A közelmúltban jelent meg a Kúria összevont polgári-gazdasági-munkaügyi jogegységi tanácsának 2/2020. PJE határozata a "gépjárműtörzskönyv hitelező általi birtokban tartásának atipikus biztosítéki jellege tárgyában".[1] A jogegységi határozat a következőképpen rendelkezik: "gépjármű vásárlásának finanszírozására kötött kölcsönszerződés atipikus biztosítékaként is érvényesen kiköthető a hitelező javára a törzskönyv birtokban tartásának joga a teljes kölcsöntartozás visszafizetéséig, amennyiben a felek kölcsönszerződéséből, illetve a részévé vált általános szerződési feltételekből egyértelműen kitűnik, hogy a törzskönyv birtokban tartásának joga a kölcsönszerződés önálló biztosítékául szolgál."
A PJE határozat indokolásában körvonalazott jogi helyzet szerint a gépjárművásárlási célú kölcsönügyletekkel kapcsolatban elterjedt szerződéses megoldásként jelentkezik, hogy a hitelező javára szolgáló vételi jog, valamint annak biztosítására elidegenítési és terhelési tilalom előírásán túlmenően további kikötés, megállapodás feljogosítja a gépjárműtörzskönyv birtoklására.
A jogegységi eljárásra a Fővárosi Ítélőtábla elnökének indítványára került sor, figyelemmel arra, hogy az utóbbi időben ellentétes döntések születtek e kikötéssel kapcsolatban. A Kúria a törzskönyv visszatartását a szerződési szabadság elve alapján megengedett, atipikus biztosítékként értékeli, a Fővárosi Ítélőtábla egyes tanácsai azonban e biztosítékot az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 114. § (2) bekezdésébe, lényegében az elidegenítési és terhelési tilalom szabályaiba ütköző - ennek következtében az 1959-es Ptk. 200. § (2) bekezdése szerint semmis - kikötésnek tekintik.
A fenti kérdésben körvonalazódó álláspontokat színesíti és az állásfoglalást megnehezíti, hogy e kétséget kizáróan atipikus megállapodás a gyakorlatban maga is többféle alakban jelenik meg. Mivel egy szerződési konstrukcióról van szó, az érvényesség eldöntése - mai kedvelt fordulattal élve: az érvénytelenségi teszt eredménye - nagymértékben függ a konkrét feltételektől, nemegyszer azok megfogalmazásától. A probléma tehát erősen tényállásfüggő, és az "ahány ház, annyi szokás" közmondás igazságtartalma ebben az esetben is megmutatkozik. A pénzintézetek által alkalmazott gyakorlat hiába rímel egymásra, a szerződési elemek összeválogatása igen sokféleképpen történhet, végül majd' mindegyik kikötést egyenként, a maga természete szerint kell elbírálni.
A járulékosság és az önállóság megítélése körül fordul meg a PJE egyik fő kérdése, a kikötés tartalmán pedig a másik. Ha ugyanis a jogegységi határozat által is felhívott bírói gyakorlatot áttekintjük, megfigyelhető, hogy a törzskönyv hitelező általi birtokban tartását a szerződések sokáig a gépjárműre kikötött vételi joghoz kapcsolták. Minden ilyen esetben a biztosítéki kikötés érvényesülése - a járulékosság "klasszikus" joghatása folytán - a biztosított jog létezésén múlik. Mivel az ismertetett döntések jelentős részében még az 1959-es Ptk. vételi jogra vonatkozó szabályait kellett alkalmazni, az ítéletek is törvényszerűen ezt a "hatályossági állapotot" tükrözik. Így viszont az is látható, hogy amennyiben a figyelem kereszttüzében álló biztosított jog az opció, akkor ez az alap igen labilis, hiszen a vételi jog legfeljebb öt évre köthető ki, megújítása, meghosszabbítása tilos, ezért semmis. Sokáig vitatott volt biztosítéki természete, ennek jogi jellege, tartalma is. Habár a jogszabályi környezet sokat változott, a vételi jog biztosítéki alkalmazásának elő- és utóélete egyaránt viharos és zaklatott.
Sok probléma elkerülhetőnek látszik, ha a törzskönyv hitelező általi birtoklását mint a kölcsönadós mozgásterét korlátozó (eredményező?) megállapodást önálló biztosítékként konstruálja a szerződés, vagyis függetleníti a fentebb említett labilis, időleges jogi alaptól, a vételi jogtól.
A jogegységi határozat annak megállapítását követően, hogy a kölcsönszerződés atipikus biztosítékaként is érvényesen kiköthető a hitelező javára a teljes kölcsöntartozás visszafizetéséig a gépjárműtörzskönyv birtokban tartásának joga, meghatározza ennek előfeltételét is. Habár a magam részéről a törzskönyv hitelező általi birtokban tartásának kikötését eleve aggályosnak tartom, előbb az önállóságról ejtek néhány szót.
Ha a szerződési szabadság - a tartalommegállapítás szabadsága - lehetővé teszi ilyen atipikus biztosítéki konstrukció kialakítását és alkalmazását, akkor annak sincs akadálya, hogy e biztosítéki megállapodást önálló - nem járulékos - alanyi jogként hozzák létre a felek. A PJE kimondja, hogy e szerződési megállapodásnak - vagyis hogy a törzskönyv birtokban tartásának joga a kölcsönszerződés önálló biztosítékául szolgál - a felek kölcsönszerződéséből, illetve a szerződés részévé vált általános szerződési feltételekből egyértelműen ki kell tűnnie.
