A fiatal posztkommunista államok többsége hamar intézményesítette a normák alkotmányossági felülvizsgálatát, ami 1990 előtt csupán a politikai ideológia eszköze volt. Azóta, bármilyen természetűek legyenek is az adott jogi normák (törvényi, rendeleti stb.), az újonnan létesített alkotmánybíróságok által ellenőrizhetők.[1]
Ehhez képest a francia Alkotmánytanács csak jelentős késéssel csatlakozott az európai alkotmánybíróságok zárt közösségéhez. Függetlenül attól, hogy politikai vagy bírói szervnek minősítjük, annyi bizonyos, hogy ma már a törvények valódi alkotmányossági ellenőrzését végzi. Érdekes, hogy feladat- és hatásköre eleinte jóval szerényebb volt, mint európai társaié. A végrehajtó hatalom kompetenciáinak őreként szerepe a törvényhozási és a rendeleti tárgykörök tiszteletben tartásának ellenőrzése volt. Csak fokozatosan jelent meg a politika és az alkotmány világában.
Az Alkotmánytanács létrehozása a parlamentáris kormányzati rendszer racionalizálásának szándékára vezethető vissza.[2] Franciaországban a XVIII. századtól kezdve, és különösen a két világháború között szisztematikusan vizsgálták az alkotmánybíráskodás melletti és elleni érveket.[3] Napjainkban újra felvetődött az Alkotmánytanács legitimitásának kérdése[4] néhány olyan ügy miatt, amelyek szégyenfoltot vetettek működésére.[5] Az alkotmányossági vizsgálat franciaországi bevezetése körülményeinek felidézése lehetővé teszi, hogy jobban megértsük ennek a vitának a tétjét, amely a jogállamiság alapjait érinti.
Az Ancien régime alatt Franciaország nem ismerte a modern értelmében vett alkotmány fogalmát. Az egyetlen olyan szabálytípus, amely referencianormaként szóba jöhetett és amelyre a király vagy a korabeli bírói testületek - vagyis a parlamentek[6] - hivatkozni tudtak, a királyság alapvető törvényei voltak. Ezek célja a királyi hatalom önkényességének korlátozása volt, mégpedig az ún. figyelmeztetéshez való jog segítségével.[7] Ilyen figyelmeztetés semmibe vétele vezetett az 1789. évi forradalmi megmozdulásokhoz.[8]
Montesquieu idejében az írott alkotmány gondolata még nem létezik[9], a szabadság eszméje viszont aranykorát éli. Paradox módon, a bordeaux-i jogász világosan látta a bíróságok szerepének fontosságát az állam alapvető törvényeinek megtartásában, de nem az emberi szabadságjogok védelmében.
A törvények szelleméről c. művében két jogszolgáltatási modellt mutat be. Az első modell törvényszékekből, parlamentekből, földesúri bíróságokból stb. áll. Montesquieu szemében ezek ideális ellensúlyai lehettek a törvényhozó és végrehajtó funkciót egyszerre betöltő monarcha hatalmának és önkényének. Teljesen különbözött ettől a másik modellt megtestesítő angol rendszer, amelyben a törvények uralma érvényesült.
A bíróságok ellensúlyi szerepe tehát nem volt magától értetődő; ellenkezőleg, a bírói hatalom - mint minden más hatalom - a szabadság számára veszélyt jelenthetett. "A Montesquieu által leírt szabad államban ideális az, ha a bírói hatalom láthatatlan, a bírák a törvény szája funkciót töltik be, nem tudják befolyásolni sem a törvények kötelező erejét, sem hatályát".[10]
A forradalom bekövetkeztekor ez az örökség ránehezedett a bírósági intézmények fejlődésére. Bár néhány alkotmányozóban felmerült az a gondolat, hogy a rendes törvényeket az 1789. augusztus 26-i Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata és az 1791. szeptember 3-i Alkotmány alá kellene rendelni, az már nem jutott eszükbe, hogy a bírákra bízzák az új alapvető normák betartásának ellenőrzését.[11] Ekkor született ugyanis Franciaországban a "bírótól való félelem" gondolata. Ennek két oka lehetett. Az egyik az, hogy a parlamentek túlzott politikai szerepet akartak játszani a Korona ügyeiben. A másik ok az, hogy az általános vélekedés szerint az alkotmányellenes vagy valamely alkotmányi értékbe ütköző törvény alkalmazhatatlanná nyilvánításának lehetőségével a bírák túl erős hatalomra tettek volna szert.[12] Így ahelyett, hogy a parlamenteket integrálták volna az alkotmányos szervezetrendszerbe, a forradalmárok kizárták őket onnan politikai szerepüktől való félelmükben.
