Több évtizedes probléma és annak megoldatlansága, az okok és a lehetséges kivezető utak keresése a témája a most ismertetésre kerülő műnek. Valószínű, sokan osztják a szerzőknek az Előszóban rögzített véleményeit, melyek röviden a következők: "Az oktatás veszélyben lévő forrás... Minősége gyakran középszerű, hatékonysága gyönge, helytállósága kétséges, a pazarlás jelentős, a célok és a tervek nem elég világosak... Több évtizedes nemzeti és nemzetközi erőfeszítések ellenére...még mindig távol állunk a céltól."
Ezen okok indították az Oktatásszervezés Nemzetközi Intézetét arra, hogy 2001-ben Etika és korrupció az oktatásban címmel kutatási programot indítson el a világban: jelen mű ezen program keretében végzett "jelentések és képzési szemináriumok" anyagát igyekszik összefoglalni.
Érdekes (bár kicsit naiv és túlontúl optimista) volt a program által kifejezett két feltételezés: 1./ A nemzetközi vizsgálatok nem "fatalizmust és kétségbeesést" fognak eredményként kimutatni, hanem azt, hogy igenis léteznek olyan "jelentős és hatékony stratégiák", amelyek lehetővé teszik az oktatásban gyökeret eresztett korrupció "csökkentését" (azaz a program feltételezi, hogy csak "csökkenteni" lehet a korrupciót?!); 2./ Sokak elhamarkodott véleményét formálhatja át annak bizonyítása, hogy a tárgyalt nehézségek csak az ún. fejlődő világban léteznek, de mennyire, hogy nem!... Ez utóbbira két eklatáns és megdöbbentő ellenpéldát hoznak a szerzők: a felsőoktatási vizsgarendszerben tapasztalható csalások sokkal nagyobb mértékben fordulnak elő pl. az USA-ban, mint a fejlődő országokban, másrészt az oktatási intézmények fenntartására specializálódott piacok szétosztásában is megszámlálhatatlan "becstelen magatartások" mind Európában, mind az USA-ban föllelhetők.
A könyv ezek után kilenc fejezetben tárgyalja részletesen a témát, ezek a következők: 1. fejezet: A kontextus: mi a korrupció és miért ártalmas? 2. fejezet: Korrupció az oktatásban: a fogalom keretrendszere. 3. fejezet: A korrupció diagnosztizálása az oktatási szektorban. 4. fejezet: Finanszírozás és decentralizáció. 5. fejezet: Az oktatók irányítása és viselkedése. 6. fejezet: A nem bérjellegű kiadások piacainak szétosztása. 7. fejezet: Vizsgák, diplomák, akkreditáció. 8. fejezet: A magániskolák fenntartása: hogyan kerülhető el a korrupció az iskolai oktatásban? 9. fejezet: Jegyzet a döntéshozók, a tervezők és az irányítók felé.
Nézzük fejezetenként az - önként kiválasztott - fontosabb gondolatokat.
Az 1. fejezet témája: mi a korrupció az oktatási szférában? Egy, a könyv két szerzője által 2002-ben adott meghatározás szerint: "Egy állami megbízás rendszeres felhasználása egyedi előny megszerzésére, melynek szignifikáns hatása van az oktatási javakhoz és szolgáltatásokhoz történő hozzáférésre és azok minőségére, következésképpen az oktatás elérhetőségére, minőségére és igazságos mivoltára." Ez a meghatározás azonban nem mindig és nem mindenütt jelenti ugyanazt a tartalmat, így esetenként és területenként szerencsésebb "etikus" illetve "etikátlan viselkedés"-ről beszélni. További finomítás: különbséget lehet tenni az "etika az oktatásban" és az etikus oktatás" között, megjegyezve, hogy szoros kapcsolat áll közöttük. Az "etikus oktatás" fogalomkörébe tartoznak pl. az egyetemes értékek, az oktatás etikai kódexének felállítása, míg az "etika az oktatásban" magában foglalja többek között az átláthatóságot, az állampolgárok-gyakorolta ellenőrzést stb. A korrupciót mérik a legtöbb országban, melyeket különböző fokozatokba sorolnak. Az elmúlt évtizedekben az általános korrupciós skálák változtak: egyes országok jobb, mások rosszabb besorolást kaptak független nemzetközi szervezetek által végzett felmérések alapján. Az oktatást a népesség általában nem tekinti a korrupció által jelentős mértékben érintettnek, ugyanakkor bizonyos faktorok növelik a korrumpálhatóság mértékét: nagyobb ott, ahol az oktatás által megszerezhető előnyök jelentősebbek, ahol a nemzeti szinten gyenge a felügyelet és ellenőrzés minden területen, ahol alacsony az oktatók fizetése, és ahol az etikai normák általában véve gyengék, pl. válságos helyzetekben, újjáépítési szakaszban lévő országokban (így a volt Szovjetunió számos új országában). A korrupció lehet egyéni és általánosan elterjedt, függhet egy adott "elit" uralmától, érdekcsoportoktól stb. Mindenesetre - ugyancsak az utóbbi évtizedekben - különböző nemzetközi szervezetek (így az ENSZ) egyre erőteljesebben próbálják felvenni a harcot általában a korrupció ellen.