- 1/2 -
Ez a követelmény szinte evidencia. Ha a felek nem járulékos kikötésben gondolkodnak, a szerződésnek nem elegendő a törzskönyv birtokban tartására koncentrálni, a szerződésben - értve alatta annak blanketta által meghatározott tartalmát is - világosan, félre nem érthető módon ki kell fejeződnie annak, hogy a kikötés közvetlenül a kölcsönszerződéshez kapcsolódik. Megfordítva, nem kötődik olyan szorosan a szerződési konstrukció másik eleméhez vagy elemeihez, hogy e kapcsolat következtében járulékosnak kellene tekinteni. Ez nem is annyira egyszerű kérdés.
A járulékosság fogalmát a polgári jog nem határozza meg. Alighanem igaza volt Grosschmidnak, amikor a korlátolt felelősség - hasonlóan nehezen definiálható jogi jelensége - kapcsán így szólt: "Korlátolt f[elelősség] nem intézményszerű egysége valamely bizonyos: hanem csak rokonító nevezettje némely többé-kevésbé hasonlatos joghelyzeteknek. Nincsenek közös szabályai. Minden egyes joghelyzettel saját külön szabályai szerint kell elbánni."[2] Ez a jellegzetesen "grosschmidos" megfogalmazás a most vizsgált kérdéskörre is találó. Egyik jogviszonynak egy másikhoz való kapcsolódását járulékosnak minősítjük nap mint nap anélkül, hogy ezt a jogi kapcsolatot pontosan "lehatárolnánk".
E rövid tanulmány kereteit meghaladná a kérdés feszegetése, elégedjünk meg hát azzal, amink van: a járulékosság mint kifejezés valóban számos "többé-kevésbé hasonlatos" intézmény "rokonító" elnevezése. A fogalom értelmét az elmélet és a gyakorlat alakította ki és formálta a hasonlóság nem jogi műszó értelmében vett rendezőelve alapján.[3] Ilyenformán arról van szó, hogy azokból a jelenségekből, amelyeket járulékosnak tekint a (jog)szabály, következtetünk mintegy visszafelé a járulékosságra, annak tartalmára. A "járulékos vagy nem járulékos ellentétpár" lényegét itt is ugyanazt adja, amit általában érteni szoktunk alatta. Ami járulékos, annak jogi létét a főjog - amihez járul - meghatározza, túlnyomórészt legalábbis. Ahhoz kapcsolódik és hozzá igazodik többek között keletkezését, létezését és érvényességét tekintve. Ha biztosítékról van szó, akkor a járulékos biztosíték a megerősített jogi viszony célját támogatja, azt szolgálja. Ugyanezt "negatívan szemlélve" a nem járulékos kifejezés egyfajta önállóságot fejez ki. A kettőből - vagyis a pozitív és negatív körülírásból - kell adódnia a járulékosság mint jogilag releváns viszonyulást jelző kifejezés jelentésének. Ha a kivétel erősíti a szabályt, akkor esetünkben bármire is jutunk a fogalomalkotás során, rendkívül erős szabályt nyerünk.
Mivel a szerződési biztosíték kifejezés fogalmilag azt jelenti - mert mást nem nagyon jelenthet -, hogy a biztosíték az egyik érintett alanynak valamilyen védelemre érdemesnek tartott alanyi jogát, jogosultságát, esetleg valamilyen elismert érdekét támogatja, minden, amit biztosítéknak tekintünk, magában hordozza a valamihez kötődés tulajdonságát is. Nem véletlenül mondta Tóth Lajos, hogy nyilván erősebb az a kötelem, mely biztosítékkal van ellátva, mint az, amely biztosító jogviszony nélküli. A megerősítéshez fűződő érdek - habár általánosságban véve támogatásra érdemes - mégis túlontúl általános ahhoz, hogy kezdhessünk vele valamit. Közelebbről kell szemügyre venni a kérdést.
Amikor a PJE határozat a szerződési szabadság elve alapján önállóan kiköthető biztosítékról tesz említést, azt egyszerre negatív és pozitív megközelítéssel teszi. Megkülönbözteti azoktól a jogi konstrukcióktól, amikor a hitelező a kölcsönadóssal létesült külön megállapodásokhoz kapcsolódik a törzskönyv birtokban tartásának joga, ilyenként említhető a vételi jog, biztosítéki céllal kötött adásvételi szerződés és többnyire a vételi joghoz kötődő elidegenítési és terhelési tilalom. Az általam említett "negatív megközelítés" azt fejezi ki, hogy az önállóan kikötött biztosíték - a törzskönyv birtokban tartása - nem ezekhez kötődik, ezért az önállósága abban ragadható meg, hogy nem kapcsolódik a járulékosság megszokott és elfogadott értelmében ezekhez a jogosultságokhoz. A másik - olvasatomban tehát "pozitív" - megközelítés megmondja, hogy a biztosíték mihez kapcsolódik, kötődik, milyen hitelezői érdeket véd, támogat. A tárgyalt szabályozási konstrukció a biztosítéki megállapodás által védett hitelezői érdeket magában a fennálló kölcsöntartozásban, a kölcsönszerződésben jelöli meg, így amíg a hitelező követelése maradéktalanul kiegyenlítésre nem kerül, megilleti a törzskönyv visszatartásának joga.
Mindenesetre a jogegységi eljárást indukáló kérdés akár arra is alkalmat adhatott volna a Kúriának, hogy közelebbről kifejtse álláspontját a járulékosság kérdéskörét illetően. Álláspontom szerint azonban az igazi kérdés az, hogy a törzskönyv hitelező általi birtokban tartása tényleges tartalmát tekintve korlátozza-e a gépjármű-tulajdonost tulajdonjogából fakadóan megillető rendelkezési jogot. Mert ha a válasz igen, ez a jogi probléma súlypontját a kötelmi jogból azonnal a dologi jogba helyezi át. Ez pedig azt fogja eredményezni, hogy más, szigorúbb erőtérben kell megítélni a kikötést.
