnyilvánulásnak, megjelenésnek tekinti azt, ami praktikusan a pénz szubsztanciája, igazi valósága. Ennek az elméleti-szemléleti elcsúszásnak a gyakorlati jogi következményeit hamarosan látni fogjuk.
Az elhibázott jogtételek arra is visszavezethetők, hogy Bátornak nem sikerül világosan és határozottan felismerni a pénz közgazdasági és jogászi megközelítése közötti szemléleti-fenomenológiai különbséget, jogászként megmarad a közgazdasági szemlélet síkján. A közgazdaságtan alapvető szem-
- 17/18 -
léleti kategóriája az áru vagy jószág, amelynek használati és csereértéke van. Számára ezért a pénz is szükségképpen mint áru, sajátos fajtájú áru adott. A pénz használati értékét a pénztulajdonos addig élvezi, amíg a pénz a zsebében van. Ez a használati érték a likviditás: közvetlen lehetőség a pénztulajdonos részére, hogy a nála levő összeg erejéig prompt fizetéseket teljesítsen. A pénz csereértékét pedig akkor élvezi, amikor visszterhes módon megválik tőle, elcseréli valamilyen más árura vagy szolgáltatásra. Ennyiben a pénz nem különbözik a többi jószágtól. A pénz csereeszköz-funkciója tehát a közgazdasági értelemben vett pénzhez, a pénzhez mint áruhoz kapcsolódik.
Bátor több ízben aláhúzza, hogy a pénzt jószágnak, tehát árunak tekinti: "A pénz tehát nem név, nem számítási egység, vagyis absztrakció, hanem jószág..."[13] Ez a felfogása szorosan összefügg a nominalizmussal szemben gyakorolt bírálatával. Azért tarja hibásnak ezt a felfogást, mert szerinte a pénzt egyszerűen azonosítja a puszta névvel, egy adott országban törvényes pénznemként működő pénzegység nevével, márpedig egy névnek nem lehet értéke, csak egy jószágnak: "...meg kell, hogy keressük a név mögött a jószágot, és ennek a jószágnak az egyenértéke az, amit az adós fizetni tartozik, mert a névnek nincs értéke".[14] Nem veszi észre Bátor, hogy a jogtudományban a XIX. század második felében uralkodóvá váló nominalizmussal szembeni értetlensége akadályozza meg abban, hogy a pénzt mint sajátosan jogi jelenséget elméletileg adekvát módon megragadja.
Tisztán jogi szempontból a pénz nem egyéb, mint az egyes jogrendszerek által - szokásjogi úton vagy írott jogszabályok révén - megalkotott értéknév (forint, korona, pengő, márka, dollár, font, frank, líra, peseta, schilling, zlotyi, kuna, lej, rubel, drachma, dinár, sékel, rúpia, jüan, jen, stb.), névleges (nominális) értékegység, amely számszerű többszörösének vagy hányadosának hiteles jelét mint névértéket a forgalomban levő, fémből vagy papírból készült - a történelem folyamán más anyagok is előfordultak - pénzdarabok hordozzák Ezek a pénzdarabok az egyes jogrendszerekben - a rajtuk található hiteles névértékjel által megjelölt érték erejéig - törvényes fizetési eszközként szolgálnak. Ez pedig annyit jelent, hogy a megfelelő névértékösszeget kitevő számú pénzdarab átruházása révén az adott jogrendszer által érvényesnek elismert bármely pénztartozás teljesíthető. Jogi értelemben tehát a pénz egy sajátos jogintézmény, törvényes fizetőeszköz, amelynek a jogrendszer által létesített névértéke van. Egyúttal természetesen azt is előírja a jogrendszer, hogy az általa teremtett hiteles névértékjelet hordozó pénzdarabokat ennek a névértéknek megfelelően kell fizetőeszközként elfogadni és adott tartozás törlesztésére elszámolni. A pénz jogi értelemben vett értéke tehát a névérték, amelyben a pénz fizetőeszköz-funkciója nyilvánul meg. Közgazdasági értelemben vett értéke a használati és a csereérték, amelyben a pénz mint áru, jószág, mint csereeszköz nyilvánul meg. A csereérték egy sajátos válfaja az árfolyamérték, amely a különböző pénznemek egymáshoz viszonyított értékét jelenti. Míg a névérték viszonylag állandó, csak jogszabály idézhet elő benne változást, a csereérték meglehetősen változó, a piaci viszonyok mindenkori alakulásától függő, hacsak valamely állam nem szabályozza hivatalosan, hatósági úton az árucikkek árát, különösen valutájának árfolyamát.
Azért nem sikerül Bátornak felismernie a nominalizmus jelentőségét a pénz jogászilag adekvát szemlélete szempontjából, mert elemzése szemiotikailag aluldimenzionált. A név - azaz a nyelvi jel - jelentésének kizárólag a denotátumot tekinti, azt a személyt vagy dolgot, akit, vagy amit megjelöl. A személyek neveinél valóban ez a szemiotikai funkció a meghatározó jelentőségű. Kovács Péter azt a konkrét személyt jelenti, akinek a neve, senki mást. Ha több ilyen nevű személy létezik, akkor mindegyiknek megvan a saját neve, amely nem azonos a többi Kovács Péter nevével. A nevek tehát nem azonosak, bár nyelvi kifejeződésük egyforma, egybevágó. Mindazonáltal a személyneveknek is gyakran van a denotáción túlterjedő szemiotikai funkciójuk: jelentenek egy elvont fogalmat, erényt, tulajdonságot. Bátor Viktornak mind a családi neve, mind a keresztneve ilyen. A keresztény kultúrkörben, ahol a személyeket egy-egy szent nevére keresztelik, bérmálják, a szerzetesek egy-egy szent nevét veszik fel, amikor belépnek a rendbe, a pápák egy-egy szent nevét veszik fel, amikor megválasztják őket, különös spirituális jelentőséget nyer a személynév. Utal arra a szentre, akinek nevét a konkrét személy viseli, akinek oltalma alatt áll és erényeit követni kívánja. Köznevek esetében pedig a konkrét tárgyra utaló denotáció mellett ugyanolyan súlyú szerepet játszik ez a másik szemiotikai funkció, a konnotáció. A konnotáció mindig valamely elvont fogalomra, jelentéstartalomra utal, amelyre gondolunk, amelynek közvetítésével egy konkrét személyt vagy dolgot megjelölünk: az asztal eltörött, a macska elszökött, a gyerek megbetegedett.
Az egyes pénzegységnevek konnotatív funkcióján alapul a pénznek mint a közgazdaságitól különböző, sajátos jogi kategóriának a lehetősége. Ezek a pénzegységnevek ugyanis sajátos értéknevek, a jogrend által létesített értékeket jelölnek meg.
