Az azték (indián) nép különösen az Azték Birodalom történetéről uralkodóiról, hatalmi rendszeréről, valamint az azték civilizációról és néhány nagyváros -főleg Tenochtitlan, Teotichuacan és Tula - földrajzi adottságairól, szerkezetéről, hatalmas épületeiről, szobrászatárói a történelemtudomány - a XVI. századi hódító spanyolok tapasztalatait és feljegyzéseit hasznosítva -, valamint a kiterjedt régészeti ásatások sok és lényeges ismeretet tártak fel.[1] Mindemellett az aztékok vallásának mitológiai, etikai és rituális összetevőiről részletező írásos források hiányában viszonylag csekély tájékozottsággal rendelkezünk. A vallásosság lényeges irányultságának érzékeltetéséhez a letűnt, megkapóan gazdag és sajátos civilizáció alakulásáról a következőkre utalok. Az azték őslakók Közép-Amerika északi részéről, Aztlán vidékéről a II. és a XII. század között fokozatosan Dél felé húzódtak. Tula környékén átvették a toltékok civilizációját. Az első igazi mexikói város Teotichuacan (neve azt jelenti: hatalmas város) Kr. u. a VI. században jött létre, a VIII. században azonban - valószínűen a nomád törzsek kegyetlen hódítása folytán - már romokban hevert. Hasonló sorsra jutott a IX. században Tula, a toltékok fővárosa. Tenochtitlan városának alapítása 1325-ben kezdődött.
Az aztékok 1428-ban birodalmat hoztak létre, amelyet Tenochtitlan, Texcoco és Tlacopan városállamok szövetsége alkotott. Ezt követően az azték törzsi hatalom, majd később az arisztokratikus és vallási bázisú monarchia a jelenlegi Mexikó egész területére kiterjedt. A tizenkét azték uralkodó közül II. Montezumat (1502-1520) és Cuauhtémocot (1520-1525) Cortez spanyol harcosai ölték meg, akik egyben az azték birodalmat is felszámolták.
Az azték civilizációt, művészetet és vallást erős szinkretizmus és ezoterikus szimbolizmus jellemezte. Az építészetben a piramisok, a templomok, a katonai rendeltetésű épületek viseltek magukon sajátos jellemzőket, fejlett volt a vallási irányultságú szobrászat és maszkművészet, valamint a festészet is. Tenochtitlan helyén, a mai Mexikóvárosban nagyszámú azték emléket csodálhatnak meg a látogatók. Köztük van az élet és halál istenségét, Coatlicuét ábrázoló szobor. Nyakláncának díszei, a koponya és a kézfejek a halál ismert jelképei voltak. Az azték hit szerint Coatlicue adott életet az aztékok védőistenének, Huitzilopochtlinak, akinek nevéhez főleg a háborúskodás és a véráldozat kapcsolódik. A középamerikai kultúrák képviselői intenzíven bálványozták az esőistent is, hogy az esőfelhők termékennyé varázsolják a földet. Tenochtitlan központját alkotó szent körzetben található monumentális épületeket az un. teocalli kettős piramis uralta, amely 100 χ 80 méteres alapra épült, magassága pedig elérte a 30 métert. Széles, kettős lépcsősor - amelyet szárnyas kígyók fejét ábrázoló oszlopos korlát szegélyezett -vezetett az emelvényen található két szentélyhez. Az egyiket Tlaloc, az eső és a bőséges termés istenének tiszteletére emelték, a másikkal Huitzilopochtli, a háború és a Nap istene, az aztékok védelmezője előtt hódoltak. A falon belül emelkedtek más középamerikai istenségek, pl. Quetzalcoatl, a szárnyas kígyó, a szél és a hajnalcsillag istene, Tezcatlipoca, az éjszaka istene és az ifjú harcosok védelmezője, valamint az anyaistennő, Cihuacoatl, a nőstény kígyó szentélyei. A provinciális azték istenségek az ún. coacalcóban kaptak helyet. A szent körzetben épültek a calmecacok, vagyis a bentlakásos szerzetesi iskolák is, ahol fekete köntösbe öltözött aszkéta papok oktatták a nemesség ifjait. Itt is megtalálhatók voltak az imahelyek és az áldozati oltárok, köztük a tzompantli, a kőből vésett talapzat, amelyen a feláldozott emberek koponyáit tették közszemlére. A főváros templomaiban közel ötezer pap szolgált.