Mint a bevezetésben említést nyert, a kisebbségi állásponton lévő ítéletek határozottan úgy foglalnak állást, hogy a törzskönyv biztosítéki célú birtokban tartása sérti a tulajdonos rendelkezési jogát. Elsősorban - de nem kizárólag - annak következtében, hogy a gépjármű tulajdonosa a törzskönyv hiányában nem tudja a tulajdonjogát a reménybeli vevője előtt igazolni.
A PJE határozat indokolásának IV. pontja részletezi az elidegenítési jog gyakorlásának klasszikus módja, az átruházás jogi természetét a jogegységi álláspont alátámasztására. Kifejti, hogy a törzskönyv birtoklása nem vonja el a kölcsönadóstól a rendelkezés jogát, azért sem, mert az átruházás jogi konstrukciója nem igényli a gépjárműtörzskönyv - fogalmazzunk így - "jelenlétét", az átruházással való tulajdonszerzés nem a törzskönyv átadásával valósul meg. Az e körben kifejtettekkel nem is kívánnék vitába szállni, hiszen sem a kötelmi kötelező ügylet - jellemzően adásvételi szerződés -, sem a dologi jogi változást megvalósító traditio nem követeli meg a törzskönyvátadást.
Magától értetődik az is, hogy a törzskönyv nem értékpapír, amely megtestesítené a dologgal - a gépjár-
- 2/3 -
művel - kapcsolatos jogokat, inkorporációs hatás az okirathoz nem kapcsolódik. Ennélfogva szóba sem jön, hogy a gépjárműre vonatkozó rendelkezőhatalmat csak a járműokmány birtokában, a törzskönyvön keresztül lehetne gyakorolni. Az okfejtés a rendelkezés más esetére is igaz, például a zálogjog létesítésének sem feltétele szigorú jogi értelemben az okirat birtoklása. A gépjárművek forgalmának a törzskönyv intézményével való "összeforrtsága" ugyanakkor - amint erre a későbbiekben visszatérek - a törzskönyvet az értékpapírokhoz hasonlatossá, mintegy megkerülhetetlenné teszi.
Álláspontom szerint a fentiek ellenére a vizsgált megállapodás, amelyben a Kúria jogegységesítő szándékkal állást foglalt, az elidegenítési és terhelési tilalom jellemvonásait mutatja fel. Az indokolás bár észleli, nem tulajdonít kellő, a probléma súlyához igazodó figyelmet annak, hogy a tulajdonos rendelkezési jogát nem csak a rendelkező hatalom támadásával - a rendelkező ügyleten keresztül - lehet korlátozni, sérteni. A rendelkezési jog gyakorlása tényszerűen megakadályozható - csorbítható, korlátozható, elnehezíthető - kötelmi úton is. Ilyenkor a gépjárműtörzskönyv birtokban tartására vonatkozó megállapodás nem közvetlenül, hanem közvetve, a felek mozgásterét befolyásoló szerződéses kikötésen keresztül ugyanúgy támadja a rendelkezés dologi jogi szabályok által szigorúan védett szabadságát. Csak éppen ezt nem nyíltan - elidegenítési és terhelési tilalom létesítésével -, hanem a szerződési szabadságot hangsúlyozó kötelmi megállapodás úján teszi.
A szerződési szabadság azonban nem jelent korlátlanságot - korlátok nélküliséget - is egyúttal. A magánautonómia csak a törvényi keretek között érvényesülhet, ahogyan a tulajdonjog teljessége sem tévesztendő össze a korlátlan cselekvési szabadsággal. A PJE által is röviden felhívott, megemlített 1959-es Ptk. 200. § (1) bekezdésének és a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:59. § (1)-(2) bekezdéseinek szabályai is ezen az elven nyugszanak. A Ptk. 6:59. § (2) bekezdése által megfogalmazott szerződési jogi diszpozitivitási klauzula is csak a szerződéseknek a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályaitól enged eltérési lehetőséget. Az egyéb, nem szerződési szabályoktól - történetesen a dologi jogi rendelkezésektől - ez a szakasz nem ad eltérő rendelkezésre felhatalmazást. Igaz, hogy egy szerződéses megállapodás dologi hatályt eredményező jogi tény hiányában nem hat ki automatikusan és közvetlenül a feleken - a hitelezőn és az adódon - kívül más, harmadik személyre, de az már nem állja meg a helyét, hogy emiatt az ilyen megállapodás nem töri át a dologi jog elveit - például a zártkörűséget -, és nem kerüli meg a dologi jogi szabályozás egyéb kógens rendelkezéseit, például a lex commissoria elvét. Jelen esetben ráadásul nem az a kérdés, hogy a hitelszerződésbeli rendelkezés bír-e dologi hatállyal vagy sem. Az általam lényegesnek tartott probléma az, hogy az ilyen kikötés tartalma szerint ütközik-e a Ptk. többször hivatkozott dologi jogi szabályaiba. A jogegységi döntés szerint nem, véleményem szerint azonban igen.
A szerződéses kötelem a szerződési szabadság alapelvére hivatkozással sem ad teret minden további nélkül a jogalanyok akaratának. Almási például a kötelmek - szerződéses kötelemre is kiterjedő - általános, törvényes korlátai közé sorolta, hogy az ügylet tartalmának sem törvényes tilalomba, sem az erkölcs parancsaiba nem szabad ütköznie, és nem irányulhat lehetetlen célra. Az olyan ügylet, mely e, mondhatni, természetes korlátokba ütközik, semmis.[4] A jog a feleknek nem ad - mert nem adhat - szabadságot másként, mint e természetes korlátok tiszteletben tartásával.
