A magyar rendi társadalom kialakulása a XIII-XIV. századra tehető, amikor is létrejöttek azok a privilegizált csoportok, morális közösségek, akik saját autonóm törvényeik szerint szerveződtek és a hatalommegosztás révén részt vettek az ország ügyeinek intézésében. Nyugat-Európában a szuverenitás megoszlott az uralkodó és rendek között, a kelet-európai társadalomfejlődésben ezzel szemben a rendek gyengék voltak, nem korlátozták az egyeduralkodó hatalmát. A közép-kelet európai társadalmak fejlődése mindkét modell sajátosságait magán viselte, köszönhetően a gyors társadalomfejlődésnek és bizonyos intézmények átvételének, amelyek egybeépülve az archaikus társadalom elemeivel speciális formákat eredményeztek. A magyar uralkodó a magyarok királya és nem az országé. Ez az apró különbség igen nagy jelentőséggel bír: sosem birtokot adományoz a király, hanem lelkeket, amely lelkekhez földterület tartozik a földközösségi szabályok szerint, minden szabad földbirtok pedig a királyé. A szuverenitás a királyt illeti teljes mértékben, legalábbis az Árpád-házi karizmatikus királyok alatt, majd kialakul s Szent-Korona-tan, amely a koronához köti az államfenséget. A Szent-Korona-tagságban közvetlenül részesülnek a nemesek, a jobbágyok pedig közvetve, uraikon keresztül. A nemesség vagy populus és a jobbágyok, a plebs egyaránt tagjai egy szakrális egységnek, csak "szabadságaik" különbözőek. Ezek az alapelvek tükröződtek törvényeinkben és szokásjogunkban.
A rendek kialakulása a társadalomfejlődés sajátosságainak megfelelően végbement, a jogok első rögzítése 1222-ben az Aranybullában történt meg. Magyarországon nemesi jogokkal bírtak a főpapok, azaz a katolikus egyház főpapjai, illetve azon apátok és prépostok, akik királyi javadalomban részesültek. Európa más országaihoz hasonlóan Magyarországon is az egyházi rend alakult ki elsőként, a jogalkotást megkönnyítette a katolikus egyház nemzetközi jellege. A rendek közül nemcsak létrejöttük kronológiáját tekintve első a papság, hanem abban a vonatkozásban is, hogy a felsőpapságnak volt a "legtöbb" joga, hiszen ők a főpapi kinevezéssel egyben a nemesi jogokban is részesültek.
A nemesi rend kialakulása már jóval hosszadalmasabb, évszázadokat átívelő folyamat volt, különösen a köznemesség egységesülése. A főnemesek közé tartoztak a zászlósurak, országos főméltóságok és főispánok, s mindazok, akik születésük révén főúri családokhoz tartoztak. A köznemesek közé tartoztak a birtokkal bírók különböző rétegei, a birtok nélkül nemesített armalisták, a közlött nemesek (férjük után nemességet szerzett nők), a római és görög katolikus egyház papjai, de ők nem örökös nemesek. A nemességhez tartoznak a különböző jogi konstrukciók által a nemességhez sorolt jogi személyek (pl. királyi kincstár, káptalanok), illetve a kollektív nemesek (pl. szabad királyi városok), valamint a helybéli nemességgel bíró községek lakosai.[1] Az egy és ugyanazon nemesség elve szerint a főúri és a köznemesi rend nem vált külön, azonban tény, hogy a főurak olyan privilégiumokban is részesedtek, amelyek a köznemességre nem terjedtek ki, továbbá politikai jogaik tekintetében a főnemesek elkülönültek a köznemességtől. A főnemesi és a köznemesi rend jogai tekintetében 1608-ban vált el egymástól végképp, amikor a kétkamarás országgyűlés bevezetésével a főnemesek személyesen a felső táblán, a köznemesek azonban csak követeik útján, az alsó táblán vehettek részt a törvényhozásban.
Erdélyben nem létezik a főpapi és a főúri rend, az erdélyi római katolikus püspökök a magyarországi főpapi rend tagjai, grófi és bárói címek ugyan léteznek, de nekik nincs több joguk, mint ami a Tripartitumban benne foglaltatott. A bevett vallások lelkipásztorai (római és görög katolikus, református, evangélikus és unitárius) személyes országos nemességgel bírtak, de csak azok örökös nemesek - Bethlen Gábor 1629. évi privilégiuma óta -, akik lelkészi állást töltöttek be. A szabad székelyek mind nemesek, közöttük három réteget különböztettek meg: főrendek (primores), lófők (primipili) és a gyalogok, vagy darabontok (pixidarii). Nemesek még az ún. puspások (sclopetarii), akik fiskális jószágokat bírtak, tehát adománybirtokot kaptak, annak összes következményével. Kollektív nemességgel bírtak a nemes oppidumok (Deés, Torda, Nagyenyed) lakosai, ők csak helyben érvényesíthették nemesi jogai-kat.[2] Az erdélyi nemesek is Magyarország Szent Koronájának tagjai voltak.
A polgárok jogainak rögzítésére Zsigmond király idejében került sor, amikor is 1435-ben a szabad királyi városok és azok polgárainak jogait deklarálta. A magyar városfejlődés sajátosságaiból fakadóan kevés szabad királyi város volt, de annál több mezőváros. Ezek tulajdonképpen összefutott falvak, melyeknek a száma a török dúlás időszakában
- 39/40 -
rendkívül megszaporodott, mivel a törökök egyáltalán nem vették figyelembe a szabad királyi városok privilégiumait, ami a klasszikus városi lét elsorvadásához vezetett. Ezt a folyamatot siettette az a körülmény is, hogy a XVII. században a szabad királyi városokba költözött nemesek a városon belül is érvényesíthették jogaikat, ami a polgári szellem hanyatlásához vezetett. A magyar város tehát inkább mezőváros, amelynek cívisei gyakorlatilag jobbágy státusú polgárparasztok. A városlakóknak csupán a töredéke volt besorolható a rendi értelemben vett polgárság körébe, a szabad királyi városok polgárai privilégiumaikat csak a város falain belül élvezhették, jogaik nem terjedtek ki az ország területére, és mint rend nem részesültek a politikai hatalomban. Az országgyűlésen ugyan részt vettek, az összes szabad királyi város együttesen küldhetett három követet, de nem polgárokként, hanem kollektív nemességük jogán. A fentiek értelmében elmondható, hogy a magyar rendi társadalomban a polgárság országos jelentőségű renddé nem vált, szerepét a modernizációban a köznemesség vette át.
A rendi társadalomban a nők státusa a férfiakéhoz igazodott. A hajadon társadalmi minősítése, értéke és joga a családja helyzetétől függött, elsősorban az apától. A férjes asszonyok helyzetét alapvetően a férj helyzete határozta meg, bár ez alól voltak kivételek, de csak abban az esetben, ha a nő státusa férjhezmenetele előtt magasabb volt, mint a férjéé. A nő rendi minősítése a férjéét követte, ha a nő nem volt nemesi származású, de nemeshez ment feleségül, maga is nemes lett. A főnemessel házasságot kötött köznemes leány főnemesi rangot nyert. Ha azonban valamilyen véletlen folytán nemes nő nem nemeshez, polgárhoz vagy honoráciorhoz ment hozzá, nemességét nem veszítette el, sőt a férj státusát is emelte, ha nem is tette de jure nemessé,[3] feltéve, ha a családja beleegyezésével ment férjhez vagy már özvegyként. A polgári vagy jobbágy származású nőt jogilag is nemessé tette a nemessel kötött házasság.