A 2. fejezet már konkrétan a korrupciónak az oktatás terén megnyilvánuló jelenségét vizsgálja, és megállapítja: "A korrupció az oktatásban nem mai keletű felfedezés." Különböző formákban megjelent pl. Brazíliában, Mauritiusz-szigetén, Haitin. Sajnos, nagyon sokáig az oktatásban létező korrupcióról nemigen vettek tudomást - és ez a gyakorlat máig
- 173/174 -
megfigyelhető. A szerzők két lehetséges okot hoznak fel a jelenség magyarázatára: sok oktató egyenesen "irtózik" attól, hogy az oktatás imázsához nyúljanak, másrészt igyekeznek (ti. az oktatók) inkább pozitív képet adni a források felhasználásáról. Mindezek következményei: főleg az anyagiakban leginkább rászorulók többsége kimarad az oktatásból, ami sérti - logikusan - az "Oktatás mindenki számára" elvét és rontja az oktatás színvonalát, hosszú távon pedig kitermeli a "korrupció kultúráját".
Gyakori korrupciós formák az oktatásra szánt anyagi források elpocsékolása és egyenlőtlen felhasználása, a csúszópénzek juttatása diplomaszerzés és/vagy felsőbb osztályba lépés jogának megszerzéséért, bizonyos oktatási intézményekben végzett diplomások elhelyezkedésének előnyben részesítése a munkavállaláskor, a hamis diplomák megszerzésének lehetősége, megfelelő végzettség nélküli személyek tanári státuszba vételéhez. Nagyon súlyos következményei vannak a korrupciónak az általános iskolák osztályaiban, ahol magukat a gyermekeket is bevonják az illegális tevékenységbe.
Az oktatás minden szintjén előforduló korrupciós lehetőségeket a következők segítik: a pénzügyek, a speciális juttatások, mint pl. az ösztöndíjak, épületek létesítése, karbantartása, felszerelések szétosztása, tankönyvek kiadása, az oktatók kinevezése, irányítása, az információs rendszerek, vizsgák és diplomák, az intézmények minősítése.
Hogyan lehet "diagnosztizálni" a korrupciót az oktatási rendszerben? - a 3. fejezet ezt a kérdést próbálja megválaszolni. "Nincs semmilyen, valamennyi esetre érvényes csodarecept; minden egyes országnak saját magának kell elvégeznie a vizsgálatot, szilárd empirikus tanulmányok alapján" - állítják a szerzők. Ami a legfontosabb a felmerülő problémák analízise során, az az, hogy a megoldásukat célzó minden nemű diagnózisnak meg kell szüntetnie a "becstelen gyakorlatot", mégpedig három alapvető eszközzel: az átláthatósággal, az elszámolási kötelezettséggel és közös részvétellel. A korrupció felmérésének mind a helyi, mind a nemzeti közösséget célba kell vennie, éppen ezért a vizsgálati eszközök és módszerek széles körű választékát alkalmazni lehet és kell, ezeken belül is kiemelt szerep jut a közösségeknek, ugyanis azok tudnak leginkább hatni a vezetőkre, a kormányokra. Sajnos, jegyzik meg a szerzők, "az oktatásra fordított közkiadások és az elért eredmények közötti kapcsolat gyenge", s a diagnosztizálási eljárások is csak akkor lehetnek hasznosak, ha azok eredményeit széles körben ismertetik.