Érzésem szerint a szóban forgó jogi konstrukció nem került minden elemében megvilágításra, néhány szóba nem hozott kapcsolódási pont ezért további adalékkal szolgálhat a 2/2020. PJE határozat árnyaltabb értékeléséhez. A közvetett befolyásolás, megfelelő irányba terelés a jogszabály grosschmidi értelemben vett "halkabb önszavát" hagyja figyelmen kívül. Ez a kerülőút ugyanis pontosan rejtett, burkolt alak következtében nagyobb veszélyeket rejt magában. Pontosan azért, mert a szerintünk jogsértő eredmény - a jogalany cselekvési szabadságának korlátozása - nem nyíltan valósul meg, sőt: látszólag a polgári jog által elismert, védett és támogatott alakot ölt.
E kerülőút az, ami miatt a jogegységi döntés kritikát érdemel.
A PJE egyébként beszédes őszinteséggel nyilatkozik erről a kényes kérdésről. A határozat indokolása természetesen nem kívánt "maga ellen" beszélni, erről szó sincs. Viszont a felhozott érvek inkább az ellenérzéseket erősítik.
A jogegységi döntés indokolása szerint "[a]z arra vonatkozó megállapodás [...], amely a jármű megvásárlásához nyújtott kölcsön visszafizetéséig kötelmi jogcímet biztosít a hitelező számára a törzskönyv birtokban tartására [...] nem minősíthető a tulajdonost megillető jogosultságok oldaláról a tulajdonjog magánjogi korlátozásának, tartalmát, joghatását tekintve nem azonosítható az elidegenítési és terhelési tilalommal. [...] E - kötelmi hatályú, tehát a szerződő felek egymás közötti viszonyában érvényesülő - szerződéses kikötés sajátosságát az adja, hogy [...] magán a törzskönyvön túlmenően hat: polgári jogi jogalanyoknak a dologgal kapcsolatos magatartását, egyes jogaik és kötelezettségeik mikénti gyakorlását - direkt meghatározásuk nélkül - közvetve, alapvetően az érintett jogalanyok érdekei mentén befolyásolja. Jogilag nem zárja ki, nem korlátozza a jármű elidegenítését, de gyakorlati szempontból megnehezíti azt, törzskönyv hiányában ugyanis a tulajdonos a járművet gyorsan, viszonylagosan rövid idő alatt nyilvánvalóan csak speciális vevői kör részére, jóval a forgalmi értéke alatt tudja értékesíteni. Az a megállapodás tehát, amely szerint az adós az általa megvásárolt, de a hitelező által finanszírozott gépjármű törzskönyvét törlesztési kötelezettsége maradéktalan teljesítésével kaphatja meg, az adós magatartását indirekt módon - alapvetően a törzskönyv nélküli gépjárművek iránti speciális keresleti (vevői) oldal magatar-
- 3/4 -
tásán, a piaci törvényszerűségek visszacsatolásán keresztül - orientálja, az adóst abba az irányba tereli, hogy törzskönyv nélkül, forgalmi értéke alatt ne értékesítse a járművet. Az ilyen szerződéses kikötés ezért végeredményét tekintve egyrészt a kölcsönszerződésnek megfelelő magatartásra ösztönzi az adóst, vagyis a teljesítési készségét növeli."
Lehetetlen nem észrevenni, hogy a törzskönyv hitelezői birtoklását önálló - a kölcsönkövetelés teljesítésére vonatkozó készséget megerősítő - biztosítékként elfogadó jogegységi álláspont a lényeget tekintve a nyomásgyakorlás egyfajta eszköze. A gépjármű törzskönyvének hitelezői birtokban tartása valóban alkalmas arra, hogy az adós magatartását indirekt módon befolyásolja. Ebben a vonatkozásban osztom a jogegységi határozat indokolásának okfejtését. A jogi helyzet azonban ezen túlmenően vizsgálandó. A valóban kötelmi hatályú megállapodás ugyanis az adós tulajdonos gépjárművel való rendelkezési jogát éppen ezen indirekt befolyásolás útján is képes korlátozni, akár ellehetetleníteni.
Az alcímbeli kifejezést Beck Salamon használta Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből című munkájához készült glosszában.[5] A szerző a következőképpen fogalmazott: "Az ügylet érvényességének bizonytalansága a gyakorlati tapasztalat szerint ügyletfojtó hatású. A cselekvő emberek letesznek az ügylet megkötéséről, amely kockázatokat rejt magában és ezen kockázatok között nem utolsó helyen szerepel az ügylet netáni érvényessége körül előállható jogvita kockázata."[6] Habár Beck a maga példáját a telekkönyvbe vetett bizalom kapcsán fejti ki, a szerző mondanivalója a gépjárműtörzskönyv birtokban tartásával összefüggő problémára is átvihető, ideértve minden bizonnyal az "érvényesülés" és hatályosulás - a joghatások kifejtése - körüli bizonytalanságot is.[7]
A 326/2011. (XII. 28.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) 81. § (1) bekezdése szerint a jármű tulajdonjogát igazoló okirat a törzskönyv. A Korm. rendelet 81. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ellenkező bizonyításáig a törzskönyvet birtokló ügyfelet jogszerű tulajdonosnak kell tekinteni. Való igaz, hogy e szabályok nem elsősorban klasszikus dologi jogi hatályosulást céloztak meg, hanem alapjában véve igazgatási indíttatású rendelkezések, de a 114. § (3) bekezdés 23. pontja - a járműtulajdonos kötelezettségeinek felsorolása alatt - azt is kimondja, hogy a jármű elidegenítése esetén a törzskönyvet a jármű jogszerű megszerzőjének át kell adni. Ha tehát a leendő vevő a gépjármű tulajdoni viszonyai felől szeretne meggyőződni, e jogszabályok alapján elvárható, hogy a törzskönyv adatait - magát a törzskönyvet - megtekintse. E kötelezettségét a hivatkozott jogszabályi rendelkezések nem csupán sugallják, azokból egyenesen erre lehet következtetni.