- 18/19 -
Ezért akár évszázadokon keresztül önmagukkal azonosan állandók maradnak. A folyamatosan változó gazdasági helyzet, a piaci és egyéb tényezők alakulása határozza meg azután számszerűsítve ezeknek az értékneveknek a reális gazdasági tartalmát, a vásárlóerőt, ill. árfolyamértéket.
Grosschmid és Bátor elméletének - az előzőekben feltártakon túlmenően - gyakorlati jogászi szempontból legnagyobb hiányossága, hogy elsikkad náluk a pénztartozás két fajtájának, a pénzösszegtartozásnak és a pénzmértéktartozásnak a megkülönböztetése is. Pénzösszegtartozás esetében az adós tartozása egy adott pénznemben számszerűleg meghatározott pénzösszeg. Az adós tartozása tehát kezdettől fogva összegszerűen meg van határozva, az adós pontosan tudja, mennyit kell fizetnie. Ez az összeg csak akkor változhat, ha időközben valamely jogszabály belenyúl a pénzrendszerbe, megváltoztatja a névértéket. Ilyenkor rendszerint egyúttal a korábbi pénztartozások névértékösszegének átszámításáról is rendelkezik.
Kézenfekvő, hogy amennyiben jogszabályi akadálya vagy ellenkező kikötés a felek között nincsen, az adós abban a pénznemben fizethet, amelyben tartozása összegszerűleg meg van határozva. Ha azonban a teljesítés helyén a teljesítés idejében más a hivatalos vagy általános használatban levő pénznem, a hitelező köteles elfogadni, ha az adós ebben a pénznemben ajánlja fel a fizetést. Ilyenkor tehát az adós javára facultas alternativa áll fenn. A ténylegesen fizetendő összeget a teljesítés helyén és idején irányadó árfolyamnak megfelelően kell meghatározni. De felajánlhatja az adós a teljesítést bármilyen egyéb pénznemben is, s a hitelező ezt csak akkor utasíthatja vissza, ha érdeksérelem érné a fizetés elfogadásával. A leginkább elterjedt, bár nem feltétlenül meggyőző értelmezés szerint erre utal Paulus kijelentése: Respondit creditorem non esse cogendum in aliam formam nummos accipere, si ex ea re damnum aliquid passurus sit (D. 46,3,99, lb. quarto responsorum).[15] Ha ilyenkor a hitelező beleegyezésével a fizetés létrejön, datio in solutum valósul meg. Ilyenkor nyilván nincsenek kötve a felek a teljesítési hely irányadó árfolyamához sem, azt szabad belátásuk alapján határozhatják meg. A pénztartozások túlnyomó többsége pénzösszegtartozás. Ide tartoznak a vételárak, bérleti díjak, pénzkölcsönök, óvadékok, tartásdíjak, pénzbírságok, pénzbüntetések.
Lényegesen különbözik a pénzösszegtartozástól a pénzmértéktartozás. Ez utóbbinál ugyanis az adós tartozása nem egy adott pénznemben számszerűen meghatározott pénzösszegben áll, hanem valamely érték pénzben kifejezett mértékében, ezt köteles az adós megtéríteni. Itt tehát a fizetendő összeg nincs a tartozás keletkezésétől kezdve megállapítva, azt a felek nem is ismerik, csak a fizetés teljesítésekor nyer összegszerű meghatározást.
Tipikus példája ennek, hogy a haszonbért gyakran nem meghatározott pénzösszegben állapítják meg, hanem adott gabonamennyiség árában. Ilyenkor nyilván csak a fizetés időpontjában derül ki, hogy mekkora összeget kell fizetnie a haszonbérlőnek, ez a búza árától függ az esedékesség napján. Hasonlóan tipikus példa erre az aranyérték-kikötés: az adósnak egy adott összeg aranyértékének megfelelő összeget kell fizetnie. Ez jelentheti a szolgáltatandó aranyérmék törvényben szabályozott aranytartalmát vagy azt az aranymennyiséget, amennyit a szolgáltatandó papírvaluta hivatalos beváltásakor kapni lehet érte, illetve vásárolni lehet rajta.
Grosschmid és Bátor szeme előtt nemcsak hogy elsikkad a pénzösszegtartozás és a pénzmértéktartozás közötti alapvető jelentőségű különbség, hanem minden pénztartozás mint olyan pénzmértéktartozásnak számít. Ehhez képest felfogásuk szerint minden pénztartozásban szükségszerűen elválik egymástól a kirovó összeg és a lerovó összeg: az adósnak voltaképpen nem azt az összeget kell megfizetnie, amellyel tartozik, hanem ennek egyenértékét a fizetés helyének törvényes pénznemében az aktuális árfolyam szerint. Hiába van tehát akár pontosan összegszerűen meghatározva is az adós tartozása, a fizetés időpontjáig bizonytalan, tehát mind a hitelező, mind az adós előtt ismeretlen, milyen pénznemben mekkora összeggel következik majd be a tartozás jogszerű törlesztése.
A gyakorlatban előforduló esetek óriási többségében persze a kirovó összeg és a lerovó összeg pontosan egybeesik. Jól látja ezt mind Grosschmid[16], mind Bátor[17], sőt Szladits[18] is, de nem zavartatják magukat tőle különösebben. Nem hajlandók észrevenni ennek a kiterjedt gyakorlatnak az elméleti jelentőségét: a pénztartozások óriási többsége pénzösszegtartozás, ahol szükségképpen egybeesik kirovó és lerovó összeg. A kettő elválása már azt jelzi, hogy nem pénzösszegtartozásról, hanem pénzmértéktartozásról van szó. Ez utóbbi körébe tartozik tehát éppúgy a pénzösszegben meghatározott tartozás más pénznemben vagy valamilyen értékszempont szerint valorizált összegben való megfizetése, mint a nem is pénzösszegben meghatározott tartozás utóbb megállapított pénzösszegben való megfizetése. Így nemcsak a búza árában meghatározott haszonbér, hanem a kártérítési-kártalanítási kötelezettségek is tipikusan pénzmértéktartozásnak számítanak: a bekövetkezett kárt csak utólag lehet pénzben összegszerűen megállapítani.
További következménye a pénzösszegtartozás elsikkadásának Grosschmid felfogásában, hogy a teljesítésre nézve egyetlen szabályt ismer csak el: az adós a teljesítési hely pénznemében köteles fizetni a teljesítési idő irányadó árfolyamának megfelelően.