Ettől kezdve a francia alkotmánytörténeti fejlődés hol ellenségesen, hol gyanakvóan viszonyult a bírákhoz általában és az alkotmánybírákhoz különösen, le-
- 13/14 -
hetetlenné téve, hogy ellentmondjanak a törvényi formában megnyilvánuló volonté générale-nak.[13] Az Ancien Régime parlamentjeinek rossz emlékű hatalmi beavatkozásai következtében a Konvent - elsősorban a hatalommegosztás elvére való hivatkozással - elutasította a közigazgatási hatalomba való bírói beavatkozás minden lehetőségét, különösen a törvények végrehajtásának bíró általi felfüggesztését.[14] "Az amerikai értelmében vett bírói hatalom koncepcióját még azok a későbbi alkotmányok[15] sem fogadták el, amelyek használták ezt a kifejezést. Más szövegek[16] pedig csak 'ítélőszékekről', 'bírói rendről' szólnak, a 'bírói hatalmat' még csak nem is említik" .[17]
Mindazonáltal Siéyés abbé szükségesnek érezte az alkotmányszöveg szupremáciájának hirdetését.[18] Az alkotmányvédelem kérdését "alkotmányossági esküdtszék" bevezetésével kívánta biztosítani.[19] Tervét a III. év thermidor 2-án mutatta be a Konventnek és megpróbálta bizonyítani, hogy az alkotmány által konstituált szervek nem érinthetik az alaptörvényt. Ez az "alkotmányossági esküdtszék" összetett felépítésű[20] politikai szervként vizsgálta volna a törvények alkotmányosságát. Eljárását vagy testület kezdeményezhette volna a törvény megalkotása előtt, vagy a polgárok indítványozhattak volna utólagos normakontrollt. A tervet éles kritika érte - elsősorban Thibaudeau részéről[21] -, majd a Konvent thermidor 24-én elutasította. Valójában a Forradalom ekkor már nem a liberális eszmékről szólt. Miután Rousseau a törvényt a tévedhetetlen volonté générale-ként határozta meg, a törvényhozó az állam ura lett, akinek az a feladata, hogy az emberek boldogságát biztosítsa.
Ez tehát a francia republikánus tradíció megnyilvánulása volt, amely aztán egészen a XX. század második feléig megakadályozta a törvények alkotmányosságának effektív vizsgálatát. Mindenesetre Siéyést a normák alkotmányossági kontrolljának franciaországi előfutáraként tarthatjuk számon.
Valójában, a francia alkotmánytörténeti fejlődés a liberális-alkotmányos modellt és a demokratikus modellt szembeállító vita tükre volt. Előbbi logikusan vezet el az alkotmányossági ellenőrzéshez. A liberalizmus ugyanis elveti az abszolutizmust és az egyénnek társadalommal szembeni primátusát hirdeti, míg az alkotmányosság eszméje azon alapul, hogy a törvény magasabb rangú normának alárendelt. Ezzel szemben a demokratikus modellben a volonté générale érinthetetlenné minősítése arra ösztönöz, hogy a törvényt tekintsük a társadalom alapnormájának. A Forradalom utáni francia politikai életet ezek a jakobinus és a rousseau-ista tradíciók uralják.