Mivel a szabályok túlnyomó többsége a gyakorlatban önkéntes követéssel hatályosul, nem hagyható figyelmen kívül a rendelkezések beépülése a laikus jogtudatba. Bármennyire is hangsúlyozza - egyébként szigorúan véve helytállóan - a PJE határozat indokolása, hogy a törzskönyv nem értékpapír, a gépjármű okirat sok tekintetben mégis "összeforr" a tulajdonosi minőséggel. A törzskönyv birtoklása ugyanis bizalmat kelt, hiánya ennek ellenkezőjét váltja ki. Ha a vevő nem tudja megnézni, amit megtekinteni lenne köteles - vagyis a törzskönyvet -, alighanem óvatosabb fokozatba, valószínűbb, hogy rögtön hátramenetbe kapcsolja tulajdonszerzési szándékait.
Természetesen nem állíthatjuk, hogy a gépjármű törzskönyvének megtekintéséhez ugyanolyan hatás társul, mint az ingatlan tulajdoni lapjának megismeréséhez, de nem csekély hasonlóság azért felfedezhető. A gépjárműtörzskönyv és adatai megtekintése lényegét, mondhatni gyökerét tekintve biztonságot sugall, hiánya ellenben gyanút ébreszt. A gépjárműtörzskönyv nem új keletű jelenség a jogban. A vagyoni forgalom a vevőket eléggé hozzászoktatta ahhoz, hogy autóvásárláskor a törzskönyvet meg kell tekinteni, ez a tudakozódási kötelezettség már átment a jogtudatba, miként például az is, hogy ingatlant csak az ingatlan-nyilvántartáson keresztül lehet szerezni.
"Aki a fennforgó körülményekből okszerűen sejt az általa megvett dologban bizonyos hibákat, az nem jár el a kellő gondossággal, ha ennek tisztázását elmulasztja."[8] Ezt az eredetileg kellékszavatosságra kihegyezett, de a témánkba vágó jogi helyzetre is általánosítható megállapítást Kelemen továbbgördítette abba az irányba, hogy e passzivitásából az eladó a vevő hibák, hiányosságok körüli közömbösségére is következtethet, hiszen az eladó "a vevőről csak rendes és nem gondatlan eljárást tételezhet fel" és arra juthat, hogy a vevő az esetleges hiányokra nem fektet súlyt.[9]
Az ügyletkötési gondosságot a szerződéskötési jog lépten-nyomon megköveteli. A szabály nem új keletű, de a tendencia figyelmet érdemel. A szerződéskötéskor tanúsítandó kötelező figyelem, a kellő körültekintés, az elvárható magatartás követelménye egyre nagyobb hangsúlyt kap a polgári jogban. Amit korábbi magánjogunkban Almási dologi jogi monográfiája az ingatlanforgalom fő kérdéseivel összefüggésben a telekkönyvi állapotra vonatkozó észlelési és kutatási kötelezettségről elmondott, az a mai modern, megváltozott életviszonyok mellett az oly sokat emlegetett kockázatelhárítási kötelezettség körében is értelmezhető. Ezen a téren a felek tevőleges magatartása mellett esetleges mulasztásait, gondatlanságát is számon kéri a jog.
Egy átlagos adásvételi szerződés megkötésekor a Korm. rendelet 81. § (1) és (4) bekezdéseit és a 114. § (3) bekezdés idézett rendelkezéseit ismerve a törzskönyv birtoklásának hiánya nagy valószínűséggel beleillik az "ügyletfojtó" körülmény fogalmába. Az említett jogszabályok egyik célja is az volt, hogy lehetőleg elhárítsák - de legalábbis távol tartsák, Beck Salamon után mondva - "az ügyletkötés netáni gátló motívumait". A vevő tehát okkal igényli a tulajdoni állapotok gyors és egyszerű tisztázását - törzskönyv általi igazolását -; a tájé-
- 4/5 -
kozódási és a valóság felderítése körüli gondosság tanúsítása, mint említettük, nem egyszerűen joga, hanem jól felfogott érdeke, kötelezettsége, "különben a jog megcserdíti rajta ostorát". Az a vevő tehát, aki nem győződik meg a szerződéskötés olyan körülményeiről, melyek legalábbis gyanút kelthetnek, semmiképpen nem tudhatja biztonságban jogszerzési reményét.
Mivel a Ptk. 5:32. § (2) bekezdésében foglaltakra - a tilalom ellenére való jogszerzésre - csak a jóhiszemű visszterhes szerző hivatkozhat, a törzskönyv megtekintését elmulasztó vevő csak kivételesen igényelheti a jogtól szerzésének megvédését.[10] Mivel e szakasz a tilalom hatályát csak abban az esetben relativizálja, ha a dolgot ellenérték fejében megszerző fél jóhiszemű volt, a jóhiszeműség bizonyítása a vevő kötelezettsége. A gondos ügyletkötés fogalmába beletartozik a törzskönyv meglétének, tartalmának ellenőrzése is. Ha a szerződéskötéskor ez a jogilag releváns magatartás elmarad, annak hátrányos következményével a vevőnek számolnia kell.
