A modern nemzetközi jogrend alapjait az Európa legutolsó jelentős vallásháborúját, a harmincéves háborút lezáró 1648. évi vesztfáliai békeszerződésig szokás visszavezetni. Ez a békeszerződés elismerte a teljes állami függetlenség alapelvét, amely azt jelentette, hogy az egyezményt megkötő valamennyi fél tiszteletben tartja az összes többi fél területi jogait, és nem avatkozik bele a többi állam belügyeibe. Ekkor lett a katolikus, az evangélikus és a református egyformán elismert vallás. Bár az egyéni szabad vallásgyakorlást még nem biztosították, egy lépéssel közelebb kerültünk hozzá, és Európában fokozatosan kiteljesedhetett a vallásbéke és a vallási tolerancia. A vesztfáliai béke megtagadta a cuius regio, eius religio (akié az ország, annak a vallása követendő) elvét: a fejedelmek nem alkalmazhattak kényszert, csak szabályozhatták a más vallásúak vallási tevékenységét. Persze a mai értelemben vett vallási tolerancia ekkor még nem valósulhatott meg. Különbséget tettek a magánéleti és a nyilvános vallásgyakorlat között: az előbbit tolerálták, az utóbbit korlátozták.[1] A vallási intolerancia leglátványosabb és legborzalmasabb megnyilvánulását ezután a zsidók üldözése jelentette, és az emberi jogi megközelítésű vallásszabadság és tolerancia csak a 2. világháborút követően teljesedhetett ki az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a különböző egyetemes és regionális emberi jogi egyezmények elfogadása után. Ma már a vesztfáliai világrend meghaladásáról és egy új világrend kialakulásáról beszélnek az elemzők. A kérdés az, hogy az új világrend feladja-e a vesztfáliai vallásszabadság lassan beérett vívmányait a globalizáció új kihívásaira adott válaszul, vagy sikerül-e ezeket a kihívásokat úgy kezelni, hogy a vallási fundamentalizmusok feléledése és terjedése ne hozza el ismét a politikai szintre emelt, intézményesített vallási intolerancia korszakát.
Napjainkban a világban egyre erősödő jelenség a mássággal szembeni intolerancia, ezen belül vallási intolerancia. Ennek gyökerei a társadalom identitási és értékválságában, másrészt az ismeretlentől való félelemben, valamint a kizárólagosságra törekvő vallási fundamentalizmusok feléledésében és hatásaiban keresendők. A globalizált világrend bonyolult biztonsági kockázati mátrixában leginkább a szegénységgel és az iszlám fundamentalizmussal összefüggésbe hozható terrorizmushoz köthető. A fejlődő világban a szegénység - és a fejlett világhoz képesti egyenlőtlenség igazságtalanságának érzete - termeli az iszlám fundamentalizmus és a nemzetközi terrorizmus társadalmi bázisát, a nemzetközi terrorizmustól (és az azzal azonosított iszlámtól) való félelem pedig a fejlett világban az iszlámtól való félelmet és iszlámellenes megnyilvánulásokat vált ki. Emellett a fejlett világban a gazdasági világválság által gerjesztett munkanélküliség, szegénység is a szűkös erőforrásokhoz való hozzáférésből kirekeszteni szándékozó idegengyűlölet erősödéséhez vezet, amelynek célpontjai gyakran az eltérő, ismeretlen (idegen) vallású bevándorlók.
Az európai vallási intolerancia napjainkban elsősorban iszlámellenességként jelentkezik. Az iszlám-ellenesség megnyilvánulásait az alábbiakban három kérdéskörben vizsgáljuk az Emberi Jogok Európai Bírósága, illetve a nemzetközi emberi jogi szervek gyakorlata tükrében: a vallási gyűlöletbeszéd jelenségét, a vallási öltözetek viselésének korlátozását, valamint a minaretépítés korlátozását. Ezután megvizsgáljuk a kisebb, nem történelmi egyházakkal, szektákkal vagy szektáknak tekintett egyházakkal (Jehova tanúi, szcientológia, stb.) szemben megnyilvánuló vallási intolerancia jelenségeit, végül pedig a vallásoktatásnak, a vallás iskolai jelenlétének szerepét a vallási tolerancia előmozdításában vagy éppen az intolerancia erősítésében.
A gyűlöletbeszéd olyan szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulás, amelynek célja valamely társadalmi csoport megalázása, megfélemlítése vagy a csoport tagjai elleni erőszak vagy előítéletes fellépés kiváltása. A gyűlöletbeszéd legtöbbször a faji, etnikai, nemzeti, vallási, szexuális irányultság, nemi identitás vagy fogyatékosság szerinti kisebbségi csoportok tagjai ellen irányul.[2] A gyűlöletbeszédet a nemzetközi jog a faji, a bőrszín, leszármazás, nemzeti vagy etnikai származás szerinti, és a vallási intolerancián alapuló megkülönböztetés egyik megnyilvánulási formájaként kezeli.
A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló egyezmény[3] (angol címének rövidítéséből: CERD) 4. cikke alapján a részes államok - egyebek között - a következő kötelezettségeket vállalták: (a.) "törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint bármely faj, illetve más színű vagy más etnikai származású
- 68/69 -
személyek csoportja ellen irányuló minden erőszakos cselekedetet vagy arra való izgatást, továbbá fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását, annak pénzelését is beleértve;" (b.) "törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan szervezetet, valamint szervezett és minden egyéb propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekintik".
Az egyezmény 1. cikke értelmében a "faji megkülönböztetés" kifejezés "minden olyan különbségtételt, kizárást, megszorítást vagy előnyben részesítést jelent, amelynek alapja a faj, a szín, a leszármazás, a nemzeti vagy etnikai származás, és amelynek célja vagy eredménye politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális téren vagy a közélet bármely más terén az emberi jogok és alapvető szabadságok elismerésének, egyenrangú élvezetének vagy gyakorlásának megsemmisítése vagy csorbítása."