A forradalmárok tehát dogmává merevítették a törvény fogalmát. Kiindulópontjuk - Rousseau-t követve - az volt, hogy a társadalmi szerződés feltételezi, hogy az emberek a társadalomra ruházzák minden hatalmukat és szabadságukat. Elidegeníthetetlen jogok tehát nem léteznek, csak olyanok, amelyeket a törvény adományoz. Ez a felfogás volt a törvények alkotmányossági vizsgálata franciaországi ellenzőinek fő érve.[22] A törvényeknek ezt az abszolút elsőbbségét elismerték a forradalmi törvényszékek, illetve őket követően a rendes[23] és a közigazgatási[24] bíróságok is. A törvény volonté générale-ként történő felfogásának dogmája vezetett az alkotmány-ellenességi vizsgálat minden lehetőségének kizárásához, és a parlament szuverenitásának "szent" elvvé tételéhez. Jól tükrözi ezt az "abszolút parlamentarizmus, relatív jogállam" koncepciója,[25] amelynek értelmében elképzelhetetlen volt a parlament hatalmának korlátozásáról beszélni. Ilyen rendszerben érvényesülhettek-e egyáltalán a szabadságjogok? Néhány szerző szerint igen, mivel a parlamenti viták nyilvánosak voltak, és a közvéleménynek - mint a közhatalmi szervek természetes őrének[26] - volt befolyásoló szerepe. Létezett tehát bizonyos garancia a hatalommal való visszaéléssel szemben, de jogilag a törvény bármit megtehetett.[27]
1789 és 1946 között - a III. év Alkotmánya, az 1814. és az 1830. évi Charták alatti időszakot leszámítva - nem érvényesült a szabadságjogoknak a normák alkotmányossági vizsgálatával történő hatékony védelme. Ilyen ellenőrzés csak a II. Császárság önkényuralmi rendszerében valósult meg először, vagyis a VIII. év frimaire 22-i és az 1852. január 14-i alkotmányok alatt. Az eljárás a Szenátus hatáskörébe tartozott,[28] ennek következtében nem bizonyult hatásosnak, mivel "ez a testület mindenekelőtt politikai szerv volt, tagjai vakon szolgálták az államfőt".[29] Ráadásul attól a pillanattól kezdve, hogy a Szenátus az 1870. május 2-i szenátuskonzultum által - a Nemzetgyűléshez hasonlóan - valódi törvényhozói testület lett, az alkotmányossági ellenőrzés tulajdonképpen megszűnt létezni.[30]
A III. Köztársaság megalakulása (1870. szeptember 4.) és az 1875. évi alkotmányerejű törvények[31] tovább erősítették a törvény érinthetetlenségének koncepcióját. Bár voltak, akik az alkotmányossági kontroll bevezetését javasolták, e tervek megvalósítása érdekében nem született döntés. Példaként említhető 1910-ből az a törvényjavaslat, amely legfelső bíróság intézményesítését irányozta elő a fenti célra, ám ez is hamar elbukott.[32] Más elképzelések a Parlament elé kerülő javaslatokkal szemben tehető alkotmányellenességi kifogás bevezetésére irányul-
- 14/15 -
tak. A rendszer azonban szándékosan elvetette bármiféle alkotmányossági vizsgálat bevezetését és a legicentrizmus (törvényközpontúság) mellett döntött. Mire vezethető vissza ez a kíméletlen elutasítás? Egyrészt arra a tévhitre, hogy a demokrácia és a parlamentarizmus elve ex defnitionem kizárja a törvényekben megtestesülő volonté générale bármiféle ellenőrzését vagy cenzúráját. Másrészt a demokratikus és parlamenti rendszerrel szükségszerűen együtt járó mértékletességben és liberalizmusban való hitre. Harmadrészt az alkotmányossági vizsgálattal szembeni bizalmatlanságra és annak esetleges túlkapásaira.[33]
Milyen szerepet töltött be ezekben az időkben a "rendes" bíró? Az 1875. évi alkotmányerejű törvények nem tesznek említést a bírói hatalmi ágról. A Forradalom bírói és utódaik ahhoz a hagyományos felfogáshoz kötődtek, hogy ők nem avatkozhatnak a közhatalmi szervek tevékenységébe, mivel megbotránkoztatónak tartották azt a gondolatot, hogy személyükben ellentmondhatnának, illetve parancsolhatnának a volonté générale-nak.[34]
