Már a kötet címe is megragadó! Végre valaki bátran el merte hagyni a szükségtelen "előzetes" jelzőt. Szükségtelen - ahogyan a szerző is kifejti -, mivel semmiféle "utólagos" letartóztatás nincs, nem követi végleges, ráadásul a jelző használata azt is sugallja (sugallhatja), hogy ez "előzetes" szabadságelvonás, majd jön a végleges, a mindent elsöprő vérehajtandó szabadságvesztés. Ezen okból is kifejezetten szerencsétlen a jelzős szerkezet alkalmazása, hiszen állandóan azt erősíti az elmélet és a gyakorlat is, hogy szó sincs "előrehozott" büntetésről. Nem is válhat azzá.
Ezzel a docensi kinevezés előtt álló szerző is maximálisan egyetért, mint ahogyan azzal is, hogy itt volt az ideje, hogy a legsúlyosabb kényszerintézkedésről tudományos módszerekkel végzett kutatást követően átfogó monografikus feldolgozás szülessen.2 Aktualitását senki sem vitatta és vitatja, különösen nem napjainkban, amikor a büntetőeljárás reformja lényegesen érinti a kényszerintézkedéseket, köztük a sok-sok elméleti és gyakorlati vitát kiváltó letartóztatást. (Magam is ezt a kifejezést tartom helyesnek, ezért a recenzió keretében ragaszkodom is hozzá.)
Az alkotó témaválasztása - a fentieken túlmenően -több okból dicséretes. Először azért, mert a büntető eljárásjog tudományos művelésének töretlen lendületét példázza olyan időszakban, amikor az elméletnek bőségesen lenne oka arra, hogy megkérdőjelezze fáradozásainak értelmét. Másodszor azért, mert a kötet a legérzékenyebb szabadságkorlátozó kényszerintézkedést vette szemügyre, olyan eszközét a büntető hatalomnak, amely nélkül aligha lehetne hatékony a bűnüldözés, ám ami nem ritkán a törvénysértések terepe is. Harmadszor pedig azért, mert a kitűzött feladatot csak az elmélet és a gyakorlat komplex elemzése által lehet megvalósítani. Finszter Géza plasztikus megfogalmazásában: a kizárólagosan akadémikus megközelítésnek nincs helye.
A témaválasztás igényeihez igazodik a szerző által követett feldolgozási módszertan, ami jogpozitivista és a kriminálpolitikai szemlélet kombinációjaként határozható meg. A tételes jog elemzése a jogi fogalomrendszerben való jártasságot, biztos dogmatikai tudást, jogászi gondosságot tükröz. A jogintézmény érvényesülésének vizsgálata pedig a kutatói szuverenitáson, a jog társadalmi rendeltetésének helyes értelmezésén, a kritikai mondanivaló kifejtésén alapszik.
A kötet felhívja a figyelmet a letartóztatás alkalmazása körében tapasztalható diszfunkciókra, amelyek nem csupán a törvényesség sérelmét jelentik, de gyakran még a bűnüldözési célszerűségnek sem felelnek meg, és nem szolgálják a társadalom leghatékonyabb védelmét. Azt, hogy az autor által megjelölt és kifejtett (nem leírt, nem rögzített) "apokrif okok" milyen mértékben hatnak a hazai gyakorlatban, csak a végrehajtás tényleges körülményeinek elemzése által lehet megbecsülni.
A letartóztatás végrehajtása körében az egyetemi oktató-kutató rávilágít, hogy a fogdaszabályzatok és a letartóztatás körülményeinek beható vizsgálata azért indokolt, mert ezek jó esetben a törvényes eljárást segíthetik, de teret adhatnak a hatósági visszaélések számára is. A letartóztatási feltételek megállapítása nem történhet a büntetés-végrehajtás szempontjainak mechanikus átvételével. Ez a gondolat a legtisztább formában a javasolt külön törvénytervezetben jelenik meg, amely egyértelműen a monográfia legeredetibb kezdeményezése.
A feldolgozás nagy teret szentel a helyettesítő intézményeknek, mert ezek megléte és kidolgozottságuk újabb lehetőséget teremt ahhoz, hogy a legsúlyosabb megoldásokat tovább szűkítse a büntető jogalkalmazás. A szurrogátumok száma a hatályos jogban növekszik, de Herke Csongor bizonyítja, hogy a lakhelyelhagyási tilalom, és újabban a házi őrizet szabályozása nem tekinthető kifogástalannak, a végrehajtás hiányosságai pedig az elterjedésüket gátolják. A nálunk csak most, az új Be. kapcsán bevezetendő óvadékot különösen nagy terjedelemben vizsgálja az író, amellyel az alkalmazás útjában álló akadályokat szeretné elhárítani, illetve az alkalmazással szembeni ellenérzéseket eloszlatni. Mindkét szándéka támogatásra érdemes, úgy tűnik a jogalkotó/jogalkotás is így gondolja.