- 19/20 -
Még azt sem hajlandó elismerni, hogy az adóst facultas alternativa illetné meg a kirovó összeg pénznemében való teljesítésre nézve. Csupán az említett szabály diszpozitív jellegét ismeri el: a felek kiköthetik, hogy az adósnak a kirovó pénznemben vagy más pénznemben, esetleg aranyban kell ténylegesen fizetnie (effektív klauzula). Mestere tanításával szemben azonban Bátor[19] is kénytelen elismerni, hogy Grosschmid nézete sem a hazai, sem a külföldi bírói gyakorlatban nem érvényesül. Általánosan elfogadott az a tétel, hogy az adós tetszése szerint fizethet akár a kirovó összeg pénznemében, akár a teljesítési hely pénznemében. Hogy melyik lehetőséget tekintjük főszabálynak és melyiket facultas altenativának, gyakorlati jelentősége egyáltalán nincsen.
A rómaiak köztudomásúlag reálszerződésnek tekintették a kölcsönt. A kötelmi jogviszony létrejöttéhez nem volt elégséges a felek megállapodása, szükséges volt a kölcsönösszeg tényleges átadásaátvétele a felek között. A XIX. század végére a civilisztika kinőtte ezt a felfogást. Úgy vélték, hogy minden szerződéses jogviszonyt a felek kölcsönös megállapodása, egybehangzó akaratmegegyezése hoz létre, tehát minden szerződés konszenzuálszerződés, így a kölcsön is. Természetesen Grosschmid is ezt az álláspontot képviselte.[20]
Ennek a modernizációnak persze sem elméletileg, sem gyakorlatilag nincs jóformán semmilyen jelentősége. Hiszen a rómaiak is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy minden szerződés - így a reálszerződések is - végső fokon a felek akaratmegegyezésére vezethetők vissza, a felek egybehangzó akaratmegállapodásán alapulnak. Világosan leszögezte ezt már a korai klasszikus Pedius: ...nullum esse contractum, nullam obligationem, quae non habeat is se conventionem, sive re, sive verbis fiat... (D. 2,14,1,3, Ulpianus lb. quarto ad ed.). A tulajdonképpeni konszenzuál-szerződések nem abban különböznek a többi szerződéstől, hogy van bennük consensus a felek között, a többiben pedig nincs. Minden szerződésben szükségképpen kell lennie akaratmegállapodásnak a felek között! Csakhogy míg a konszenzuál-szerződéseknél már a felek puszta megállapodása önmagában létrehozza a szerződést, az már nudo consensu megvalósul, a többi szerződésnél a megállapodás mellett - azt mintegy kiegészítve - egyéb cselekmény is szükséges. Kölcsönszerződés esetében ez a kölcsönösszeg tulajdonának átruházása a hitelezőről az adósra. Ezzel a cselekménnyel egyidejűleg természetesen megállapodnak a felek abban, hogy kölcsönszerződést kötnek, az adós kötelezettséget vállal arra, hogy az átvett kölcsönösszeget visszafizeti a hitelezőnek. A kölcsöntartozás tipikusan pénzösszegtartozás.
Ezen az alapvető helyzeten semmit sem változtathat a kölcsön konszenzuális szerződéssé való átminősítése. Hiszen nyilvánvaló, hogy ebben az esetben sem tartozik visszafizetni az adós a kölcsönt, ha nem kapta meg! De az is nevetséges lenne, ha a hitelező azért perelné adósát, hogy vegye át a neki felajánlott kölcsönösszeget az előzetes megállapodásnak megfelelően, avagy az adós perelné a hitelezőt azért, hogy adja át neki az előzetes megállapodásban megígért kölcsönt. Végeredményben tehát semmilyen gyakorlati jelentősége nincs annak, hogy a feleknek a kölcsön nyújtására és elfogadására irányuló előzetes megállapodását szemben a rómaiak felfogásával nem puszta megállapodásnak tekintjük (pactum nudum de mutuo dando), amelynek tartalma egyik fél részéről sem peresíthető, hanem magának a kölcsönszerződésnek (contractus mutui).
Grosschmid és Bátor mégis megkísérelnek előbányászni valamit a konszenzuálszerződésnek felfogott kölcsönszerződésből, amely nyilván szóba sem kerülhetne, ha reálszerződésnek tekintenénk. Ha ugyanis a kölcsön reálszerződés, elképzelhetetlen, hogy az adósnak többet kelljen visszaadnia, mint amennyit kapott, hogy a kirovó összeg meghaladja a hitelező által az adósnak ténylegesen átadott összeget. Ha viszont a kölcsön konszenzuális szerződésnek minősül, nem lehet akadálya annak, hogy a kirovó összeg - akármilyen irányban - eltérjen a ténylegesen folyósított kölcsönösszegtől.
Grosschmid nem tagadja, hogy kölcsön esetében az adósnak rendszerint pontosan azt az összeget kell visszafizetnie, amelyet a hitelezőtől kapott: "A leolvasott effectiv összeg ... egyszersmind a kölcsöntartozás gerince". De ezt azzal magyarázza, hogy amennyiben a felek nem másban állapodtak meg, a kölcsönösszeg átadásának és átvételének tényéből nem lehet másra következtetni, mint hogy a felek abban állapodtak meg, hogy az adósnak pontosan az átadott kölcsönösszeget kell visszafizetnie. A ténylegesen folyósított kölcsönösszeg tehát nem azért azonos a kirovó összeggel, mert ténylegesen folyósították, hanem azért, mert a felek ebben állapodtak meg. Ha viszont bizonyíthatóan másban állapodnak meg, már nem ez a helyzet. Az idézett megállapítást ezért Grosschmid közvetlenül így folytatja: "Nem azért ugyan, mert leolvasták és fölvették, hanem mert a contractus-t (consensust), ami (s nem egyedül a corporalis cselekmény) a kötelezettségnek is a szülő oka, másképen kiértelmezni e tényekből nem lehet. Mihelyt lehet, legott nincs is így".[21] Elvileg tehát az adósnak nem annyit kell fizetnie, amennyit kapott, hanem amennyit megígért, amekkora összeg visszafizetésében a felek megállapodtak: "A kölcsönnél is voltaképen a tartozás tárgya (gerince) nem a kézhez vett összeg (real-valuta), hanem a ("vissza" -fizetni) kötelezett összeg (spiritualis-valuta). Lévén a causa obligationis nem a pénzfelvétel ténye, hanem a fizetési igéret".[22]
- 20/21 -
Nincs akadálya tehát annak, hogy a felek más pénznemben meghatározott összegben róják ki a tartozás összegét, mint amilyen pénznemben a hitelező a kölcsönösszeget az adósnak ténylegesen folyósította: "Péld. leolvasnak 100 drb huszmárkást s kikötik, hogy nem 2000 márka, hanem 1200 osztrák értékű frt legyen a kölcsön-tartozás. Fordítva: papirost adnak, aranyat köteleznek". Ebben az esetben természetesen előfordulhat, hogy az adósnak nagyobb tőkeráfordításába kerül a kölcsön visszafizetése, mint amekkorába a hitelezőnek került a kölcsönösszeg folyósítása. Grosschmid ebben nem lát semmi kivetnivalót. Álláspontjának tételes jogi alátámasztására azonban nem tud másra hivatkozni, mint az 1868. évi XXXI. törvény 3. §-ára, amely kimondja: A szerződő feleknek szabadságukban áll az írásbeli kölcsönszerződésben azt is kikötni, hogy a kölcsön visszafizetése az adott tőkénél nagyobb mennyiségű vagy más és jobb minőségű dolgokban történjék.