A női jogok áttekintése mindenképpen szükséges annak eldöntéséhez, hogy vajon a nők mennyiben voltak korlátozva a tradicionális társadalmakban és milyen racionalitás alapján. A magyar asszonyok számos olyan személyi, családi és néhány közéleti joggal rendelkeztek, amelyek Európa más országaiban nem voltak szokásosak, vagy jóval kevésbé voltak kiterjedtek. Tárgyunk szempontjából elsősorban Werbőczy Tripartitumában leírt szokásjognak van jelentősége, továbbá a XIX. század elejéig tartó jogalkotás egyes elemeinek. "A szokás kötelező ereje a magyar jogrendszerben általában a nép autonómiáján alapszik. Mert minden, fennálló jog által nem szabályozott esetekben a honlakosok szabadon rendezhetik jogügyeiket."[4] Ennélfogva a szokás kötelező ereje nem az államhatalom erején, hanem a társadalom tagjainak cselekedetei által kinyilvánított akaraton alapult. Werbőczi Hármaskönyvét szokásjogi gyűjteményként tartották számon, noha jogkönyvnek kell tekintenünk, amit a későbbi gyakorlat kötelező erővel ruházott fel. A Tripartitumon kívül még két nevezetes jogkönyv is készült, amely a rendi társadalom magánjogát rögzítette, az egyik a XV. században készült tárnokjogi gyűjtemény, a XVII. századi kiegészítő cikkelyekkel, a másik a Quadripartitum Ferdinandeum.[5] A női jogok kialakulását a magyar rendi társadalomban alapvetően a fenti jogkönyvekben foglalt jogelvek alapján foglalom össze az alábbi fejezetekben, kiegészítve a törvénykönyvek nőkre vonatkozó joganyagával.
A nők személyi jogainak egyik legalapvetőbb korlátozása volt a nemi gyámság intézménye (tutelle du sex), amely a középkorban mindenütt jellemző volt, és azt jelenttette, hogy a nők egész életükön át kiskorúak maradtak, s állandóan egy férfi (a családapa, vagy a férj) gyámságának voltak alávetve. Magyarországon is fennállt a nemi gyámság, azonban igen korlátozott volt. Nálunk csak a hajadonok voltak a nemi gyámságnak alávetve, férjezett, özvegy vagy elvált asszonyokra nem terjedt ki.[6] A nemi gyámságnak alávetett leányok sem voltak cselekvésképtelenek, 12 éves korukban törvényes korúak lettek, már ügyvédet fogadhattak, míg a fiúknak csak 14 éves koruktól nyílt meg ez a lehetőségük. A nők már 14 éves korukban zálogos javaikról és ingóságaikról intézkedhettek, 16 éves korukban pedig nagykorúak lettek, ettől fogva teljes vagyonukkal és jogaikkal rendelkezhettek. Ha később férjhez mentek, azokat a vállalásaikat, amelyeket 16 éves koruk és férjhezmenetelük között tettek visszavonhatták, mivel ön-jogúvá a házassággal váltak. Ezzel szemben a férfiak csak 24 éves korukban érték el a teljes korúságot.[7]
Meg kell említeni a személyi jogok között a vérdíj (homagium) középkori intézményét, amely az a váltságdíj, amit a gyilkos a megölt személy családjának köteles fizetni. Más európai jogrendszerekben a nők vérdíja gyakran alacsonyabb volt a férfiakénál, nemritkán a fele (pl. német területeken), míg nálunk a férfi és a nő vérdíja között különbséget nem tettek.
A magyar személyiségi jognak női szempontból fontos intézkedése volt a fiúsítás (praefectio) intézménye. A király által végzett fiúsítástól (praefectio regiae) különbözött a fiúlányság (praefectio naturalis), amely Erdélyben volt szokásos, amiről majd később részletesen szó esik. A Magyarországon szo-
- 40/41 -
kásos fiúsítás vagy "fiúággá való tétel"[8] lényege az volt, hogy ha egy nemes embernek nem volt fiú, csak leány gyermeke, akkor a király - tekintettel kedves, hű emberére - a leányt megfiúsíthatta. Ilyenkor a leány a fiújogok örököse lett, örökölhette az ősi foglalású vagy nemzetségi birtokot, amit egyébként a lányok nem örökölhettek.
A lány csak az apja vagy a férje által végrendeletileg ráhagyott szerzett birtokot örökölhetett, illetve olyan adománybirtokot, aminek vonatkozásában az adományozónak nem volt semmilyen konkrét kikötése. Nemzetségi birtokot a leányutód nem azért nem örökölhetett, mert alacsonyabb rendű volt a fiúknál, hanem egyszerűen azért, mert házasodása esetén a nemzetségi birtokrészt kivitte volna a nemzetségből. Márpedig a nemzetségi vagy ősi foglalású birtokok tekintetében a tulajdonjog három eleme (usus, possessio, potestas) közül a rendelkezési jog a nemzetségé.[9] A magyar nemesség a birtoköröklésében a fiú utódok egyenlőségét vallotta, ennélfogva gyakorta előfordult, hogy a nemzetség egyik-másik ága elszegényedett a birtokok aprózódása miatt. A magyar nemességnek elemi érdeke volt számon tartani a nemzetségi rokonságot, hiszen az egyik ág magva szakadása esetén az "osztályos atyafiak" (frater condivisionalis) közül a másik ágra szállt a kihalt ág birtoka.[10]
Az öröklés fiágon történt, a nők mentek a férjük nemzetségéhez, érthető tehát, hogy a lányok csak kivételes esetben örököltek olyan birtokrészt, ami végső soron a nemzetséghez tartozik. Az egyik kivételes eset a fiúsítás volt, a másik, ha a leány nem nemeshez ment férjhez. Ebben az esetben örökölt a nemzetiségi birtokból, ami azért volt ésszerű, mert ebben az esetben a nő nem vitte át a birtokrészt a férje klánjába, hiszen az nem tartozott nemesi nemzetséghez. Ha a leány ebben az esetben nem örökölt volna ősiségi birtokrészt, akkor az utód birtok nélkül kiesett volna a nemességből, így ő és leszármazottai örökölték az anyai birtokot. Félnemesnek (agilis) hívták, akinek csupán az anyja volt nemes, ezeknek a leszármazottaknak a társadalmi státusa gyakorlatilag az anyja családjának a presztízsétől függött, hogy mennyire voltak képesek elfogadtatni a nem-nemes vőt és leszármazottját a megyei nemesi gyűlés előtt.
A nők cselekvőképessége több vonatkozásban meghaladta a férfiakét, ami korai nagykorúvá válásukkal is összefüggött, már 16 éves korában folyamodhattak iparüzleti engedélyért, míg a férfiak csak 20 éves korukban. 1840-től már a nők korlátozott váltóképességét is elismerte a törvény:[11] nemi különbség nélkül megillet mindenkit a váltóképesség, aki egyébként jogot szerezhet, váltót pedig azok az asszonyok és hajadonok írhattak alá, akik törvényesen bejegyzett céggel rendelkeztek, egyéb esetben nem illette meg a nőket a váltóképesség.
A házassági jog tekintetében már az Árpád-ház uralmának időszaka alatt működött a férjes nők önjogúságának elve. Ez azt jelentette, hogy a férj nem köteles felesége bűneiért jótállni, de a feleség sem férje bűneiért. Szent István legszigorúbb büntetése még a visszaeső tolvaj férjes asszonyra, hogy veszítse el szabadságát, ehhez képest Szent László rendkívül szigorúan a szabadság és vagyona elveszítése mellett az orrukat is levágatta. Szent László a hajadonok esetében elégnek tartotta a szabadság elveszítését, az özvegyek esetében pedig fél szemük kitolását és vagyonuk vesztését. Kálmán király rendkívül belátóan ismét csak szolgaságra veti az asszonyt.[12] Szigorú törvényeink más országok korabeli törvényeivel - ahol a lopást halállal büntették - összehasonlítva nem is voltak kegyetlenek.[13]
A magyar asszonyok önjogúságát bizonyítja, hogy a férjes nő nem áll nemi gyámság alatt, a férjének nincs felette "férji hatalma", továbbá a férjnek házi fegyelmi joga sincsen a felesége felett. Törvényeink ezt expressis verbis nem mondják ki, hanem a törvényes joggyakorlat szentesítette az önjogúságot. Jogtudósaink egybehangzóan állítják, hogy a törvény hallgatása ez esetben a férji hatalom nem létezését jelenti.[14] "Nálunk ... férji hatalom nincs, soha nem is ismerte azt sem a törvény, sem a szokás."[15] Természetesen királyaink nem hoznak külön törvényt valamiről, ami nem volt, sőt tiltó értelemben sem, ha soha sem állt fenn. A férji hatalom nem létét igazolja az 1807. évi VIII. tc. is, amely a perrendtartásról szól, taxatíve felsorolja azokat, akik a perbe idézett felek törvényes alárendeltjeinek tekinthetők, ezek között, pedig a feleség nem szerepel. A férj családfői hatalma a nő cselekvési körét csak a lakóhely szabad megválasztásában korlátozza, ugyanis a család lakóhelyét a férj határozza meg és a nő követni köteles. Cserei szerint még erre sem köteles feltétlenül, mert ha már a házasságkötés előtt megállapodtak abban, hogy hol fognak lakni, a feleség később nem köteles egy másik, a megállapodástól eltérő lakóhelyre követni a férjét. A nő a férjétől független jogalany, a férj a feleségét sem perben, sem azon kívül nem képviselhette meghatalmazás nélkül.