Amennyiben a részes államok az egyezmény 14. cikke alapján külön nyilatkozatot tesznek, a jogaik megsértését állító személyek (vagy személyek csoportja) panaszt nyújthatnak be ellenük az egyezmény végrehajtásának ellenőrzésére létrehozott bizottsághoz (CERD Bizottság). Az egyéni panaszjog elismertsége és ismertsége meglehetősen szűk körű: az egyezmény 173 részes állama közül csak 49 tett ilyen nyilatkozatot, ebből 34 európai állam, köztük az Európai Unió tagállamai a balti államok, Görögország és az Egyesült Királyság kivételével. Az egyéni panaszok által érintett államok köre még szűkebb (ez a mechanizmus ismertségének hiányára is utal): Dánia, Ausztrália, Franciaország, Svédország, Norvégia, Hollandia, Szlovákia és Szerbia. Magyarország 1990. szeptember 13. hatállyal ismerte el az egyéni panaszjogot, azonban eddig egyetlen Magyarországgal szembeni panasz sem került a Bizottság elé.
A leggyakrabban a dán jogvédők veszik igénybe ezt a mechanizmust. Az utóbbi időben különösen megszaporodott a muszlim panaszosok száma, akik az iszlám vallással kapcsolatos, gyakran indulatos és előítéletes megnyilvánulások által érzik sértve magukat. Azonban az ilyen panaszokat a Bizottságnak elfogadhatatlannak kell nyilvánítania, mert az egyezmény hatálya nem terjed ki a vallási intoleranciára, csak a faji megkülönböztetésre, az iszlámmal kapcsolatos megjegyzések pedig a Bizottság álláspontja szerint (egyezően a dán kormány álláspontjával) nem egy meghatározott eredetű népcsoportot érintenek (pl. nem általánosságban az arabokat említik), hiszen a Dániában élő muszlimok legalább 15 különböző országból származnak, különböző nemzeti és etnikai eredetűek, és vannak közöttük az iszlám vallásra áttért dán állampolgárok is.[4] A Bizottság kifejtette, hogy "kettős" diszkrimináció esetén, amennyiben a vallási intolerancia nemzeti, etnikai alapú diszkriminációval párosulna, hatásköre kiterjedne a panasz vizsgálatára, de a tisztán vallási alapú megkülönböztetésre az egyezmény hatálya nem terjed ki, azt eredetileg az ENSZ normaalkotási folyamatában külön egyezményben kívánták szabályozni. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a tárgyban végül nem született nemzetközi egyezmény, csak egy ENSZ közgyűlési nyilatkozat.[5]
Bár az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján - a CERD egyezménnyel ellentétben - az államok nem kötelesek fellépni a gyűlöletbeszéddel szemben, ha megteszik, az nem ütközik az Egyezmény rendelkezéseibe, nem sérti a véleménynyilvánítás szabadságát. Az Egyezmény alapján megengedett a vallási alapú gyűlöletbeszéddel szembeni fellépés is ugyanúgy, mint a faji és etnikai megkülönböztetést jelentő kijelentésekkel szemben. A Norwood kontra Egyesült Királyság-ügyben[6] a kérelmező a saját első emeleti lakásának ablakában helyezett el egy olyan plakátot, amely a World Trade Center lángokban álló ikertornyainak fényképe, valamint a félhold és csillag tiltó jelbe foglalt szimbóluma mellett azt a feliratot tartalmazta, hogy "az iszlám távozzon - védd meg a briteket." A kérelmezőt a brit hatóságok az 1986-ban elfogadott Public Order Act 5. § alapján vonták felelősségre, amelynek értelmében bűncselekményt valósít meg, ha valaki - egy faji vagy vallási csoporttal szembeni ellenséges érzülettel - fenyegető, gyalázkodó vagy sértő feliratot, jelet vagy egyéb ábrát helyez ki, mutat fel (display) olyan személy által látható módon, akinek ez zaklatást, riadalmat vagy szorongást okozhat. (Megjegyzendő, hogy a cselekmény csak akkor valósít meg bűncselekményt, ha az elkövető szándéka az, hogy a felirat, stb. fenyegető, sértő legyen, illetve tudja, hogy az fenyegető, sértő lehet.) A Bíróság egyetértett azzal, hogy a plakát támadást fejezett ki az Egyesült Királyságban élő muszlimok közösségének egésze iránt. Ez a heves támadás ellentétes az Egyezmény által biztosított elvekkel: a tolerancia, társadalmi béke és a diszkrimináció-mentesség értékeivel. Ezért a 17. cikk értelmében ez a véleménynyilvánítás nem élvezi a 10. cikk védelmét.
A gyűlöletbeszéd kevésbé sértő megnyilvánulásai esetén is lehetőség van a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására a 10. cikk 2. bekezdésében foglalt feltételek szerint. A korlátozást törvénynek kell előírnia, amely megfelel a kiszámíthatóság követelményének, azaz elég pontosan és egyértelműen fogalmaz ahhoz, hogy a jogalanyok magatartásukat ehhez tudják igazítani. A korlátozás továbbá akkor megengedett, ha egy demokratikus társadalomban szükséges: legitim célja van és arányos. A gyűlölet-
- 69/70 -
beszéd a demokrácia értékeivel ellentétes és sérti mások jogait, ezért a Bíróság joggyakorlata értelmében korlátozása mások jogainak védelme érdekében legitim célt szolgál. Az arányosság kérdésében azonban általánosságban nehéz állást foglalni, az csak a konkrét eset összes körülményének figyelembevételével ítélhető meg. Figyelembe kell venni nemcsak a kijelentések tartalmát, hanem azt is, hogy milyen körülmények között tették, mennyire sértik a közvélemény érzékenységét és mások jogait, és milyen mértékben fejeznek ki azonosulást az Egyezmény értékeivel ellentétes eszmékkel, valamint hogy a korlátozás indokolására a hatóságok által felhozott érvek elégségesek és relevánsak-e.[7]
A gyűlöletbeszéd olyan társadalmi megnyilvánulás, amely nem feltétlenül jelenti a vallási intolerancia politikai rangra emelését. A gyűlöletbeszéddel szembeni fellépés elmulasztása azonban már ennek első jele lehet.