Nos, az idézett törvény kétségtelenül a magyar törvényhozás történetének egyik szégyenfoltja. Eltörli az uzsoratilalmat, amely a római jog és a kánonjog alapján évszázadokon keresztül jogrendünk egyik megdönthetetlen pillére. Mátyás 1462. évi dekrétumának 3. cikkelye a 6. pontban az uzsoraügyeket az egyházi bíróságok hatáskörébe utalja, amelyek nyilván a kánonjog alapján jártak el. III. Ferdinánd 1647. évi dekrétumának 144. cikkelye azután - a jusztiniánuszi jognak megfelelően - évi hat százalékban határozza meg a törvényesen kiköthető kamat felső határát. Megerősíti ezt III. Károly 1715. évi dekrétuma 51. cikkelyének 1. §-a. Kiterjeszti a tőkeuzsorára is Ferenc 1802. évi dekrétuma 21. cikkelyének 1. §-a: Ut praecitatae leges non solum in suo vigore porro quoque conserventur, sed ad eos etiam, qui pro minoribus majores summas sibi obligari faciunt,... extendentur... A ténylegesen fölvett tőkeösszeg ilyenkor nem a hitelezőnek, hanem a kincstárnak jár törvényes kamatok mellett, a hitelezőnek már törlesztett uzsorakamatokat a hitelező köteles az adósnak visszafizetni, akivel szemben az uzsorás szerződésből kifolyóan bíróság előtt semmilyen jogigényt nem támaszthat, pénzbüntetéssel és elzárással is sújtható. Ezt a nagy történelmi hagyományra visszatekintő uzsoratilalmat aztán a kibontakozó kapitalizmus jegyében feloldja a kereskedelmi szférában az 1840. évi XVI. törvény 55. §-a, ezt kívánja kiterjeszteni a magánszférára az említett 1868. évi XXXI. törvény. A korlátlan vadkapitalizmusnak teret engedő rendelkezés nem élt sokáig. Az 1877. évi VIII. törvény szerint magánszemélyek állami szervek előtt nem érvényesíthetnek évi nyolc százaléknál magasabb kamatigényt. A törvény 6.§-a ezt az uzsoratilalmat a tőkeuzsorára is alkalmazza: Ha a kölcsön-szerződésről kiállított okirat szövegében a felvettnél nagyobb összegnek visszafizetése köteleztetett, a bíró csak az okiratban felvettnek elismert tőkeösszeget állapítja meg. Pontosan ennek a törvényi rendelkezésnek az alkalmazása jelentené napjainkban a devizahitelesek problémájának gyökeres orvoslását! Grosschmid persze nem térhet ki a rendelkezés megemlítése elől. Feltűnő módon azonban mind a törvényhozó szándékával - contra legem -, mind az adósok érdekével - contra debitores - ellentétes értelmezést ad neki: "... az 1877. VIII. 6. szerint is a korlát csak az, hogy a kötelezett összeg ne legyen "a fölvettnél nagyobb". A leolvasáskori kurzus határai közt (pontosabban ameddig a kirótt összeg akkori értéke a fölvettét meg nem haladja): a kikötés érvényes".[23] Íme Grosschmid tolla alatt megszületik a devizahiteles-konstrukció!
Nem meglepő, hogy Bátor mesterénél is nyíltabban és kendőzetlenebbül propagálja ezt a konstrukciót: "Ha tehát a kölcsönadó 1000 pengőt ad, de kiköti az adóssal egyetértőleg, hogy az adós 900 svájci frankkal tartozzék, a tartozás gerince nem pengő, hanem svájci frank lesz".[24] Tisztában van azzal, hogy ebben a helyzetben könnyen előfordulhat a kirovó valuta árfolyamának nem várt emelkedése esetén, hogy az adósnak tetemesen többe fog kerülni a kölcsön visszafizetése, mint amennyit a hitelező neki a kölcsön folyósításakor ténylegesen kifizetett: "Ameddig a kölcsönösszeg visszafizetése megtörténik, lényeges eltolódás állhat be a kölcsönnyújtás értékviszonyával szemben és ...lehetséges, hogy a 100 font vagy a 400 dollár, amelyet az adós ígérete alapján fizetni tartozik, sokkal több vagy sokkal kevesebb, mint az az 1500 svájci frank, amelyet kézhezvett". Sőt határozottan megvonja az adóstól az uzsoratilalom által számára biztosított védelmet az árfolyam hátrányára történő számottevő megváltozása ellen: "Ez nem ütközik sem a kamatmaximumra vonatkozó szabályokba, sem az uzsorát tiltó jogszabályokba, mert a kamatmaximumra vonatkozó szabályok és az uzsoratilalom szempontjából az értékviszonyt a kölcsönadás időpontja szerint kell elbírálni, ha akkor 1500 svájci frank egyenlő volt 100 fonttal, és az adós az 1500 svájci frank folyósításával a kölcsönvalutát átvette, a 100 font kölcsöntartozást akkor is megfizetni tartozik, ha a fizetéskor a 100 font már 3000 svájci frankkal volna egyenlő".[25] Aligha vitatható ezután, hogy a devizahiteles-konstrukció Grosschmid szellemi műhelyének terméke.
Mindazonáltal különösebb aggály nélkül egyetérthetünk Bátor idézett megállapításaival - egyetlen megkötés mellett. Ha az adós a ténylegesen átvett pénzösszeg fejében egy más pénznemben meghatározott pénzösszeg fizetésére vállal kötelezettséget, ez nyilván akkor is terheli, ha a teljesítés során jelentős árfolyamveszteséget kell elszenvednie, s ebben a tekintetben az uzsoratilalom sem nyújt számára védelmet, feltéve, hogy a felek között nem pénzkölcsönszerződés, hanem pénzcsereszerződés jött létre. A Bátor által említett példa: valaki kap 1500 svájci frankot és vállalja, hogy ennek fejében
- 21/22 -
100 fontot vagy 400 dollárt fizet vissza, tipikusan pénzcsereszerződés. A pénzcsereszerződés pénzmértéktartozást keletkeztet: a kötelezettnek egy meghatározott érték pénzben kifejezett mértékét kell megfizetnie. Példánkban ez a folyósított 1500 franknak folyósításkori értéke fontban, illetve dollárban kifejezve: 100 font, illetve 400 dollár. Időközben megváltozhat a franknak a fonthoz vagy a dollárhoz viszonyított árfolyamértéke, de ez nem érinti az 1500 frank = 100 font = 400 dollár értékkifejezést, mert az egy adott időponthoz, a frankösszeg folyósításának időpontjához van kötve. Hogy végül mekkora tőkeráfordítást jelent az adós számára a maga részéről vállalt szolgáltatás teljesítése, csak a fizetés időpontjában dől el.