A háborúskodás elválaszthatatlan volt a vallástól. Az aztékok gyakran azért indultak háborúba, hogy foglyokat gyűjtsenek az áldozati szertartásokhoz. A hatalmas teocalli 1487. évi avatási ceremóniáján Tenochtitlan uralkodója 20000 foglyot sorakoztatott fel, akiket azután egyenként fektettek az áldozati főoltárra. Szívüket kivágták és a Nap felé tartották, majd bedobták egy edénybe. Az áldozatok testét a mélybe vetették. Az azték hit szerint a világegyetemet és az emberiséget az istenek önkéntes áldozata teremtette. Az emberáldozatok ezt az eredeti isteni áldozatot idézték fel, egyben a Napistent táplálták az áldozatok vérével és szívével, hogy újult erővel szállhasson harcba a sötétség erőivel. Úgy vélték, a véráldozatokkal biztosítják a világmindenség állandó-
- 121/122 -
ságát és közvetítik a világegyetem változásainak rejtélyes ritmusát, a bolygók keringését, az éjjelek és nappalok váltakozását, valamint a száraz és esős évszakok körforgását. A tartós béke nyugtalanította Őket, mert attól féltek, hogy ez a világrend összeomlásához vezethet. A szent negyedben emelt koponyahalom garanciát jelentett számukra a katasztrófa elkerüléséhez. A tzompantli talapzatát, amelyen közszemlére tették a feláldozott emberek koponyáit, kőbe vésett koponyák sűrű sora díszítette.
Tenochtitlanban az élet hajnalban indult. A bíróságok napkeltétől várták az ügyfeleket. A városi templomok tetején papok kémlelték az eget különös zene mellett. Az éjszaka folyamán a papi csillagászok az égitestek mozgását vizsgálták. A 365 napból álló napév mellett az aztékok egy 260 napra osztott naptárat is használtak vallási célokra. A felvonulások, táncos ünnepélyek, a valódi és színlelt harcok megtöltötték a tereket és az utcákat. Panquetzaliztli hónapjában felvonulást szerveztek Paynal istenség -Huitzilopochtli társa tiszteletére. A virágok hónapján virágkarnevál szórakoztatta az embereket. A vizek apadásának hónapjában pedig párviadalok zajlottak le a nemesek iskoláját és a kereskedők fiainak iskoláját látogató ifjak között. A zord időjárás hónapjában tartott karnevál táncszertartásának keretében a papok megnyúzott emberek bőrében táncoltak.
Tenochtitlan tehát pompázatos város volt a spanyolok érkezésekor. Két év leforgása alatt azonban örökre eltűnt a Föld színéről.
A monumentális építészetükről és hieroglif írásukról híres maja városállamok Kr. u. 250-től 900-ig virágoztak Guatemala síkságain és a Yucatán-félszigeten. Kr. e. 1500-ra általánossá vált a mezőgazdaság és a falusi életmód. A következő 1700 évben a szertartásközpontok nagyvárosokká fejlődtek, bennük hatalmas kőpiramis templomokkal, palotákkal és terekkel. Kidolgozták sajátos írásrendszerüket, naptárukat és fejlett csillagászati ismeretekre is szert tettek. Kr. u. 800-ra Tikal a legnagyobb maja várossá fejlődött. A főteret szegélyező templomegyüttes, az északi fellegvár mintegy hektárnyi területet foglalt el. A teret keletről és nyugatról az I. és a II. templom övezte. A város fénykorában (VII-X. századig) Tikal területe meghaladta a 62 km[2]-t. a már feltárt városközpont 16 km[2]-t foglalt el, ahol a régészek több mint háromezer különálló építményt azonosítottak, de még nagyszámú épület feltárása várható. A városképet meghatározta a hét ikerpiramis. Az épületpárokat tér kötötte össze, amelyet kisebb csarnokok
és sztélék, faragott kőlapok díszítettek. Tikal fontos kereskedelmi központtá vált. A Csendes-óceán, illetve a Karib-tenger partvidékéről szállították a rákféléket és a halakat. A nélkülözhetetlen jade követ Guatemala más részéről hozták, a madártollak az őserdőből, a só és a méz Észak-Yucatánból származtak. A zöld színű obszidián, amelyből eszközöket készítettek, az aztékok hatalmas isteni városának nevezett Teotihuacánból érkezett. Teherszállító kenuk végtelen sora hozta az értékes javakat a maja világ vízi útjain, hogy kielégítsék Tikal, Calakul és más városok igényeit.
