A tanulmány célja annak feltárása és elemzése, hogy a magyar munkajogi szabályozás által biztosított intézményrendszer és eljárási szabályok megfelelően segítik-e a feleket a kollektív érdekvitáik rendezésében, ill. melyek a jogi szabályozásnak azok a pontjai, ahol a jognak a vitarendezéssel kapcsolatos sajátos funkciója még hatékonyabban érvényesülhetne.
Az első rész rövid történeti vázlatban áttekinti a versenyszféra érdekvitái rendezésének módjait a modern munkajog kialakulásától kezdődően. A soron következő fejezetek az érdekviták rendezésének eljárásait tárgyalják: az egyeztetést, a közvetítést és a döntőbíráskodást, valamint ezek munkaharcos alternatíváját, a sztrájkot. A dolgozat záró témája a kollektív érdekviták rendezésére a kollektív szerződésekben lefektetett vitakezelési megoldások elemzése.
A kezdeti munkásszervezkedéseket a nemzetállamok szigorú szankciókkal sújtották. Elsőként büntetőjogi eszközökkel üldözték a munkások béremelésre vagy a munkafeltételek más javítására irányuló összebeszélését. A büntetőjogi üldözést a polgári jogi eszközökkel történő elnyomás korszaka váltotta fel, amikor a munkáltatók a vállalkozások közötti szabad verseny biztosítására kidolgozott jogi eszközöket kezdték alkalmazni a munkásszervezkedések elleni jogi fellépéseikben. A munkásmegmozdulások tömegessége és rendszeressége az állam beavatkozását is szükségessé tette, amely egyrészről a kollektív szerződések elismerésével, másrészről pedig a békés, tárgyalásos vitakezelés eszközeinek előírásával terelte ellenőrizhető mederbe a kollektív érdekvitákat.[2]
- 199/200 -
Magyarországon a kollektív érdekviták békés megoldásának eszközeit a jog a XIX. század végétől kezdte el kimunkálni.[3] A kollektív érdekvitáknak egyeztetés megkísérlése útján történő megoldásáról a magyar jogban először a második ipartörvény, az 1884:XVII. tc. 163. §-a rendelkezett.[4] Az ad hoc békéltető bizottsági eljárást[5] az iparhatóság rendelte el, ha tudomására jutott a munkabéke megzavarására történő szövetkezés. A békéltető bizottság feladata a sztrájkveszéllyel fenyegető helyzetben a segédek és az iparosok közötti békéltetés volt és nem általában az érdekviták megoldása, vagy a kollektív szerződések megkötésének elősegítése. Nem volt baj - írja Perneczky -, ha a megbékélés a munkaviszony általános feltételeit meghatározó megállapodások megkötésével következett be, de az elsődleges cél a zavaró körülmények kiküszöbölése volt.[6] A mai fogalmi rendszerünkben tehát a második ipartörvény alapján az iparfelügyelő kezdeményezésére eljáró ad hoc békéltető bizottsági eljárás valójában a sztrájk előtti kötelező közvetítés feladatát látta el. A békéltetőbizottsági eljárás bevezetése jelentős előrelépést jelentett a munkajogi szabályozásban, hiszen azt megelőzően a munkaharcot az állam büntető- és közigazgatási eszközökkel üldözte.[7]
A XIX. század első felének előkészületek nélküli, spontán, lázadásszerű munkabeszüntetéseivel szemben a századvég és a századforduló sztrájkjai a munkások szolidaritásán alapuló, céltudatos és tervszerű munkabeszüntetések voltak.[8] A sporadikus és nem szervezett munkásakciókkal szemben kidolgozott, közigazgatási és büntető jogkövetkezményekre épített szankciórendszer a századforduló sztrájkjaival szemben már hatástalan, s ugyanúgy nem lehetett az egyedi szerződésszegésre kidolgozott jogintézményeket sem alkalmazni egyrészről az ügyek számossága, másrészről a munkavállalók nincstelensége miatt. Nem elvetve a közigazgatási fellépés és büntetőszankciók esetleges indokoltságát sem, Baumgarten 1908-ban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
- 200/201 -
sztrájkmozgalmak elleni elsődleges és alapvető gyógyír a munkafeltételek kollektív szabályozása és a munkabéke kikötése lehetett volna.[9]
Az 1904-1905. évekre kialakultak a szervezett munkásság ellen szervezetten fellépni kívánó munkáltatói szervezetek, így elhárultak az ágazati megállapodások megkötését korábban hátráltató szervezeti akadályok.[10] Ezekben az években egyes ágazatokban már működtek paritásos bizottságok, melyek munkaegyezményeket (kollektív szerződéseket) kötöttek. A kollektív szerződések tartalma esetenként kiterjedt a munkabékében való megállapodásra is. Minthogy a kollektív szerződéseket a kor joga még a felekre kötelező magánjogi szerződésként sem ismerte el, így a bíróságokon nem lehetett érvényt szerezni a kollektív szerződésbe foglalt kötelezettségeknek.[11] A kollektív szerződések végrehajtásának módját és biztosítékait ezért a felek magukban a kollektív szerződésekben határozták meg. A végrehatás jellemző módja a kollektív szerződés által felállított, paritásos alapon felépülő egyeztető- ill. döntőbizottság volt. E bizottságok döntöttek a szerződésből eredő jogok érvényesítésével kapcsolatban felmerülő vitákról és a békekötelem betartásáról. A munkaharc eszközeinek alkalmazását a közös bizottság döntésétől tették függővé és megállapodtak abban, hogy "csak olyan sztrájkot, bojkottot stb. fognak... támogatni, amelynek jogosultsága a közös bizottság határozatával kimondatott".[12] Az egyeztető- és döntőbizottságok alapvetően a kollektív szerződés alkalmazásából származó (a mai terminológia szerint jogvitának minősülő) vitákban döntöttek. Szükség esetén a bizottság felhatalmazhatta a munkaharc eszközeinek alkalmazására a munkavállalókat - szerződésszegés esetére. Ebben az időszakban tehát a munkaharc nemcsak az érdekviták megoldásának, de a kollektív szerződésből származó jogok kikényszerítésének eszköze is volt.[13]
A XX. század elején Magyarországon is kiélezett társadalomtudományi és jogi vita folyt a kollektív szerződés és a sztrájk intézményének feltárása, értelmezése és lehetséges szabályozása kérdésében.[14] Perneczky a kollektív szerződések megkötésével történő érdekvita-rendezés kezdeti törvényi intézményének az 1923-tól kezdődően működő, az iparfelügyelő előtt folyó békéltetést tekin-
- 201/202 -
ti.[15] Ha az ipari munkaadó és az ipari munkások között a munkabér tekintetében súlyos viszály támadt és azt közvetlen tárgyalások útján nem tudták megoldani, akkor bármelyik fél kérelmére az iparfelügyelő megindította a békéltető eljárást. A békéltetést az iparfelügyelő mellett működő három békéltető egyike végezte, elsősorban az, akinek a személyében a felek megállapodtak. E békéltetés célja már általános érvényű, határozott vagy határozatlan időre szóló bérmegállapodás megkötése volt.[16]
Az ipartestületekről szóló 1932:VIII. tc. hozta létre az ipartestületi munkaügyi bizottságokat, amelyek célja már kifejezetten "a munkaviszonyból származó közös érdekü ügyek megbeszélése és együttes megállapodások létesítése" volt.[17] Az ipartestületi munkaügyi bizottságok paritásos alapon, állandó jelleggel működtek és céljuk a munkafeltételek megállapítása, azaz kollektív szerződések megkötése volt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
