A XVIII. század végére, a XIX. század elejére a felvilágosodás eredeti gondolataival, illetve a francia forradalom eszméivel legtöbb elemében ellentétes természetjogi felfogás oktatása, művelése egyre inkább anakronisztikussá vált.[1] A XIX. század második évtizedének elején az új filozófiai nézőpontról a hazai bölcseleti irodalomban már ekképp vélekedtek: "... ma már Kant, Fichte, Schelling adják a tónust, az ő húrjukon pendül
- 17/18 -
a philosophia."[2] A sokak szemében reakciós és konzervatív jogi teóriával szemben a kanti filozófiai és (ész)jogi tanok kezdtek előtérbe kerülni. Kant korabeli filozófiai és jogbölcseleti jelentőségéről Pauler Tivadar az irányzat egyik kései kiváló gondolkodója ekképp ír: "Kant rendszerének érdemét a gyakorlati bölcsészet körül, még ellenei sem vonták kétségbe; működése épp e téren válpontot képez a régibb és újabb korszak között. A legjelesebb bölcsészeti munka a múltból nem felelt, nem felelhetett meg többé a tudomány következményeinek. Akik Kanttal ellenkeztek is, azt és irányát, ha czáfolólag is, minden esetre tekintetbe venni kénytelenültek."[3] Szintén érdemes hivatkozni Concha Győző - a hazai közjogi gondolkodás kiemelkedő alakja - 1885-ben írt summázatára, amely az észjognak a jogbölcseleti gondolkodáson belüli sajátosságaira hívja fel a figyelmet: "Az észjog a társadalmi tüneményeket nem közvetlen okozati összefüggésük szerint akarja megismerni, hanem azok célját, okát, lényegét kideríteni; az észjog előtt az ész nem megismerési eszköz, hanem forrás, melyből a jog, az erkölcs az állam határozmányai önként folynak s mellyel az szemben áll a durva valóság s rendszerei közt csak az a különbség, hogy az észt az egyik a természetes külső világgal párhuzamos erőnek fogja fel, a másik a világ lényegének s az ész kategóriáit a valóság kategóriáinak, bennerejlő, nem az ember által belegondolt irányzó hatalmának tekinti, míg a harmadik előtt az ész a minden egyéni, különös tekintetektől megtisztított általánosság, feltétlenség, melyet elfogadva, alkothatja meg a legtisztább erkölcsöt, a bensőleg igazságos jogot."[4]
A császári udvar, illetve a helytartótanács észlelve Immanuel Kant filozófiai tanainak terjedését az egyetlen hazai egyetemen és főképpen a protestáns jogakadémiákon, 1795-ben döntött az ország összes tanintézetében való oktatásának további sorsáról. A "legfelsőbb elhatározás" értelmében a kanti tételek mint - "veszélyes", "homályos" és túlzottan "mélyenjáró" - tanok előadása a helytartótanács határozata értelmében meg lett tiltva,[5] csupán "irodalomtörténeti megemlítésére" kerülhetett sor.[6]
- 18/19 -
Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy a kanti szellemben fogant gondolatok jelen ne legyenek az oktatásban és még inkább a tudományos dolgozatokban. E téren a protestáns intézmények jártak élen, melyek sem a Ratio Educationis előírásait, sem az említett helytartótanácsi tiltást nem tartották magukra nézve kötelezőnek.[7] Így a XIX. század elejétől kialakult hazánkban egy igen erős kanti hagyomány, amely magára Kantra, majd később a posztkantiánus gondolkodók nézeteire támaszkodott. E téren elsősorban az evangélikus gondolkodók jártak élen.[8]
Időrendben elsőként kell megemlíteni a protestáns intézményeknél működő Fuchs János Sámuel (1770-1817)[9] lőcsei líceumi tanár latin nyelvű összefoglalóját és a magyar jogbölcseleti fogalom és nyelvhasználatban fontos szerepet betöltő Sz. Szilágyi János (?-1854) a máramarosszigeti református akadémia filozófia tanára 1813-ban Oskolai tanító könyv a tétető (practica) filosophia második része: Természeti törvény tudomány (Jus naturae) címmel megjelent művét, mely először fejti ki magyar nyelven a kanti észjog egész rendszerét.[10] De ugyanitt említhetők meg Carlowszky Zsigmond (1772-1821)[11] és Greguss Mihály (1793-1838)[12] filozófusok nevei, akik eper-
- 19/20 -
jesi kollégiumi tanárként kantiánus szellemben oktattak természetjogot, így többek között az ifjú Kossuth Lajosnak.[13] A nevezett időszak további említésre méltó észjogi gondolkodói voltak Köteles Samu (1770-1831) nagyenyedi kollégium bölcselettanára, Rumy (Károly) György (1780-1847) bölcseleti doktor és jogtanár, Szuhányi Ferenc (1742-1824) teológus, kassai akadémiai tanár, akiknek a munkásságához csupán csak kéziratos, ma már föl nem lelhető művek köthetők.[14]
E sorból érdemes Sz. Szilágyi - filozófiát tanuló gimnáziumi tanítványai számára írt - tankönyvét kiemelni, mely címében is utal arra, hogy a "természeti törvény tudományát" a gyakorlati filozófia keretében tárgyalja. A szerző a kanti szabadságeszményből vezeti le az emberi cselekedetek két fajtáját, a belső, illetve a külső, vagyis az erkölcsi és a "törvénybeli (juridica)" cselekvéseket, ez által különbséget téve a morális és legális cselekedetek között. Kant követőjeként vallja A gyakorlati ész kritikájából a gyakorlati cselekvés legfőbb parancsaként ismertté vált "Fő Erkölcsi Princípiumot", vagy ahogyan később nevezik "a" kategorikus imperatívuszt: "Mindenkor oly Maximák szerént tselekedj, melyekről okosan akarhasd, hogy azok minden okos valóságnak közönséges Törvényeivé válhassanak."[15] De ugyanitt idézi Az erkölcsök metafizikájában megfogalmazott, a kategorikus imperatívusszal összefüggő jogi maximát, mely a "külső" cselekvés meghatározására vonatkozik: "A te külső tselekedeteid tételében mindenkor oly Maximákat kövess, melyek, ha közönséges Törvénnyé válnának az emberek között, az által senkinek szabadsága nem tsak nem szenvedne, sőt éppen megmaradna."[16] A "Természeti Jussok Tudomány" - a kanti szabadságeszmény értelmében - rávilágít az emberi társadalom legfőbb szabályozási elvére, tudniillik: "Minden ember úgy éljen a maga jussaival, külső szabadsága határai között, hogy másoknak külső szabad-
- 20/21 -
ságát meg ne sértse."[17] A jog, mint a gyakorlati ész kifejeződése, az ész alaptörvényéből, vagyis a szabadságból vezethető le.
A természet- és pozitív jog ismérveit tárgyalva a szerző nem tesz különbséget a törvény és a - korabeli jogi szóhasználatban bevett terminusként használt - "juss" (jog) fogalmak között. Azonban a juss fogalom kétféle jelentését részletezve különbséget tesz a "Természeti jus" ("Jus Naturale") és "Kényi"- vagy "írott Juss" ("Jus Arbitrarium, positivum") között.[18] Más helyütt már törvényként, "lex"-ként említi, amikor megkülönbözteti egymástól a "külső" és "belső" természeti törvényt ("Lex externa Naturalis", illetve "Lex internal Conscientiae, moralis"), továbbá az írott, vagy "kényi" törvényt ("Lex arbitraria positiva").[19] Szilágyi művében nagy terjedelemben tárgyalja a természetjog teljes rendszerét, így a "polgári állapoton kívül lévő természetes jussokat", illetve a "polgári állapot természetes jussait", melyet a nemzetközi szakirodalomban bevett fogalomként természeti magánjognak, illetve természeti közjognak neveztek. Az előbbi két altípusaként megkülönbözteti a "velünk született" vagy más néven "eredeti" és a "szerzett természeti jussokat", míg az utóbbi esetében a "polgári társaság közönséges jussait" részletezi.
A XIX. század első harmadában - de igaz ez a hazai észjogi gondolkodás egész időszakára - a megjelent művek alapvetően a jogi, részben bölcseleti oktatást szolgálták és csak másodrendűen irányultak a jogbölcselet tudományos művelésének megújítására.[20] Ilyen szempontból nem tekinthető originális műnek Szibenliszt Mihály (1783-1834)[21] győri, majd
- 21/22 -
később pesti jogtanár Franz Zeiller és Franz Egger bécsi professzorok műve[22] nyomán - praktikusan annak fordításaként és részben kommentálásaként - latinul közzétett munkája, melyet Martini kézikönyve helyett - "felsőbb helyről engedélyt nyerve"[23] - a pesti egyetemen és a királyi jogakadémiákon sokáig tankönyvül használtak. A mű különlegessége, hogy "hivatalos" (segéd)tankönyvben először vált bírálat tárgyává Martini természetjoga. Ugyancsak "tanítási vezérfonalul" szolgált Bánó István (?-1862) kolozsvári jogtanár Zeiller, Egger és Szibenliszt nyomán írt latin nyelven megjelent műve.[24] De ebbe a sorba tartozik Albélyi (Albélij) Antal (1794-1875) zágrábi, győri, majd pozsonyi jogtanár bevezetése a jogfilozófiába[25] és Gerlóczy Gyula (1837-1893) jogász, műegyetemi professzor Antal Bauer műve alapján készült könyve, mely utóbbi az 1860-as évek elejétől húsz éven keresztül Pauler Tivadar észjogtani tankönyvei mellett a vizsgákra készülő hallgatóság és "művelt rend" számára tájékozódás gyanánt ajánlott olvasmány volt.[26]
A korabeli észjogi szerzők sorából mindenképpen kiemelkedik Csatskó Imre (1804-1874)[27] a kassai, majd győri jogakadémiai "természet- és magyar közjog" tanára, később a királyi kúria bírája, aki természetjogi bevezetőjében - bár a külföldi, főleg német (Zeiller, Likawetz, Gross, Krug) szakirodalomra erőteljesen támaszkodva - önálló módon alkotott kohe-
- 22/23 -
rens elméleti rendszert. Fő jogbölcseleti műve Bevezetés a természeti jogba és a tiszta általános természeti jog[28] címen jelent meg 1839-ben. A szerző tudatosan vállalt kulturmissziós célokról is szól könyve bevezetőjében, amikor kora élenjáró jogbölcseleti irodalmára alapozott gondolataival nem csupán a hazai jogtudományt kívánja gazdagítani, hanem fel tett szándéka, hogy "a természeti jognak igazságai a nemzet tömegével is közöltessenek".[29] Művében az "előismeretek" után részletesen foglalkozik még többek között a természetjog forrásaival, értelmével, felosztásával, elveivel és hasznával, valamint a természetjog és a vele rokon tudományok viszonyával, továbbá részletesen áttekinti a korabeli természetjogi szakirodalom bibliográfiáját. Majd ezt követően tárgyalja az ember eredeti "ős" jogait és kötelességeit.