A vallási öltözetek viselésének korlátozása, csakúgy mint a minaretépítések korlátozása, azonban már az erre irányuló társadalmi kezdeményezések politikai szintre emelését, kormányzati támogatását tükrözi. A burka viseletének a tiltásáról készült nemzetközi közvéleménykutatás szerint Franciaországban és más nyugat-európai országokban is támogatják a tiltó szabályt. Az Egyesült Államokban azonban nem. A Pew Research Center felmérésének eredményei szerint a franciák 82 százaléka támogatja a burka, vagyis a teljes arcot eltakaró hagyományos muszlim női fátyol viseletének betiltását, a németek 71, a britek 62, a spanyolok 59 százaléka értene egyet azzal, ha nemzeti kormányuk a fátyolviselet betiltásáról határozna. Nyugat-Európával szemben az Egyesült Államok lakóinak többsége nem értene egyet egy ilyen intézkedéssel: az amerikaiak 28 százaléka támogatná, 65 százaléka viszont ellenezné egy hasonló tiltó törvény elfogadását. A kutatás szerint a tiltás támogatása mind az öt országban mérhetően magasabb az idősebbek körében.[8]
A nikáb a teljes arcot eltakaró kendő, amelyen csak a szem előtt van rés. A muzulmán nők a földig érő köpenyük fölé veszik fel. A testet tetőtől talpig befedő burkán a szem előtti rést is fonalrács takarja el, így kívülről a viselőjének szeme sem látszik. Az afganisztáni pastu nők viseletét a tálibok uralma alatt minden nőnek előírták Afganisztánban. Ez az alapja annak, hogy a tiltás mellett érvelők a női egyenjogúságra hivatkoznak. Szerintük a burkát viselő nők nem tudnak kapcsolatba lépni a társadalom többi tagjával, sokszor a nyelvet sem tanulják meg pontosan, a ruhát rájuk erőltető férfiak teljesen ellehetetlenítik beilleszkedésüket. Ezzel szemben az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet is rámutatott, hogy az átfogó tiltás nem veszi figyelembe azokat a nőket, akik esetleg nem férfi rokonuk nyomására, hanem saját önkifejezésük és identitásuk részeként hordják a burkát vagy a nikábot. Ráadásul a nők felszabadítása terén a kívánt hatással éppen ellentétes eredmény állhat elő, ha az iszlám előírásai szerinti ruházat utcai viselésének tilalma a nők otthon maradásra kényszerítéséhez, bezárásához vezet.
A különböző vallási öltözetek, elsősorban az egész arcot eltakaró iszlám fejkendők és leplek viselésének megtiltására vonatkozó kezdeményezések sorában az a belga törvényjavaslat volt az első, amely alapján a közterületen az egész testet és az arcot is eltakaró ruhadarabot (nikáb vagy burka) viselő nőket 15-20 eurós pénzbüntetéssel vagy akár 7 napig terjedő elzárással is sújthatják. Ezt követően 2010 szeptemberében Franciaországban is elfogadtak egy olyan törvényt, amely nyilvános helyeken tiltja az arc eltakarását. Ez a törvény az iszlám női öltözet mellett tiltja a tüntetések során bármilyen maszk viselését is. Az elfogadott szöveg kiköti, hogy "senki sem hordhat olyan ruhát nyilvános helyeken, amely eltakarja az arcot is". Aki ezt nem tartja be, az 150 eurós pénzbírságra, illetve az állampolgári tudatot és a köztársasági értékrendet erősítő tanfolyamra számíthat. Ez a rendelkezés azt mutatja, hogy a törvény biztonságpolitikai megfontolásokból született. Ugyanakkor a törvény egy másik rendelkezése új szabálysértésként fogalmazza meg az "arc eltakarására való felbujtást a nemi hovatartozás miatt." Ez azokat érinti, akik a nőknek előírják vagy rájuk kényszerítik a burkát, illetve a nikábot. A burka viseletének erőszakkal, fenyegetéssel, hatalmi visszaéléssel vagy tekintéllyel történő kényszerítése egy év szabadságvesztéssel és 30 ezer eurós pénzbüntetéssel sújtható. A kiszabható büntetés kétszer ekkora lehet abban az esetben, ha kiskorú lányt kényszeríti valaki a burka viselésére. Ez a rendelkezés a burkaviselés kérdését már nem biztonsági, hanem nőjogi kérdésként kezeli. A törvényt a francia alkotmánytanács is jóváhagyta, de parlament által elfogadott törvények alkotmányosságát ellenőrző testület ugyanakkor azt is kimondta, hogy az arc eltakarásának tiltása nyilvános helyen nem korlátozhatja a vallásszabadság gyakorlását a nyilvános vallási helyeken.
A francia törvény támogatói a szekularizmus alkotmányos értékeire hivatkoznak, a közterületi öltözködés szabályozása azonban nehezen indokolható az államhatalmi szervezet egyház- és vallástalanításával, hiszen az egyén utcai öltözködése és vallása kinyilvánítása nincs összefüggésben a közhatalom gyakorlá-
- 70/71 -
sával. A belga törvénnyel kapcsolatban nyíltan megfogalmazták, hogy annak üzenete az, hogy Belgium nem tűri az iszlám fundamentalizmus eszméit. Ez a vallási intolerancia azonban nagyon veszélyes, öngerjesztő társadalmi jelenség, amely részben az iszlám fundamentalizmustól való félelemben gyökerezik, ugyanakkor maga is hozzájárul a fundamentalizmus megerősödéséhez. A burkát vagy a nikábot hatósági becslések szerint mindössze kétezer nő viseli a közel 6 millió muzulmánt számláló Franciaországban, ugyanakkor az elemzők rámutatnak, hogy a tiltás következtében többen az iszlámellenesnek tekintett nyugati kormányok elleni tiltakozás eszközét látják ezekben a ruhákban.
Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy még az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata is szentesíteni látszik az iszlamofóbia egyes megnyilvánulásait. Míg azzal teljes mértékben egyetérthetünk, hogy olyan helyzetekben, amikor a személyazonosság tisztázása érdekében, személyes vagy közbiztonsági okokból indokolt, a vallási előírások miatt viselt fejfedők, az arcot eltakaró leplek levételének, eltávolításának előírása nem jelenti a vallásszabadság indokolatlan és aránytalan korlátozását, a Bíróság ma már a szekularizmus alkotmányos értékének védelmére hivatkozással sokkal szélesebb korlátozásokat is megengedhetőnek talál. Abból kiindulva, hogy a vallási jelképek viselése, mint a vallásos meggyőződés kinyilvánítása, csak a feltétlenül szükséges mértékben korlátozható, egyetérthetünk azzal, hogy a Bíróság elfogadhatatlannak minősítette azokat a kérelmeket, amelyek azt sérelmezték, hogy biztonsági kapun áthaladáskor - akár reptéren, akár konzulátuson -, vagy vezetői engedélyhez fénykép készítésekor a kérelmezőket kötelezték, hogy vegyék le a vallásuk előírásai szerint hordott csadort vagy turbánt. Még az is érthető, hogy a Bíróság nem találta aránytalannak azt a korlátozást sem, hogy egy diákot fegyelmi úton eltávolítottak az iskolából azért, mert a testnevelés és sportfoglalkozásokon megtagadta a csador levételét, noha ezt egészségügyi és biztonsági okokra tekintettel az iskola házirendje megkövetelte.[9] Az azonban már kevésbé elfogadható, a vallási tolerancia igényével és a vallás szabadságával kevésbé összeegyeztethető, hogy a Bíróság nem találta ésszerűtlen és aránytalan intézkedésnek azt, hogy a szekularizmus elvont alkotmányos értékének védelme érdekében utóbb Franciaországban egy törvénymódosítás kiterjesztette az iszlám fejkendő, illetve egyéb vallási jelképek viselésének tilalmát a testnevelésórákon túl a teljes iskolai életre.[10] A tolerancia szellemében ez még akkor is indokolatlannak tűnő korlátozás, ha a csador viselését nem tekintjük a vallási szertartás részének (miként ezt a strasbourgi esetjog megfogalmazta), de még csak szigorú vallási előírásnak sem (amint ezt számos iszlám vallási szervezet megfogalmazta), egyszerűen csak a vallási meggyőződés kifejezésének. Lehetséges persze, hogy a Bíróság azért engedett ekkora teret a szekularizmus védelmének ebben a francia ügyben, mert korábban egy török ügyben is ez befolyásolta annak megállapításakor, hogy nem sérti a vallás szabad gyakorlásához való jogot, ha egy egyetemi hallgatót nem engednek órákat látogatni, illetve vizsgázni arra tekintettel, hogy csadort visel.[11]
A strasbourgi joggyakorlat ilyen alakulását az európai közvélemény egyetértéssel, illetve közönnyel fogadta. A szekularizmus védelmének felértékelődése azonban logikusan vezetett 2009 novemberében annak megállapításához egy olasz ügyben, hogy a szülők világnézetét tiszteletben tartó oktatáshoz való jog sérelme nélkül az állam sem helyezhet el vallási jelképeket - az adott esetben feszületet - a közoktatási intézmények tantermeiben.[12] Minthogy ez az ügy a többség vallási jelképét érintette, nem meglepő, hogy az olasz társadalom felháborodással fogadta az ítéletet. Az olasz kormány kérésére az ügy - végső döntést hozó fórumként - a Bíróság nagykamarája elé került, amely június végén tartott tárgyalást ebben az ügyben. Kérdés, hogy a fenti előzmények után a Bíróságnak lesz-e elegendő mozgástere ahhoz, hogy az olasz és az európai keresztény közösségnek tetsző ítéletet hozzon, és ha igen, annak fényében fenntartható lesz-e az iszlám fejkendő viselésének korlátozásával kapcsolatos megengedő joggyakorlat.
Mindenesetre a Bíróság gyakorlatában már látszik, hogy a vallási öltözetek viselése korlátozásának is határt kíván szabni. Egy török ügyben, amelyben a kérelmezőket a büntetőbíróság elítélte vallási viseletük nyilvános viselése miatt, a Bíróság megjegyezte, hogy a kérelmezők átlagos állampolgárok voltak, nem az államhatalom képviselői, továbbá nyilvános közterületen (az utcán) hordták ezt a viseletet, nem egy közintézményben, ahol a vallási semlegességhez erősebb érdek fűződhet, mint a vallás kinyilvánításának joga, továbbá az öltözet a közrendet sem veszélyeztette, a kérelmezők nem gyakoroltak nyomást másokra. Mindezekre tekintettel a Bíróság megállapította a 9. cikk megsértését, a török kormány pedig természetesen kérte az ügynek a Nagykamara elé terjesztését.[13] Ezen ítélet alapján kérdéses, hogy a nikáb és a burka közterületi viselését büntető törvények összhangban vannak-e az Egyezménnyel.