A mai jog nem csupán oltalomban részesíti az ügyleti úton jóhiszeműen szerzett jogot - amire felesleges is példákat gyűjteni -, hanem egyenesen megköveteli a szerződéses kapcsolatokban a "tevőleges ügyletkötési gondosságot". A Ptk. 6:62. § (1) bekezdésében megfogalmazott együttműködési és tájékoztatási kötelezettség polgári jogi alapelve egyértelműen kifejezésre juttatja ezt a kívánalmat. A Ptk. 6:62. § (2) bekezdésének az a fordulata, hogy a szerződő fél nem hivatkozhat a tájékoztatási kötelezettség megszegésére olyan jogokkal, tényekkel, adatokkal kapcsolatban, amelyeket ismert, közhiteles nyilvántartásból vagy más forrásból ismernie kellett, könnyen értelmezhető a szóban forgó tényállásra is. A gépjármű-nyilvántartás nem közhiteles nyilvántartás ugyan, de létezése a jogalkalmazók előtt ismert, miként és főként az is, hogy a nyilvántartás tulajdonosra vonatkozó adattartalmát a gépjárműtörzskönyv közvetíti. Akkor is, ha a regisztratív funkcióval és a közhitelesség jogi kritériumával nincsenek maradéktalanul tisztában.
Az a szándék, mely a törzskönyv hitelező általi birtokba vétele, a birtok visszatartás mögött rejlik - álláspontom szerint -, a górcső alá vett szerződési konstrukcióban egyértelműen korlátozza a gépjármű tulajdonosának magánjogi mozgásterét, a rendelkezés szabadságát. E korlátozás a jogegységi határozat szavait idézve a jogalanyok magatartását, a jogok és kötelezettségek mikénti gyakorlását közvetve, az érintett alanyok érdekei mentén befolyásolja. A modern szerződési jogot az alanyok önfelelősségének hangsúlyozása, a gondosság, a kellő körültekintés megkövetelése jellemzi. E kötelezettséghez ráadásul kockázatviselési következmény is kapcsolódik, a vevő ezért valószínűleg figyelni fog az ügyletfojtó körülményekre, érzékeli a bizonytalanságot és tartózkodik a vételtől.
A jogegységi határozatban levezetett okfejtés éppen ezt a végkövetkeztetést vetíti előre. Az alcímbeli fordulat - a "rendelkezés ellehetetlenítése" - a kikötés ügyletfojtó tulajdonságának tényleges következményére utal. Arra, hogy bár nem létesül a dologi jogi szabályok szerinti elidegenítési és terhelési tilalom, a relatív hatályú, "viszonylagos jogviszonyként" álló megállapodás de facto mégis a dolog forgalmának megakadályozását eredményezi. A hitelező által birtokban tartott - elvont és visszatartott - törzskönyv az átruházó szerződésnek ugyan nem, de a dologi jogi jogszerzést eredményező rendelkezésnek e közvetett módon igenis útját állhatja. Nem állítható, hogy magát a rendelkezést mint a jogváltozást közvetlenül előidéző traditiós jogcselekmény akadályozza, kizárja vagy nyíltan korlátozza - ebben igaza van a jogegységi határozatnak. Viszont aligha lehet kétségbe vonni, hogy a vizsgált kikötés - úgy, ahogyan azt a jogegységi határozat is kifejti - alkalmas a gépjárművel kapcsolatos magatartások befolyásolására. A jogegységi határozat szerint arra, hogy a tulajdonost a hitelező érdekének megfelelő irányba terelje, mégpedig afelé, hogy forgalmi érték alatt ne értékesítse a gépjárművet. Ez a befolyásolás pedig, mint kimutatni igyekeztem, közvetetten, de "lekövethetően" kihat a rendelkezésre.
A jogegységi határozat felhív olyan ítéleteket, amelyben a bíróság rámutatott a kikötés dologi jogi szabályba ütközésére. A Fővárosi Ítélőtábla Gf.40.641/2017/5. számú ítélete például világosan és álláspontommal egyezően rögzíti, hogy a törzskönyv hitelező általi birtoklása a tulajdonost a gépjármű elidegenítésében és terhelésében nyilvánvalóan korlátozza, mert tulajdonjogának igazolására nem képes. A törzskönyv hitelező általi birtokban tartásának célja, hogy a tulajdonos - kölcsönadós - az 1959-es Ptk. 112. § (1) bekezdésében szabályozott "rendelkezési jogát a vagyontárgy elidegenítésének és terhelésének akadályozásával a pénzfizetési kötelezettség teljesítéséig korlátozza, és ezzel önmagában - annak külön kikötése nélkül is - megvalósítja az elidegenítés és terhelés tilalmát". Mivel pedig - folytatódik a hivatkozott ítélet indokolása - a törzskönyv birtoklásának elidegenítést és terhelést korlátozó funkciója csak az 1959-es Ptk. 114. § (2) bekezdésének rendelkezésével összhangban valósulhat meg, e jogszabály szerint azonban a tilalom csak a dologra vonatkozó valamilyen jogot biztosíthat. Elidegenítési és terhelési tilalom pénzkövetelés biztosítására önálló biztosítékként nem köthető ki, az ilyen "szerződési feltétel ténylegesen az elidegenítés és terhelés tilalmának fenntartását megvalósító, attól el nem választható olyan kikötés, amely a[z 1959-es ] Ptk. 114. § (2) bekezdés kógens rendelkezésébe ütközik, ezért a 200. § (2) bekezdése értelmében semmis".