A régi jog szerint, ha a házastársi kötelezettségeit valaki úgy szegi meg, hogy elhagyja hitvesét, mind a nő, mind a férfi esetében visszavezettetik házastársához. Míg azonban a nőt egyszerűen csak visszavezetik férjéhez, addig a férfi elveszíti vagyonát,
- 41/42 -
és újranősülési jogát. Amíg a nő férjét várni kívánja, annak összes vagyonát bírja, de ha újra férjhez akar menni, azt is megteheti, a férj ellenben csak püspöki engedéllyel nősülhet újra. "Ha valaki szilaj gerjedelmében az ő felesége utálása miatt elhagyja hazáját, minden, amit a férj bír vala, legyen az asszonyé, valameddig férjére várakozni akar, és senki őtet más házasságra kényszeríteni ne merje. 1. § De ha kedve tartja, magával vívén hozzá illendő ruháit, egyéb javakat pedig kibocsátván kezéből szabad legyen házasságra mennie. És ha férje, hallván ezt, visszatérend, ne legyen szabad neki mást feleségül venni az ő vétkéért, hanem csak a püspök engedelmével."[16]
Az asszonyoknak a házasságban vannak olyan jogaik, amelyek egyoldalúan csak a nőket illetik meg: viselheti férje nevét és rangját, ha nem nemes nő nemeshez megy férjhez, szintén nemességet nyer ("közlött nemesség"). A férj nevének viselése inkább jog mint kötelesség, hiszen a nők leánynevéhez való jogát az évszázados gyakorlat szentesítette. A nők lánynevükhöz való öntudatos ragaszkodása a XIX. században különösen gyakori volt.
Az asszonyokat megilleti a tartásjog, ami azt jelenti, hogy a férje köteles vagyoni és társadalmi állásához képest eltartani, lakásról, ruházatról és élelemről gondoskodni számára. Mindezt a férj vagyonából kellett finanszíroznia, nem követelhette a nőtől, hogy saját vagyonából ehhez hozzájáruljon.
A magyar rendi társadalomban a női házassági vagyonjogok viszonylag korán kialakultak. A női különvagyonnak az első nyomait a leány negyed intézménye körül találjuk meg. Árpád-kori iratok szerint a nők a királytól, családjuktól, férjüktől kaptak birtokot, amely fölött a házasság alatt is rendelkeztek, eladhatták, elajándékozhatták. Werbőczy Hármas Könyvében szintén kitér arra, hogy a férj és feleség egyaránt szabadon rendelkeznek "minden, kivált a maga által szerzett vagy másképp nyert birtok jogai iránt".[17] A nők külön vagyonához tartozott az a tulajdon, amivel a házasságkötéskor bírt, és amihez a házasság tartama alatt ingyenes módon (örökség, ajándékozás) jutott.
A jegyajándék hajdan a nő külön vagyonának speciális formája volt, elsősorban ingóságokat (ruhanemű, ékszer, háztartási eszközök) tartalmazott, amelyeket a nő a férjétől, annak rokonaitól, illetve szüleitől kapott az eljegyzés vagy a házasságkötés alkalmából. A jegyajándék a korai időkben még önkéntes szokásokon alapuló hagyomány volt, Werbőczy azonban már olyan "köteles részként" értelmezi, ami a férjhez menő lánynak jár az atyjától, annak halála esetén pedig a fiútestvérektől. 1800-ban megjelent könyvében Cserei már kötelező jellegét domborítja ki azzal, hogy mértéke egyezzen meg a leány díjával, a homagiummal.[18] Amennyiben a jegyajándékra nincs elég pénze az atyának, úgy ingatlanok jövedelmét kell erre a célra fordítani.
A jegyajándéktól különbözik a hozomány, ami ugyan a feleség tulajdonában áll, azonban férjének haszonélvezetre, kezelésre átad, s ami a házassággal járó kiadások fedezésére szolgál. A hozomány a régi jog szerint eredetileg csak ingóság lehetett, később azonban lehetett már ingó és ingatlan vagyon egyaránt. A hozomány jellemzője, hogy a férj haszonélvezetéből elvonni nem lehetett a házasság fennállása alatt. A házasság felbomlása, halál vagy válás esetén a hozományt köteles a férj vagy örököse feltétel nélkül kiszolgáltatni, sőt az özvegy férje javait mindaddig visszatarthatja, amíg az örökösök hozományát ki nem szolgáltatják.
A hitbér az egyik legrégebbi magyar jogintézmény, amelyet a férj ad feleségének házastársi kötelezettsége teljesítése ellenértékeként.[19] Kezdetben ingóságokból állott, később ingatlan is lehetett. Az Aranybulla 12. cikke foglalkozik már vele, s kimondja, hogy az elesett vagy halálra ítélt férfiak feleségeit hitbérüktől megfosztani nem lehet. A hitbér összege a férj rendi állásához igazodott és megegyezett a vérdíj összegével.[20] Hitbért adni kötelező, de csak a törvényesen köttetett és elhált[21] házasságokban. Az első házasság a hitbér teljes összegére, a második csak a felére, a harmadik házasság az egynegyedére jogosít. A hitbér kifizetése akkor esedékes, amikor a házasság valamilyen okból felbomlik, lehet az haláleset vagy válás. Ha a férj hal meg, az özvegy örökösödési joga a hitbérre mindenképpen kiterjed, a feleség halála esetén pedig mindenkori örökösét illeti meg. A válás csak akkor nem jogosított a hitbérre, ha a nő hibájából következett be. A hitbérnek két fajtája van: a törvényes, az eddig ismertetett és az írott hitbér, amely megállapodás kérdése, lehet több is, meg kevesebb is a törvényes hitbérnél. Természetesen az írott hitbér kizárja a törvényes hitbérre irányuló jogot, viszont válás esetén is feltétlenül követelhető.
A közszerzemény a házassági vagyonjog egyik későbbi, a XV. század körül keletkezett intézménye. Először a városok jogában, a "tárnokjogban" bukkant fel, majd Werbőczynél találkozunk vele, a jobbágyok jogairól rendelkező részben. A közszerzemény az a vagyon, amit a házastársak a házasság alatt szereztek, de nem tartozik egyikük külön vagyonába sem, azaz meghaladja a házasság előtt meglévő és a külön vagyon összegét. A házasság felbomlása után két részre osztandó a férj és a feleség, illetve jogutódaik között. A férj halála esetén az özvegy nem kell,
- 42/43 -
hogy örökösként lépjen fel, hanem mint tulajdonos kapja kézhez a közszerzemény ráeső részét, hasonlóan a hozományhoz.[22] A nőnek a tiszta vagyon elkülönítés, a hozományrendszer és a közszerzeményi rendszer kedveznek, mert ezekben az esetekben a nők rendelkezési joga fennmarad saját vagyonuk felett egészében vagy részben még akkor is, ha azt a férjük kezeli.