Csatskó a természeti jog (jogbölcselet) jellemzőit vizsgáló fejtegetéseiben egyértelműen állást foglal annak "szemlélő" (elméleti), illetve "cselekedtető" (gyakorlati) filozófiai jellegét illetően. Nézőpontja szerint a jogbölcselet tárgya az ember külső cselekvőségét meghatározó gyakorlati tevékenység, vagy miként megállapítja "a természeti jog a cselekedtető, nem pedig a szemlélő philosophiának része."[30] Ugyanez a gondolat köszön vissza, amikor a szerző a jogbölcselet (máshol "jogtan"), mint természeti jog és az "erénytan" (etika) viszonyát vizsgálja. A jogbölcseletet alapvetően megkülönbözteti az erénytantól, de vizsgálva a két tudományszak kapcsolódási pontjait a következő megállapításra jut: "A természeti jog és az erénytan közt legnagyobb összeköttetés van, mert ugyan egy tudománynak ti. a bölcselkedésnek, különösen a gyakorlati bölcselkedésnek részei; ... mindkettő ugyanegy észi czélra irányoz, ti. az emberiség czélja- és rendeltetésére, vagyis az ember gyakorlati cselekvőségének megegyezésére a valódi ésszel."[31] Mindazonáltal az etikát tekinti az alapozó diszciplínának, melyre a jogbölcselet, illetve mindezekre az egyes tételes jogtudományok épülnek.
Csatskó meglehetősen nehézkes, a nyelvújítást megelőző nyelvezettel írt művében számos további kantiánus fogalmi distinkció sokaságával
- 23/24 -
él.[32] Így például az ember természetének bemutatásakor - követve az irányadó filozófiai felfogás ontológiai magyarázatát - az embert testből és "eszes" lélekből álló teremtményként mutatja be, aki két világnak is részese: "A test által az ember az érzéki, a lélek által pedig az érzékfölötti és erkölcsi világnak része, s azértis az ember természete kétfélének állíttatik, ti. physicai, érzéki, és erkölcsi, érzékfölöttinek."[33] Ismerős érveléssel találkozunk az ész által "elhatároztatott" emberi szabadság,[34] vagy emberi egyenlőség kapcsán kifejtettek olvastán. Ugyancsak kantiánus alapon különbözteti meg a "physicai" (a fizikai természet) és erkölcsi (az erkölcsi természet, "az eszes és szabad lények") cselekvőségét meghatározó két törvényt. Az előbbit a "szükség törvényének", az utóbbit az "akarat' szabadság törvényének" nevezi. Az erkölcsi törvényen belül különbözteti meg a "politikai törvényt" és a szorosabb értelemben vett erkölcsi törvényt, mely utóbbi további két válfajaként említi a "legszorosabb értelemben" vett erkölcsi ("erényi") és jogi törvényeket. E törvények kényszermechanizmusának különbségét illetően - tekintettel a kanti belső-külső törvényhozás gondolatára - megállapítja: "Az erkölcsi törvények, melyek külső kényszerítést nem tűrnek, erkölcsi törvények a legszorosabb értelemben, melyek ethikai vagy erénytörvényeknek is neveztetnek; azok pedig, melyek külső kényszerítést is mint ösztönt megszenvednek, jogi törvények."[35] A két törvény összevetésekor a jól ismert kanti fogalmakat használva írja: "Az észbeli, belső törvények a belső, a szerzett, külső törvények pedig a külső törvényhozás tárgya."[36]
A morális és legális törvényhozás megkülönböztetése mellett, szintén a kanti tanok közvetítőjeként a "természeti jogban" megkülönböztethető "észbeli" és "szerzett" törvényről tesz említést. A "gyakorlati észből" - mint közvetlen "kútfőből" - származtatott törvényeket a szerző "belsőknek, eredetieknek, tapasztalástelőzőknek" nevezi. De ugyanide tartozónak véli a természetjog közvetett, "távoli" kútfőjének nevezett emberi "természetet", mely elsősorban a "társaságban élő ember" külső viszonyaira nézve van kihatással. Az emberi természet jellemzőjeként fogalmazza meg továbbá
- 24/25 -
az ész "öntörvénykezését" és "autonómiáját". Csatskó annyiban visszalép az eredeti kanti tanoktól, egészen a grotiusi fordulatot megelőző indokokig, amikor arról ír, hogy az Isten, mint a természet és az ember alkotója kinyilatkoztatásai révén forrása a törvényeknek, melynek felismerését az emberi ész teszi lehetővé. A természeti törvényeknek tehát nem az ész a kizárólagos forrása, "az ész azokat csak kifejti, és tiszta öntudatunkra hozza". Ezzel szemben a szerzett törvények az "észes lény akaratján alapulnak", melyet a szerző "származottaknak, külsőknek, vagy tapasztalásiaknak" nevez. E törvény lényege, hogy mindenképp valamilyen akaratból ered és külső kényszerként hat a cselekvőre: "A szerzett vagy is közvetlenül valamely eszes lénynek önkényétől függő törvényekből alakul a szerzett-jog (Jus positivum), mely a törvényeknek, melyekből áll különbfélesége szerint vagy isteni vagy emberi, amint ti. azok isteni vagy valamely ember akaratján közvetlenül alapulnak."[37] A pozitív jog és az észjog kapcsolatáról megállapítja: "A szerzett jog minden rendelésinek olyanoknak kell lenni, hogy azokat már az ész által megismerni lehessen, tehát a szerzett jog anyagát, ha nem közvetlenül, legalább közvetve a természeti jog foglalja magába."[38] Vagyis a két jog tárgyát és célját tekintve megegyezik egymással. Éppen ezért indokolt állást foglalni abban a kérdésben, hogy mi végre is van szükség a szerzett jogra. Csatskó szerint a pozitív jog létének legfőbb indoka, hogy a természeti jog kikényszeríthetőségét biztosítsa, ezáltal erősítse és oltalmazza annak érvényesülését.
A jog értelmét és lényegét ("értelményét") meghatározó fejtegetéseiben arra a következtetésre jut, hogy "a jog ... nem mást jelent, mint oly eszmét vagy az ész parancsát, mely által az emberek külső cselekvőségök úgy meghatároztatik, hogy együtt társaságban élhessenek, és rendeltetésökre, ti. az erkölcsiségre és az ehhez szabott gyönyörűségekre törekedhessenek; még pedig mindnyájan egyenlően, az embernek lényeges természete egyenlősége miatt."[39] Az észjogról - követve a kanti érvelést - azt vallja, hogy nem alapulhat "tapasztalási okokon", mert a "tapasztalás csak azt taníthatja, hogy mi és miképpen van, nem pedig hogyan kell vagy szabad valaminek lenni"[40] Csatskó az észjogot mindazonáltal meg kívánja különböztetni a természetjog görög-római, alapvetően sztoikus felfogást követő és a középkori jogszemléletre is nagy hatást gyakorló hagyományától, amikor természeten az "alaki és erkölcsi természetet" érti. Majd
- 25/26 -
később így folytatja: "A természeti jog másképp ész jogának is neveztetik, mert az ember eszes természetén alapszik, és foglalatja az oly törvényeknek, melyek az ész által szabatnak avégre, hogy azokat a jog czéljának eléréséért külső viszonyainkban megtartsunk..."[41] Az észjog legfőbb elvét is ebből vezeti le. E szerint "mindazon külső cselekedetek jogosak, melyek az erkölcsiségre és boldogságra rendelt lények együttlétökkel megegyezhetők, ellenkező külső cselekedetek pedig jogtalanok; vagyis: mindazon külső cselekedetek jogosak, melyek az embereknek társaságban együttlétöket, és czélokra törekedhetésöket nem akadályozzák, mind azon külső cselekedetek pedig, melyeket tévén, az emberek társaságában együtt nem lehetnek, és czéljokra, rendeltetésökre nem iparkodhatnak, jogtalanok."[42] Fejtegetéseiben tetten érhető a jól ismert kanti kölcsönös szabadságeszmény ideája, mely szerint a kölcsönösség teszi lehetővé az eszes lények számára, hogy "együtt lehessenek, és czéljok elérésére munkálkodhassanak" másokkal.
Tudományrendszertani fejtegetéseiben a jogbölcselet részeiként megkülönböztet "tiszta" és "alkalmazott természeti jogot". Míg a tiszta természeti jog - melynek további részei: "általános" és "föltételes" - az ész által az embernek mint személynek tulajdonított jogok és kötelezettségek vizsgálatára szorítkozik, addig az alkalmazott természeti jog ugyanezen jogokat és kötelezettségeket másokkal kölcsönös viszonyrendszerben szemlélve elemzi. Csatskó könyvének második felét a tiszta általános természeti jog részletes áttekintésének szenteli. Téziseinek kiindulópontjaként az ember "természeti ősjogából", mint "magjogból" indul ki. Ilyen fundamentális jog a "személyességi jog", mely arról szól, hogy az ember, mint "ésszel és szabadsággal bíró lény" mindazt megteheti, ami "az ésszel és szabadsággal nem ellenkezik".[43] Ez alapján részletekbe menően tárgyalja mindazokat az alapvető jogokat, melyek lehetnek "alapi jogok", illetve az ebből levezethető "származtatott" jogok, továbbá a "jogkötelességeket", melyek az emberi észből dedukálhatók és az emberi szabadsággal összeegyeztethetők. A szerző által itt kifejtett jogok az archaikus nyelvezetű megfogalmazások ellenére - különös tekintettel, hogy a XIX. század negyedik évtizedének közepén fogalmazódtak meg -, a polgári társadalmi rend alapjairól, illetve annak megalapozásáról szólnak.[44]
- 26/27 -
Csatskó könyvével az észjogi szemléletmód végleg teret nyert a hazai jogi gondolkodásban. A "hivatalos" jogi álláspontot és egyben az egyetemi jogi oktatásban használatos műveket ez időben nem ő, hanem pesti kollégája, Virozsil Antal (1792-1868),[45] a jogi kar "természet- és magyar közjog tanára" képviselte. Virozsilt a XIX. század második harmada meghatározó, vagy ahogyan Moór Gyula nevezte, "az első jelentősebb magyar jogfilozófusnak"[46] tekinthetjük, akinek legfőbb érdeme, hogy már hivatalosan is a kanti filozófia szellemében oktatta a jogbölcseletet Magyarország egyetlen egyetemének jogi fakultásán.[47] Az egykori tanítvány és későbbi pályatárs "emlékbeszédében" a következő véleményt fogalmazza meg Virozsil jogbölcselői életművével kapcsolatosan: "Jogbölcseleti elveire nézve Kant alanyi ésszerűségi iskolájához tartozott; de az egyes tanok körül bírálatilag járván el, mindenkor tárgyias felfogásra, az ellenkező nézetek kellő méltánylására törekedett. Azon elvnél fogva: »Veritas in medio sita«, gyakran az okok és ellenokok skeptikai modorú össze-
- 27/28 -
állítására szorítkozott anélkül, hogy véleményét nyilvánította volna."[48] Művei - melyek többségében még mindig latin, részben német nyelven íródtak[49] - a hivatalos Martini-féle jegyzetek mellett "segédkönyvként" szolgálták a jogászképzést. Pesti működésének első évében jelent meg háromkötetes természeti magánjoga, mely egyes vélemények szerint[50] a magyar jogbölcseleti irodalom első originális darabja.[51] Művében a "bölcseleti magánjog" teljes rendszerét a "kanti iskola szellemében" fejtette ki, melyre mindaddig a hazai irodalomban nem került sor. Jogbölcseleti fő műve - melynek alapját az eredetileg József nádor fia számára készített "észjogtudományi átnézet" képezte - 1839-ben Epistome juris naturae, seu universae doctrinae juris philosophicae címen látott napvilágot, aminek magyar fordítása 1861-ben Egyetemes természet- vagy észjog elemei címmel jelent meg.[52]
Virozsil is - a kanti "ismerettani" tanításoknak megfelelően - az ember kettős természetéből indul ki. Megkülönbözteti az "anyagi" és "erkölcsi", vagy másként "érzéki" és "szellemi" vonatkozásokat, melyek az ember kettős természetét befolyásoló "anyagi" illetve "erkölcsi" törvényekre utalnak. Előbbivel a természettudományok, utóbbival a "gyakorlati bölcsészettan" foglalkozik, melynek feladata az ember gyakorlati cselekvésének a vizsgálata.