A rendelkezési jog korlátozását - összhangban a tulajdonjog alkotmányos védelmével - csak kivételesen tolerálja a polgári jog. Hasonlóan foglalt állást - nyilvánvalóan eltérő jogi környezetben - már a két világháború közötti magánjogunk is. Kolosváry Bálint ingatlanra koncentráló, de általában is érthető megállapítása szerint "[a] tulajdonjognak egyik legközvetlenebb folyománya a szabad rendelkezési jog, melynél fogva a tulajdonos tulajdonjogának tárgyát élők között és halál esetére elidegenítheti és megterhelheti".[11] A tilalom, mint később kifejti a szerző, csak bizonyos - meghatározott és a jog-
- 5/6 -
rend által elismert - jogi érdek biztosítására szolgálhat. E jogi érdek indokoltságát hangsúlyozza akkor is, amikor e biztosított érdeket az átruházott dologra vonatkozó (Kolosváry okfejtése ingatlanra koncentrál) valamilyen jövőbeli jogosultságként írja körül. A tilalom létesítése kivételes lehetőség Nizsalovszky szerint is. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a tulajdonjog korlátozásával a korábbi magánjogi irodalom által gyakran említett 74. számú TÜH - azaz teljes ülési határozat - is óvatosan bánik. Nem feltételezhetjük - mondja -, hogy ilyen korlátozások szükség nélkül állnának fenn, különös figyelemmel arra, hogy a tilalommal védettség nagyban hasonlít az abszolút jogvédelem eseteihez.[12] Az említett álláspontok felidézése elvi magjuk miatt a megváltozott szabályok ellenére ma sem felesleges.[13]
Az 1959-es Ptk. 114. § (2) bekezdésével ellentétben a Ptk. 5:31. § (1) bekezdése már nem írja elő, hogy a tilalom csak az átruházással egy időben, azzal együtt köthető ki, azt azonban változatlanul rögzíti, hogy az elidegenítési és terhelési tilalom a tulajdonjog tárgyára vonatkozó jogot biztosíthat. Ebben a kérdésben a jogalkotó tudatos állásfoglalása mutatkozik meg, e határozott jogalkotói álláspontot pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni. E követelménytől - mivel a jogintézmény lényegét kitevő, nem csupán "azt tükröző" kógens dologi jogi szabályról van szó - nem lehet eltekinteni, a rendelkezési jog dologi jogi korlátozása szerződéssel sem lehetséges. A szerződő felek a diszpozitivitás adta szabadság mellett sem feledkezhetnek meg a törvény kötelező erejű előírásairól.
Habár a Ptk. több lényeges kérdésben változást eszközölt az elidegenítési és terhelési tilalom jogszabályi rendelkezéseiben, látható, hogy a témánkat érintően, vagyis a rendelkezési jog szerződéses korlátozásának előfeltételeit tekintve alapvetően megmaradt szigorú kiinduló álláspontján. A Ptk. az elidegenítési és terhelési tilalom szerződéses alapításának lehetőségét az 1959-es Ptk.-hoz képest ugyan szélesebb körben ismeri el, a jogalkotó továbbra sem tette lehetővé, hogy a tilalom önálló, absztrakt biztosítékként szolgáljon.[14] A Ptk. szerint az elidegenítési és terhelési tilalom a tulajdonjog tárgyára vonatkozó jog biztosítása érdekében alapítható. Ez a jog nem csak dologi jog lehet, alapjául kötelmi természetű jogosítványt is szolgálhat, de a tilalommal biztosított jognak mindenképpen a dolgot, a tulajdonjog tárgyát kell megcéloznia, arra kell irányulnia. Helyesen hangsúlyozza Menyhárd, hogy ez a törvényi megfogalmazás nem teszi lehetővé, hogy a tilalom pénzkövetelés biztosítására szolgáljon. A tilalommal védett jognak a tulajdonjog tárgyához - a korábbi fordulattal élve a dologhoz - való kötődése egyértelmű és meg nem kerülhető követelménye a kódexnek. Dologi jogi rendelkezésként a Ptk. 5:31. § (1) bekezdésének e fordulata közvetlen kapcsolatot ír elő a biztosított jog és a tulajdonjog tárgya között.
A rendelkezési jog korlátozása tehát nem lehet önkényes. Mivel alapvető dologi jogi intézményről, a tulajdonjogról és annak tartalmát érintő kérdésről van szó, még hangsúlyosabb az amúgy sem másodlagos elvi tétel, mely szerint ha a törvény valamit egyenesen megtilt - vagyis csak a Ptk. 5:31. § (1) bekezdésében foglalt feltételek mellett létesíthető szerződéssel elidegenítési és terhelési tilalom, másként nem lehet -, akkor nem engedhető meg, hogy a jogalanyok e tilalmat megkerüljék. Míg ráadásul a contra legem cselekvés könnyen felismerhető, mert a szabály közvetlenül kifejezett értelmét sérti, addig az in fraudem legis magatartás nehezebben ismerhető fel, mert a törvénynek a "közvetett értelmét", a törvényszöveg elvi alapon nyugvó tartalmát támadja.[15]
Szászy-Schwarz Gusztáv a kerülő - in fraudem legis - szerződések kapcsán úgy fogalmazott, hogy contra legem cselekszik, aki a törvény tartalma ellen vét, in fraudem legis jár el az, aki a törvény elve ellen köt szerződést. Vagyis olyan szabályt sért, ami a törvényből analógia útján vezethető le. Az ilyen - in fraudem legis - eljárás a törvény betűjét épségben tartja, de a törvény célját megkerüli.[16] Nem véletlen, hogy a kerülő ügylet tilos jellegét és a joggal való visszaélés tilalmát Szászy-Schwarz lényegüket tekintve ugyanazon elvre vezette vissza: "különösen két átható elv van olyan, melynek alapján a különben jogos cselekmény az indok okából jogtalanná válik: [...] az egyik elv az úgynevezett in fraudem legis agere, a másik a joggal való visszaélés (aemulatio, chicane) elve."[17]
A gépjárműtörzskönyv biztosítéki célú birtoklásának kikötésekor ezt a jogi hibát fedezhetjük fel. Az imént idézett Szászy-Schwarz Gusztáv Magánjogi fejtegetések című munkájában hasonlóképpen vélekedett. Azt lehetne mondani, hogy a most tárgyalt esetben sem konkrét tilalom áll előttünk, amelyet az ügylet megkerülne. Azonban ha a megoldás nem is megy nyíltan szembe a Ptk. 5:31. § (1) bekezdésével, a kategorikusabb, "morcosabb" dologi jogi szabály "rugalmasabb kötelmi megállapodásra" cserélése a jogalkotói céllal - ami az elidegenítési és terhelési tilalmat illeti - nem egyeztethető össze. Szászy-Schwarz álláspontja az, hogy ilyenkor a bíróra kell bízni, hogy a törvényt ne csak betűje szerint, hanem a mögötte rejlő célzatot szem előtt tartva, a szabályt annak szelleme szerint alkalmazza, mert a bírói törvényalkalmazás dolga - szögezi le határozottan -, hogy a törvényt ne csak törvényellenes, hanem törvénykerülő ügyletek során se engedje kijátszani.[18] A kerülőutakat amúgy is - mintegy magától, erre irányuló bátorítás nélkül is - könnyen kitapogató és kitaposó mindennapi gyakorlat a felsőbíróságoktól ne kapjon támogatást.