Milyen módon finanszírozzák az oktatást, milyen csalási lehetőségek adódhatnak? - a 4. fejezet fő témája. Nos, a legtöbb országban az oktatásra szánt forrásokat vagy készpénzben vagy "természetbeni juttatások" formájában osztják szét. A juttatások odaítélésekor figyelembe vehetik vagy csak az iskola tanulói létszámát, vagy több tényezőt, mint pl. az iskolaépület fizikai állapotát, a megkülönböztetett foglalkozást kívánó tanulók létszámát. Egyértelmű azonban, hogy minél több szinten történik a döntés, annál nehezebb megállapítani, "ki miről dönt", viszont az is egyértelmű, hogy "az oktatás finanszírozásában elkövetett csalások valamennyi kormányzati szintet érintik". A csalási formák az adott finanszírozási módoktól függnek; így amikor az iskola tanulói létszáma a kritérium, az intézmények vezetői a valóságosnál magasabb létszámot jelenthetnek felfelé, vagy amikor a jövőbeli működéshez szükséges szolgáltatásokat a múltban felhasznált pénzbeli ráfordítások alapján állapítják meg, ez nem kényszeríti az intézményeket takarékosságra. S végül, az intézmények vezetői statisztikai csaláshoz folyamodhatnak olyankor, amikor saját maguk állapíthatják meg az odaítélendő/ítélhető, bizonyos támogatási/ kiegészítő pénzügyi forrásokhoz szükséges adatokat; ennek persze az az egyik következménye, hogy arra nem rászoruló iskolák és/vagy személyek kapnak anyagi segítséget, a rászorulók pedig kimaradnak ebből a "hálóból".
A felmérések eredményei azt is mutatják, hogy a pénzforrásokat gyakran nem az oktatás területén használják fel, hanem teljesen másutt más célokra, legyenek azok államiak vagy magánjellegűek. Nem hallgathatjuk el ugyanakkor azt sem, hogy léteznek "jó gyakorlatok" is az oktatásfinanszírozásában; itt azonban nehéz eldönteni, melyek azok a kedvező feltételek, amelyek között egy országban be lehet vezetni ezeket a "jó gyakorlatok"-at. Példák erre Ausztrália, Anglia és Franciaország, ahol az intézménytanácsok szigorúan ellenőrzik a pénzügyi tranzakciókat.
Az oktatók irányítása és magatartása: az 5. fejezet különböző, de szorosan összefüggő kérdéskörnek tekinti e két tételt.
Az oktatók irányítása magában foglalja kiválasztásukat, bérük megállapítását, szakmai előmenetelüket. "A tanárok élet- és munkakörülményei sok országban meglehetősen nehezek, ennek okai az alacsony munkabérek, a képzés hiánya, magas diák-tanár arány, rossz oktatási feltételek, a szakmai fejlődés hiánya stb. - íme egy nagyon ismerős és hazánkra is érvényes megállapítás. Mindezek a körülmények táptalajt adnak a csalások számára, ehhez csatlakoznak még az áttekinthetetlenség, az oktatók kárára az adminisztratív intézkedésekben elkövetett korrupció: ezeknek "óriási pénzügyi következményei lehetnek." A probléma annál inkább figyelemre méltó, mivel a világ legtöbb országában a tanárok képezik a legnagyobb számú alkalma-
- 174/175 -
zotti gárdát és a számukra kifizetett jövedelmek az államkassza legjelentősebb részét. Ezen kívül az ezen a téren elkövetett csalások rontják az oktatás színvonalát. Sok tényező járul hozzá az oktatás minőségének javítására tett kísérletek bukásához, így - egyebek között - a törvénytelen iskolai beiratkozási díjak, a tanárok oda nem figyelése, a vizsgatételek kiszivárogtatása, a tanár-diák kapcsolat magáncélokra történő felhasználása, a tanárok szubjektív szempontok szerinti kiválasztása, hamis diplomák alapján történő bérkifizetések stb. A helyzetet súlyosbítja, hogy roppant nehéz megbecsülni ezen visszaélések nagyságát, bár néhány ország megpróbálta felmérni a helyzetet ezen a területen, de problémák sokaságával találta szembe magát a felmérési módszerek, célok, a felmérésben részt vevő személyek tekintetében. Ajánlott eljárások a nehézségek leküzdésére: erős politikai elkötelezettség, az oktatói szakszervezetek bevonása, egy, minden eljárásra alkalmazható törvényi alap kidolgozása.