Ugyancsak kantiánus alapon tesz különbséget külső (jogi) és belső (erkölcsi) törvényhozás között. Míg a külső törvényhozás ("jogi, világi törvény") azt határozza meg, hogy "mit és hogyan kelljen az embernek cselekedni, hogy másokhozi társas viszonyaiban, mindenkinek külső szabadsága valamennyinek szabadságával együtt megállhasson", addig a belső törvényhozás ("erkölcsi, lelki törvény") azt mutatja meg, hogy "mit kelljen az embernek cselekedni, hogy minden cselekvésmódja, főleg a belső
- 28/29 -
indokokat tekintve, szellemi lény méltóságával megegyezzen."[53] Mindkét törvényhozás azonos "kútfőből" (a "gyakorlati észből") ered, ugyanaz a tárgya (az ember "gyakorlati cselekvősége", másként "szabad cselekedetei") és ugyanazon szellemi célra ("a cselekedetek megegyezésére a józan ésszel") irányul. A különbséget tekintetében megállapítja, hogy míg a külső törvényhozás "kényszerítő szentesítéssel erősíttetik" meg, addig a belső csupán a "belső indokok által kormányoztatik", vagyis jogi értelemben vett kényszerítést nem ismer.[54] A belső és külső törvényhozás kérdéseivel a gyakorlati bölcsészet más-más tudományterülete, így az ész belső törvényhozásával az "erkölcsitan" (etika), a külső törvényhozással a "bölcseleti jog", máshol "jogbölcsészet", megint máshol "észjogtan" foglalkozik.
Az erkölcstan és az észjogtan azonban egyaránt vizsgálja a "természeti erkölcsi törvény", vagy szélesebb értelemben használva a "természetjog" ("természeti jog") kérdését, melynek főbb jellemzőit az alábbiak szerint foglalja össze: 1. eredetüket tekintve, közvetve "isteniek", ami azt jelenti, hogy az emberi természet és közvetve az emberi ész is Istentől származik; 2. "tiszták" és "világosak", vagyis közönséges emberi ész által felfoghatók; 3. "bizonyosak" és "nyilván-valók", vagyis "az ész bizonyos és nyilvánvaló elveiből szabályszerű okoskodás által" levonhatók; 4. "változhatatlanok, örökkévalók és szükségesek (szükségképpeniek)", vagyis "az emberi természet ugyanazon mivolta mellett, abból örök időkig szükségképpen értetnek"; 5. "egyetemesek" tárgyi és anyagi értelemben, ami annyit jelent, hogy "ezen törvények minden szabad cselekedetre és minden eszével élő emberre egyaránt kiterjednek"; végül 6. "jogilag szentek", sérthetetlenek és "természetes[ek], azaz: a cselekedetek természetéből folyó következetek [következmények] által szentesítvék [vannak szentesítve]". [55]
A természetjog (észjog) értelmét és legfőbb alapelveit Virozsil - következetes kantiánusként - az észből, az "ember erkölcsi természetéből" vezeti le: "Az ész, mint az embernek legfőbb törvényhozója, egyetemleg azt követeli, hogy az ember, mint szellemi lény, cselekedeteiben... a józan ész vezérletét kövesse, melyben úgyis minden erkölcsi méltósága és elsősége rejlik. - Ugyanazon ész továbbá követeli különösen, hogy mindenki másokhozi társas viszonyaiban úgy forgolódjék, miszerint mások is hasonlóképpen cselekedhessenek, és így mindnyájan kölcsönösen, mint érzéki szellemi lények együtt létezhessenek. - Mert azt az ész, mintegy ön ter-
- 29/30 -
mészeténél fogva jogosnak ismeri, hogy mindenki teljesítse másnak, amivel tartozik, vagy hogy mindenkinek megadja a magáét, s ne tegye azt másnak, mit valaki magának másik által tétetni nem akar."[56] A természetjog legfőbb alapelve szerint mindenki jogosult arra, hogy bármit megtegyen, ami az embereknek, mint személyeknek a társas együttélésével, illetve mindenki egyenlő szabadságával összeegyeztethető. Mindezen viszonyaiban az individuumot az a képessége vezérli, hogy "az ember esze által nem csak megkülönbözteti (elméletileg) az igazat a nemigaztól, jogost a jogtalantól, tisztest a becstelentől; hanem egyszersmind átlátja, miszerint gyakorlatilag is amazt elfogadni, emezt pedig kerülni tartozik, ha szellemi természetével megegyezőleg akar cselekedni."[57] Némi pátosszal ezt nevezi a "józan ész szózatának", melyet a természet "beoltatott" mindnyájunkba.
Az ember természeti ("eredeti") jogainak alapja a "személy[i]ség". Minden embernek létezésénél fogva "a természettől joga van magát mint érzéki, eszes és szabad, magában és magáért létező lényt tekinteni, fönntartani, ótalmazni s másoktól megkívánni, hogy azok vele szintén mint személlyel, természeti méltóságától egyezőleg, bánjanak."[58] Ezt a jogot nevezi Virozsil az "emberi személy[i]ség jogának".
Virozsil a természetjogtól (észjog) megkülönbözteti a "tevőleges hatalomból" eredő "tevőleges jogot" (pozitív jog). A megkülönböztetés ismérveként megállapítja, hogy "a tevőleges törvények közvetlenül az emberek önkényéből, a természetiek pedig az észből meríttetnek."[59] A két jog egymáshoz való viszonyát a praktikum oldaláról közelíti meg. Úgy véli a természetjog ismerete a széles értelemben vett joggyakorlat számára nemcsak hasznos, hanem szükséges is, hogy "a hozott (tevőleges) törvényeket annál könnyebben magyarázhassák, s alkalmazhassák; részint, hogy oly esetekben, melyekre törvény nem léte s mégis a természeti igazság s méltányosság egyetemes elvei szerint jogot kell mondani, segélyül használhassák."[60] Vagyis az észjog elsődlegesen, mint jogértelmezési, illetve joghézag-kitöltési eszköz segítheti a jogalkalmazás gyakorlati tevékenységét.
A természetjog célját és feladatait tárgyaló fejtegetéseiben - hasonlóan Csatskóhoz - különbséget tesz "tiszta vagy elvont" és "alkalmazott természetjog[tan]" között. Míg előbbi célja az ember természeti jogainak és
- 30/31 -
kötelességeinek az általános rendszeres kifejtése, addig az utóbbié mindezeknek az ember társas viszonyaira való alkalmazását vizsgálni. Ugyancsak itt mutatja be az "egyetemes természetjog" részeit, melyet művének terjedelmesebb részét képező további fejezetekben részletez. E szerint az észjog két fő területre "magán-természetjogra" és "nyilván- vagy közjogra" osztható. Míg az előbbi "nemtársas-" és "társas magánjogra", addig az utóbbi "köz- vagy államjog"-ra és "nemzetek közötti jog"-ra tagolódik. Virozsil osztályozási szenvedélye, mely "aprólékoskodásig gondos kidolgozás", sok esetben eltúlzottnak hat, a maga idejében azonban - miként Finkey Ferenc megállapítja - a "legjelesebb magyar jogbölcsészeti műnek" volt tekinthető.[61]
Virozsil munkásságát és műveit sajátos ellentmondás jellemzi. Elméleti kiindulópontjait tekintve a kanti tanokat, így szabadságeszményt követte, konzekvenciáiban azonban számos az abszolutista hatalomnak és a fennálló status quonak megfelelő megállapítás szerepelt. Így például a francia forradalom példáján igyekezett bemutatni mindazokat a veszélyeket, melyeket a hibásan értelmezett természetjogi elvek a polgári rend megteremtésében és fenntartásában okozhatnak. A félreértelmezett természetjogi tanok "a sokaság fölfogását túlhaladván, nem a valódi, hanem a dőre elmeműveltséget vagyis az úgynevezett ál-fölvilágosodást mozdítják elő, melyből a közjólétre több kár, mint haszon háramlik." Majd így folytatja: "... ezen dőre műveltségből származik az ész ama bálványozó tisztelete, mely a tevőleges tekintély minden bárhonnan eredő forrását megvetve, utoljára az ember valamennyi jogait s kötelességeit vakmerő eszének bírói széke elé állítja."[62] Eme konzervativizmusából következően nem meglepő az az állítása, hogy az "újabb időkben" az ebből táplálkozó gyakori "polgári lázadások és forradalmak", s mindezek következtében "a vallás, polgári alkotmány, tevőleges [pozitív] törvények szigorú bírálóivá tétetnek, kikből idővel ellenszegülő, makacs, zavaró s lázongó polgárok, közbátorság háborgatói kerekednek."[63] Az ún. forradalmi természetjog veszélyeire való figyelmeztetés minden tekintetben megfelelt a XIX. század harmincas éveinek, a Habsburg hatalmi törekvéseket kiszolgáló, "uralkodó" jogi teóriának. Elmélete ellentmondásosságára további jó példa, hogy a tulajdonjog, mint sérthetetlen természeti alapjog részletezése során a "megosztott tulajdonjog" típusai között (pl. haszonbérlet, kölcsön)
- 31/32 -
megemlíti a "hűbér (feudum)" tulajdoni formát. A feudális magántulajdon legfontosabb formájának e kontextusban való megemlítése - még akkor is ha e helyütt azt írja a szerző, hogy "inkább a tevőleges, mint a természetjog körébe tartozik" - nem igazán egyeztethető össze a "mások kirekesztésével tetszés szerint rendelkezni" jogával.[64]
Virozsil "katedrajogbölcseletének"[65] minden mérséklő hatása mellett is a Habsburg hatalom a forradalom és szabadságharc után további szigorítások bevezetését szükségesnek látta. 1853-ban császári rendeletben tiltották meg "a socialismusra, demokratismusra és a legújabb történelmi eseményekre vonatkozó kérdések tárgyalását."[66] A hatalom az 1855-ben kihirdetett új tanulmányi rend alapján kísérletet tett a jogbölcselet, mint az esetleges veszélyes tanok közvetítését végző tudomány háttérbe szorítására. Mindez elsősorban a jogakadémiákon járt sikerrel. A jogbölcselettel szemben a jogtörténet, azon belül is az osztrák, valamint német birodalom- és jogtörténet oktatása került előtérbe. 1860-ban az októberi diploma állította helyre a szabadságharc leverése után fölszámolt egyetemi autonómiát és az 1848-ban törvényben deklarált tanszabadság elvét. Az észjog oktatását ekkor helyezték vissza régi jogaiba, illetve a német nyelvű oktatás is ez időtől szűnt meg.