A minaretépítések korlátozása még csak Svájcban merült fel politikai kérdésként, ahol 2008 júliusában több mint százezer állampolgári aláírással népszava-
- 71/72 -
zási kezdeményezés indult a tárgyban. 2009 júniusában a szövetségi parlament jóváhagyta és népszavazásra bocsátotta a kezdeményezést, bár jelezte, hogy annak elfogadása esetén alkotmánymódosításra lesz szükség, és javasolta, hogy a szavazók vessék el a javaslatot. A 2009 novemberében tartott népszavazáson a szavazók többsége elfogadta a kezdeményezést, és csak négy kanton (Genf, Vaud, Neuchâtel és Bâle-Ville) utasította el. A svájci kormány az Emberi Jogok Európai Egyezménye 9. cikkére hivatkozással nem támogatta a javaslatot, mert álláspontja szerint a korlátozásnak nincs legitim célja sem, de mindenképpen aránytalan és egy demokratikus társadalomban szükségtelen, továbbá a 14. cikkben foglalt diszkrimináció tilalmába ütközik. A népszavazás eredményének ismeretében egy iszlám hívő magánszemély, és a svájci muszlimok ligája mint szervezet is az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A svájci kormány fenti álláspontja fényében a Bíróság előtt valójában már csak az kérdéses, hogy a kérelmezők áldozatnak tekinthetők-e az Egyezmény 34. cikke értelmében, hiszen az Egyezmény csak a közvetlenül érintettek által benyújtott kérelmek megvizsgálására jogosítja fel a Bíróságot, actio popularis benyújtásának a strasbourgi rendszerben nincs helye.[14]
Az európai vallási intolerancia megnyilvánulásai az iszlámmal szembeni intolerancia megjelenése előtt elsősorban a Jehova tanúi felekezetet, annak hívőit és hittérítőit, illetve egyéb, szektáknak tekintett kisebb egyházakat érintették. Görögországban különösen rossz szemmel nézték Jehova tanúi hittérítői tevékenységét, amit büntetőjogi szankciókkal igyekeztek korlátozni. Ezt azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága nem találta nyomós közérdek által indokolt, szükséges és arányos intézkedésnek egy demokratikus társadalomban.[15] Kivétel ez alól, ha katonatisztek az alárendeltjeiket térítik, mert azok a helyzetből adódóan kényszerítve érezhetik magukat, hogy részt vegyenek az istentiszteleteken, itt nem a szabad belátáson alapuló meggyőzésről van szó.[16]
Oroszországot azért marasztalta el a Bíróság, mert hatóságai - a cseljabinszki régió emberi jogi bizottsága elnökének kezdeményezésére - jogalap nélkül feloszlatták a Jehova tanúi gyülekezet egyik gyűlését, amelyet egy bérelt iskolai tanteremben tartottak halláskárosult személyek részvételével.[17] Egy grúz esetben viszont a Jehova tanúival szembeni vallási intolerancia durva erőszakos cselekményekig fajult. Egy ortodox vallási csoport tagjai megtámadták, megalázták, bántalmazták a Jehova tanúi 120 fős gyülekezetének tagjait. A kérelmezők feljelentése alapján azonban a hatóságok semmilyen intézkedést nem tettek a történtek kivizsgálására, mert maguk is az ortodox kereszténységet veszélyeztető csoportosulásnak tekintették az áldozatokat. Különösen súlyosnak találta a Bíróság ezt a mulasztást annak fényében, hogy ez volt az első ilyen támadás, amelyet ezután több hasonló követett, így a hatóságok mulasztása megnyitotta az utat a vallási erőszak elterjedése előtt, és a kérelmezők alappal tarthattak attól, hogy vallásuk gyakorlása esetén minden alkalommal az erőszakos támadás veszélyének teszik ki magukat.[18]
Más kisebb, újabb keletű vallásokkal, szektákkal szemben is megfigyelhetjük a társadalmi és kormányzati intolerancia különböző megnyilvánulásait. Bulgáriában például az "Élet szava" elnevezésű evangélikus keresztény vallással szemben indult olyan médiakampány, amely a hatóságok együttműködésével a kérelmező elbocsátásához vezetett - egy iskolában, az uszoda üzemeltetéséért felelős vezetőként betöltött állásából - vallási meggyőződése miatt, ami az Egyezmény 9. cikk megsértését eredményezte.[19]
Hasonlóképpen Ausztria is megsértette a 9. cikket azzal, hogy közigazgatási hatóságai húsz éven át nem döntöttek a Jehova tanúi felekezethez tartozók kérelméről, hogy ismerjék el őket vallási társaságként, amely szükséges volt ahhoz, hogy a vallási közösség jogi személyiséget szerezzen.[20] A bejegyzés megtagadása más esetekben is a vallásszabadság megsértéséhez vezetett. Oroszországban például az Üdvhadsereg hét évig jogszerűen, bejegyzett vallási szervezetként működött, majd egy új törvény előírta, hogy minden vallási szervezetnek újra kérnie kell bejegyzését. A moszkvai hatóságok azonban különböző - jogi és ténybeli alapokat nélkülöző - okokra hivatkozva (mint például, hogy a szervezet külföldi irányítás alatt áll, egyenruhát viselő, félkatonai szervezet, alkotmányellenesek a céljai) megtagadták az Üdvhadsereg moszkvai szervezetének bejegyzését, míg az Üdvhadsereg helyi szervezetei Oroszország más régióiban zavartalanul működhettek. A Bíróság megállapította, hogy a moszkvai hatóságok nem jóhiszeműen jártak el és nem tettek eleget a kérelmező vallási közösséggel szembeni semlegességi és pártatlansági kötelezettségüknek.[21] Egy másik esetben az orosz hatóságok az ország különböző régióiban azért tagadták meg a szcientológiai egyház független helyi szervezeteinek bejegyzését, mert a régióban még nem voltak jelen 15 éve. Ez a követelmény csak az újonnan létrejövő, szervezetileg semmilyen hierarchikus egyházi struktúra alá nem tartozó vallási csoportokat sújtotta, amely különbségtételre az orosz
- 72/73 -
hatóságok a Bíróság szerint nem adtak megfelelő indokot, ezért megsértették a 9. cikket a 11. cikk fényében értelmezve.[22] Mindamellett a Bíróság nyitva hagyta azt a kérdést, hogy a szcientológia vallás-e egyáltalán, kijelentve, hogy általános európai konszenzus hiányában abból indult ki, hogy a hazai hatóságok egyértelműen vallási csoportként kezelték a bejegyzést kérő szervezetet.