Ennek a hagyománynak a hatása még ma is érezhető. A bíró hatalom nem lépte túl hatáskörét politikai irányban, sőt inkább azt mondhatnánk, hogy a bírák túl félénkek a végrehajtó és főleg a törvényhozó hatalommal szemben. Ahelyett, hogy az élő jog alakítói, illetve elsősorban az Alkotmány őrei lennének, "fetisizálják" a törvényeket. "Az esetleges bírói túlkapások ellen védő szabályok avulttá lettek csakúgy, mint születésük történelmi körülményei".[35] Ez a gondolat 1928-ból származik, ami azt mutatja, hogy akkorra már komolyan szóba került az alkotmányossági ellenőrzés intézményesítése. Olyan híres jogászok, mint Léon Duguit, Maurice Hauriou, Raymond Carré de Malberg, vagy Gaston Jéze vizsgálták ennek konkrét feltételeit. A jogtudósok egyik fele továbbra is elutasította, a másik fele viszont egyre jobban szorgalmazta a normák alkotmányossági vizsgálatának bevezetését. Utóbbiak számára a parlamenti szuverenitás dogmája második Bastille-t jelentett, amelyet le kellett rombolni.[36] A vita tulajdonképpen az Ember és Polgár Jogainak Deklarációja jogi értékéről és a jogállamiság alapjairól szólt.
Esmein például - a XIX. századi német pozitivizmus hatására - úgy gondolkodott, hogy a jog forrása az állam. Ennek következtében az alapvető jogokról szóló deklarációknak nincs jogi kötelező ereje, csupán általános és homályos politikai elvek gyűjteményének tekinthetők, amelyet a bíróságok nem alkalmazhatnak. Esmeinhez közel álló álláspontot képviselt Carré de Malberg, aki azt tartotta, hogy az 1789. évi Deklaráció filozófiai elvek összessége, amely befolyásolhatta az 1791. évi Alkotmányt, de semmiképpen nem jelenthetett a mindenhatónak gondolt törvényhozó hatalom tevékenységével szembeállítható jogi parancsot.
Más irányzat szerint az állam objektív rendnek van alávetve, amelyet ő maga nem foglalhat magában. Ennek legnevesebb képviselői Duguit és Hauriou voltak. Ök a Deklaráció jogi kötelező erejét, alkotmányi, sőt alkotmányt megelőző rangját hirdették. Duguit szerint az államot kötik olyan jogi normák, amelyek születése előtt keletkeztek, és amelyeket a "társadalmi szolidaritásból" lehet levezetni. Számára a Deklaráció ilyen normát jelentett, amely az alkotmányt is megelőzte.[37] Ami Hauriou-t illeti, ő az ilyen normák primátusát a "társadalmi alkotmány" koncepciójából vezette le. Szerinte a Deklaráció kötelező erejű a törvényhozás számára, amely még a végrehajtó hatalomnál is veszélyesebb lehet az egyéni szabadságjogokra. Az elméleti viták után megoldásra várt még az alkotmányossági vizsgálat megvalósításához szükséges eszközök problémája.
Kezdetben Duguit kételkedett abban - a számára mégis csábító gondolatban -, hogy legfelső bíróságot jogosítsanak föl az Alkotmánnyal ellentétes törvények megsemmisítésére. Álláspontja azonban megszilárdult alkotmányjogi tankönyve második kiadásának idejére.[38]
Bár tartott attól, hogy ezzel a bírói hatalom zsarnoksága előtt nyit utat, az állam felett álló jog koncepciója győzedelmeskedett vívódása során. A Kormány feladata lett az alkotmányossági ellenőrzés rendszerének kidolgozása. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha a feladatot a "rendes" bíróságokra bízzák, függetlenül attól, hogy ez a modell milyen nehézségeket vethetett fel az Egyesült Államokban. A törvények alkotmányosságáról való döntés hatalma a törvények és az alkotmány közötti hierarchia elismerésének szükségszerű és logikus következménye volt. Azt az országot, amely nem biztosítaná a bíróknak ezt a hatalmat, nem is nevezhetnénk jogállamnak.