Pénzkölcsönszerződés esetében azonban nem pénzmérték-, hanem pénzösszegtartozás keletkezik. Az adós itt nem azt az értéket tartozik megfizetni, amelyet a kölcsönösszeg folyósításakor valamilyen más pénznemben vagy értékmérőben - pl. aranyban, búzában - kifejezve ért, hanem azt az összeget, amelyet megkapott. Mondhatjuk persze úgy is, hogy ebben az esetben is a kérdéses pénzösszeg értékét tartozik megfizetni, de ezt az értéket nem másban, hanem önmagában, a folyósított összeg pénznemében kifejezve, azaz a névértékösszeget.
Grosschmid és Bátor felfogásának alapvető hiányossága köszön vissza tehát itt is: a pénzösszegtartozás és a pénzmértéktartozás közötti lényeges különbség elsikkadása, illetve a pénz fizetőeszköz-és csereeszköz-funkciójának összemosása. Pénzösszegtartozásnál a pénz fizetőeszköz-funkciója érvényesül: a pénz jogi értelemben vett értéke, a névérték jön számításba. Pénzmértéktartozásnál a pénz csereeszköz-funkciója érvényesül, közgazdasági értelemben vett értéke - vásárlóereje, árfolyama -jön számításba egy adott érték kiegyenlítése szempontjából.
Napjaink devizahiteles-szerződéseivel kapcsolatban tehát először is azt kell eldöntenünk, vajon pénzcsereszerződésnek vagy pénzkölcsönszerződésnek kell-e tekintenünk őket. Ha pénzcsereszerződésnek tekintjük őket, az adóst ért esetleges árfolyamveszteségekkel szemben különösebb kifogást jogi szempontból nem tehetünk. Ezzel az értelmezéssel szemben azonban számos ellenérvet lehet találni. Ezek közül a legcsekélyebb súlyúnak azt kell tekintenünk, hogy a felek egybehangzóan kölcsönszerződést akartak kötni, meg voltak győződve arról, hogy kölcsönszerződést kötnek. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a felek jogi tévedésben vannak, a jogászi szerződésértelmezések nemegyszer vezetnek arra az eredményre, hogy a felek nem éppen azt akarják, amiről gondolják, hogy akarják. Nagyobb súlyt kell tulajdonítanunk már annak az érvnek, hogy a társadalmi közfelfogás szerint a bankok, pénzintézetek nem pénzcsereszerződéseket kötnek ügyfeleikkel, hanem pénzkölcsönszerződéseket. A banki tevékenységet szabályozó jogi háttér is erre utal. Döntőnek tekinthető végül az a körülmény, hogy a szerződésben kamatot kötöttek ki, ami a kölcsönszerződés sajátos járuléka a csereszerződéssel szemben, továbbá az a kikötés, hogy az adósnak nem devizában, hanem forintban kell törlesztenie tartozását, jóllehet ma Magyarországon - ellentétben a szocialista korszakkal - szabad devizagazdálkodás van. Tipikusan pénzcsereszerződésre utaló kikötés lenne, ha az adósnak egy meghatározott devizaösszeget kellene egy forintösszeg fejében szolgáltatnia. Ennek ma semmilyen jogszabályi akadálya nem lenne, hiszen bárki szerezhet, tarthat magánál devizát, fizethet devizával hatósági engedély nélkül.
Végeredményben határozottan leszögezhetjük tehát, hogy a szóban forgó devizahiteles szerződések kölcsönszerződések. Ekkor viszont elkerülhetetlen az a megállapítás, hogy a szerződéseknek az a kikötése, amely szerint az adós által forintban visszafizetendő törlesztőrészletek összege valamely deviza - rendszerint svájci frank vagy euró - mindenkori árfolyamától függ, eshetőlegesen (eventuálisan, ex eventu) uzsorás megállapodás. Amennyiben az árfolyam nem változik, vagy a forint javára változik, természetesen nincs szó uzsoráról. Ilyenkor az adósnak nem kell többet visszafizetnie, mint amennyit kapott, sőt akár még árfolyamnyereséget is élvezhet. Ha viszont a forint árfolyama meggyengül a kérdéses devizához képest, előállhat olyan helyzet, hogy tetemesen nagyobb forintösszeget kell visszafizetnie, mint amekkorát ténylegesen kapott. Ennek lehetősége már a szerződés megkötésekor nyitott volt, a felek számolhattak vele, jóllehet tényleges bekövetkezését, főként annak mértékét nem láthatták előre. A szerződés tehát olyan megállapodást tartalmazott, amely eshetőlegesen nagyfokú előnyt biztosított a bank számára, amely kihasználta, hogy ügyfelének - esetleg égetően - kölcsönre van szüksége, és a dolog természetéből kifolyólag nincs abban a helyzetben, hogy világosan felmérje a kötendő szerződés kockázatait. Persze aligha lehetett elvárni a bankoktól, hogy kifejezetten elriasszák az ügyfeleket a kérdéses szerződésektől, hiszen saját maguk kínálták fel nekik ezeket - üzleti célból, árfolyamnyereségre spekulálva. A bankok tájékoztatási kötelezettségének elmulasztására való hivatkozás tehát meglehetősen erőltetett, életszerűtlen, irreális: a bankok tulajdonképpen csak akkor tettek volna eleget maradéktalanul tájékoztatási kötelezettségüknek, ha határozattan és nyomatékosan lebeszélik ügyfeleiket a devizahiteles szerződésről, s csak akkor kötik meg velük, ha a kifejezett lebeszélés ellenére is ragaszkodnak hozzá. Ez nyilvánvalóan nonszensz lett volna a bankok részéről.
Szembeötlően előtűnik a kérdéses szerződés uzsorás jellege, ha meggondoljuk, hogy a modern felfogás szerint, mivel a kölcsön is konszenzuál-
- 22/23 -
szerződés, a hitelező által az adósnak ténylegesen folyósított forintösszeg, amely a felek megállapodásában megjelölt devizaösszeg értékének felel meg, nem kirovó összeg, hanem maga is lerovó összeg. A hitelező ugyanis ezzel a kifizetéssel tesz eleget az adóssal szemben a kölcsönnyújtásra irányuló kötelezettségének, amelyet a kölcsönszerződésben magára vállalt. Nyilván az adós által a kölcsön törlesztése céljából a hitelezőnek visszafizetendő összeg a másik lerovó - viszontlerovó - összeg a jogviszonyban. Hogyan lehetséges mármost, hogy az adósnak lényegesen magasabb fortintösszegben kell lerónia a megállapodás szerinti devizaösszeg lerovására irányuló kötelezettségét, mint amekkorával a hitelező lerótta ugyanezt a kötelezettségét? Hiszen az adós az időmúlás ellensúlyozására kamatot fizet a hitelezőnek! Kézzelfogható tehát, hogy a tőkeuzsora kirívó esetével állunk szemben.