Ellentétben az eddig ismertetett női vagyoni jogokkal, a közszerzemény a nemes asszonyokra nem vonatkozott, csak a jobbágyokra és a polgárokra. A közszerzemény a nemesekre egyetlen esetben vonatkozott, amikor a nemes embernek "feleségével való házassága alatt gyűjtött vagy vett ménes lovai ötvenen alul vannak, egyenlően fognak köztük elosztatni." - írja a Tripartitum.[23] Ennek az volt az oka, hogy a magyar társadalomban az egyes lovak ingóságnak számítottak, a ménest azonban ötven ló felett már hagyományosan az ingatlanra vonatkozó szabályok szerint minősítették. Tehát az ötven ló alatti ménes még ingóságként akár végrendelkezés tárgya is lehetett.[24] Az ingóságok amúgy is az özvegyet illették, függetlenül attól, hogy a házasság alatt vagy előtte szerezték, az özvegy halála után pedig leszármazottait.
A honoráciorok feleségeire sem terjedt ki a közszerzemény, talán azért, mert a honoráciorok tiszteletdíjból élnek, s a házasság alatti vagyonnövekmény szinte kizárólag keresetükből halmozható fel. A honorácior feleségek munkájukkal nem járulnak hozzá, ahogy a nemes asszonyok sem a családi vagyon házasság alatti növeléséhez, mint a jobbágy és a polgár asszonyok kétkezi munkája. Peres iratokból tudjuk, hogy a XVI. századtól az özvegy nemesasszonyok birtokaik, a jobbágy özvegyasszonyok pedig telkeik ügyében önállóan jártak el.[17] A különböző társadalmi állapotok esetén a jogi helyzet hasonló; férjük halála után az asszonyok "özvegyi jogon" jártak el a haszonvételek tekintetében, a leendő örökösök vonatkozásában pedig gyámként. Ha nem volt gyermekük, a jobbágy asszonyok akár örökölhették is a gazdaságot, illetve a közszerzeményi telket, az úrbérest azonban nem, hiszen az a földesúrhoz tartozott. A magyar nemes asszonyoknak is megvolt az a joga, hogy megözvegyülésük esetén férjük birtokait kezeljék és húzzák hasznait halálukig, ha nincs fiúgyermekük, ha pedig van, annak nagykorúságáig. A nemesek özvegyei csak olyan birtokot örökölhettek férjük után, amit az végrendeletileg rájuk hagyott, vagy egyéb jogon nekik járt.
A nemesi birtokon és a jobbágytelken egyaránt folytathatta a gazdálkodást az özvegy. Mi a helyzet a polgárasszonyokkal, folytathatták-e férjük vállalkozását? Korai szabályozást nem ismerünk ebben a kérdésben, a vagyonkezelését fiai nagykorúságáig azonban nyilvánvalóan gyakorolhatta az özvegy. Az 1820-30-as évekből több olyan esetet is ismerünk, amikor könyvkereskedők özvegyei férjük vállalkozását vitték tovább, még az előtt, hogy a nők korlátozott váltóképességét elismerték volna. Kultsár István pesti lapkiadó[25] özvegye férje halála után folytatta a vállalkozást. Csáthy György debreceni könyvkereskedő halála után özvegye vette át az üzlet irányítását, és fiai gyámjaként folytatta azok nagykorúságáig. Nem különben özvegy Kiss Istvánné könyvkereskedő, aki József fia és a maga nevében folytatta férje tevékenységét. A feleségek özvegyi jogon és fiaik gyámjaként vették át férjük vállalkozásának irányítását, amit a nyilvánosság előtt meg is jelenítettek.[26]
A magyar nő személyi és házastársi jogai tekintetében a férfiakkal úgyszólván egyenjogú volt, a szülői jogok tekintetében azonban csaknem jogtalan volt a rendi társadalomban. Mindez a régi patriarchális jogrend maradványa, ami alól a feleséget lassanként emancipálták a törvények, a gyermekeket azonban nem. A nők már jóval a Hármaskönyv létrejötte előtt felszabadultak a férji hatalom alól, a gyermekek azonban nem. Ennek maradványa a lányokra vonatkozó nemi gyámság is, hiszen a fiúgyermekek ugyanannyira az atyai hatalom alá tartoztak mint a lányok, sőt a törvényes kort is később érték el. A házastársat a fiúk számára is az atyjuk választotta ki, ahogy a lányok számára is, s ugyanannyira kötelező erővel. A szülői hatalom sokáig kizárólag atyai hatalom volt, s csak a XVIII. században[27] jelent meg a "szülői hatalom" (parentalis potestas) kifejezés, amelybe már az anyát is beleértették. Itt nem az atyai hatalom anyával való megosztására gondol a törvény, hanem arra, hogy ha az atya hiányzik vagy cselekvőképtelen, az anya helyettesíti az atyai hatalmat.
Az özvegy még a férjes asszonynál is szélesebb cselekvőképességgel rendelkezett a régi magyar jogban, majdnem minden téren - részben még politikai tekintetben is - egyenrangú volt a férfivel. Sőt, bizonyos értelemben a jog még a férfitársadalom ellen is védelmezte őt és gyermekeit. Az ura halála évében az özvegyet senki perbe nem idézhette, még az uráról rámaradt perbe sem, ezen idő alatt férje vagyonából kirekeszthető nem volt. A XVI. században az egytelkes nemesek a telkük után kötelesek voltak hadba vonulni, ellenben özvegyeik, ha nem volt hadra fogható fiúk, csak imádkozni voltak kötelesek.[28] Erdélyben a félkapus nemes asszonyok özvegységük évében nem tartoztak lovast kiállítani. Mindezek a kiváltságok a rendi alkotmány eltörlése után eltűntek.
- 43/44 -
A női jogok történetéhez szorosan hozzátartozik az örökösödési jog kérdése, ezen belül a leánygyermek és az özvegy örökjoga. A rendi társadalomban a leánygyermek öröklése a rendi helyzet és a vagyon természete szerint más és más volt. A jobbágyoknál a gyermekek nemre való tekintet nélkül egyenlően örököltek, amit az 1840. évi VIII. tc. 2. § végérvényesen biztosított. A nemesek esetében a lányok ingatlanöröklése attól függött, hogy milyen természetű birtokról volt szó. Az ősi (nemzetségi) birtokot a lányok nem örökölhették, ahogy az adománybirtokot sem, kivéve, ha az adományozó külön kikötötte az adománylevélben, hogy a leányág is örökösödjék. A szerzeményi, vérdíjon szerzett, vagy vásárolt birtokot örökölhetett a leány utód is egyenlő arányban a fiúkkal. A nemzetségi rendelkezés alá tartozó ingatlanok örökléséből a nők tehát ki voltak zárva, kárpótlásul azonban a régi magyar jog három jogintézményt dolgozott ki a nők vagyoni biztonságának biztosítására. A fiúsítás (amelyet fentebb már tárgyaltunk), a leány negyed és hajadonjog a rendiség fennállása alatt fontos jogintézmények voltak, amelyek a rendi alkotmánnyal együtt megszűntek.
A leány negyed (quartalitium) intézménye először az Aranybullában jelenik meg úgy, hogy a fiú utód nélkül elhunyt apa birtokának egynegyed részét a leánya örökölje. Később a leány negyed új alakot ölt, Werbőczynél már úgy jelenik meg, hogy a leányok az egynegyed részt kikövetelhetik a maguk között való egyenlő felosztás kötelezettsége mellett. A jog nem évül el, ha az első generáció lányai a jogot nem érvényesítették, a leszármazók lányai később megtehették. A leány negyedet rendszerint pénzben adták ki, kivéve, ha a lány nem nemeshez vagy/és vagyontalan férfihez ment hozzá a családja engedélyével.
A hajadonjog (jus capillare) azt jelentette, hogy amikor az öröklés a fiúágra korlátozódik: a lányok az örökösöktől rangjukhoz méltó lakást, nevelést, tartást, ruházatot és kiházasítást követelhettek. Ha az adományi javak távolabbi férfirokonra szálltak, a leányok a férjhezmenetelig, ennek híján halálukig birtokban maradhattak.