A neoabszolutizmus, majd a kiegyezés első két évtizedének meghatározó jogtudósa volt Pauler Tivadar (1816-1886),[67] akit a magyar észjogi
- 32/33 -
gondolkodás utolsó kiemelkedő alakjának tekinthetünk.[68] A zágrábi, majd győri jogakadémiák tanáraként vált ismertté, később a pesti egyetem "ész- és büntetőjog" professzoraként az 1840-es évek elejétől megjelent - tudatosan magyar nyelven írt - műveivel egy bő évtized alatt, a század közepére, a hazai jogbölcseleti gondolkodás doyenjévé vált. E tárgykörben írt legjelentősebb művei sorában elsőként Az észjogtudomány fejlődése s jelen állapotja című írása érdemel említést, mely - a korszak első számú tudományos periodikájában - a Tudománytárban jelent meg 1842 és 1843 folyamán hét részletben.[69] E munkájában - hasonlóan Csatskóhoz - az észjog (jogbölcselet) tudományát a "gyakorlati bölcsészet" egyik fő részének nevezi, mely az európai társadalmak jogéletére, különösen köz- és magánjogviszonyaira, valamint a büntetőjogi szabályozásra gyakorol döntő hatást. Pauler e korai munkájában az "észjogtan" történetét mutatja be a görög filozófiai gondolkodástól a kortárs európai és hazai jogbölcseleti áramlatokig. E történeti áttekintést ismétli meg némileg kibővítve az egy évtizeddel később, 1852-ben megjelent Bevezetés az észjogtanba[70] című könyvében, illetve annak későbbi, bővített kiadásaiban. Dolgozata bevezetőjében Pauler - a kanti filozófiára alapozottan - egyértelművé teszi élete végéig vallott elméleti álláspontját. Így a minden pozitív törvényhozástól független és önmagában létező észjogról megállapítja, hogy "vannak örökös és szent igazságok, mellyeket az ész természetszülte hatalmas szózata socialis viszonyaink zsinórmértékéül kiszabott."[71] Elmélettörténeti áttekintésében Kant kapcsán említi meg az "akard az erkölcsi jót" gyakorlati "észfőtörvényt", mint ész posztulátumot, mely kiindulópontját képezi az erkölcs- és jogfilozófiai vizsgálódásoknak, amit maga is követett.[72]
Korai művei között kiemelésre érdemes a szabadságharc bukását követően, a mellőzöttség időszakában, 1851-ben megjelent Jog és államtudo-
- 33/34 -
mányok encyclopaediája[73] című tankönyve, mellyel a hazai jogi felsőoktatásbanban egy új, propedeutikai jellegű stúdiumot alapozott meg. A tanulmányait megkezdő joghallgatók számára írott, négy kiadást megérő munkájában az "észjog- vagy bölcseleti jogtan" jellemzéseképpen kiemeli, hogy "az ember és életviszonyai természetén gyökerező, az ész által megismerhető jogszabályok rendszeres előadása", melynek tárgyát a társadalmi lét nélkülözhetetlen, az ész örök elvein nyugvó törvények képezik.[74] Az észjog fő forrása a "józan ész", mint az emberi cselekvés "természetszülte szabályozója", melyhez segédforrásként társulnak az emberi ösztönök, a jogérzület és a jogintézményekben benne rejlő jogelvek.[75] A későbbi műveiben alkalmazott tudományos módszerével és írásmódjával már e könyvében is szembesülünk.[76] Megállapításait, illetve az általa használt fogalmakat és definíciókat igen alapos és részletes szakirodalmi hivatkozásokkal kísérve, alkalmanként az ő nézeteitől eltérő megközelítések rövid részletezésével tette még meggyőzőbbé. Az sem véletlen, hogy a XIX. század második felében megjelent legtöbb jogbölcseleti munka a szakirodalmi hivatkozások tekintetében, illetve az elmélettörténeti áttekintésekben Pauler műveiből merített, illetve azt jelölte meg forrásként.[77]
Pauler 1854-ben tette közzé - a Bevezetés az észjogtanba folytatásaként - Észjogi alaptan[78] címmel először, majd később 1864-ben észjogi beveze-
- 34/35 -
tésével közös kiadásban megjelent Észjogi előtan[79] című monográfiában ismételten az észjog általános tanait bemutató saját jogbölcseleti felfogását.[80] Észjogtani bevezetőjének előszavában belső meggyőződésként vallja, hogy "léteznek az ész által megismerhető örök érvényességű változatlan jogelvek, melyek minden társadalomnak sarokköveit alkotják..."[81] Az észjog kifejezés - bár már a XVIII. század harmadik évtizedétől ismeretes fogalom (Adam Friedrich Glafey, 1723) - Kant óta használatos, bevett terminus, mely Pauler fogalomhasználatával élve a jogbölcselet "ésszeres irányát" jelöli. Mint tudományos diszciplína, az észjogtan feladata, hogy az emberi természetben gyökerező, az "ész által megismerhető", a társadalmi együttélés általános és szükségszerű feltételeit alkotó elveket és szabályokat föltárja és bemutassa. Az észjogtan mindezt két vonatkozásban képes megtenni, amit a diszciplína két fő részének nevez. Míg az "általános", vagy "tiszta" észjogtan, melyet helyesebb "jogalaptannak" nevezni - de egyesek már ez idő tájt is hívták "a jog metaphysikájának" - a "jog általános elveit és sarkigazságait" tárgyalja, addig a "különös" vagy "alkalmazott" észjogtan mindezeket a társadalmi viszonyokra alkalmazva vizsgálja. Utóbbit - a korábbról jól ismert tipizálás alapján - magán- és köz(nyilván) jogra osztja, melynek nemcsak elméleti, hanem gyakorlati fontosságot is tulajdonít.[82]
Tudományrendszertani fejtegetéseiben az észjogtan és jogbölcselet viszonyáról megállapítja, hogy az utóbbi a tágabb fogalom, mivel magában foglalja a "tételes jog bölcseletét" is. Csatskóhoz hasonlóan az észjogtant, mint jogtant a "gyakorlati bölcsészet" egyik ágának nevezi (az erkölcs- és vallástan mellett), mely a tételes jogtudományok és az államtudományok művelésének alapját képezi. A jog- és erkölcstan szoros kapcsolatáról megállapítja, hogy "egymást kiegészítve ... az észből származtatja elveit, az ember szabad cselekményeire vonatkozik, és az ész törvényhozásának létesítésére törekszik."[83] A két tudományterület különbségét az ismert kanti
- 35/36 -
érvelésre alapozva - a vizsgált törvények különbségére hivatkozva - tisztázza: míg az erkölcsi törvény a belső szabadság szabályaként az ember minden fajta cselekvésének összhangját teremti meg saját méltóságával és lelkiismeretével, minden külső befolyás kizárásával, addig a jogi törvény a külső szabadság nélkülözhetetlen szabályaként az ember külső cselekvését igyekszik összhangba hozni a "társadalmi szabadság rendjével".
A tételes jog és az észjog viszonyát több vonatkozásban is vizsgálja. A különbségek tekintetében megállapítja, hogy míg a tételes jog "változó, részletes, és történeti tényeken alapuló", addig az észjog elvei "általánosak, egyetemesek, változhatatlanok".[84] Mindazonáltal tisztában van azzal, hogy "az észjog elvei az észnek csak posztulátumai, míg a tételes jogban nem nyerik kötelező elismerésöket"; önmagukban pedig csak ott alkalmazhatóak ahol "a jogállapot fenntartására és valósítására szervezett társadalmi intézmények nincsenek, vagy azok kötelékei meglazultak, felbomlottak."[85] Az észjog fő elvét a Kant tanait követők szellemében, mint alaki elvet kívánja meghatározni. Az emberi érdekek és célok sokfélesége nem teszi lehetővé, hogy valamely materiális jellegű céltartalmat tulajdoníthatnánk azoknak. Be kell látni, hogy csupán az emberi szabadság külvilágban megnyilvánuló formáit szabályozzuk. Ekképpen "ésszerűleg igazságos" cselekvési szabálynak csak az tekinthető, mely "a külső szabadság általános irányelveként elfogadva, az emberek, mint önczélú lények (személyek) társas együttlétének lehetőségével össze nem ütközik."[86]
Pauler jogbölcseleti munkássága jelentőségének további bizonyítéka, hogy már 1854-ben kifejtett "jogalaptana" az észjogi tételeken túl részletesen szól általános jogdogmatikai kérdésekről, így a jogviszonyok fogalmáról, alkatelemeiről, tárgyalja a jogok alanyait, tárgyát, továbbá értekezik a jogok megszerzéséről, gyakorlásáról, összeütközéséről, megsértéséről, a jogok érvényesítéséről és megszűnéséről, melyek a pozitivista nézőpont erőteljes akceptálásáról árulkodnak.[87] Ezért az sem meglepő, hogy a jog érvényesítése kapcsán a "physikai erő alkalmazásáról" beszél, mely "kényszer által történhetik". A kényszer ugyan nem a jog alapja, csupán folyománya, de az ember "gyarlóságai", illetve "rossz akarata" nem nélkülözheti azt. Minden jog kényszerítési felhatalmazással jár együtt, vagyis "kényszerjog"-nak tekintendő.[88]
- 36/37 -
Noha Pauler az észjog fogalma, fő elve és az ehhez kapcsolódó kérdések meghatározásában alapvetően Kant rendszerét követte, még sem volt e rendszernek kritikátlan követője. Az egyes jogbölcseleti felfogások kifejtése kapcsán, ellenvetéseinek megfogalmazása mellett, a vizsgált elméletek általa helytálló tételeit elismerve saját koncepciójába is beépítette. Így találkozhatunk alkalmanként Ahrens, Stahl, Haller, sőt Hegel gondolatainak helyeslő értékelésével.