Duguit tétovázása jól példázza az egész francia jogtudomány vívódását a "republikánus tradíció" és a normák hierarchiájának logikája között.[39] Jéze például, aki 1895-ben még az ellentáborhoz tartozott, az alkotmányossági vizsgálatot is gyakorló román Semmítőszék joggyakorlatára[40] támaszkodva 1924-ben már a normakontroll mellett állt ki.[41] Figyelembe véve Franciaország történelmi fejlődését, számára az alkotmányellenességi kifogás modellje[42] jelentette az ideális megoldást. Eme "enyhén bizantikus" viták ellenére a Harmadik Köztársaság végéig a törvények alkotmányossága megítélésének egyetlen fóruma a parlamenti képviselők lelkiismerete maradt.[43] A régi, rousseau-ista alapból kinövő legicentrista dogma sokáig tartotta magát. Keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy meghatározta a Köztársaság francia koncepcióját, amely főként az általános és abszolút
- 15/16 -
szabály iránti tiszteletből és a személytelen hatalom dicsőítéséből építkezett.[44]
1935-ben, az állam reformjának kidolgozásával megbízott parlamenti bizottság az alkotmányossággal foglalkozó legfelső bíróság felállítását javasolta. A köztársasági elnök által egész életre szólóan kinevezett, huszonöt tagból állt volna. Előzetes normakontrollt nem végezhetett volna, csak az ún. alkotmányossági kifogásokat bírálta volna el (az amerikai modellt követve). A bizottság a jog törvényekkel szembeni védelmét kívánta biztosítani oly módon, hogy száműzi belőle mindazt, ami teologikus és irracionális: elsősorban a törvényhozó hatalom felsőbbrendűségének gondolatát. Mindezt független, szuverén és nem vitatott hatalommal rendelkező bírói kar segítségével, amely testületi önállóságának köszönhetően tényleges hatalmi ágként, és nem pusztán funkcióként jelenik meg.[45]
A félelem, amelyet ez a tervezet kiváltott, valamint a II. világháború eseményei arra késztették az alkotmányozókat, hogy óvatosabbak legyenek a törvényhozó tevékenységének ellenőrzése kérdésében.[46]
Mindazonáltal, az 1946. évi Alkotmány olyan megoldást vezetett be, amit a szerzők többsége az "alkotmányossági ellenőrzés embriójaként" jellemez. Bár az Államtanács[47] - amely hatékonyan tudta védeni a szabadságjogokat a végrehajtó hatalom önkényével szemben - mellé intézményesítették az ún. Alkotmánybizottságot, ez a lépés még nem értékelhető a közhatalmi szervek jog alá vetettségének kifejezett elismeréseként.[48] 1946-ban az alkotmányozók - a bírókkal szembeni bizalmatlanság miatt - politikai és nem bírósági szervet hoztak létre. Feladata nem az volt, hogy megsemmisítse az alkotmányellenesnek talált törvényeket, hanem, hogy jelezze az indítványozóknak, ha a törvény elfogadása az alkotmány módosítását kívánja meg. Ugyanis, ha a parlament fenn akarta tartani döntését, a törvény kihirdetése előtt módosítani kellett az alkotmányt. Az alkotmányozó tehát inkább az alkotmányt akarta a törvényekhez igazítani, mint a törvényeket az alkotmányhoz.[49] A bizottsághoz mindössze egyetlen indítvány érkezett, az is alkotmányjogilag jelentéktelen ügyben. Működését minősítették pszeudo-kontrollnak,[50] illetve szimbolikus kontrollnak[51] is. Bárhogyan nevezzék is, ez az ellenőrzés nem lehetett érdemi, mivel az 1946. évi Alkotmány preambuluma nem tartozott a vizsgálat tárgyába.[52] (Ennek azért volt különös jelentősége, mert az alapvető jogokról kizárólag a preambulum beszélt - a fordító megjegyzése).
Megállapítható tehát, hogy csak valódi alkotmánybíróság intézményesítése vethetett véget az alkotmányossági vizsgálattal szembeni bizalmatlanságnak, illetve csak ilyen szerv legitimálhatta létezését. Kérdés, hogy az Alkotmánytanács létrehozásával ez megvalósult-e.