A magyar rendi társadalomban a nők egzisztenciája láthatóan biztosított volt mind leányságuk, mind házasságuk alatt. A férj halála esetén az özvegyek pedig különleges kedvezményeket élveztek, amint azt a személyiségi jogoknál már kifejtettük. Az özvegyeknek férjük halála után - a hitbéren és a közszerzeményen kívül -, amit tulajdonként vettek át, örökösödési joguk volt özvegyi öröklés és hitvestársi öröklés címén. Az özvegyi jog is megillette a nőket, ami annyit jelentett, hogy joguk volt férjük javait megtartani, és hasznait élvezni, amíg újra férjhez nem mentek, amikor pedig ez bekövetkezett, illő kiházasítást követelhettek. Ha az örökösök jogtalanul kiűzték, nem csak vissza kellett helyezni javaiba, hanem még "hatalmaskodási bírságot" is kellett fizetniük.[29] Az özvegy egy gyermeki részt kapott továbbá özvegyi öröklés címén a szerzeményi ingóságokból, ezen felül pedig örökölte férje kocsiját és lovait, díszruháját és jegygyűrűjét.
A hitvestársi öröklés a férjet is megillette, ami végrendelet híján az ingatlanokra is kiterjedt. Hitvestársi öröklés azonban csak akkor volt lehetséges a szerzeményi javakban, ha nem volt közvetlen leszármazott, sem unoka. A többi jószág vonatkozásában azonban csak akkor állhatott be a házastársi öröklés, ha nem csak lemenők, de felmenők, sőt oldalági örökösök sem voltak.
A nők személyi, házassági, vagyonjogi és örökjogi helyzetén kívül nem érdektelen közjogi státusukat is megvizsgálni. A magyar rendi alkotmány szerint a politikai jogok három csoportra oszthatók; választójog, személyes törvényhozói jog és politikai jellegű tisztségek. A választójog a köznemeseket, illetve a kollektív nemeseket illette meg, a személyes törvényhozói jog a főrendűeket (főnemesség, főpapság), a politikai jellegű tisztségek betöltése javarészt a főnemeseket, de ebből a köznemesek sem voltak kizárva. Politikai jogaik tekintetében a nemes nők korántsem voltak olyan jogfosztott helyzetben 1848 előtt, mint ahogy azt feltételeznénk, illetve amibe őket az 1848. évi áprilisi törvények választójogi passzusai hozták.
A rendi alkotmányban nincs nyoma expressis verbis a nők választójogának, azonban a magyar jogszokás szerint az özvegy birtokos asszonyok a megyei közgyűlésen részt vettek és gyakorolták választójogukat mind a megyei tisztviselők megválasztásánál, mind az országos követválasztásban. A régi jog szerint az özvegyek nem voltak megfoszthatók a megyében gyakorolt választójoguktól, aminek az adott legitimitást, hogy mintegy elhunyt férjük helyett és kiskorú gyermekeik képviseletében szülőként gyakorolják e jogot. Hasonló elv érvényesült a személyes törvényhozói jog gyakorlása esetében is, amikor az özvegy főnemes asszonyok éppúgy, mint a személyesen meg nem jelenő főnemesek egy-egy követet küldtek az országgyűlésbe. Az 1681. évi 51. tc. egyértelműen leírja a "távollévők követeiről": "S mivel a karok és rendek észrevették, hogy a mág-
- 44/45 -
nás urak, s azok özvegyeinek némely követei 5,6,7, személy követségét is magukra szokták vállalni, ami elég helytelenül történt. 1. § Ennélfogva végezték: hogy ezentúl jövőre egy követ, bármi rendű legyen is, csak két szegényebb mágnásnak vagy azok özvegyeinek helyettesítője lehessen e követségekben."[30] Az özvegyek azonban a törvényhozási jogot csak közvetett módon, követ útján gyakorolhatták.
Az özvegyasszonyok bizonyos kivételes esetekben aktív módon és személyesen is tölthettek be politikai jellegű tisztséget, ilyen volt a kinevezésen alapuló főispánság. Az örökös főispánság lényege a cím és a birtokjog volt, míg a kinevezésen alapuló főispánsághoz inkább adminisztratív-politikai szerepkör társult. (A magyar királynék Moson vármegye örökös főispánjai voltak.) A kinevezésen alapuló főispánság tehát nem csak jogokból, hanem kötelességekből is állt. Történeti forrásaink több női főispánról tesznek említést, ilyen volt Czobor Erzsébet grófnő, Thurzó György nádor özvegye, aki Árva megye főispánja volt, illetve Zrínyi Ilona, Thököly Imre neje és II. Rákóczi Ferenc anyja, aki Sáros vármegye főispánságát töltötte be és Czobor Erzsébethez hasonlóan elnökölt is a megyegyűléseken. Báthori Anna Szilágyság főispánja lett, férje, Drágfy István halála után fia nagykorúságáig egyébiránt ő hívta össze az első protestáns zsinatot Magyarországon. Az özvegy főnemes asszonyok a főispáni szék várományosaként kezelt fiaik helyett, gyámjaikként kerültek a főispáni hivatalba. Ez azonban mit sem számít abból a szempontból, hogy a rendi alkotmány nem zárta ki pusztán nemi alapon a nőket a politikai jogok gyakorlásából, nem úgy, mint az 1848. évi V. tc., amely kimondta, hogy a "nőszemélyek" nem tartoznak a választásra jogosultak közé. Azon nők választójogának ideiglenes fenntartása, akik ezt a jogot addig is gyakorolták,[31] mit sem változtat azon a tényen, hogy a polgári kor beköszöntét jelző utolsó rendi alkotmányunk, amely az alkotmány sáncai közé beengedi a polgárságot és a honoráciorokat is, kirekeszti a nőket. A nemes asszonyok a magyar rendi társadalomban sok tekintetben a férfiakéhoz hasonló jogokkal bírtak, amelyeket a polgári forradalmak a rendi jogokkal együtt eltöröltek. Így ahelyett, hogy a többi nő jogait kiterjesztették volna, még azokét is megszüntették - az egyenlőség nevében -, akiknek addig voltak jogaik.
Erdélyben a nőknek a régi szokásjog alapján több joguk volt, mint a szűkebb értelemben vett Magyarországon élőknek. Ennek egyik jellemző eleme a fiúlányság intézménye, ami fiú utód híján automatikusan életbe lép, Erdélyben nem kellett a király beleegyezése a fiúsításhoz, fiú utód híján a lány egyszerűen beöltözött fiúnak és a birtok örökébe lépett. A fiúsítás következtében a birtok a nő ágán öröklődik tovább, azaz a székely jog nem ismeri el magszakadás esetén a király (vagy a korona) birtoköröklését. Ez annak a sajátosságnak a következménye, hogy a székelyeknél nem volt hűbériség?