A vita tárgyává tett jogi kérdésben összefoglalva az általam kifejtetteket, a kisebbségben lévő, az indítványozó ítélőtábla által elfoglalt jogi álláspontot tartom helyesnek. Úgy vélem, hogy nem lett volna felesleges az indítvány szerint hivatalból észlelendő semmisség adott kikötésre konkretizált szempontrendszerének vizsgálata, amit a jogegységi tanács - eltérő jogi álláspontja miatt - szükségtelennek tartott.
Az in fraudem legis cselekvés megítélése mindig kényes és eleve nehéz kérdés, az ilyen kerülésben-kijátszásban gondolkodás már emiatt sem kaphat jogegységi határozatban bátorítást. Kiváltképpen úgy nem,
- 6/7 -
hogy a szerződési jog alapintézményének tekinthető szerződési szabadság elvét használjuk fel a "közvetett nyomás" legalizálására. A jogegységesítés feladata sem ezt a célt szolgálja, nem csak a jogosultságként értelmezett alanyi joggal, magával a joggal sem lehet visszaélni. Persze mondhatjuk keserűen: lehetni lehet - de semmiképpen nem szabad. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatásával az NKFI Alapból, a K-124797. számú projekt keretében valósult meg.
[1] Magyar Közlöny 2020/243., Miczán Péter: A kölcsönből vásárolt gépjármű törzskönyvének biztosítéki célú birtokba adásáról, Polgári Jog, 2020/3-4.
[2] Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből Második kötet II. rész. Grill, Budapest. 1933. 894.
[3] Szászy István: A magyar magánjog általános része I. kötet. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947. 164.
[4] Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve. TÉBE, Budapest 1929. 407.
[5] Beck Salamon: Érdekeszme töredékek. In. Glossza Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből című művéhez. Grill, Budapest 1933. 32., Fürst László: Ügyletrontó érdekek című figyelemreméltó, gondolatgazdag. Polgári Jog, 1932. 123-129.
[6] Beck: i. m. (5. lj.) 32.
[7] Bár ez alkalommal nem térünk ki rá, de érdemes felfigyelni arra, hogy milyen módon ér össze, simul egymáshoz az ügyletkötési gondosság (culpa in contrahendo), a jóhiszeműség és tisztesség (Treu und Glauben) követelménye a jóhiszeműséggel mint tudatállapotot leíró jellemzővel, pontosabban a megkívánt jóhiszeműséghez kapcsolódó forgalmi hatásokkal.
[8] Kelemen László: A jóhiszeműség és tisztesség a magánjogban. Ablaka György Könyvnyomdája, Szeged, 1937. 189.
[9] Mondván, "ez a hiba, nem hiba". EBD 2015.P5.
[10] BH 2005.184.
[11] Kolosváry Bálint. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog. Második kötet. Grill, Budapest, 1941. 157.
[12] Nizsalovszky Endre. In: Szladits: i. m. (11. lj.) 325.
[13] Lányi Bertalan: Az elidegenítési és terhelési tilalom. Pesti Könyvnyomda, Budapest, 1889., Sárffy Andor: Az elidegenítési és terhelési tilalom, mint zálogjogi alakulat a magánjogi törvénykönyv javaslatában. Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1936/15.
[14] Menyhárd Attila. In: Vékás Lajos - Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Második, átdolgozott kiadás. Wolters Kluwer, Budapest, 2018. 1014.
[15] Szászy-Schwarz Gusztáv: Parerga Vegyes jogi dolgozatok. Athenaeum, Budapest, 1912. 93 skk., Szászy-Schwarz Gusztáv: Magánjogi fejtegetések. Singer és Wolfner, Budapest, 1890. 84.
[16] Szászy-Schwarz (1912): i. m. (15. lj.) 232.
[17] Uo.
[18] Szászy-Schwarz (1890): i. m. (15. lj.) 84. Grosschmid úgy fogalmazott a Fejezetekben, hogy nem lehet mindent részletekbe menően szabályozni, mert - írta - "nem fér bele minden a bárkába". Ilyen esetekben nyer különös értelmet a Grosschmid által hangsúlyozott "törvénylátás": végső értelemben le kell szállni arra az alapra, amelyre maga a törvény is építve van.
Visszaugrás