Hatályos jogunkban nincs akadálya annak, hogy a kérdéses szerződéseket a Ptk. 202. §-a alapján uzsorás szerződéseknek minősítsük. Az említett törvényi rendelkezés azonban - kissé elsietve a dolgot - nyomban semmisnek nyilvánítja az uzsorás szerződéseket. Szerencsére később eszébe jut a törvényhozónak jobb megoldás is: a 237. § (2) bekezdése lehetőséget biztosít a bíróságnak, hogy az uzsorás előny kiküszöbölésével orvosolja, a szerződést, biztosítsa egyéb tartalmi elemeinek az érvényesülését. Ugyanezen szakasz (3) bekezdése pedig előírja, hogy a már megszerzett uzsorás előny a hitelező részéről az adósnak visszajár. Az uzsorás előny kiküszöbölése a devizahiteles szerződésekben nyilván azt jelentené, hogy az adós tartozása megszűnne, mihelyt forintban befizetett tőketörlesztéseinek összege elérné a hitelezőtől ténylegesen kapott forintösszeget, esetleges túlfizetését pedig visszakapná.
Kérdéses a Ptk. 209. §-ának alkalmazhatósága a devizahitelek esetére. A 209/B § (5) bekezdése ugyanis - európai uniós ajánlás befogadásaképpen - kizárja a tisztességtelenség figyelembevételét a szolgáltatást és az ellenszolgáltatást meghatározó szerződéses kikötések tekintetében. Kérdés persze, hogy akkor egyáltalán mennyiben és mi célból van helye a tisztességtelenség vizsgálatának és megállapításának. Hiszen nyilvánvalóan a feleket a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás meghatározása érinti igazán, alapvetően az érdekli, hogy mit kötelesek teljesíteni és mit követelhetnek, mi jár nekik. Mindenesetre az említett rendelkezés csak arra az esetre alkalmazható, ha a kérdéses szerződéses kikötés "egyértelmű és mindkét fél számára érthető". A devizahiteles szerződésekben a devizára vonatkozó kikötés - devizaklauzula - kétségtelenül értelmezési problémákat vet föl. A gyakorlatban elterjedt értelmezés - mint láttuk - eshetőlegesen uzsorás előnyt biztosít a hitelezőnek, ezért ebben az értelemben a kikötés érvénytelen. A továbbiakban majd megvizsgáljuk, lehetséges-e egyéb - nem kifogásolható - módon értelmezni a szóban forgó kikötést és milyen jogkövetkezményekkel járhatnak ezek az értelmezések. Annyit mindenesetre már most leszögezhetünk, hogy a kikötés nem egyértelmű és a felek maguk is tévesen értelmezik, a tisztességtelenség megállapításának tehát nem lehet akadálya.
Hibásan értelmezi a jogegységi döntés a törvényt, amikor a 209/B. § (5) bekezdésében említett feltételt a tisztességtelenség megállapítása szempontjából kizárólag a "főszolgáltatás" tekintetében kívánja alkalmazni, míg a kamatok, díjak, költségek tekintetében a tisztességtelenség megállapítása tekintetében számos további - a 2/2012. (XII. 10.) PK vélemény 6. pontjában meghatározott - szempontot is érvényesíteni kíván. A szóban forgó törvényhely ugyanis nem tesz különbséget főszolgáltatás és mellékszolgáltatás (járulékos szolgáltatás) között, hanem egyszerűen szolgáltatásról és ellenszolgáltatásról beszél. Márpedig a LB Gf. I. 33 312/1995. sz. (BH 1998/8. sz. 390.) határozat szerint az ügyleti kamat "ellenszolgáltatás", tisztességtelenségének megállapítása tekintetében tehát nem lehet további feltételeket érvényesíteni, akkor sem, ha a kamat megállapítására a futamidő alatt bekövetkezett szerződésmódosítás útján kerül sor.
Egyébként az említett PK véleményben szereplő feltételek egy része teljesen életszerűtlen, irreális, a gyakorlatban működésképtelen, sőt ellentmondásban van önmagával. Az a követelmény, amely megkívánja a fogyasztó számára "annak ellenőrizhetőségét, hogy az egyoldalú szerződésmódosításra ...az arányosság. a ténylegesség és a szimmetria elvének érvényre juttatása mellett került sor", kielégítő módon csak akkor teljesülhetne, ha az ügyfél rendelkezésére állna egy olyan pénzügyi kutató intézet, amely naprakész adatokkal elemezné a mindenkori világgazdasági folyamatokat, a tőzsdéken érvényesülő trendeket, hogy szakmailag kellően kompetens eligazítást tudjon nyújtani az ügyfél számára a bank eljárása megalapozottságának "ellenőrzésére". Vagy netán a banknak kellene - saját költségén - az ügyfél számára öt-hat éves közgazdasági képzést, alkalmas infrastruktúrát és adatbázist biztosítania, hogy el tudja végezni az "ellenőrzéshez" szükséges elemzéseket? Az "átláthatóság" elve szerint a fogyasztónak előre kell látnia, "hogy milyen feltételek teljesülése esetén és milyen mértékben kerülhet sor további terhek rá történő áthárítására". Ugyanakkor "Ez nem jelenti azt, hogy a fogyasztónak a szerződéskötéskor a körülményváltozás - előre nem ismert - konkrét mértékétől függetlenül, abszolút értékben fel kell tudnia mérni a várható fizetési kötelezettsége felső határát, ...hanem azt, hogy a szerződésmódosítást lehetővé tevő kikötésnek meg kell határoznia a fogyasztó szerződéses terheinek lehetséges alakulását". Ak-
- 23/24 -
kor mit kell előre látnia a fogyasztónak és mit nem kell előre látnia? Jó lenne, ha erre egyértelmű és világos választ kapnánk.