A XIX. század 40-es éveitől Pauler munkásságában tanúi lehetünk a magyar jogbölcseleti gondolkodás önállósodására tett első jelentős kísérletnek, melyet egyben a - Nyugat-Európában ekkor már egyre inkább hegemón szerepbe kerülő - jogpozitivizmus irányába tett lépésnek is tekinthetünk. Jogszemléletének további sajátossága, hogy megpróbálta a kanti észjogi alapokat összeegyeztetni a történeti és nemzeti tradíciókat előtérbe helyező történeti jogi iskola szemléletmódjával. Mindezekre jó példa a század 60-as éveinek közepén két kötetben megjelent Büntető jogtan[89] című műve, amit egyesek élete fő művének tekintenek, mely révén a hazai büntetőjogtudományt a nyugati tudományosság és szakirodalom színvonalára emelte.[90] Egykori professzor társa szerint "[t]udományos irányára nézve Pauler a büntetőjog terén is a bölcseleti iskola híve maradt, de nem túlzott követője; teljesen méltányolta történelmi előzmények fontosságát, a nemzeti sajátságok döntő befolyását a társadalmi életre, s az azt szabályozó jogintézményekre."[91] Vagyis az észjogi szemléletmód mellett tetten érhető a történeti jogi iskola és részben az ez idő tájt az angol és német jogtudományban egyre jelentősebbé váló "modern tételes jogbölcsészeti iskola" (Finkey Ferenc) hatása. Jogpozitivizmusának "gyakorlati" eredményei közül mindenképpen kiemelésre érdemes még igazságügyi minisztersége idején folyó jelentős kodifikációs munkálatokban való részvétele, továbbá a büntetőjog művelésében elért további eredményei.
Érdemes végül egykori professzortársa, Kautz Gyula emlékbeszédéből idézni, aki a pauleri életművet a "kortárs" elméletek sorában helyezi el: "Egészében véve Pauler, bár észjogi munkáit egy kimerítő egészletes rendszerré alakítani, s az összes magán- és államjogot azokba belefoglalni idővel és alkalommal nem bírt: mint jogphilosoph valamennyi elődjénél: Szilágyinál és Szeremleinél, Csatskónál és Virozsilnál, Szontaghnál és
- 37/38 -
Vandráknál stb. magasabban áll; hatás és befolyás tekintetében pedig ... az említetteket messze maga mögött hagyta."[92] E megállapítást csak azzal egészíthetjük ki, hogy a "kimerítő" rendszer kidolgozását végső soron szerteágazó érdeklődése és közéleti-politikai szerepvállalása akadályozta meg.
A kanti tételekhez szorosabban kötődő elméletek és szerzők után fontos itt megemlíteni azokat a német és francia nyelvű hegeliánus indíttatású észjogi művek magyar nyelvű fordításait, illetve kivonatait, melyeket az 1850-es és 1880-as évek között kézikönyvként használták az oktatásban a hazai jogakadémiákon és jogi karokon, továbbá hatást gyakoroltak a jogbölcselet hazai művelésére.[93] Itt elsősorban Heinrich Karl Gross erlangeni, Heinrich Ahrens és J. A. Schilling lipcsei "jogtanárok" műveinek magyar nyelven való közzététele érdemel említést. Gross művét - egykori kollégája, Greguss Mihály fia - Greguss Ágost (1825-1882),[94] Ahrens könyvét Magyar Ferenc (1809-1882) egri-, illetve később Bihari Imre (1829-1882) sárospataki bölcselettanár,[95] illetve Schilling monográfiáját Werner Rudolf (1838-1907)[96] kassai jogakadémiai tanár, majd a kolozsvári egyetem jog-
- 38/39 -
bölcselet professzora tolmácsolásában olvashatjuk. Ugyancsak e helyütt említendők Vandrák András (1807-1884)[97] az eperjesi kollégium filozófia tanára és Thót Ferenc (1817-?)[98] debreceni "bölcsészettanár" kizárólag oktatási célokat szolgáló munkái, melyek Ahrens műveit "vezérfonalul" követve, azok kivonataiként készültek el. Érdemes itt idézni Vandrák említett művéből, melyben az észjog(tudomány) lényegét - jellemzően a korszakra - a következőképpen foglalja össze: "[A]zon jog, melyről jelen tudományban szólandunk, nem ezen külső forrásból eredő fogalom, hanem lelkünk legbensőbbjének sugallata, a józan, művelt észnek szózata, tehát észjog, mely minthogy a tisztán s teljesen felfogott emberi természetnek egyetemes nyilatkozata és örök követelése, természeti jognak (jus naturae) is neveztethetik (de csak ily értelemben!)"[99]
E művek korábban számos hívet szerezve nagy hatást gyakoroltak a német, francia és olasz észjogi gondolkodásra. Ez nem volt másképp hazánkban sem. A hatáson túl követőkre is találtak a hegeliánus gondolatok. Elsősorban oktatási céllal írt "önálló" műveket és szerzőiket lehet kiemelni, így Warga János (1804-1875) nagykőrösi református líceumi tanár észjogi vázlata,[100] illetve Szeremlei Gábor (1807-1867) sárospataki bölcsészettanár "észjogbölcseleti" tárgyú művei,[101] mely utóbbi kifejezet-
- 39/40 -
ten "tanítási vezérfonalul íratott", bemutatva: "Hogyan kell lenni a törvény- és jogállapotnak a tárgyilagos ész kívánata szerint."[102] E két filozófus végzettségű szerző mellett[103] említésre érdemes továbbá Kacziány Nándor (1822-1908) budapesti törvényszéki bíró "társadalmi észjogi" munkája,[104] illetve Wekerle László (1840-?) jogvégzett gimnáziumi tanár észjogi értekezése.[105] Utóbbi műben találkozhatunk az "észjogtudományra", mint önálló diszciplínára való utalással, mely a cselekvési- és akaratszabadság morálisan helyes összhangját vizsgálja: "Észjogtudomány ugyanis az erkölcsi lehetségeknek és feltételeknek azon tudata, melynek segélyével megismerhetjük és megismertethetjük, hogyan kell a cselekvés-szabadságot az akarat-szabadsággal egyhangzatba hozni."[106] Ugyanitt érdemes megemlíteni a dualizmus korszakának kezdetén kötelezően bevezetett "Bevezetés a jog- és államtudományokba" című - előzményeként kiemelendő a Pauler-féle "jog- és államtudományi encyclopaedia" néven már ismertté vált - tantárgyat, mely ekkoriban észjogi megalapozottságú stúdium volt,[107] illetve Forster Károly (1810-1879) ügyvéd két kötetes esszéisztikus filozófiai, állam- és jogbölcseleti elmélkedését.[108]
- 40/41 -
Nyugat-Európán már a század első harmadának végére háttérbe szoruló utolsó originális természetjogi elmélet Magyarországon még a millennium idején is az oktatásban és a tudományos publikációkban jelentős pozíciókat birtokolt. A kései, vagy ahogyan a kortárs Finkey fogalmaz, a "modern észjogi irány" képviselőjeként Schnierer Aladár (1836-1898)[109] a kassai jogakadémia, majd rövid ideig Pauler utódaként a pesti egyetem büntetőjog és jogbölcselet professzora műveiben még mindig észjogi alapon közelítette meg a vizsgált tételes jogi problémákat, illetve jogbölcseleti egyetemi előadásaiban még az elmúlt századfordulóhoz közelítve is az észjog fogalmáról, feladatáról, hasznáról és felosztásáról értekezik.[110] Felfogása jellemzéseként érdemes utalni az egyetemi jegyzetében az észjog meghatározására vonatkozó kijelentésére, mely szerint az észjog nem más, mint "rendszeres foglalata azon jogszabályoknak, melyeket az ész az emberek rendeltetésének és társadalmi viszonyainak természetéből levezet."[111] Míg az észjog célja a jog általános, maradandó elveinek felkutatása, addig a tételes jogé ezen elvek pontosabb kifejtése és érvényre juttatása. A pauleri gondolatokhoz képest érdemben nem gazdagítja a hazai észjogi irodalmat. Érdekességként megjegyzendő, hogy az öröklési jog észjogi alapjairól írt tanulmányában Kanttal szemben éles kritikát megfogalmazva Hegelt méltatja, mint aki "a rationalisticus észjog több rendbeli túlzásait helyesebb mértékre visszavezette."[112] Schnierer - tovább gondolva nagyhatású előde, Pauler álláspontját - a történeti és észjogi irányzatok túlhajtásainak lemetszése utáni összeegyeztetésében látja a jogbölcsészet művelésének helyes útját. 1894-ben tartott rektori székfoglaló beszédében így fogalmaz: "Az ész nem maga teremti a jogot, az ész nem képes jogszabályokat a priori, elvonatkoztatva a tapasztalástól megállapí-
- 41/42 -
tani, hanem feladata csak az, hogy felkutatván a jog reális alapját: a társadalmi életviszonyokat, azokból vezesse le a jog szabályait és fogja össze azokat egy organikus rendszerben."[113]
Említésre érdemes továbbá, hogy egy 1881-ben - amikor Pulszky Ágost már a jogpozitivizmus szellemében adta elő a jog- és állambölcseletet a pesti jogi karon - egy neves budapesti könyvkiadó értelmét látta annak, hogy "Thomasius" álnevű szerzőtől Pauler szellemiségét követő, kiskáté formában a vizsgára készülő hallgatók számára terjedelmes észjogi megalapozású tananyagot prezentáljon.[114] Az észjogi gondolkodás utolsó alakjaként kell végül utalnunk Csarada János (1850-1923)[115] a nemzetközi jog és jogbölcselet professzorára, aki a XIX. század végétől 1920-ig - alkalmanként Pikler Gyulával párhuzamosan, illetve egymást fölváltva - az észjogi nézőpont és megalapozás szellemében adta elő a jogbölcseletet a pesti jogi karon. Erről árulkodik az 1900-ban megjelent egyetemi kőnyomatos előadás-jegyzete.[116] A Pikler-féle szociológiai pozitivizmus mellett meglepő és rendkívül kontrasztos jelenség lehetett a Csarada által előadott kantiánus ihletettségű bölcseleti jogtan, mely szerint a bölcseleti (ész) jog a tételes jog zsinórmértékeként azon általános jogelveket jelenti, melyek "az ember és az emberi életviszonyok természetén gyökereznek és az ész által felismertetnek."[117] Sőt még 1904-ben is - az ún. jogi conpendiumok gyűjteménye sorozatban - Az észjog compendiuma címmel a "szigorlók, ügyvédi és bírói vizsgára készülők, valamint a gyakorlat emberei részére" közzétett több kiadást is megélt könyv az elméleti ismereteket egy korszakkal korábbi jogfilozófiai alapokról közelítette meg.[118] S az sem véletlen, hogy a szerző a kötet előszavában forrásként Csarada János és Werner Rudolf egyetemi előadásait jelöli meg.