Teotihuacán 2280 m magasan, a mai Mexikóvárostól észak-keletre volt található. Az obszidián-nagyhatalomnak számító városállam nagy befolyást gyakorolt a régióra, a város virágkorát a történészek Kr. u. 378-at követő századra teszik. A Teotihuacánból érkezett uralkodó, Siyak K'ak (a Tűz Szülötte) ebben az évben szerezte meg a hatalmat Tikalban és ültette a trónra az ugyancsak Teotihuacánból származó Yax Nuun Ayiin (Első Krokodilus) herceget. Ez a dinasztia az azték kultúra számos elemével gazdagította a majákét. Az új dinasztiával ugyanis új vallási hiedelmek is érkeztek. A cserépedényeken pl. gyakran feltűnik Közép-Mexikó Esőistene, a tágra nyitott szájjal, elővillanó fogakkal és a szeme körül gyűrűkkel ábrázolt Tlaloc. Eddig nem ismert okokból 650 körül Teotihuacán hatalma és szerepe fokozatosan gyengült, és szinte mindenki elhagyta a várost, Tikal azonban további két évszázadra megőrizte hódító kultúráját.
A maják írása képírás, de fonetikus jeleket is használtak. Az első megfejtett írásjelek a matematikához kapcsolódtak, és többnyire dátumok formájában jelennek meg. A maják az ún. hosszú időszámítás rendszerét használták. Minden dátumot egy korábbi dátumhoz, mégpedig Kr. e. 3114 augusztus 13-ához viszonyítottak. Valószínű, hogy ezt a dátumot a maják a világ keletkezési időpontjának tekintették. Felfogásuk szerint az istenek először három világot hoztak létre, majd pusztítottak el, mielőtt megalkották a saját világukat. Az első világot a földből született emberek népesítették be, akik tudatlanok voltak és ezért elpusztultak. A következő világban fából faragott emberek éltek, ezeket a korlátolt lényeket azonban elnyelték a folyók és a démonok. A maják őseit, a harmadik világ lakóit a szent növényből, a kukoricából alkották meg az istenek, ők azért haltak meg, hogy átadják helyüket a hús és vér emberek birodalmának.
A Tikalban talált, kőbe vésett dátumok mindegyike 292-869 közé esik. A maja matematikusok a húsz többszörösével számoltak. Egy év, vagyis a tun tizennyolc 20 napos hónapból, illetve ezen felül öt "szerencsétlen napból" állt. Az eltelt éveket időszakokra osztották. A katun 20 éves, a bahtun négyszáz éves időszakot jelentett.
- 122/123 -
A sztéléken talált feliratok megfejtéséig Tikal uralkodóinak neve nem volt ismert. Már tudjuk, hogy a régészek az 557-682 közötti időszakból miért nem találtak egyetlen sztélét sem. 562-ben ugyanis Chichén Itzá - a legjelentősebb rivális város, Calakmul alárendeltje - vereséget mért Tikalra. A város csak 672-ben szerezte vissza korábbi befolyását, és Hasaw Chan K'awil (Nagy Jaguár) vezetésével 695-ben diadalmaskodott Calakmul felett. Tikal Hasaw alatt élte fénykorát. Calakmul 599-ben Palenquét is megtámadta és f elégette templomait. 615-ben I. K'inich Janaahb' Pakal elfoglalta Palenque királyi trónját. Pakal 683-ban halt meg. A legutolsó dátumfeljegyzés a klasszikus maja emlékműveken 910 volt. Ettől az évtől számítják a posztklasszikus maja időszakot, amely 1530-ban zárult, amikor a spanyolok megérkeztek Yucatánba.