Nem bérjellegű kiadások és üzletkötések a 6. fejezet témája. Két meghatározás: a nem bérjellegű kiadások azok, amelyeket pl. "iskolaépítési telek vásárlására, épületek bérlésére, iskolák építésére és felújítására, felszerelésre" fordítanak. Az üzletkötések során "az állam javakat és szolgáltatásokat vásárol. Ezek az üzletkötések a hazai bruttó termelés 15-25%-át teszik ki. Érdekes eredményt adtak a felmérések az ezekkel a kiadásokkal járó korrupciókról: nem csak és kizárólag alulfizetett alkalmazottakat foglalkoztató és rosszul kormányzott országokra jellemző, de gyakran fordul elő a nyugati demokráciákban is." Vannak azonban biztató jelek az itt tapasztalható korrupció megfékezésére: az eljárások decentralizálása, az üzletkötések nemzeti szinten történő harmonizálása, és végül az elektronikus úton történő üzletkötések bevezetése. Az említett területen elkövethető csalások és korrupció egyébként mind az üzletkötés előtt, mind annak realizálódása közben, mind pedig utána megtörténhetnek, s a legegyszerűbb formától a legbonyolultabbig fellelhetők, de leküzdésükre is több lehetőség adódik a megfelelő törvényhozástól a felelősségek pontos szétosztásán és a polgári felügyeleti bizottságok felállításán át az erkölcsi megbízhatóság előmozdításáig és hatékony információközlésig.
Hogyan jelenik meg a csalás az akadémiai berkekben a diplomák, a különböző fajta vizsgák és a minősítések terén? Ezt az izgalmas kérdést taglalja a 7. fejezet. A szerzők pontosítják a problémafelvetést, amikor a kutatásokat kiterjesztik a bizonyítványokra, az akadémiai kutatásokra és azok akadémiai cikkekben és/vagy más publikációkban történő közreadására. Részletesebben az egyetemi felvételeket és az akkreditációs csalásokat vizsgálják. A világ egészére értendő a megállapítás: "A vizsgákat úgy tekintik, mint az oktatási előnyök szétosztását lehetővé tevő kulcsfontosságú eszközöket". Az akadémiai szintű csalás akkor válik igazán "nyugtalanítóvá", amikor megemelkedik a teljesítmény-, a kiválasztás- és a minősítéskövetelmény. Sok esetben a tanárok és vizsgáztatók megegyeznek a diákokkal/hallgatókkal abban, hogy vagy eladják ez utóbbiaknak a vizsgatételeket, vagy pedig "manipulálják" a vizsgák eredményeit: itt megint az USA-t hozzák fel megdöbbentő példaként. Magát ezt a csalási folyamatot "a felsőoktatás elpiacosításának" nevezik. Természetesen, az akadémiai szintű csalások is ártanak az oktatásnak, mivel eltörlik az értékelési rendszer "hitelességét és hasznosságát." Az akadémiai vizsgacsalások kiküszöbölésére is már több eszközt dolgoztak ki: több vizsgakérdés-sorozat, a vizsgatételek külföldön történő kinyomtatása, azok lepecsételt borítékba helyezése és "biztos helyen" őrzése, sőt - analfabéta nyomdászok alkalmazása!!!