Az iskolai vallásoktatással kapcsolatos kérdéseket a Bíróság általában a vallás szabadságát biztosító általános 9. cikk helyett az oktatásra vonatkozó speciális rendelkezés, az Első kiegészítő jegyzőkönyv 2. cikke alapján vizsgálja. Az utóbbi években több ilyen ügy került a Bíróság elé. Az egyik ügyben a kérelmezők a Norvég Humanista Egyesület (Human-Etisk Forbund) tagjai, általános iskolás gyermekek szülei voltak. 1997-ben az általános iskolák tantervében a korábbi két külön tantárgyat - a "kereszténységet" és az "életfilozófiákat" (ahol a kereszténység órák alól a gyerekek felmentést kaphattak) - felváltotta egy egységes tantárgy (KRL), amely felölelte a kereszténység, vallás és filozófia kérdéseit. Ennek csak egyes részei alól kérhettek felmentést a szülők. A KRL a következő témaköröket foglalta magában: Biblia és kereszténység, kulturális örökség, evangélikus lutheránus hittan, egyéb keresztény vallások, egyéb világvallások és filozófiák, etika és filozófia. A tantárgy oktatásának célja a keresztény és humanista értékek ismeretének előmozdítása, a különböző vallású és meggyőződésű emberek közötti párbeszéd elősegítése volt. A kérelmezők azt sérelmezték, hogy az új tantárgy bevezetésével az állam megsértette a vallás szabadságához való jogukat (az Egyezmény 9. cikke alapján), valamint nem tartotta tiszteletben azt a jogukat, hogy gyermekeiket saját vallási és világnézeti meggyőződésük alapján neveljék (az Egyezmény Első kiegészítő jegyzőkönyvének 2. cikke alapján). A Bíróság megállapította, hogy önmagában az, hogy a kereszténység nagyobb terjedelemben szerepel a tananyagban, mint a többi vallás, - a történelmi hagyományokra tekintettel - nem veti fel ezen rendelkezés sérelmét. Azonban a törvény tartalmazott egy olyan klauzulát, amelynek értelmében a célja a keresztény nevelés elősegítése volt. Így a kereszténység oktatása nemcsak mennyiségileg (a tananyagnak mintegy a fele), hanem minőségileg is különbözött a többi vallásétól és világnézettől. A Bíróság ezután azt vizsgálta meg, hogy ezt az egyensúly-eltolódást képes volt-e ellensúlyozni a felmentési rendszer. Ez a rendszer csak részleges, eseti felmentésre adott lehetőséget, így a szülőknek követniük kellett a tananyagot (előre tájékozódni, hogy mi következik), és idejében jelezni, hogy melyik rész oktatásából, melyik tevékenységből kívánják, hogy gyermekük kimaradjon. Az istentiszteleten való aktív részvétel például megfigyelőkénti részvétellel volt kiváltható. Ez a rendszer a szülőkre túl nagy terhet rótt és a magánélethez való joguk sem volt megfelelően biztosított (a felmentési kérelem indokolásakor a magánéletük körébe tartozó adatokat kellett feltárniuk), ráadásul visszatartó hatása volt, hogy az ilyen kérelem konfliktusforrást jelenthetett a tanárokkal való kapcsolatban. A Bíróság végül megjegyezte, hogy az államot nem mentesíti az oktatás pluralizmusa biztosításának kötelezettsége alól, hogy az ilyen szülők magániskolákba is járathatnák a gyermekeiket. Ezért a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az új tanterv bevezetésekor az állam nem gondoskodott arról, hogy a tananyagot objektív, kritikai és pluralista módon adják át az iskolákban, ezért - tekintettel a megfelelő felmentési rendszer hiányára - megsértették az Első kiegészítő jegyzőkönyv 2. cikkében biztosított oktatáshoz való jogot.[23]
Egy másik ügyben, amelyben az alevi hitű kérelmező sérelmezte, hogy lányának kötelezően részt kellett vennie Törökországban az iskolai "vallási kultúra és etika" oktatásban, a Bíróság összehasonlító jogi elemzés után megállapította, hogy Európa szinte minden országában biztosítják annak lehetőségét, hogy a diákoknak ne kelljen részt venniük a vallásoktatásban (felmentéssel, alternatív tantárgyak tanításával vagy a vallásoktatásban való részvétel önkéntességével). A konkrét ügyben a Bíróság annak vizsgálatával kezdte, hogy az adott tantárgyat tárgyilagosan, kritikai szellemben és pluralista módon oktatják-e, és úgy ítélte meg, hogy ezeknek a követelményeknek nem tesz eleget az a tananyag, amely a világvallásokról tájékoztatást ad ugyan, bár érthetően az iszlám vallási ismeretek dominanciája mellett, de teljesen nélkülözi az országban elterjedt kisebbségi vallásokra, és adott esetben a nagy történelmi múltú alevi hitre vonatkozó ismereteket. Ezért a tananyag nem felelt meg általában a pluralizmus követelményeinek, és különösen nem volt alkalmas arra, hogy a kérelmező világnézeti meggyőződését tiszteletben tartsa. A felmentés rendszerével kapcsolatban, amely a konkrét esetben a keresztény és a zsidó vallású szülők gyermekeire korlátozódott, tehát a kérelmezők számára nem volt elérhető, a Bíróság megállapította, hogy problémát jelent, hogy a felmentés érdekében a szülőknek fel kell fedniük vallási hovatartozásukat, és a felmentési eljárás nem nyújt megfelelő védelmet azoknak a szülőknek, akik attól tartanak, hogy a tananyag hatására gyermekükben konfliktus alakulhat ki az iskola iránti engedelmesség és a saját értékeik között.[24]
- 73/74 -
Az is egyezménysértőnek minősült - a 9. cikkel összefüggésben -, hogy a vallásoktatás alól a szülők kívánságának megfelelően felmentett diáknak - a csekély érdeklődésre tekintettel - nem biztosítottak alternatív etika oktatást, így a bizonyítványában a "vallás/etika" rovat üresen maradt, ami egyértelműen mutatta a vallási kötődés hiányát, és egy olyan társadalomban, mint a lengyel, amelyben a társadalom nagy része egy valláshoz kötődik, ez egyfajta stigmatizációt jelenthetett. Ráadásul ennek a tantárgynak az eredménye a bizonyítvány átlagába is beleszámított, így ebből a tantárgyból az érdemjegy hiánya további hátrányokkal járt a kérelmező gyermek számára, ami egyfajta nyomásgyakorlás lehet a vallásoktatásban való részvétel érdekében. A vallás szabadságát biztosító 9. cikkel ellentétben az Első kiegészítő jegyzőkönyv oktatáshoz való jogot biztosító 2. cikke alapján mindez nem vet fel problémát, mert ez utóbbi rendelkezés alapján az alternatív etika tantárgy oktatása az igénylők létszámához köthető.[25]