A maja uralkodókra úgy tekintettek az alattvalók, mint félistenekre, illetve főpapokra, akik kapcsolatot teremtettek az emberek, valamint a folyton harcoló istenek és démonok között. Volt olyan isten, amely a jó és a rossz elegye volt, több isten pedig a világtájakhoz kötődő jellemvonással rendelkezett. Az istenek körében kiemelkedtek a természeti erők, a növényzet és az évszakok istenei. A papi uralkodókat körülvevő arisztokrata elit tagjainak hatalmát a vallási hierarchiában betöltött szerepük határozta meg. A nemesi családok gyermekeinek fejét falapok közé szorították, hogy homlokuk magas és lapos legyen, kifejezve ezzel nemesi származásukat. A társadalmi ranglétrán az előkelőségek alatt a kereskedők és kézművesek foglaltak helyet, legalul pedig a legnagyobb létszámú földművesek helyezkedtek el.
A régészek a sírkövek és sírok számából arra következtetnek, hogy Tikal lakosainak száma 830-tól drámaian csökkent, és a IΧ. század végére a város teljesen elnéptelenedett. A maja civilizáció hanyatlásának okait jelenleg is homály fedi. 810-ben fejezték be a legutolsó nagy templom építését. Az utolsó sztélén a 869-es dátum szerepel. A birodalom városai közül Copán: 830, Palenque: 835, Uxmal esetében pedig 909-es dátum szerepel a fennmaradt feliratokon. Az valószínűsíthető, hogy a városok pusztulását nem háború vagy tűzvész okozta, hanem a papok hatalmának fokozatos gyengülése, a népesség fogyása és a kincsek elapadása eredményezte.
3.1 A prekolumbiánus Dél-Amerikában, a perui Andok területén kialakult Inka Birodalomban -amely hatalmának csúcspontján, a XV. században Kolumbia déli részétől Chile közepéig terjedt és fővárosa Cuzco volt - az uralkodó, vagyis az Inka abszolút hatalommal rendelkezett. Az Inka egyeduralma a nemesek és a papok privilegizált helyzetére épült, és olyan szigorú, merev adininisztrációs rendszert alkalmazott, amely az egyén életvitelét szinte minden vonatkozásban megszabta. Az Inka Birodalom 1532-ben a spanyol Francisco Pizzaro csapatainak támadásai alatt omlott össze.
Az inka kultúrában Kr. e. II. évezredtől a chavin, mochica, chimu, nazca, tiaquanaco, huari hagyományok vegyülve éltek tovább. A XIII. század közepéig az inkák csak az etnikumok egyikét alkották, amelyek benépesítették Cuzcot és környékét. Az inkák a későbbi évtizedekben szerveződtek meghatározó hatalommá, és 1400 körül jött létre tényleges állami szervezetük és hatalmuk. A Pampa folyó völgyében éltek a harcias chancák, akik erős szövetséget alkottak, ők tartottak az inkák növekvő hatalmától a déli völgyekben, elűzték lakhelyükről a kechua törzseket és igyekeztek korlátozni az inkák törekvéseit is. Az 1435-ben lezajlott csata azonban a chancák vereségével végződött. 1438-ban Pachacutec Inka került hatalomra, aki a győzelem után békét kötött velük. Ezt követő hódításaival törekedett kiszélesíteni az inka állam határait. A híres Machu Picchu (öregcsúcs) város környékének meghódítása 1450 körül következett be.[2] A város építésére 1450 és 1470 között kerülhetett sor. Pachacutec Inka olyan hős uralkodóként került be a történelembe, aki átalakította Cuzco városát, templomokat, hidakat, öntözőcsatornákat és egyéb fontos létesítményeket építtetett. Megreformálta a vallást és megszervezte a hivatalos kultusz rendjét is. A birodalom terjeszkedése tehát 1438-tól erősödött fel, amely együtt járt a hatalmi rendszer, a gazdaság, az építészet és a kultusz fejlődésével. E fejlődés legszebb maradványait Cuzco és Machu Picchu feltárt emlékei alkotják. Az építészet megkapó jellemzője a malter nélkül egymásba illesztett kövek tökéletes alkalmazása. A vaskohászatot nem ismerték, de az arany, az ezüst, a réz, valamint az ón megmunkálását és ötvözését, továbbá a szövést kiválóan alkalmazták. Az inkák az aranyat a Nap verítékének, az ezüstöt a Hold könnyének tartották.