Összességében elmondható, hogy az eddig megemlített szerzők és észjogi tárgyú műveik nem képeztek kiemelkedő tudományos teljesítményt. Mindazonáltal a XVIII. századi, már saját korában sem újszerű Wolff-Martini-féle természetjogi felfogással szemben a XIX. század első harma-
- 42/43 -
dában a kontinensen új irányzatot képviselő szemléletmód a hazai jogi gondolkodásra - beleértve a jogbölcselettől távolabb eső tételes jogtudományi diszciplínákat - modernizáló hatást gyakorolt. Igaz ez a kijelentés még akkor is, ha osztjuk Moór Gyula múlt század közepi megállapítását: "A természetjogi és észjogi felfogás Magyarországon sohasem jutott kizárólagos uralomra; kellően mérsékelte Werbőczynek a történetet és a szokásjogot méltató organikus felfogása."[119]
* * *
by József Szabadfalvi
From the end of the 18th century on Kantian legal philosophy became widely accepted of natural law even in Hungary. Kantian doctrines, being regarded obscure and rhetorical or even dangerous, were officially forbidden to be included in university education, however, in protestant law schools, which were more open to anything new, the philosophy of Kant was also taught besides the compulsory syllabus. A determining philosopher of law in the second third of the 19th century, Antal Virozsil, the first remarkable Hungarian philosopher of law, taught legal philosophy under the influence of Kantian philosophy. Nevertheless, Virozsil's theory has remained contradictory, since considering the starting-point he followed the idea of freedom by Kant but in his consequences he applied a large number of solutions according to absolutist demands. Among the significant Hungarian legal philosophers at the end of the 18th century and in the first third of the 19th century János Fuchs, János Sz. Szilágyi, Mihály Szibenliszt, István Banó, Antal Albély, and Imre Csatskó are to be mentioned. As far as they are concerned, the lack of originality is true as the classical natural law and legal doctrines of Kant prevailed their theories of law. The legal theoretical work of Tivadar Pauler from the 1840s was the first remarkable attempt to make Hungarian legal philosophical thoughts independent and to take steps towards legal positivism, which had its renaissance in Western Europe at that time. A specific feature of his legal attitude was that he tried to harmonise the legal theoretical ideas of Kant
- 43/44 -
with the historical school of law, emphasising historical and national traditions. Among the significant Hungarian legal philosophers at second half of the 19th century András Vandrák, Gyula Gerlóczy, János Warga, Gábor Szeremlei, Nándor Kacziány, László Wekerle, Rudolf Werner, Aladár Schnierer, and János Csarada are to be mentioned. Towards the turn of the century the ambitions of the middle class were not satisfied any longer either by the model of reasonable natural law or classical natural law ideas.■
- 44 -
JEGYZETEK
* A címben szereplő meghatározást Finkey Ferenc használta először 1908-ban megjelent elmélettörténeti összefoglalójában. Vö. FINKEY F.: A tételes jog alapelvei és vezéreszméi. I. köt. Bevezetés és a jogbölcsészet kifejlődésének története. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1908. 192. (A magyar észjogi gondolkodás és jelentős alakjainak bemutatását lásd: Uo. 192-195.)
[1] A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdeteiről és XIX. századi fejlődéséről szóló művek közül - a teljesség igénye nélkül - lásd még: PAULER T.: Bevezetés az észjogtanba. Emich, Pest, 1852.; WERNER R.: A bölcsészeti jogtudomány történelme. Kiegészítésül Schilling természetjogi művéhez. Franklin Társulat, Budapest, 1875.; PAULER: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1878.; SOMLÓ B.: Die neuere ungarische Rechtsphilosophie. Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie, Bd. I. (1907-08) 315-323.; HORVÁTH B.: Die ungarishe Rechtsphilosophie. Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie, Bd. XXIV. (1930/31) H. 1. 37-85.; ECKHART F.: A jog- és államtudományi kar története 1667-1935. A királyi Pázmány Péter Tudományegyetem története. II. köt. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936.; SZABÓ I.: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955. (Második kiadás: 1980); SZILÁGYI P.: Fejezetek az ELTE Állam- és Jogelméleti Tanszékének történetéből. In: Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös Nominatae. Tomus XXVI. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 1984. 105-153.; SAMU M.-SZILÁGYI P.: Az állam- és jogelmélet oktatásának története egyetemünkön. In: Az Állam- és Jogtudományi Kar szerepe a magyar jogtudomány fejlődésében (szerk.: Horváth P.). ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 1985. 313-392.; SAMU: Elméleti jogtudományok oktatása egyetemünkön. In: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának története (szerk.: Horváth P.). Budapest, 1998. 139-171.
[2] ERTSEY D.: Philosophia. Debreczen, 1813. 5. (Érdemes hivatkozni Ertsey filozófiatörténeti művére is, melyben részletesen ír az új filozófia képviselőiről. Vö. ERTSEY: Philosophia históriája. Debreczen, 1825. 170-193.)
[3] PAULER: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez... i. m. 295.
[4] CONCHA GY.: A jog- és állambölcselet alaptanai. Magyar Igazságügy, XXIV. köt. (1885) 3. sz. 154.
[5] "Mivel Kantnak a filozófiai tudomány tárgyaiban kiadott rendszere számos benne foglalt elvnél fogva, amelyek kétséget kelthetnek, sőt scepticismusra, továbbá új meghatározásokra és definitiókra vezetnek, veszélyes és egyébként is homályos és annyira mélyenjáró, hogy azt a kiválóbb szellemű ifjak is csak nagyon nehezen, a közepes és gyengébb képességűek pedig egyáltalában nem képesek követni, következésképpen ezek az elvek részben megrontják őket, részben kétséget keltenek bennük és hagynák hátra lelkükben a legnagyobb jelentőségű igazságok felöl..." (A helytartótanács rendeletét idézi: ECKART: i. m. 230.; Ugyanerre utal HORVÁTH: i. m. 38.)
[6] PAULER: A budapesti Magyar Kir. Tudomány-egyetem története... i. m. 351-352.
[7] Különösen érdekes fejleménye a hazai jogbölcselet történetének, hogy az észjogi gondolkodás megjelenésében és elterjedésében a protestáns intézmények, jogakadémiák jeleskedtek, holott a XVIII. század végén és még azt követően is a jogakadémiák - mint "az egyetem leányai" - fölött a jogi kar minden az oktatásra vonatkozó kérdésben, beleértve a megüresedett állások betöltésére tett javaslattételi jogtól kezdve, az oktatók előadási jegyzeteinek értékelésén át a könyvbeszerzés ellenőrzéséig a helytartótanács kérésére vagy felhatalmazása alapján döntöttek, vagy tettek javaslatot. (Vö. ECKHART: i. m. 183-184.)
[8] Vö. MÉSZÁROS A.: Iskolai filozófia Felső-Magyarországon a 19. században. In: Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Magyarország és a modernitás (szerk.: Mester B.-Perecz L.). Áron Kiadó, Budapest, 2004. 128-129.
[9] FUCHS J. S.: Elementa juris naturae. Leutschoviae, 1803.
[10] SZ. SZILÁGYI J.: Oskolai tanító könyv a tétető (practica) filosophia második része. Természeti törvény tudomány (Jus naturae) vagy: azon törvényeknek és jussoknak tudományos előadása, meljek a józan okosságból veszik eredeteket, egyenesen. Szigeth, 1813. (Sz. Szilágyi művéről lásd: SZABÓ: i. m. 104-105.)
[11] CARLOWSZKY ZS.: Jus naturae. (Kézirat) Eperjes, 1811. (Eperjes, Kollégiumi Könyvtár, Fq 532 - Prot. Kol.)
[12] GREGUSS M.: Az észjogtudomány esedezőlevele. (Kézirat 1837-ből) OSZK kézirattár Quart. Hung. 3652. 8-17.v. (Függelékként közli: MISKOLCI A.: Kossuth Eperjesen. Carlowszky Zsigmond és Greguss Mihály jogbölcselete. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2007. 67-76.)
[13] Életükről és munkásságukról lásd bővebben: MISKOLCI: i. m.; MÉSZÁROS: A filozófia Magyarországon. A kezdetektől a 19. század végéig. Kalligram, Pozsony, 2000. 93-94., 128-129.
[14] Vö. PAULER: Észjogi előtan. Harmadik, javított kiadás. Athenaeum, Budapest, 1873. 159.
[15] SZ. SZILÁGYI: i. m. 24.
[16] Uo.
[17] Uo. 22.
[18] Uo. 19.
[19] Uo. 21.
[20] E helyütt utalni kell a XIX. század első harmada jeles magyar magánjogászára, Kövy Sándor (1763-1829) sárospataki jogtanárra, aki 1817-ben Sárospatakon megjelent (Elementa jurisprudentiae Hungaricae) műve bevezetőjében Kant szellemében értekezik a jog legáltalánosabb kérdéseiről. A jog és erkölcs elválasztásából kiindulva különbözteti meg a külső- és belső szabadságot, s a jogot is akképp határozza meg, mint "külső szabadság azt cselekedni, mi mások külső szabadságával nem ellenkezik." (Idézi: FOGARASY J.: Magyar közpolgári törvénytudomány elemei. Kövy Sándor után. Eggenberger, Pest, 1842. 2.) A jog Kövynek tulajdonított meghatározása is kantiánus nézőpontra utal: "Jog, [az] embernek azon szabadsága, miszerint akaratát gátlan teljesítheti másnak sérelme nélkül. - Ettől különbözik az állományi jog ... Állományi jog azon szabadság, miszerint akaratát minden állományi tag a törvényírta határok közt másnak sérelme nélkül korlátlan teljesítheti." (KALLÓS L.: Alapelvek a magyarhoni polgárjogban. Kövy Sándor szerint. Beimel, Pest, 1846. 1.)
[21] SZIBENLISZT M.: Institutiones iuris naturalis. I. köt.: Jus naturae extrasociale complectens. Jaurini, 1820., II. köt.: Jus naturae sociale complectens. Jaurini, 1823. (További kiadások: Pestini, 1830-1831.) Szibenliszt munkásságáról lásd bővebben: PETRASOVSZKY A.: Szibenliszt Mihály általános államtana. In: Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica. Tom. XXV/1. Miskolc University Press, Miskolc, 2007. 121-139.
[22] ZEILLER, F. - EGGER, F.: Das natürliche öffentliche Recht. I-II. Geistinger, Wien - Triest, 1809.
[23] PAULER: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez... i. m. 297.
[24] BÁNÓ I.: Elementa jurisprudentiae naturalis secundum vestigia celeberrimorum Franc. Nob. de Zeiller ac de Egger, aliorumque de jurisprudentia meritissimorum virorum conscripta. Claudiopoli, 1836.
[25] ALBÉLYI A.: Philosophiae juris paecognita. Comaromii, 1831.
[26] GERLÓCZY GY.: Alkalmazott észjogtan kérdések- és feleletekben. Dr. Bauer Antal jogrendszere alapján és több forrás után. Emich, Pest, 1862. Újabb átdolgozott kiadás: Természetjogtan a vizsgálatra vagy szigorlatra készülők és a művelt rend számára. I-II. füzet. M. Kir. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1877-1879. (Újabb kiadás: 1883.)