A magyar jogban a magszakadás beállta elsősorban az adománybirtok vonatkozásában jelent meg, amikor is az adománylevél záradéka kitér erre. Erdélyben az adományrendszer nem volt jellemző, nem volt magszakadás sem, így az "urafogyott" birtokot ismét a közösség vette hatalmába, azaz kihirdették, s az első foglaló, vagy a régi nemzetségi kapcsolat elve alapján távoli rokon kapta meg. A magszakadás beálltát hátráltatta a szokásjogon alapuló székely fiúlányság intézménye is, amelynek törvényi nyomát először az 1555. évi kódexben látjuk. ".. .20.) Valamelly Embernek Fia, Leánya vagyon, az örökség a Fiat illeti; de ugy; hogy a'Fiu a'leányt ki ki a' maga Székének Törvénnye szerént kiházasíttsa. 21.) Ha a két Férjfiu egy Ember gyermeke, egyiknek Fia a' másiknak Leánya vagyon, a' Leány ollyan örökös az Attya örökségében mint a' Fiú. 22.) Valamelly Embernek két Leánya vagyon, Fia nintsen, Attyokrol maradott örökségek egyaránt illetik őket: de ugy; hogy a' kissebbik választhasson a lakó helyben, de ugy; hogy a másiknak hozzája hasonló légyen, egyaránt örökösödhessenek benne; ha pedig a' kissebbik a' nagyobbiknak hasonlót nem adhatna, tehát az örökség két felé osztassék. 23.) Valamelly Embernek két Leánya vagyon, edgyik Leánynak fia, a' másiknak Leánya vagyon, a' Léány is ollyan örökös, az Attya Jószágában, mint a' Fiu. de ha a Léánynak Fia és Léánya lészen, a Fiu a Léányt kiházasíttya belőlle..[32 ]Később II. Rákóczi György 1636-ban kelt rendelkezése is megerősítette, hogy a magvaszakadt javai nemzetségük mindkét nembeli tagjaira szállnak, s ne kerüljenek kihirdetésre.[33]
Tehát a székely jog sajátsága, hogy az ősi székely birtokban, a "székely örökségben" lányokat is részesíti. A székely ősi birtok a magyar ősi foglalású vagy nemzetségi birtokhoz hasonló birtoktípus, ennélfogva fokozott védelem illeti meg. Nem lehet sem elzálogosítani, sem eladni, mivel végső tulajdonosa a nemzetség, a rendelkezési jog a közösséget illeti meg. Alapvető szabály volt a székely öröklésben a fiúág elsőbbsége, kivéve a pénzen vagy vérdíjon szerzett birtokot, mert ebben a lányok a fiúkkal egyenlően örököltek, ahogy a szerzett javak végrendeleti örökléséből sem voltak kizárva. Az ősi székely birtok tekintetében a lányok öröklése csak fiú örökös híján állt be oly módon, hogy a leányágat fiúággá tet-
- 45/46 -
ték. A fiúleány leszármazottai közül is elsődlegesen a fiúk örökölnek, a leányok ismét csak fiú leszármazottak hiányában. Az öröklés logikája ebben az esetben az, hogy a fiúleány apja örökségében a fiúk helyett részesült, hiszen azért lett fiúsítva, azonban ha csak lánya van, az is tovább örökli, mégpedig azon elv alapján, hogy maga az örökség fiúsítja a leányt. A fiúlányságnak egy korlátja volt, ha ez a leány jobbágyhoz ment férjhez, mert ekkor elveszíti fiúlány -ságát és a legközelebbi férfirokon becsült áron megválthatja tőle a birtokot, azonban ha ez a leány megözvegyül és másodszor szabad emberhez megy férjhez, visszaválthatja az eredetileg neki fiúlány jogon járó birtokot.[34] Érdekes, hogy a fiúlányság nem enyészett el végleg, csak "felakadt", s az akadály elmúltával visszatért. Nem tudjuk, hogy a fiúlányt székely örökségként megillető birtok a férje kezelése alá került-e egyáltalán, feltehető azonban, hogy megkülönböztetik a férj és a felesége vagyonát, ahogy az atyai és anyai jószágokat is külön kezelték. (Azonban a férjet is megilleti a felesége után az öröklési jog, legalábbis akkor, ha nem voltak osztályos rokonok.) A fiúleány székely öröksége tekintetében azonban ez nyilvánvalóan nem illette meg a férjet, sőt a férje gyakran felvette a felesége nevét és gyermekeik is az anyjuk nevét viselték.[35]
Más volt a helyzet a leánynegyed fejében kapott birtok esetében, ha a leány nem nemes "jószágtalan" személyhez ment férjhez. Ebben az esetben, tekintettel a birtok természetére, a leány megkaphatta birtokként az örökséget, ha családja (a negyedet kifizető) beleegyezésével ment férjhez. A székely örökségből leánynegyedet nem kell fizetni, mivel quartilitium-ot csak olyan jószágokból szokták fizetni, amelyek a fiúág magszakadása után a fiscust illette, azaz királyi adományként kapott örökös birtokból. Tehát a leánynegyed és a fiúleányság két különböző típusú birtokra vonatkozó intézmény. (Trip. I.T.29.)
Ha egyáltalán nem volt örökös, sem más leszármazott, akkor az oldalág örökölt, ahol a leánytestvér öröklése is megnyílhatott, vagy az ő leszármazotta-ié, akik közül előbb a fiúk, majd a lányok örököltek. "Ha meghal a Székely gyermek nélkül s férfi testvérei, vagy más közel való Rokoni nem lévén Léány Attyafiára (leánytestvérére) marad Öröksége, fiú helyett lészen ez is abban, s legott annak Fiúléányává válik, kinek Ága Fiakból kifogyván, közelebbről benne akadott meg."[36] A fiúlányság tehát nem csak leány utódot illeti meg, de utódok hiányában az örökhagyó nővérét is.[37]
(A székely jog az atyai és anyai javakat bizonyos értelemben külön kezelte, ami a kiházasítás és az öröklés összefüggésében látszott meg, ti. ha a lányt - akinek ugyanúgy joga van a kiházasításra, mint a magyar lányoknak -, az anyai javakból házasították ki, akkor az atyai javakból a férfiakkal egyenlően osztozott. Ha a kiházasításuk elmaradt, akkor egyenlően örököltek a fiúkkal.)
Talán ezzel a székely leányfiúságból fakadó gyakorlattal is összefügg az a körülmény, hogy az erdélyi férjezett nők gyakrabban használják leánynevüket, mint a magyarországi részeken lakó asszonyok. Az asszonyok névhasználatára azért érdemes kitérni, mert leánynéven való nyilvános megjelenés mögött meghúzódik egy sajátos, a történelemben és a jogban gyökerező öntudat, amely - feltételezésem szerint - különösen az erdélyi nőknél jelentkezett. A névhasználat vizsgálatára egy nagyobb kutatás részelemeként került sor,[38] amelynek eredményei alapján világossá vált, hogy a XIX. század elején a művelt, magyar asszonyok, amikor személyüket a nyilvánosság előtt megjelenítették, gyakorta a leánynevüket használták, s nem csak az özvegyek, hanem akkor is, ha házasságban éltek. Az özvegyek bátrabban jelennek meg saját jogon, társadalmi állástól függetlenül, mint a férjes asszonyok. A magyar történeti női jogok közül az özvegyi jog a legjelentősebb társadalmi szinten. Minél alacsonyabb a státusa a nőnek, annál inkább csak akkor prezentálja magát önjogon, ha megözvegyült.[39] Az erdélyi asszonyok leánynévhasználata a történeti női jogokon, elsősorban az özvegyi jogon, továbbá a székelyjog nőkre vonatkozó kedvezményein alapul. A székely gyakorlat arra inspirálta az erdélyi asszonyokat, hogy leánynevüket megtartsák, azt önállóan vagy férjük nevével együtt használják.
Az 1848-as törvények, majd a kiegyezés utáni törvényhozás fektették le a polgári társadalom alapjait Magyarországon, nem különben Erdélyben. Az 1848. évi áprilisi törvények a rendi "alkotmány sáncai közé" beengedték a polgárságot és az értelmiséget, a nőket azonban nem. Ezt jól mutatja a vagyoni cenzus szerinti választójog, amelynek gyakorlásából a nőket minden tekintetben kizárták. Ekkor törölték el az ősiség törvényével együtt az adományos és nem adományos, illetve a fiági és leányági javak közötti különbségeket. Később az Országbírói Értekezlet eltörölte a leánynegyedet,[40] a hajadoni jogot pedig csupán a hitbizományi javak tekintetében tartotta érvényben.
A nemi gyámság intézménye annyit jelentett, hogy a leány férjhez meneteléig apja, ennek hiányában pedig fiútestvérei gyámsága alatt élt. A nemi gyámságot az 1874. évi 23. törvénycikkely törölte
- 46/47 -
el, ennek értelmében a leány 24 éves korában lett nagykorú, ahogy a fiúk is. A 24. életév betöltése több szempontból is lényeges volt, még a férjes asszonyok is csak ezután bírtak váltóképességgel, ha csak nem űz maga a nő is ipart, aminek az 1800-as évek első felében sem volt akadálya. A házasságra vonatkozó jogszabályok változása az életviszonyok változásához is vezetett.
A kötelező polgári házasság bevezetéséről szóló 1894. évi XXXI. tc. alapján a vallásfelekezeti különbségek kiküszöbölhetővé váltak. Vegyes házasság esetén a leány az anyja vallását követi, a fiú pedig az apjáét. A törvényes feleség a férjétől eltartásra, életközösségre, a lakásban való bennmaradásra és adott esetben ápoltatásra tarthat igényt, ahogy a férj is viszont. A feleséget elhagyó férj ellen bontópert lehetett indítani, de a házasság folytatására, ahogy a megkötésére sem kényszeríthető senki, a nő tartási igénye érvényesíthető a vétkes férjjel szemben. Ezeknek a szabályoknak egy része nem jelentett radikális változást a házassági viszonyokban, a régi jogot nem alapjaiban, csak finoman módosították.