3.2 Az inka vallás mitológiája és dogmarendszere egyaránt kapcsolódik a tengerhez, a természeti környezet hatalmas hegycsúcsaihoz, a mezőgazdasági termelésre alkalmas területek csekély voltához, az agrárgazdálkodás fontosságához, a politikai és társadalmi berendezkedéshez. Az inka mitológiában a legfőbb isten Wiracocha, az Égi Atya, aki Inti Napisten apja volt. Egy ősi himnusz szerint ő a lét oka, mindig és rnindenütt jelen van, teremtője, parancsolója és bírója mindennek. A főistent Apu Kon Titi Wiracochának vagy Illa Teqsi Wiracochának is nevezték, sőt a Pachacamac és a Tunupa nevet is viselte. Az Illa fényt, ragyogást, csillogást jelentett, a Teqsi
- 123/124 -
jelentése tojás alakú kozmikus tér. A Wiracocha szó egyaránt utal a tenger habjára, a tengerből származó fehérségre, a tenger felett mozgóra. A többi istenség is az ő teremtménye. A legjelentősebb öt főistenség (Huaca) a következő: a Nap (Apu Punchao), a villám és mennydörgés (lilapa), a Hold (Quilla), a Föld vizei (Ticci Wiracocha), valamint az oltalmazó hegy (Huanacauri). Az istenek a világ keletkezésével egy időben, annak részeként születtek. Hatalmuk korlátozott, a természet egyéb isteni erőinek alárendelten hatottak. Az élet pedig éppúgy függ az esőtől, a Föld vizeitől, a hegyektől, mint a Naptól. A mennydörgést másik három névvel is illették: Chuquilla, Catuilla és Intillapa, mivel ez az isten a mennydörgésen kívül esőt, illetve jégesőt is okozott.
Az inka vallásban a hármas osztottság különösen az istenek lakhelyében érzékelhető. Wiracocha Pachacamac az élet és a halál ura, a világ éltetője Ukhu Pachában, a föld alatti világban lakik. Itt találhatók az elhunyt ősök és a termékenység erői is. A földi lények, emberek, állatok, növények, hegyek, tavak, folyók stb. a látható világban, a Kay Pachában léteznek. Itt uralkodik Inka és felesége. A Nap és a Hold az égi világban, a Hanan Pachában uralkodnak, és onnan határozzák meg a világ menetét. Itt élnek az egyéb égi lények is, a csillagok, a felhők, a villám, a szivárvány. Wiracocha kivételével itt élt az összes többi istenség, és itt gyülekeznek az elhunyt előkelők lelkei is. A Nap és a Hold képesek voltak kapcsolatot teremteni a Hanan Pacha és a Kay Pacha között. Az utóbbiak között akkor jött létre kapcsolat, amikor a csillagok láthatóak voltak. Az Ukhu Pacha és a Kay Pacha közötti kapcsolatteremtés a föld nyílásain keresztül történt.