[27] Csatskó Imre (1804. november 5., Vác - 1874. február 23., Budapest) 1828-tól a kassai, 1834-től a győri jogakadémia tanára. 1839-től az MTA levelező tagja. 1860-tól pesti táblabíró, 1871-től haláláig a magyar királyi kúria legfőbb ítélőszéki osztályának bírája. (Életéről és munkásságáról bővebben: PAULER T.: Emlékbeszéd Csatskó Imre l. t. fölött. M. T. Akadémia, Budapest, 1875.; SZABÓ: i. m. 117-120.; POKOL B.: A XIX. századi magyar jogelmélet. Jogtudományi Közlöny, LIII. évf. (1998) 7-8. sz. 287-288.; MEZEI P.: A bírák szerepe a jogrendszerben - Száz év magyar jogelméleti gondolkodóinak felfogásában. Jogelméleti Szemle, 2003/1. sz. http://jesz.ajk.elte.hu/mezei13.html)
[28] CSATSKÓ: Bevezetés a természeti jogba és a tiszta általános természeti jog. Győrött, 1839. (Művének első fele már korábban napvilágot látott "Bevezetés a természeti jogba", illetve "A természeti jog és vele rokon tudományok közti különbségről" címen: Tudománytár, III. évf. 1836. 11. kötet 84-131. és Tudománytár, Új folyam I. évf. 1837. Értekezések. 1. kötet 1. füzet 96-154.)
[29] Uo. ix.
[30] Uo. 69.
[31] Uo. 90-91.
[32] A szerző bevezetőjében tesz említést csupán Immanuel Kantról, mint aki filozófiai "irataiban" a természeti jogot élesen megkülönböztette és elválasztotta az ún. rokon tudományoktól, elsősorban az etikától és a politikától. (Uo. x-xi.)
[33] Uo. 28.
[34] Uo. 30-34.
[35] Uo. 13. (Az "erényi" és "jogi" törvényhozás különbségének részletezéséről lásd: uo. 85-89.)
[36] Uo. 14.
[37] Uo. 107.
[38] Uo. 114.
[39] Uo. 46.
[40] Uo. 67.
[41] Uo. 65.
[42] Uo. 143.
[43] Uo. 192-193.
[44] Uo. 181-363.
[45] Virozsil Antal (1792. április 14., Selmecbánya - 1868. május 19., Bécs) Teológiai és bölcseleti stúdiumokat követően a pozsonyi jogakadémián, majd a pesti egyetemen végezte jogi tanulmányait, ahol 1823-ban "jogtudorrá" avatták. 1822-től a pozsonyi jogakadémia tanára. 1832-1862 között - 1848-1849 néhány hónapját leszámítva - a "természet- és magyar közjog professzora" a pesti egyetem jogi karán. Az 1844-es magyar nyelvrendeletet követően egyedül neki engedték meg - az egykori tanítvány, Pauler Tivadar visszaemlékezése szerint -, hogy mivel a "magyar nyelvben tökéletes jártassággal nem bírt" a továbbiakban is latin és német nyelven oktathasson. 1849. augusztus 20-tól az egyetemet irányító ideiglenes tanács elnöke lett, majd 1850-től az egyetem rektori tisztét töltötte be egészen 1860-ig. Tudományszervező, továbbá egyetemi tevékenysége széles körökben elismerést nyert. Bár kiszolgálta az osztrák érdekeket, sok esetben a köz megelégedésére nevezett ki honi tudósokat az egyetemi katedrákra, illetve mindvégig igyekezett a magyar jelleg fönntartására. 1862-ben vonult nyugalomba. Ezt követően Bécsbe költözött, és az ottani egyetemen három tanéven át magyar közjogot adott elő. (Életéről és munkásságáról bővebben: PAULER, T.: Emlékbeszéd néhai Virozsil Antal fölött. Buda, 1869.; FINKEY: i. m. 193.; HORVÁTH: i. m. 37-41.; ECKHART: i. m. 291-293.; SZABÓ: i. m. 120-126.; SAMU-SZILÁGYI: i. m. 111-112.; POKOL: i. m. 288.)
[46] MOÓR GY.: A jogbölcselet problémái. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1945. 44.
[47] Madách Imre - Az ember tragédiája szerzője - egykori megyei aljegyző, majd Nógrád vármegye táblabírája is Virozsil természetjogi előadásait hallgatta a pesti jogi karon. Fennmaradt annak az egykori beszédének a fogalmazványa, mellyel a tanév végén tanulótársai nevében tanárától elbúcsúzott. (Vö. PALÁGYI M.: Madách Imre élete és költészete. Athenaeum, Budapest, 1900. 59.)
[48] PAULER: Emlékbeszéd Virozsil Antal fölött... i. m. 27.
[49] Egykori tanítványa és tanszéki utóda szerint: "Mint a felvidék szülöttje, oly időben és környezetben nevelkedett, melyben a magyar nyelv megtanulására kevés alkalma volt; habár később e hiányt pótolni igyekezett, haladottabb koránál fogva azt annyira sajátjává nem tehette, hogy azon oly módon taníthasson, mint egyetemi tanárra nézve illőnek tartá." (Uo. 14.)
[50] Vö. uo. 10.; ECKHART: i. m. 292.
[51] VIROZSIL A.: Jus naturae privatum, methodo critica deductum. I-III. Pestini, 1833.
[52] VIROZSIL: Epistome juris naturae, seu universae doctrinae juris philosophicae. Pestini, 1839. [Magyarul: Egyetemes természet- vagy észjog elemei. I. Főrész: Magán-természetjog (ford.: Márki J.). Heckenast, Pest, 1861.; Egyetemes természet- vagy észjog elemei. II. Főrész: Természetes nyilván- v. közjog (ford.: Hoffmann L. P.). Heckenast, Pest, 1861.]
[53] VIROZSIL: Egyetemes természet- vagy észjog elemei... i. m. 14.
[54] Uo. 17.
[55] Uo. 10-11.
[56] Uo. 18.
[57] Uo. 25.
[58] Uo. 72-73.
[59] Uo. 29.
[60] Uo. 35.
[61] FINKEY: i. m. 193.
[62] VIROZSIL: Egyetemes természet- vagy észjog elemei... i. m. 36.
[63] Uo.
[64] Vö. uo. 98., 108.
[65] A hivatalos jogbölcseleti nézőpontot Virozsil kapcsán Szabó Imre találóan nevezi Bécstől függő "katedrajogbölcseletnek". (Vö. SZABÓ: i. m. 127.)
[66] PAULER: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez... i. m. 303.
[67] Pauler Tivadar (1816. április 9., Buda - 1886. április 30., Budapest) Bölcsészeti, majd jogi tanulmányokat folytatott a pesti egyetemen. 1836-ban szerzett jogi doktorátust. 1838-ban a zágrábi, majd 1847-től a győri jogakadémiai tanár. 1845-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1858-tól rendes tagja, majd 1880-től másodelnöke. 1848. augusztus 1-jén Eötvös József nevezte ki a pesti egyetemen - Virozsil Antal nyugdíjaztatása után - egyetemi tanárrá a "természeti- és közjog" tanszékére. A szabadságharc leverése után (1849. november 12-től) csak, mint "helyettes tanár", csökkentett fizetéssel folytathatta működését. 1852-ben nevezték ki ismét az "ész- és büntetőjog" rendes tanárává. 1871-ben, Eötvös József halálát követően, rövid ideig vallás- és közoktatásügyi miniszter, majd 1872-1875 és 1878-1886 között igazságügyminiszter. Megbízatása alatt jelentős kodifikációs tevékenység folyt a minisztériumban, melynek legismertebb eredménye a Csemeghi-kódex. (Életéről és munkásságáról bővebben: KAUTZ GY.: Emlékbeszéd Pauler Tivadar akadémiai másodelnök felett. In: M. Tud. Akadémia Évkönyve. XVII. köt. 5. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1887. 21-39.; MÁTÉ S.: Pauler élete és művei. Klny. a "Figyelő" XXIII. kötetéből. Rudnyánszky, Budapest, 1887.; SCHNIERER A.: Emlékbeszéd dr. Pauler Tivadar felett. Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomda, Budapest, 1887.; FINKEY: i. m. 193-195.; RÁCZ GY.: Pauler Tivadar (1816-1886). In: Jogi professzorok emlékezete. Sárkány, Budapest, 1935. 44-51.; ECKHART: i. m. 391-392.; SZILÁGYI: i. m. 112-115.; SAMU-SZILÁGYI: i. m. 320-325.; POKOL: i. m. 288.; MEZEI: i. m.
[68] "Pauler az utolsó nagy észjogász magyar földön." (MOÓR: i. m. 44.)
[69] PAULER, T.: Az észjogtudomány fejlődése s jelen állapotja. Tudománytár (Új folyam), 6 évf. (1842) 12. köt. 12. füz. 351-371. (1. rész); 7. évf. (1843) 13. köt. 3. füz. 188-194. (2. rész); 13. köt. 4. füz. 233-254. (3. rész); 14. köt. 7. füz. 26-49. (4. rész); 14. köt. 8. füz. 77-94. (5. rész); 14. köt. 9. füz. 147-163. (6. rész); 14. köt. 10. füz. 208-215. (7. rész);
[70] PAULER: i. m.
[71] PAULER: Az észjogtudomány fejlődése s jelen állapotja... i. m. (1. rész) 352.
[72] Uo. (4. rész) 28.
[73] PAULER, T.: Jog és államtudományok encyclopaediája. Emich, Pest, 1851., 2. kiadás 1862., 3. kiadás 1865., 4. kiadás 1871.
[74] Uo. (Harmadik kiadás) 32.
[75] Uo. 33. (Érdemes itt utalni a történeti jogi iskola jogfelfogásának Pauler érvelésében megfigyelhető hatására. Egy későbbi munkájában az észjog "mellékforrásaként" nevesíti az ez idő tájt Magyarországon is jelentős hatású - Burke, Hugo, Savigny stb. által fémjelzett - "történeti jogiskola" által elsődlegesnek tekintett, a józan ésszel összhangban lévő nemzeti "jogintézetekben" megnyilvánuló és a múlt hagyományaiból táplálkozó elveket, mint a népbölcselet folyományait. Vö. PAULER: Észjogi előtan... i. m. 31-32.)
[76] Mindezt Schnierer Aladár - Pauler tanszéki utóda - a következőképpen jellemezte: "...Pauler azon volt, hogy tudományos tantételeit rövid, tömött szakaszokban foglalja össze; ellentétben az újabb időben lábrakapott üres, essai-szerű dagályossággal, a fősúlyt a fogalmak praecis meghatározására helyezé, amiben őt azon helyes meggyőződés vezérelte, hogy az eszmék állandósítására az exact fogalommeghatározás múlhatatlanul szükséges." SCHNIERER: i. m. 23.
[77] Említésre méltó, hogy a pesti jogi karon 1873-ban a "jogtudori" cím elnyeréséhez a Pauler által oktatott és képviselt észjogi tételekből vizsgáztak a joghallgatók. Vö. Tételek az összes jog- és államtudományokból, melyeket a pesti M. Kir. Tudom. Egyetemen kiállott szigorlatok után a jogtudori rang elnyerése végett 1873. július hó 11-én déli 11 órakor nyilvános vitatkozás alá bocsát Hampel József. Athenaeum, Budapest, 1873. 3.