Az özvegyek helyzete a polgári társadalomban nem javult, csak megváltozott. A rendi társadalomban többletjogokkal rendelkeztek, külön jogosítványokat, kedvezményeket élveztek, míg a polgári korban alapvetően szociális problémaként kezelték az özvegyek helyzetét, pl. hadi özvegyek. A rendi társadalomban csak a kifejezetten szegény sorsú özvegyeket kezelték így. Az egyes foglalkozások, hivatások művelőinek özvegyei részére külön illetményeket, ellátásokat, nyugdíjakat állapítottak meg.
A nők politikai jogainak alakulásán követhetjük leginkább a nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségek állapotát, legalábbis a polgári viszonyok kialakulásának időszakában. Láthattuk, hogy a rendi társadalomban a kiváltságos helyzetű asszonyok nem voltak megfosztva a közéleti szerepvállalástól, pl. a mágnások özvegyeinek joga volt arra, hogy követeik útján a törvényhozásban részt vegyenek, vagy fiaik helyett ispáni tisztséget tölthessenek be stb. Az 1848. évi V. törvénycikkely életbeléptetésével megszűnt a nők minden lehetősége a közéleti szerepvállalásra. Nemcsak közéleti jogaik szűntek meg, hanem minden olyan jog, amely a nőket nemességükre tekintettel korábban megillette elenyészett a polgári társadalomban, ugyanakkor a rendi társadalom normái több tekintetben fennmaradtak, immár azonban csak a férfiak számára. Természetesen a felsőház sem szűnt meg, s bár a főrendházi reform átalakítja annak szerkezetét tekintettel a polgári társadalom alapelveire, a nőkre mégsincs tekintettel. Sajátos, hogy a rendi társadalom jogi értelemben vett megszűnése a női nemre nézve hátrányosabb, mint a nemességre, főnemességre vagy bármelyik társadalmi rétegre.
A községekről szóló 1886: XXII. törvénycikk az első, amely politikai értelemben valamelyest teret nyit a helyben lakó legnagyobb adófizetők közé tartozó nőknek azzal, hogy férfi meghatalmazottjukat küldhetik a községi képviselő-testületekbe. A férjes nőt természetesen férje képviseli, akinek az adójához a neje és kiskorú gyermeke adója is hozzáadódik, ha azok vagyonát kezeli. A férfiak számára igazán előnyös helyzetről van szó, hiszen nem saját vagyona után a virilisták közé emelkedhet. Az országgyűlési képviselőválasztásról szóló 1913. évi és 1918. évi törvénycikkek is kivették a nőket a választók sorából, ahogy korábban az 1874. évi is. A nők választási jogát az 1918. évi néptörvény ismerte el legelőször, a következő formában: "Nemzetgyűlési választójoga van minden nőnek, aki életének huszonnegyedik évét betöltötte, legalább hat év óta magyar állampolgár és bármely hazai élőnyelven írni-olvasni tud."[41 ]Ugyanezen törvény biztosította a törvényhatósági és községi választójogot is a nők számára, immár személyesen gyakorolható jogként. A néptörvényt hatályon kívül helyezték 1920-ban, de ugyanakkor elfogadták a nők általános és titkos, egyenlő és közvetlen választójogát. Az 1925. évi törvény részben szigorított a nők választójogán, ugyanakkor az egyetemet vagy főiskolát végzett nőknek korra tekintet nélkül adta meg a választójogot. "Országgyűlési képviselő választójoga van minden nőnek, aki életének 30. évét betöltötte, tíz év óta magyar állampolgár, két év óta ugyanabban a községben lakik vagy van lakása és az elemi népiskola hatodik osztályát vagy más tanintézeteknek ezzel tanértékre nézve egyenrangú osztályát sikeresen elvégezte, vagy ezzel egyenrangú értékű műveltség megszerzését igazolta."[42] A saját vagyonából, jövedelméből, keresetéből élő nők, továbbá a három- vagy többgyermekes anyák esetében elegendő volt a négy elemi elvégzése, vagy az ezzel egyenrangú végzettség illetve műveltség igazolása. Választójoga gyakorlásától a nőt csak bizonyított erkölcstelenség esetén lehetett megfosztani. E törvény alapján a képviselőház tagjai között nők már szerepelhettek, a felsőház tagjai között azonban nem. Az 1926. évi XXII. törvénycikkely teremti meg az elvi lehetőségét annak, hogy nők a felsőház tagjaivá válhassanak. A törvény miniszteri indoklása azt fejtegeti; "A javaslat nem akarja teljességgel a lehetőségét kizárni annak, hogy nők a felsőház tagjaivá is megválaszthatók legyenek. Ellenkező szabályozás ellentétben lenne a javaslat azon alapgondolatával, amely minden társadalmi rétegnek meg akarja adni a törvényhozásban való közvetlen befolyás lehetőségét."[43] A törvény 13. §-a tartalmazza azokat a megszorításokat, amelyek alapján erősen valószínűtlen, hogy nő valaha a felsőház tagjává vál-
- 47/48 -
jon. Az örökös főrendházi tagsággal felruházott, valamint a családkönyvbe iktatott családok 24. évet betöltött férfitagjai jogosultak a választásra, ha egyedül vagy feleségük és kiskorú gyermekeik adóját is beleszámítva ingatlanaik után fizetett évi adójuk legalább kétezer pengő. Ezek alapján a fenti családok özvegyen maradt nőtagjai esélyesek a főrendházi tagságra csupán. A megoldás hasonló a rendi társadalom több százéves joggyakorlatához, azzal a különbséggel, hogy a polgári társadalomban a nők e jogukat elvileg közvetlenül is gyakorolhatták.
Mindezen jogok bevezetésének indoklása nem más, mint az, hogy az első világháborúban sok férfi vesztette életét, amivel a nők eltartó és gyámolító nélkül maradtak, s ennél fogva kénytelenek saját sorsukat intézni. "A világháború óta legkiemelkedőbb érdeke elsősorban a nőnek, aki csekély kárpótláshoz jutott a választójog elnyerésével azért a súlyos veszteségért, amely a háborúk folytán számarányát a férfineméhez viszonyítva háromszorosára növelte a férfiak elhullásával, aminek a hatása a női nemre nem csupán a férjhezmenés megnehezülésében, hanem eltartójuk, segítőtársuk elvesztésében nyilvánul meg."[44]
Összességében megállapítható, hogy a nők a XIX. század második felében bizonyos korábbi jogaikat egyszerre veszítették el, másokat lassan, fokozatosan. E veszteségekhez képest lassan épültek ki az új polgári magánjogi lehetőségeik, de egyben védettségük is megszűnt. A magyar történelemben volt mintegy 50 év, amelyben a régi előnyeik már nem érvényesültek, de még az új polgárjogi keretek sem terjedtek ki rájuk. Lassan felelőssé váltak férjük gazdasági cselekményeiért vagyonukkal is, de nem szűnt meg a férjek azon jogosultsága, hogy feleségük hozományával gazdálkodjanak. A nők kötelességei sokasodtak, jogaik kevésbé, s az új polgári társadalomban nagyjából a lovagiasság szabályainak betartására számíthattak. ■
JEGYZETEK
[1] Pálmány Béla: A magyar nemesség szerkezetének átalakulása a XVI-XVII. században. In: Rendi társadalom-Polgári társadalom, 1974
[2] Wenzel Gusztáv: Az 1848 előtti magyar magánjog tekintettel újabb átalakítására. Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomda, Budapest 1885. 171. o.
[3] Fügedi Erik: Az Elefánthyak. Magvető Kiadó. Budapest 1992. 74-78. o. Vö. Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Nagyenyedi Bethlen Nyomda, Kolozsvár 1947. 476. o.