Az állam az oktatás keretében nemcsak a tananyagban köteles biztosítani a szekularizmust, a világnézeti semlegességet, hanem a szimbólumok szintjén is. A Bíróság ezért megállapította a szülők világnézetének megfelelő oktatáshoz való jog sérelmét abban az esetben, amikor a kérelmezők azt a gyakorlatot sérelmezték, hogy az olasz iskolák tantermeiben kötelező kihelyezni a feszületet. Az ügyben, amely a Nagykamara előtt még folyamatban van, a Bíróság kamarája nem fogadta el az olasz kormány érvelését, hogy a feszület nem elsősorban vallási, hanem történelmi jelképként van jelen az iskolákban, és hogy az a kereszténységnek a szekuláris alkotmányi értékekben is megjelenő erkölcsi értékeit fejezi ki. A Bíróság szerint a feszület dominánsan vallási jelkép, ezért alkalmas arra, hogy (össze)zavarja azokat a gyerekeket, akiket szüleik más hitben nevelnek, valamint arra, hogy az államnak valamely vallás iránti preferenciáját fejezze ki.[26] Az ítéletet követően nemcsak Olaszország háborodott fel, a Nagykamara előtt beavatkozóként írásban fogalmazta meg a véleményét tíz ország, 33 EP képviselő és számos nem-kormányzati szervezet. Júliusra már 20 ország jelentette ki hivatalosan, hogy támogatja Olaszország álláspontját és a Bíróság ítéletével szembeni ellenállását (ugyanis Olaszország kijelentette, hogy semmiképpen nem fogja végrehajtani az ítéletet). Az ítéletet jogi szempontból bírálók elsősorban azt vetik a Bíróság szemére, hogy nem vette figyelembe az állam-egyház kapcsolatát illető különböző felfogásokat, amelyek a különböző tagállamokban megfigyelhetők, csak a szigorú elválasztást hirdető francia szekularizmus elvéből indult ki, ezt a francia történelmi sajátosságokat tükröző felfogást erőlteti rá az ítélet az eltérő történelmi-kulturális hagyományokkal rendelkező Olaszországra. Ezzel összefüggésben rámutatnak a bírálók, hogy a Bíróság nem vette figyelembe, hogy az államok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek az oktatás szabályozása terén, továbbá nem komplexen vizsgálta az olasz iskolák oktatási programját, az azáltal közvetített értékeket (mint általában a vallásoktatással kapcsolatos ügyekben tenni szokta), csak kiragadta annak egy elemét, a feszület kihelyezését. A bírálók szerint a feszület jelenléte semmire nem kötelezi a tanulókat, de ha elfogadjuk is, hogy valamilyen mértékű befolyásolást gyakorol a feszület a diákok világnézetére, ennek a befolyásnak a mértéke nem akkora, hogy a vallásszabadság megsértésének legyen tekinthető.[27]
Az egyházak jogi helyzetéről, társadalmi szerepvállalásáról folytatott politikai töltetű viták eredményeként az 1989-es alkotmányreform során alkotmányos védelmet kapott a lelkiismereti és vallásszabadság, az egyház (felekezet, vallási közösség) létrehozása, s a hitéleti tevékenység gyakorlása.[28]
Az egyházak közjogi jellegének, illetve civil természetének meghatározása során nem hagyható figyelmen kívül, hogy az 1945 utáni demokratikus lehetőségeket elsöprő baloldali fordulat semmivel sem magyarázható brutalitása volt az egyházi ingatlanok, a jól működő oktatási, tudományos, kutatási, betegápolói intézmények elfoglalása, elvétele. A rendszerváltást követő jogalkotást az Alkotmánybíróság döntései is megerősítették abban, hogy a vallásszabadság kiemelt fontosságú alapjogi védelmet élvez. E jog épségének megóvása érdekében, valamint az egyház és az állam szétválasztásának fontosságára tekintettel az egyházak javára szóló pozitív diszkriminációt és a tulajdoni helyzet helyreállításának sorrendi elsőbbségét az Alkotmánybíróság a funkcionalitás elve alapján alkotmányos szempontból elfogadhatónak minősítette.
Magyarországon nincs sem hivatalosan kijelölt, sem informálisan ilyennek minősülő államegyház, az államnak az egyházakat egyenlőkként kell kezelnie. Az állam és az egyház elválasztása egymástól azonban természetesen nem jelentheti azt, hogy a vallás és az egyház sajátosságait az államnak a törvényalkotásban figyelmen kívül kell hagynia.
Általános jelenség, hogy számos, egykor egyházi feladat - például az iskolai oktatás, a betegápolás, a szegények segítése - az állam kötelességévé vált, az egyházak viszont szintén fenntartották, megújították ezt a tevékenységüket. Ezeken a területeken az elválasztás nem ellentétes az együttműködéssel, még ha mindez rigorózus garanciák mellett folyik is. Az
- 74/75 -
egyházak egyenlőkként való kezelése szintén nem zárja ki tényleges társadalmi szerepük figyelembevételét. Ezt a körülményt pedig értékelheti a törvényhozó, de maguk a polgárok is. Megnyugtatásképpen hozzátesszük: ilyen megoldást az Európai Unió más országai is ismernek.
Egyház és állam kapcsolatának sajátos megnyilvánulása a tábori lelkészség állami fenntartása - szinte minden uniós országban -, az egyházak által működtetett oktatási intézetek állami támogatása - még az ateistának kikiáltott Franciaországban is. Önmagában az egyházi házasságkötés (ez a megállapítás nem valamennyi egyház esetében igaz) is elegendő, Dániában, Finnországban, Nagy-Britanniában, Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban.
A mai kor általános tendenciája a világi szférák egyházi intézményektől és normától való elkülönülése. A katolikus egyház a második vatikáni zsinaton deklarálta a vallásszabadságot, majd az állam és az egyház szétválasztását az új demokráciákban is elfogadta. E folyamat eredményeként a nemzeti katolikus egyházak megszűntek kötelező állami intézményekként működni.