[78] PAULER, T.: Észjogi alaptan. Pest, 1854.
[79] PAULER, T.: Észjogi előtan (A szerző észjogi bevezetése és alaptana). Athenaeum, Pest, 2. kiadás 1864., 3. kiadás 1873.
[80] Egyéb jelentősebb jogbölcseleti tárgyú művei: A végszükség joga. Új Magyar Múzeum, III. évf. (1853) 10. füz. 469-478.; Az elévülés észjogi alapja. (Székfoglalólag olvasta oct. 10. 1859.) M. Akad. Értesítő, 1859. évf. III. köt. 65-98.; Az álladalom jogalapjáról. (Székfoglalólag értekezett máj. 18. 1846.) M. Akad Évkönyv, VIII. köt. 1860. 30-62.; Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez. Budapest, 1878.
[81] PAULER: Bevezetés az észjogtanba... i. m. [1873] IV.
[82] Vö. PAULER: Észjogi előtan... i. m. 6-15.
[83] Uo. 16.
[84] Uo. 23.
[85] PAULER: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez...i. m. 309.
[86] PAULER: Észjogi előtan... i. m. 247-248.
[87] Vö. PAULER: Észjogi alaptan... i. m. 52-84.
[88] Uo. 15.
[89] PAULER, T.: Büntető jogtan. I-II. köt. Pfeiffer, Pest, 1864-65, 2. kiadás 1869-1870., 3. kiadás 1872-1873.
[90] KAUTZ: i. m. 29.
[91] SCHNIERER: i. m. 34.
[92] Uo.
[93] Vö. FINKEY: i. m. 174. Említésre érdemes, hogy a XIX. század 30-as éveiben folyt le Magyarországon az első jelentősebb Hegel filozófiai munkásságáról szóló vita. A hegeli bölcselet mellett kiálló jelentősebb gondolkodók: Warga János, Szeremlei Gábor.
[94] GROSS, H. K.: Bölcsészeti jogtudomány vagy természetjog (ford.: Greguss Á.). Heckenast Gustáv, Pest, 1854. (A mű eredetileg 1802-ben Tübingenben jelent meg Lehrbuch der philosophischen Rechtswissenschaft, oder des Naturrechts címen.) Kortársi kritikaként lásd: PAULER, T.: Az észjogtudomány magyar irodalma 1849-1854. Jogtudományi és Törvénykezési Tár, I. évf. (1855) 771-772.
[95] AHRENS, H.: Természeti jog vagy jogphilosophia, e tudomány állása szerint Némethonban (ford.: Magyar F.). Egri Érseki Főtanodai Könyvnyomda, Eger, 1850. (A szerző Cours de doit naturel ou de philosophie du droit címen második kiadásban megjelent könyvének fordítása.) Kortársi kritikaként lásd: PAULER: Az észjogtudomány magyar irodalma... i. m. 766-768.
AHRENS: Természetjog vagy jogbölcsészet (ford.: Bihari I.). Athenaeum, Pest, 1872. (A fent említett mű 1868-ban - hatodik kiadásban - megjelent változatának fordítása, melyet a fordító a szerző jóváhagyásával részben átszerkesztett és rövidített.)
[96] SCHILLING, J. A.: A természetjog vagy bölcsészeti jogtudomány kézikönyve. Összehasonlító tekintettel a tételesjog intézkedéseire (ford.: Werner R.). Franklin Társulat, Pest, 1869. További kiadások módosított címen: A bölcsészeti jogtudomány kézikönyve. Összehasonlító tekintettel a tételesjogi intézményekre (ford.: Werner R.). Franklin Társulat, Budapest, 2. kiadás 1874., 3. kiadás 1880. (A mű eredetileg 1859 és 1863-ban két kötetben jelent meg Lehrbuch des Naturrechts címen.) A kötet első megjelenését követően a fordító hamarosan szükségét érezte, hogy az eredeti műből hiányzó történeti áttekintés megírásával kiegészítse annak hiányosságát, ezáltal a jogtanuló ifjúság számára, mint sztenderd jogbölcseleti tananyagot kívánta fölajánlani. Ezt később az eredeti műhöz csatolva, illetve külön is megjelentette: Lásd WERNER R.. A bölcsészeti jogtudomány történelme. Kiegészítésül Schilling természetjogi művéhez. Franklin Társulat, Budapest, 1875, második kiadás 1881, harmadik kiadás 1892, negyedik kiadás 1900, ötödik kiadás 1903. (Az 1881-ben megjelent kötetben a szerző Werner Rezső néven szerepel.)
[97] VANDRÁK A.: Bölcseleti jogtan. (Észjog) Rosenberg, Eperjes, 1864. (Vandrák életéről és munkásságáról lásd bővebben: VÉCSEY T.: Emlékbeszéd Vandrák András akadémiai levelező tag felett. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1886.; MÉSZÁROS: Vandrák András filozófiai rendszere. Madách, Bratislava, 1980. Különösen: 114-132.)
[98] Jogbölcsészet. Ahrens H. után hallgatói részére vezérfonalul dolgozta THÓT Ferencz. Debrecen, 1879. (Jogbölcselet-történeti szempontból jelentős további munkája: Bölcsészet történelme. Tanulók egyszersmind művelt olvasók számára. I-III. köt. Debrecen, 1872., 1874., 1884.
[99] VANDRÁK: i. m. 3.
[100] Warga János észjogi összefoglalása - melyet összefoglaló néven "Az észjog alapvonatjai" címen tartanak számon - négy részben jelent meg a korszak első számú bölcseleti periodikájában: Az okozatosságtörvény alapvonatjai. Tudománytár, Új folyam, IV. köt. 1834. 27-46.; A társi észjog alapvonatjai. Tudománytár, Új folyam, V. köt. 1835. 83-90.; A nyilvános észjog alapvonatjai. Tudománytár, Új folyam, VII. köt. 1835. 100-118.; A nemzeti észjog alapvonatjai. Tudománytár, Új folyam, VIII. köt. 1835. 136-141. (Warga művéről lásd bővebben: SZABÓ: i. m. 141-145.)
[101] SZEREMLEI G.: Az új philosophia szellemvilági fejletében. Pest, 1841.; Jogbölcsészet. Nádaskay, Sáros-Patak, 1849. (Utóbbiról megfogalmazott kortársi kritika: PAULER: Az észjogtudomány magyar irodalma... i. m. 761-766.) Szeremlei Jogbölcsészet című művéről lásd: SZABÓ: i. m. 145-150.
[102] SZEREMLEI: Jogbölcsészet... i. m. XII.
[103] Warga János és Szeremlei Gábor, mint hegeliánus gondolkodókról és általában a magyar hegeliánus filozófiáról lásd: DOSKAR É.: Hegel magyar utókora. Minerva-könyvtár 132. sz. Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939. (különösen: 19-82.)
[104] KACZIÁNY N.: Társadalmi észjog. 1. füz. Budapest, 1873. (A mű folytatása a kiadó csődbe jutása miatt nem jelenhetett meg. Később a kézirat is elveszett.)
[105] WEKERLE L.: Az észjog vezérelvei. Aigner, Budapest, 1877.
[106] Uo. 33.
[107] Vö. KISS I.: Bevezetés a jog- és államtudományokba. A jog és államtudományi tanrendszerre, s jogi pályára általában vonatkozó hazai szabályrendeletekkel és törvényekkel. Érsek-Lyceum, Eger, 1877. (Különösen: "Jogbölcsészet" alfejezet, 73-81.)
[108] FORSTER K.: Jog, politika és bölcsészet. I-II. köt. Zilahy, Budapest, 1874. [Érdemes egy jellemző részletet hivatkozni a műből: "A természeti jogszabályok, miután erkölcsi lényegünkben gyökereznek, emberek viszonyira és cselekvényeire vonatkoznak, az emberi felfogást felül nem múlhatják; azoknak az ész által felismerhetőknek, elveikből rendszeres alakban, okoskodás útján kifejthetőknek kell lenniök, miből az általános egyetemes jogszabályok tárgyaltathatása világosan következik. Az észjog szabályai lényegökre nézve ... népek és időszakok különbsége nélkül egyetemesek, egyenlők, örökösek és változtathatatlanok, mint az emberi természet, melyben gyökereznek. Az észjogi elvek létele nem tételeztetik fel azoknak közös elismerésétől, mert az igazság belső ereje által áll fenn, és minden emberben meg van megismerhetésének tehetsége, meg vannak a jog alapjául szolgáló természetének lényeges kellékei." (uo. I. köt. 73.)]
[109] Életéről és munkásságáról lásd: FINKEY: i. m. 386-387.; SZABÓ: i. m. 202., 325.
[110] Tette mindezt annak ellenére, hogy egy 1869-ben megjelent tanulmánya bevezető soraiban így írt: "Mostohább sorsra, kedvezőtlenebb állapotra alig jutott valaha tudomány, mint aminőben jelenleg a jogbölcsészet tengődik. Nem elég, hogy e tudomány legfőbb elvei, legfontosabb tanítmányai több oldalról, de kiválólag a jogtörténelmi iskola bajnokai részéről kíméletlen megtámadásoknak kitévék; ellenei közül némelyek vakbuzgóságuk által elragadtatva, már annyira is jöttek, miként még az észjog tételét is kétségbe vonják!" (SCHNIERER: Az örökösödési jog észjogi megállapítása. Jogtudományi Közlöny, IV. évf. (1869) 34. sz. 225.)
[111] SCHNIERER: Jogbölcsészeti jegyzet. Előadásai után jegyezte Mayer József. V. kiadás. Politzer, Budapest, 1898. 6.
[112] SCHNIERER: Az örökösödési jog észjogi megállapítása... i. m. 234. [Teljes tanulmánya azonos cím alatt több részletben jelent meg: Jogtudományi Közlöny, IV. évf. (1869) 34-38. sz. 225-226., 233-234., 241-242., 251-253., 259-261.]
[113] Hivatkozza: FINKEY: i. m. 387.
[114] Észjog. Kérdések és feleletekben. (Összeállította: THOMASIUS) Eggenberger, Budapest, 1881.
[115] Életéről és munkásságáról lásd: ECKHART: i. m. 610., 615.
[116] CSARADA J.: A bölcseleti jog jegyzetei. I. rész: A bölcseleti jog alaptanai. II. rész: Bölcseleti államjog. Politzer, Budapest, 1900.
[117] Uo. 1.
[118] N. B.: Az észjog compendiuma. A jogbölcselet történetének rövid vázlata. Politzer, Budapest, 1896, 2 kiadás 1900., 3 kiadás 1904.
[119] MOÓR: i. m. 45.
Lábjegyzetek:
[1] Szabadfalvi József, Tanszékvezető egyetemi tanár, Debreceni Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék, H-4028 Debrecen, Kassai út 26., E-mail: szabadfalvi@puma.unideb.hu
Visszaugrás