Az egyetemi előkészítő magánórák és az azok keretében előforduló csalások a 8. fejezet témája. Ezeket a magánórákat anyagi ellenszolgáltatás fejében adják magánszemélyek illetve intézmények. Az elérendő célok pozitívak, de mivel ez a szolgáltatás egyre nagyobb méreteket ölt, már negatív következményei is vannak a "rendes" oktatásra, és csalásokra, etikátlan viselkedésekre is lehetőséget ad, így pl. a sok külön/ magánórát adó oktatók fáradtak, kimerültek lesznek, amikor a nem magánórákat kell megtartaniuk; a magánoktatásban részt vevő oktatók gyakran inkább arra törekszenek, minél több plusz pénzt zsebeljenek be, semmint a rájuk bízott tanulók előmenetelét, felkészültségét minőségileg javítsák; az ebben az oktatási formában részt vevő diákok is fáradtabbak, mivel mind a magánórákon, mind a "rendes" tanórákon teljesíteniük kell; "függőségi kultúra" alakul ki a diák és magántanára között, amennyiben az előbbi egyre több segítséget követel ez utóbbitól; beszűkül az iskolai programok célja, zsákutcába juttatják a diákot, akit ezek után már nemigen érdekel az állampolgári nevelés vagy az akadémiai képzettség; elnyomja a kreativitást, ami viszont majd a gazdasági élet alapjait rendíti meg; a diák nem lesz képes a rábízott tudásanyag mélységeibe látni, tanulási folyamata és tudása mechanikusabbá válik; a legtekintélyesebb felsőoktatási intézmények oktatói jóval magasabb honoráriumot kérnek magánóráikért, mégpedig abból kiindulva, hogy többé-kevésbé ismerik intézményük vizsgakövetelményeinek rendszerét. Önmagában ez az oktatási forma "sem nem jó, sem nem rossz". Sok kérdést kell megválaszolni ahhoz, hogy megtudjuk, az adott helyzetben mi áll mögötte, mit nyújt, min ront, és persze, hogy mennyire segíti a korrupciót.
Az előző fejezeteket egészíti ki a könyv utolsó, 9. fejezete, amelyben a téma kutatói tanácsokat adnak az
- 175/176 -
oktatásban tapasztalható korrupció elleni harcban. Foglaljuk össze röviden az itteni ajánlásokat! 1. Legfontosabb megállapítani a "korrupció különböző megjelenési formáit" ahhoz, hogy pontosíthassuk az uralkodó korrupciótípusokat; itt nincs a világ összes országára egyformán alkalmazható "recept"; 2. A korrupció ellen egyszerre kell több szinten harcolni: politikai és jogalkotási, intézményi és irányítási, gazdasági és nevelési szinten; 3. Politikai akarat a legmagasabb szinten: "A politikusok és a szakmabeliek elkötelezettsége"; 4. Az egyetemek elnökeinek és az oktatói szakszervezeteknek nagy szerepük van ebben a "harcban"; 5. Az átláthatóság és a beszámolási kötelezettség biztosításában, követelésében a sajtószabadságot és az információk közzétételét kell megemlíteni; 6. A korrupció elleni harcra nevelés ott jön számításba, ahol nem létezik az "átláthatóság hagyománya"; 7. Korrupcióellenes mozgalmak; 8. Jó kormányzás - ami viszont csak az átláthatóságon, a beszámolási kötelezettségen és az aktív részvételen alapulhat.
A könyvet részletes bibliográfiai anyag, számos táblázat (pl. szignifikáns változások a kormányzásban világszinten, korrupció az oktatásban: az érintett szereplők és a lebonyolított cserék természete, korrupció Lengyelországban, a korrupciót támogató belső és külső tényezők, a korrupció kockázata az oktatási szférában, sikeres kísérlet Ugandában, forrásszétosztási formulák és a megfelelő törvénytelen gyakorlatok, tanárcserék Kolumbiában, mi a "fantom-oktató", "riasztásjelzés" a tankönyvek vásárlásakor: felelősségi szintek stb.) Sajnálatos, hogy Magyarország minden tekintetben kimaradt a könyv anyagából mind a szerzői gárdát, mind pedig a hazai állapotokat figyelembe véve!
Hadd zárjam roppant nagyvonalú és részletekbe menni nem akaró ismertetésemet egy nagyon kínzó kérdéssel: vajon az oktatást irányítók megfelelően irányítják-e ma a magyar oktatást-nevelést? De hát ez szubjektív kérdésfeltevés, költői kérdés. Mindenesetre egyben biztos vagyok: az érintetteknek alaposan át kellene olvasniuk ezt a művet (amely angolul is megjelent, én a francia nyelvű kiadást követtem), s levonni a szükséges következtetéseket!...
Hallak, Jacques - Poisson, Muriel: Écoles corrompues, universités corrompues: que faire? Korrupt iskolák, korrupt egyetemek: mi a teendő? Éditions de l'UNESCO, Párizs 2009. 352 o. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