Az inka vallás kiemelkedő jellemzője a Napisten, az Inti tisztelete. Az Inka mint istenkirály a Nap földi másaként vagy gyermekeként uralkodott népén. Az Inka Birodalom hatalmi rendszerében tehát az Inka nem csupán az uralkodót személyesítette meg, hanem egyben az istenséget is jelképezte. E minőségében mágikus erővel rendelkezett. Az inka felfogás szerint az Inka az istentől származott és ekként képviselte alattvalóinak érdekét a legfőbb lény előtt. Rangját számos hatalmi jelvény hirdette. Különös tisztelet övezte az inka istenek körében Pachamamát, a Földanyát, akit a Telihold és a Félhold szimbolizált.
A prekolumbián kultúrák keretében az inkák isteneik megtestesülését látták a hegyekben, ezért különös tiszteletben részesítették őket, imádkoztak hozzájuk és áldozatot is mutattak be nekik. Időnként gyermekeket is áldoztak a hegyek szellemeinek. Felfogásuk szerint a hegy védelmezi az embereket és összeköti az Eget és a Földet. A hegy csúcsán lakó szellemet Apu-nak nevezték. Az inka hit szerint minden létező éltetője az alapvető erő, a camac. Fohászaikban, szertartásaikban ezt az erőt idézték meg. A vallásetnológia ezt a fogalmat a melanéz eredetű mana szóval jelöli. A mana ugyanis a dolgok lényegét alkotó titokzatos erő. A hegyek, a tavak és a természet egyéb elemei képesek a jani néven ismert betegséget, rémületet, bajt is okozni az embereknek, elragadva annak lelkét, aki nem tiszteli a camac-ot.
A hauca szó is több jelentésű volt. A támogatáson, segítésen, védelmen kívül utalt a kultikus hegyekre, forrásokra, folyókra, sziklákra, szorosokra, barlangokra, mezőkre, fákra, utakra, épületekre, szobrokra, sírokra stb. Éltető energiájuk a camac nevet viselte. A haucákat képzeletbeli egyenes vonalak (ceques) kötötték össze, amelyek a cuzcoi Naptemplomból áradtak szét minden irányba.
Az inka mítoszban is szerepelt a vízözön. Amikor ugyanis a sötétségbe fulladt világban Wiracocha megalkotta az eget és a földet, óriásokat is teremtett, és előírta nekik, hogy békében éljenek. Mivel azonban nem hallgattak rá, kővé változtatta őket és vízözönt zúdított rájuk. Amikor felszáradt a föld, másodszor is benépesítette a világot, de előbb fényességet teremtett. A Cuzco melletti Titicaca-tóhoz ment és megparancsolta a Napnak, a Holdnak és a csillagoknak, hogy jöjjenek elő és világítsanak. Kezdetben a Hold fényesebb volt, mint a Nap. Amikor az ég felé emelkedtek, a Nap egy marék hamut szórt a Hold arcába. Ezért vált a Hold homályosabb fényűvé.
3.3 Az inkák - sok más ősi néphez hasonlóan -fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek, amelyeket közösségi és vallási életük során alkalmaztak. A legtöbb inka szertartás csillagászati jelenségekhez és a mezőgazdasághoz kapcsolódott. Így különösen a június 21-i Inti Raymi, vagyis a téli napforduló és a Capac Raymi, a december 22-i nyári napforduló. Amint ezt Bartha Mária a "Machu Picchu. Rejtély és harmónia" c, már hivatkozott kiváló művében olvashatjuk, a téli napforduló volt az inkák idejében a legfontosabb ünnepség. A Napisten tiszteletére rendezték, akiben a Föld valamennyi összetevőinek fenntartóját tisztelték. Hálát adtak azért, hogy a Nap a Földre küldte az első inkát, Manco Capatot és nővérét, feleségét, Mama Ocllót. A szertartások bevezető részét maga az Inka vezette. Az ünnepen részt vettek a birodalom tisztségviselői is. (77. o.)