A közel 400 oldalas művet a jogorvoslat kérdéseinek az elemzése, illetve a kártalanítás kérdéseinek a kifejtése zárja. Herke Csongor ezúttal is alapos jogszabályelemező készségeit kamatoztatja; és minden esetben szembesíti a normákat a létező gyakorlattal. Ajogalkal-mazói formalizmus újabb példáit vonultatja fel, amikor a jogorvoslatok elbírálásának felületes rutinját kárhoztatja. A kártalanítás tekintetében a terhelti közrehatás eseteinek a megszorító értelmezését szorgalmazza, ami talán jobban megfelelne az igazságosság eszméjének.
A gyakorló ügyvédként, valamint a Helsinki Bizottság fogdamegfigyelő programjában is tevékenykedő elméleti szakember széles szakirodalmi apparátusra támaszkodik elemzésekor. A külföldi művek közül elsősorban a német-osztrák megoldást vázoló tanulmányokat, monográfiákat, jogszabályokat használja fel, összehasonlító elemzését adva a hazai és - főként - a német szabályozásnak. Nem rejti véka alá azt a meggyőződését, hogy a német jogalkotónak sikerült kevésbé problémamentes, humánusabb rendelkezéseket alkotnia. Különösen élesen mutat rá erre a differenciára a letartóztatás foganatosítása körében.
Megvilágítja - Bócz Endre felosztását követve - az angolszász és a kontinentális letartóztatási rend különbségét; az angolszász eljárásban a tipikus a terhelt "letartóztatása", s ezt követő rövid időn belül a bíró elé állítása, amelynek során az esetek jelentős részében óvadék ellenében szabadlábra helyezik. Ennek kapcsán - Róth Erika kutatási érvei alapján - két gondolattal egészíthetők ki a szerző fejtegetései.
1. Az angolszász letartóztatás (arrest) inkább a magyar elfogás szóval azonosítható reálaktus, hiszen az azt követő fogvatartásra az angol nyelvben más kifejezést (custody, remand) használnak, míg az előzetes letartóztatásra ismét más terminus technikus vonatkozik (detention, pre-trial detention). Igaz, hogy ezeket a kifejezéseket az angol nyelvű szakirodalom sem alkalmazza mindenkor következetesen. Így az angolszász rendszerben az óvadéki döntésig (első bíró elé állítás) tartó periódus és a mi őrizetbe vételünk állítható párhuzamba.
2. Az óvadék ellenében szabadlábra helyezés az angolszász rendszerben korántsem mindig jelenti azt, hogy a terhelt vagy az ő érdekében más, a bíróság által meghatározott pénzösszeget helyez letétbe. Az esetek jelentős részében olyan kötelezettséget írnak elő a terheltnek a szabadlábra helyezés esetére, amelyek bevezését az előzetes letartóztatás erkölcsi jellegű alternatívájaként a szerző is elképzelhetőnek tartja. S ahol az óvadék tényleges anyagi terhekkel jár, az is inkább jelképesnek mondható (természetesen esetenként komoly összegű óvadékot kell letétbe helyezni, de ez nem általános).
A könyvbeli mondanivaló kifejtését, bemutatását, megértetését és bizonyítását az empírikus kutatás adatait is feltáró, igényes statisztikai táblázatok, adatsorok segítik. Ezek ragyogóan érzékeltetik a visszásnak tartott gyakorlatot; nevezetesen, hogy a nyomozó hatóság előterjesztése dönti el az esetek túlnyomó részében, hogy valakit letartóztatnak-e. A nyomozó hatóság rendelkezik a legtöbb információval az eljárás azon korai szakaszában, amikor az elrendelése egyáltalán felmerül. Adatokkal nehéz lenne alátámasztani, de valószínű, hogy ezeket az információkat súlyozza, hogy a fogvatartás szükségességét indokolttá tegye, s így az eljárás lefolytatása akadálymentesebbé váljon. A nyomozó hatóság előterjesztése alapján - kevés kivétellel (88%-ában)az ügyész indítványozza, a bíróság pedig elrendeli (majdnem egészében, 93%-ban) a legsúlyosabb kényszerintézkedést. A különböző hatóságok rostáján - mint látható az arányszámokból - csak néhány eset csurran ki, amelyekben - valószínűleg - igen gyenge lábakon állt az előterjesztés.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