Teljesen hamis és félrevezető továbbá "egyoldalú" szerződésmódosításokról beszélni. A kérdéses szerződésmódosítások de facto egyoldalúak ugyan, de iure azonban semmiképp. Hiszen mind a 275/2010 (XII. 15.) Kormányrendelet 1. §-a, mind az ügyfél által a szerződés megkötésekor megismert és aláírt szerződési feltételek felhatalmazzák a bankot, hogy amennyiben a gazdasági-piaci körülmények indokolják, megfelelő mértékben - szerződésmódosítással élve - emelje a kamatot és a járulékos költségeket. A hitelezőt tehát jogilag elismert és biztosított hatalmasság, alakítójog (Gestaltungsrecht) illeti meg, melynek gazdasági rendeltetése a növekvő hitelkockázat ellensúlyozása. Ennek lehetőségét másképp aligha lehetne biztosítani a bank számára. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha a banknak esetenként meg kellene győznie az ügyfelet a tervbe vett módosítás indokoltságáról és annak pozitív beleegyezéséhez lenne kötve, az ügyfél gyakorlatilag aligha hagyná magát "meggyőzni" és jóformán mindig megvétózná az ajánlott kamatemelést. Ugyanakkor vitathatatlan az is, hogy a hitelkockázat növekedésének érzése, illetve félelme, bár objektív tényezők által motivált, de alapjában véve szubjektív jellegű. A hitelintézet vezetőségének, kompetens szakmai stábjának szubjektív belátásán, megérzésén, az adott szituáció által kiváltott reakcióján múlik, mennyire kezd aggódni hitelei megtérülése tekintetében. Ennek az aggódásnak az indokolt mértékét nem lehet objektív tényezőkből semmilyen matematikai formula segítségével levezetni s ezért számon kérni sem. Az a körülmény, hogy a forint árfolyama - nyilván a bankok tevékenységétől teljesen függetlenül és általuk sem előre látott módon -tetemesen meggyengül a szerződésekben megjelölt devizákhoz képest, nyilván már önmagában alkalmas arra, hogy számottevően megnövelje a bankok veszélyérzetét, félelmét kölcsöneik megtérülését illetően. Ezért nem meggyőző azzal érvelni a bankok tisztességtelenségének alátámasztására, hogy emelték a svájci frankban nyilvántartott kölcsöneik kamatait, amikor a svájci jegybank csökkentette az alapkamatot. A svájci jegybank ezen intézkedései során nyilván nem a magyar gazdasági viszonyokat, a forintgazdaság helyzetét tartotta szem előtt, hanem a svájci gazdaságét és a nemzetközi pénzpiaci viszonyok alakulását. A magyarországi bankoknak viszont természetszerűen a hazai viszonyokat, a magyar társadalom fizetőképességének alakulását kellett szem előtt tartaniuk.
Egyébként sem lehet eltúlzottan magasnak tekinteni a bankok által - jogilag biztosított felhatalmazásukkal élve - végrehajtott 2-3%-os kamatemelést. Elenyésző töredéke ez csupán a hitel- és pénzintézetekről szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény 265. §-a (1) és (2) bekezdésében meghatározott, elképesztően magasan tartott kamatmaximumnak.
Fordítva üli meg tehát a lovat a jogegységi határozat, amikor a kamatokkal akarja szívatni a bankokat. Hiszen a jogi alapkérdés nyilván a kérdéses szerződéseket jellemző devizaklauzulának a tőkeuzsora lehetőségét kizáró, korrekt értelmezése lett volna. A kamatok és járulékos költségek kérdése csupán függvénye ennek az alapkérdésnek. Ha a tőketörlesztés megtörtént, a jogviszony megszűnt, az adós sem kamattal, sem egyéb költséggel nem tartozik többé. De a jogi szempontból alapvetően elhibázott jogegységi döntésnél is súlyosabb helyzetet teremtett az a kirívóan alkotmányellenes törvény és annak végrehajtásaképpen előálló gyakorlat, amely a formailag teljesen jogszerűen eljáró bankokra vélelemszerűen a 'tisztességtelenség' bélyegét süti. Az effajta vélelmezést már a rómaiak is határozottan elutasították: Nullus videtur dolo facere, qui suo iure utitur (D. 50,17,55, Gaius lb. secundo de testamentis ad edictum urbicum). A bankok - kedvezőtlen speciális eljárási szabályok mellett - kénytelenek bíróság elé állni, hogy tisztára mossák magukat az üzleti jóhírnevüket alaposan megtépázó törvényi inszinuáció alól, bár nincs sokkal több esélyük a sikerre, mint az 1956 utáni megtorló perekben bíróság elé állított vádlottaknak volt a felmentésre. A kormányzat láthatólag újabb 'különadót' vetett ki a bankokra, amelyet közvetlenül szociálpolitikai célra fordít, a panaszkodók lecsendesítésére. Célszerűnek tűnne, ha az újból megsarcolt bankok és pénzintézetek - amennyiben a hazai jogrendszer nem biztosítana számukra kellő védelmet - az európai bírósághoz fordulnának a magyar állam ellen jogalkotással okozott kár megtérítéséért.■
JEGYZETEK
[1] Carlo Longo, Corso di diritto romano. Il mutuo (Milano 1947, Giuffrè), 34. o., úgy véli, a kölcsön ilyen esetben kilenc aranyra nézve jön létre, a tizedik ajándék. Hasonlóan vélekedik Max Kaser, Mutuum und stipulatio, Eranion für. G. S. Maridakis I (1963), 178. o., később Ausgewählte Schriften II (1976, Jovene), 296. o. Pontatlan azonban Kaser hivatkozása Albertariora, a kérdéses nézetet ugyanis nem Albertario, hanem - mint fent említettük - Carlo Longo képviselte. A Kaser által megjelölt helyen, Emilio Albertario, Dispute romanistiche in materia di solidarietà contrattuale, Studi di diritto romano VI (Milano 1953, Giuffrè), 324. o. (korábban Studi in onore di Enrico Besta I, 1939), a szerző éppen elhatárolódik Carlo Longo nézetétől, igaz, nem az ajándékozás kérdésében, hanem abban, hogy keletkezhetett-e szolidaritás mutuum alapján a klasszikus korban. Ebben a kérdésben már korábban nézetkülönbség állott fenn Carlo Longo és Silvio Perozzi között az olasz romanisztikában. Albertario Perozzi nézetéhez csatlakozott, aki tagadó választ adott a vitakérdésre.
[2] Vö. Kaser. i.h. 178-179., ill. 296-297. o. és 84. j.
[3] Így Christian Friedrich Glück, Ausführliche Erläuterung der Pandekten XII/1 (Erlangen 1809), 64.: "Heutzutage wird jedoch ein solcher Vertrag für verbindlich gehalten, sofern kein unerlaubter Zinswucher darin enthalten ist".
- 24/25 -
[4] Tökéletesen illik a devizahitelesek mai problémájára Heimbach megállapítása a történeti-jogi iskola fénykorában: "... es fallen die Bestimmungen des Dans über das Object der künftigen Obligation insoweit als ungültig zusammen, als dieses Object vermögensrechtlich nicht durch den Werth der hingegebenen Sachen gedeckt wird, weil die Bestimmungen des Dans auf den Empfänger nur insoweit obligirend zu wirken vermögen, als dieser durch den Empfang der Sache erwirbt", így Gustav Ernst Heimbach, Die Lehre von dem Creditum (Leipzig 1848, Neudruck Leipzig 1970), 174. o.