A rendszerváltással egyidős magyar szabályozás abból indult ki, hogy meg kell erősíteni a régi történelmi egyházak közéletbe való visszatérését, az egyházi jogok és javak visszaadását, a korábban tiltott vallási szervezetek szabad aktivitását. A szabályozás mozgatója az a felismerés volt, hogy az egyházak fontos szerepet tölthetnek be az emberi jogok védelmében, a polgári erények megerősítésében. Az egyén kultuszának hangsúlyozása - katolikus szóhasználattal "az emberi lény szent méltósága" nálunk is megerősítette az emberi életről és méltóságról való gondolkodást, e jogok alkotmányos tartalmának kimunkálását. Az egyházak ugyanis komoly kihívást jelentenek a piac- és egyénközpontú közfelfogás számára, amely ritkán beszél a közjóról, s azt legszívesebben az egyéni döntések összegére redukálná. A vallásos hit gyakorlásának terepet adó egyházak közös küldetése azonban, hogy ápolják, erősítsék az emberi szolidaritást, s az államot a nyilvánosság szféráiban szüntelenül a közjóra, az emberi élet és méltóság védelmére serkentsék.
A munka fontosságának, az emberi méltósággal való szoros összefüggésének, a munkavállalók érdekvédelmének hangsúlyozása a pápai enciklikákban több mint száz esztendeje van jelen, a hazai vallásos közgondolkodásban mégis alig kapott visszhangot.
Az unió régebbi tagállamainak fontos tapasztalata lehet számunkra az is, hogy az egyházak függetlenedtek a politikai társadalomtól: nem fonódik egybe a vallási tanítás, a nemzeti identitás és az állampolgári tudat. Az egyetemes értékek fenntartása, erősítése érdekében végzett egyházi aktivitást viszont az állam - hagyományaira, polgárai igényeinek megfelelően - elismeri. Az egyházakra nehezedő sokoldalú társadalmi nyomások és kihívások összességét értékelve helytállónak tartjuk azt a következtetést, miszerint hazánkban is csak azok a vallások tarthatnak igényt közéleti szerepre - és azok képesek közéleti szerepet betölteni - amelyek hittételeiknél és kulturális hagyományaiknál fogva kollektív azonosságtudattal rendelkeznek. A közösségi lét és cselekvésformák erkölcsi értékét kiemelő egyházak ugyanis azok, amelyek választ keresnek a kor társadalmi méretű nehézségeire és ezek megoldása érdekében mozgalmak, programok, akciók élére állnak, és környezetükben szövetségest is keresnek. Nehezen lehetne jobb példát megemlíteni, mint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kezdeményezését, amellyel 2011-et a család évének választotta. ■
JEGYZETEK
[1] Hahner Péter: A vesztfáliai béke. Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_vesztfaliai_beke/
[2] Ld. http://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C5%B1l%C3%B6letbesz%C3%A9d
[3] Ld. 1969. évi 8. törvényerejű rendelet.
[4] Ld. A.W.R.A.P. kontra Dánia, 37/2006. sz. panasz, 2007. augusztus 8-án kelt határozat. CERD/C/71/D/37/2006.
[5] Ld.: Nyilatkozat a vallás vagy meggyőződés alapján történő türelmetlenség és megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről. Az ENSZ Közgyűlés 1981. november 25. napján kelt 36/55. sz. határozata. Forrás: Emberi jogok: Nemzetközi okmányok gyűjteménye, 1993. 138-142. o.
[6] Norwood v. The United Kingdom (decision of 16 November 2004, no. 23131/03, Reports of Judgments and Decisions 2004-VII).
[7] Ld. Lehideux and Isorni v. France (judgment of 23 September 1998, Reports of Judgments and Decisions 1998-VII).
[8] Forrás: http://divany.hu/eletmod/nyugat-europa-a-burka-betiltasa-mellett-all
[9] Ld. Dogru v. France judgment of 4 December 2008, no. 27058/05.
[10] Ld. Gamaleddyn c. France décision du 30 juin 2009, no. 18527/08.
[11] Ld. Leyla Sahin v. Turkey judgment of 29 June 2004, no. 44774/98.
[12] Ld. Lautsi v. Italy judgment of 3 November 2009, no. 30814/06.
[13] Ld. Ahmet Arslan et autres c. Turquie arrêt du 23 février 2010, no 41135/98.
[14] Ld. Ouardiri c. Suisse (no 65840/09), Association «Ligue des musulmans de Suisse» et autres c. Suisse (no 66274/09).
[15] Ld. Kokkinakis v. Greece judgment of 25 May 1993, Series A no. 260-A.
[16] Ld. Larissis and Others v. Greece judgment of 24 February 1998, Reports 1998-I., p. 362.
[17] Ld. Kuznetsov and Others v. Russia judgment of 11 January 2007, no. 184/02.
[18] Ld. 97 Members of the Gldani Congregation of Jehova's Witnesses and 4 Others v. Georgia judgment of 3 May 2007, no. 71156/01.
[19] Ld. Ivanova v. Bulgaria judgment of 12 April 2007, no. 52435/99.
[20] Ld. Religionsgemeinschaft der Zeugen Jehovas and Others v. Austria judgment of 31 July 2008, no. 40825/98.
[21] Ld. The Moscow branch of the Salvation Army v. Russia judgment of 5 October 2006, no. 72881/01.
- 75/76 -
[22] Ld. Kimlya and Others v. Russia judgment of 1 October 2009, nos. 76836/01 and 32782/03.
[23] Ld. Folgerø and Others v. Norway [GC] judgment of 29 June 2007, no. 15472/02.
[24] Ld. Hasan and Eylem Zengin v. Turkey judgment of 9 October 2007, no. 1448/04.
[25] Ld. Grzelak v. Poland judgment of 15 June 2010, no. 7710/02.
[26] Ld. Lautsi v. Italy judgment of 3 November 2009, no. 30814/06.
[27] Ld. pl. http://www.eclj.org/pdf/ECLJ-MEMO-LAUTSI-ITALY-ECHR-PUPPINCK.pdf
[28] Részletes elvi alapvetést közöl Ádám Antal: Bölcselet, vallás, állami egyházjog című kötetében. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár Budapest.
Visszaugrás