[4] Wenzel 79-80. o.
[5] i. m. 90-92. o.
[6] A nemi gyámságot az 1874. évi XXIII. tc. törölte el. C.I.H.
[7] Werbőczy István: Tripartitum, I. könyv 111. cím
[8] Máday Andor: A magyar nő jogai a múltban s jelenben. Athenaeum Ny. és K., Budapest 1913. 28. p.
[9] A nemesi birtok két részből állt: az allódiumból és a jobbágytelkekből. Az allódium a nemes saját kezelésű birtoka, amelyet a birtokos használt és birtokolt, azaz megillette az usus és a possessio joga. A jobbágytelek a jobbágy használatában állt (usus) és a nemes birtokolta (possessio). A nemesi birtok feletti rendelkezési jog, azaz a potestas csak abban az esetben illette meg a birtokost, ha szerzett birtokról volt szó. Az adománybirtok felett az adományozó rendelkezett, pontosabban az adomány öröklését korlátozhatta, az ősi, nemzetségi birtok esetében pedig az ősiség elve szabott korlátot az öröklésnek. Fügedi: i. m. 21-47. o.
[10] Fügedi Erik: Az Elefánthyak. Magvető Kiadó Budapest 1992. 10. o.
[11] 1840. évi XV. tc. C.I.H.
[12] Szt. István II. törvénykönyve 29. fejezet, Szt. László II. tvk. 12 fej. és III. tvk. 6 fej., Kálmán I. tvk. 56 fej.
[13] Mandel Károly: A nőkről szóló magyar törvénycikkek Szent Istvántól napjainkig. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest 1929. 21. o.
[14] Jancsó, Fodor, Szlemenics, Tóth, Katona, Kolozsváry stb. vö. Máday: i. m. 37. o.
[15] Kolozsváry Bálint: A közszerzemény biztosítása. Budapest 1899. 40. o.
[16] Szent István I. Könyve, 28 fejezet, Máday: i. m. 45. o.
[17] I. rész 110. §
[18] Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye. Kolozsvár 1800. 135. o.
[19] A jogtörténészek szerint a magyaroknál hitbér a leány vételárából fejlődött ki - hasonlóan Európa más országainak jogfejlődéséhez -, ahogy a jegyajándék és a jegygyűrű pedig a vásár megkötésekor fizetett "felpénzből" (ma foglaló hasonlítható hozzá) alakult ki. Máday: i. m. 85-90. o.
[20] A Tripartitum 93. cikkelyének 4. §. felsorolja az egyes rendek hitbérének fix összegeit, főnemeseké 100 márka, köznemeseké és polgároké 50-50 márka. A 6-8. §-ból azt is megtudhatjuk, hogy 100 márka akkor egy kőből épült vár értékének, 50 márka pedig egy kéttornyú templom értékének felel meg.
[21] "A hitbér (dos) [...] nem egyéb, mint amit a feleségnek szűzessége vesztéséért és elhálásáért a férjnek javaiból adnak". Werbőczy 93. cikkely
[22] A magyar házassági vagyonjog a közszerzeményi rendszernek felel meg, s mint ilyen a nőknek kedvező vagyonjogi rendszerek csoportjába tartozik. A különböző rendszerek három jogi alapelvre - vagyonközösség, kezelési közösség, vagyonelkülönítés - és ezek különböző kombinációira vezethetők vissza. Máday: i. m. 66-71. o.
[23] Tripartitum I. k. 101. c.
[24] A középkorban az ingó és ingatlan dolgok felosztása nem a mai felfogás szerint történt, pl. a ház a magyar és a német jogrendben egyaránt ingóságnak minősül. A dolgok felosztásában, ami az öröklési jog szempontjából lényeges, megkülönböztették: 1) a gazdálkodás alapját alkotó, 2) a minősített értékű és 3) a relatív értékű javakat. Tehát vannak ingók, amelyek ingatlannak minősülnek és ingatlanok, amelyek jogi szabályozása az ingóságokét követi. Vö. Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete, Értekezések Eckhart Ferenc Jogtörténeti Szemináriumából 6. szám Sárkány Nyomda Rt., Budapest 1938. 12-15 o.
[25] Kultsár István a Hazai Tudósítások kiadója és tulajdonosa volt, a lapot 1806-ban alapította, majd 1808-ban Hazai és Külföldi Tudósításokra módosította a címét, továbbá megindította a Hasznos Mulatságok c. melléklapot. Kultsár korának jeles irodalompártolója volt, aki nem csak lapot szerkesztett, de irodalmi szalont is tartott fenn Pesten, továbbá 1813-1815-ig a Magyar Színház igazgatója is volt Vida László halála után. Kultsár halálával szalonja is megszűnt, özvegye a vállalkozást továbbvitte, a szalont azonban nem lett volna sem illendő, sem lehetséges, hiszen ez utóbbi férje személyes ismeretségein és baráti társaságán alapult. Gáspár Gabriella: A polgári nyilvánosság kezdetei Magyarországon. Agroinform, Budapest 2002. 50. o.
[26] Gáspár Gabriella: Női jogok és a leánynévhasználat a XIX. század első felében = Acta Sociologica 2005. 1. szám 47-60. 51. o.
[27] 1723. évi CXI. tc.
[28] Vö. 1545. évi XXI. tcx.
[29] Máday: i. m. 95. o.
[30] I. Lipót 1681. évi III. decrétumának 51. tvc.
[31] II. Ferdinánd 1848. évi V. tvc. 1. § ideiglenesen fenntartja azon nők választójogát, akik azt addig is gyakorolták.
[32] 1555-ben április 28-án a Székelyudvarhelyen tartott rendes gyűlésen Dobo István és Kendi Ferenc Vajdaságukban foglaltatták írásba ezt a régi szokásjognak megfelelő rendelkezést. Cserei: i. m. 73-74. o.
[33] Bónis György: Magyar jog-székely jog. Ferenc József Tudományegyetem, Kolozsvár 1942. 71-72. o.
[34] i. m. 91-94. o.
[35] Vö. 1674-ben Apor Ilona fiúlány törvényes gyermekei Apor István, László és Mihály. Bónis: i. m. 88. o.
[36] i. m. 80 o.
[37] Bónis György Cserei Farkashoz hasonlóan mind a nővér, mind a lány utódok fiúlányságát fogadja el, szemben Vargyasi Szolga Jánossal, aki csak a nővér fiúlányságára következtet. Vö. Bónis: i. m. 75-86. o., Vargyasi Szolga János: Székely jogi ötven kérdések s 102 feleletek. Református Kollégium, Marosvásárhely 1844. 238. o., 245. o.
[38] Gáspár 2002. i. m. 93-94. o.
[39] A kutatás a női mintában található, a 70 asszonyra ter-
- 48/49 -
jedt ki, megkülönböztetve a leánynevüket, az asszonynevüket, illetve a férjük nevét vezetéknévként viselő személyeket. Leánynevét használja az előfizetői listák tanúsága szerint 44 asszony, asszonynevét 18, asszonynevét félig, csak vezetéknévként további 8 nő. Láthatóan az asszonyok meglehetősen nagy arányban (63%) viselik leánynevüket és jóval alacsonyabb arányban (38%) asszonynevüket bármilyen formában. Az Erdélyben lakó nők között majdnem teljes körű a leánynév használata. A XIX. század elején a magyar olvasóközönség körébe tartozó nők közül 35 személy lakik Erdélyben (a minta 44%-a), közülük 31 személy viseli a leánynevét. Gáspár Gabriella: Női jogok és a leánynévhasználat a XIX. század első felében = Acta Sociologica, 2005. 1. szám 4760. o., 59. o.
[40] A leánynegyed képezi a mai kötelező törvényes örökrész, vagy kötelesrész történeti alapját.
[41] 1918: I. tc. Néptörvény a nemzetgyűlési, törvényhatósági és községi választójogról, 1. §
[42] 1925: XXVI. tc. 2. § az országgyűlési képviselők választásáról
[43] 1926: XXII. tc. 6. §. Indoklása
[44] Mandel Károly: i. m. 50 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PTE BTK.
Visszaugrás