A Tejútra, amely több csillagképet - pl. az Orioni, a Skorpiót és Dél Keresztjét - magában foglalt, mint hatalmas égi folyóra tekintettek, amelyből Vilcanata szent folyó is eredt. Felfogásuk szerint a Tejút közepén látható Chakana (a Dél Keresztje) Wiracochát szimbolizálta. A három egyenes vonalból álló csillagnak, a Kondorkeselyű nevet adták. A Chakana csillagkép valamennyi láma szellemének megtestesítője. Amint a láma a Tejúton átkel, egyre sötétebbé változik.
- 124/125 -
A Fiastyúkot különös tisztelet övezte, az összes csillag anyjaként tartottak számon. Ez a csillagkép határozta meg az évi körforgást segítette a legfőbb termék, a kukorica vetésidejének megállapítását. Ha gyengének ígérkezett a termés, azt is jelentette, hogy az esős évszak késik, a magvak vetésével várni kell. Ha a Fiastyúk csillagai szépen ragyogtak, remélni lehetett, hogy a termés bőséges lesz.
Ha valaki felett a Yacana csillagkép megjelent, az számára nagy szerencsét jelentett. Az inkák úgy vélték, hogy Yacana mindig iszik az óceán vizéből, és így akadályozza meg, hogy a víz elárassza a földet. Október végén és november első napjaiban a Yacana a horizont legalsóbb szintjére került, és ezzel jelezte azt is, hogy a perui partoknál a Csendes-óceán vízszintje nagyot süllyedt. Az inkák tehát felismerték a csillagképek és az óceán vízszintjének változásai közötti kapcsolatot. Ha a Yacana ivott az óceánból, utána tejet, vagyis esőt adott, majd a csapadék a folyókon keresztül ismét az óceánba ömlött, amit Yacana újra megivott.
Gonosz és könyörtelen lénynek tartotta az inka mítosz Yacumamát, aki az őserdő nagy tavaiban és bővizű folyóinak mélyén élt. Ha feljött a felszínre, veszélyt jelentett, mert kárt tett a hajókban és az utasokat a vízbe fojthatta. Hatalmas örvényeket és hullámokat kavart. Sachamama pedig olyan kétfejű kígyó volt, amely a föld alatti világban élt, a felszínen azonban fává változott, az égi világban pedig szivárványként jelent meg és a termékenység istenségeként szerepelt.
3.4 Az inkák számára a halál nem jelentett végleges megsemmisülést, hanem csupán az élet egyik állapotából a másikba való átlépést juttatta kifejezésre. Azért sem féltek a haláltól, mert kultúrájuk alapján biztosak lehettek abban, hogy nemzetségük tagjai megőrzik és gondját viselik kiszárított, mumifikált tetemeiknek. A gondoskodáshoz tartozott a tetem étellel, itallal és ruhával való ellátása is. A tetemben lakozó erőt csak akkor fenyegette veszély, ha azt elégették, vagy a nem megfelelő kezelés miatt bomlásnak indult. A halottak életereje a túlvilágon gyűlt össze. A túlvilág az élőkéhez viszonyítva fordítva működött. Az elhunytak lelkei újra megtették a már megjárt utat, de természetesen fordítva, öregnek születtek és fiatalon haltak meg, hogy újra életre keljenek a való világban.
Az Inka halála után a kormányzás, a háborúk indításának és az adók kivetésének joga egyik fiára szállt. Az új uralkodó azonban nem részesült apja vagyonából, mert a hátrahagyott paloták, földbirtokok, szolgák és egyéb javak továbbra is az elhunyt tulajdonát alkották. Ezekről az Inka panacája, vagyis az utóduralkodó kivételével a közvetlen leszármazottai gondoskodtak. ■
JEGYZETEK
* E vallások átfogó jellemzése "Az ősi vallásokról" c., a Jura 2005. évi 2. számában olvasható tanulmányomhoz kapcsolódik.
[1] Ld. pl. Paul G. Bahn: Régészet. Képes kalauz. Reader's Digest, Budapest 2003
Letűnt civilizációk (Szerk.: Dr. Vadász Géza) Reader's Digest, Budapest 2003
[2] Bartha Mária: Machu Picchu. Rejtély és harmónia. Pannónia Könyvek, Pécs 2004
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