[5] Így Bátor Viktor, Pénztartozás, In: Glossza Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből című művéhez (Budapest 1933, Grill Károly), 221. o.
[6] Grosschmid nem határozza meg a generalissimum fogalmát, hanem egyszerűen elkezdi használni abban az összefüggésben, hogy egy pénztartozást csak valamely pénznemben lehet meghatározni, de ez még korántsem határozza meg a fizetés pénznemét is: "Mást hirdet, mint amit árul, x-ről beszél (genus), holott pénz (generalissimum) az, amit kötelez, köteleztet. ... Pénzben pénzre szóló tartozás e szerint valójában: pénzfajban (genus) pénzre (generalissimum) szóló tartozás", Fejezetek kötelmi jogunk köréből (Jubileumi kiadás, Budapest 1933, Grill Károly), 238-239. o.
[7] Így Bátor Viktor, Pénztartozás. Kamat, In: Magyar Magánjog. Kötelmi jog. Második füzet (főszerkesztő Szladits Károly, Budapest 1940, Grill Károly), 238. o.
[8] Uo. 242. o.
[9] Így Bátor, i.m. (7. j.), 241. o.
[10] Bátor, i.m. (5. j.), 239. o.
[11] Bátor, i.m. (5. j.), 234. o.
[12] Bátor, i.m. (5. j.), 259-260. o.
[13] Bátor, i.m. (5. j.), 208. o.
[14] Ui. 238.o. Hasonlóképpen részletesebben ui. 261. o.: "Az egységnevezetnek csereértéke nem lehet ... Akár az ú.n. használati (élvezeti), akár a csereérték közgazdasági fogalmát tartjuk szem előtt, az ideális egységnek, vagyis egy absztrakciónak értéke nincs. ... csereértéke pedig absztrakciónak nem, hanem csak jószágnak... van, nyilvánvaló, hogy pénztartozást kirovó szerepében sem lehet a pénz más, mint jószág...", továbbá 293. o.: "Az egységnevezet, a név mögött igenis van valami jószág, aminek a neve és aminek ily módon megnevezett mennyisége képezi a pénztartozás tartalmát...", valamint 294. o.: "... helytelen az a nominalizmus, amely a név mögött nem látja a jószágot és ennekfolytán a névben látja a pénztartozás tartalmának meghatározását, a tartozás mértékét, holott a név nem a pénz, a névnek nincs értéke ... "
[15] A szöveg évszázadok óta valódi crux romanistarum. Értelmezési nehézségei onnan erednek, hogy egyrészt teljesen hiányzik belőle az adott jogi probléma, amelyre a jogtudós választ adott, másrészt csak a Basilica és a Vulgata szerint áll a szövegben creditorem, a Florentina szerint viszont debitorem.
Haloander nyomán a legtöbb szerző az előző olvasatot fogadja el, de Mommsen ragaszkodik az utóbbihoz. Legújabban ismét a debitorem olvasatot követi Wolfgang Ernst, Rationalia ad D. 46,3,99. Ein Zentraltext der Geldrechtsgeschichte in seinem antiken Zusammenhang, Festschrift für Bruno Huwiler (Bern 2007), 233. s köv. o., valamint Berthold Kupisch, D. 46,3,99 (Paulus 4 resp.): Ein Text ohne Sinn oder ein geldrechtlich relevanter Text?, Festschrift für Rolf Knütel (Heidelberg 2009), 617-632. o. Míg a szerzők továbbra is a fizetendő pénznemben látják a szövegben fölvetett probléma lényegét, elképzelhető, hogy a jogtudós a D. 12,1,11 pr. által elismert contractus mohatrae alkalmazását kívánja kizárni abban az esetben, ha ez hátránnyal járhat a debitor=debiturus számára. A nummi ugyanis nem csupán pénzérméket, hanem pénzösszeget is jelent a rómaiaknál, mint a vindicatio nummorum kifejezésben, amely helyes értelmezés szerint - szemben a doktrínával - nem pénzérmék, hanem pénzösszeg követelését jelenti. A cogendum azzal magyarázható, hogy az adós rá van szorulva a hitel felvételére vagy a hitelező vállalt előzetesen kötelezettséget feléje stipulatio formájában kölcsön folyósítására.
[16] Vö. Grosschmid, i.m. (6. j.), 423. o. 28. j.: "Ha igazán gyakorlatiak akarunk maradni, legjobb a pénztartozásnak taglalásába egyáltalán nem bocsátkozni. Azt úgyis tudja mindenki, hogy 100 frtot 100 frttal kell fizetni. Az élet zöme baj nélkül elvan azzal a bár hamis külszerű valósággal, hogy a 100 frtos tartozás az ő összetételét tekintve, miben sem különbözik a búza, vagy más fajtartozástól".
[17] Vö. Bátor, i.m. (5. j.), 233-234. o.: "Az élet zömében a 100 pengős tartozást száz pengővel rójuk le és kell is lerónunk, vagyis a pénztartozás az élet zömében mint egyszerű fajkötelem éli le világát. ... de ez a hamis "külszín" csak elfedi az elemzés kiderítette valóságot... "
[18] Vö. Szladits Károly, A magyar magánjog vázlata (ötödik, átdolgozott kiadás), II. rész (Budapest 1937, Grill Károly), 48. o.: "Igaz, hogy a kirovó és a lerovó pénznem többnyire egybeesik. ... De ha ez is a leggyakrabban előforduló eset, a kirovó és a lerovó pénznem egyezése mégis csak esetlegesség, a pénztartozásra éppen a két helyzet fogalmi különválása jellemző".
[19] Bátor, i.m. (5. j.), 418. o.: "...noha Grosschmid álláspontjának elvi igazsága kétségtelen, mégis az európai jogrendszerek általános tételének és érvényes magyar jogtételnek kell tekintenünk azt, hogy az adós a kirovó pénzben is fizethet. ... Helytelen volna tehát az elvi korrektség ellenére, ha a magyar magánjogi törvénykönyv e fakultást az adósnak meg nem adná ... "
[20] Vö. Bátor, Kölcsön, In: Magyar Magánjog. Kötelmi jog. Különös rész. Második füzet (főszerkesztő Szladits Károly, Budapest 1940, Grill Károly), 161-162. o.
[21] Így Grosschmid, i.m. (6. j), 255. o.
[22] Uo. 537.o.
[23] Uo. 256.o.
[24] Így Bátor, i.m. (5. j.), 338. o.
[25] Így Bátor, i.m. (20. j.), 192. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