Hosszú ideig az Államtanács pusztán a törvényt alkalmazta. Azt ellenőrizte, hogy törvénynél alacsonyabb rangú aktusok összhangban vannak-e az előbbiekkel.[53] Ennek alapján a közigazgatás szereplői tevékenységének alapját és korlátait a törvények tartalmazták. Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy az Államtanács alkotmányi elveknek szerzett érvényt (pl. közigazgatási rendeletek előtti egyenlőség,[54] egyenlőség az adózásban[55]). Bár lehetséges volt, hogy eljárása során alkotmányi rendelkezésre hivatkozzon, ez nem jelentett tényleges alkotmányossági kontrollt. Legalábbis így döntött 1901-ben a Delarue-ügyben.[56] A kérdést tulajdonképpen a dame Coudert et Arrighi ügy zárta le, amelyben a testület kimondta, hogy az alkotmányossági normakontroll a francia közjog szerint nem alkalmazható az Államtanács eljárása során.[57]
Bár 1946-ban, amikor kihirdették a IV. Köztársaság Alkotmányát, néhányan folytatták a preambulum jogi értékéről szóló, a III. Köztársaság idejében elkezdett vitát, a törvények továbbra sem képezték alkotmányossági vizsgálat tárgyát. Sőt, a "rendes", illetve a közigazgatási bírói joggyakorlat még attól is tartózkodott, hogy a törvények alapján alkotott aktusok alkotmányosságát megítélje. A törvényeket tehát olyan ernyőként fogták fel, amely az alkotmány és az infralegális normák között elhelyezkedve megakadályozza utóbbiak alkotmányosságának ellenőrzését.[58]
Végül a végrehajtó hatalom hatáskörének a törvényhozói feladatok delegálásával történt kiterjesztése vezette rá a bírákat arra, hogy az alkotmányi szövegben keressenek referencianormákat a közigazgatás tevékenysége legalitásának megítéléséhez. Ilyen normaként kezdték alkalmazni az ún. általános jogelveket és a Köztársaság törvényei által elismert alapvető elveket,[59] bár alkotmányi rangjukat csak fokozatosan ismerték el. Kezdetben az Államtanács a törvényekkel egy szinten lévőként kezelte, illetve alkalmazta őket a közigazgatás legalitásának ellenőrzése során.[60] A következő lépés az volt, amikor a Syndicat général des fonctionnaires malgasches ügyben 1956. január 25-én hozott ítéletében kifejezetten hivatkozott a Köztársaság törvényei által elismert alapvető elvekre. Ez utóbbiak[61], valamint az Ember és Polgár Jogainak Deklarációja[62] alkotmányi értékének elismerése fejtörést okozott a jogtudomány képviselőinek.
- 16/17 -
Felvetődött a kérdés, vajon az Államtanács ezzel nem lépte-e át a Rubicont.
A törvények alkotta blokk mellett tehát létrejött alkotmányossági blokk is, amely a közigazgatásra kifejezett törvényi rendelkezés hiányában is kötelezővé vált.[63] Louis Favoreu szerint a folyamat oda vezetett, hogy az előbbi az utóbbi részévé vált.[64]
Az alkotmányossági normakontroll hatáskörével felruházott Alkotmánytanács létrehozása az 1958. évi Alkotmányban[65] nem zárta le az alkotmánybíráskodásról szóló vitákat. Annak ellenére, hogy a testület tevékenysége ma már sokkal inkább bírósági karakterű,[66] mint 1958-ban, többen megkérdőjelezik létjogosultságát.[67] Korábban a végrehajtó hatalom őre[68] volt, aki nem akadályozhatta a népakarat megvalósulását, ma a szabadságjogok védelmezője, akár a népakarattal szemben is. Szerény szereppel rendelkező szervből intenzív és sokat vitatott tevékenységű testületté vált. Melyek voltak ennek az alkotmánybíráskodás európai modelljéhez igazodó fejlődésnek a főbb állomásai?
1958-ban a Parlamentre szegeződő ágyú szerepét szánták az Alkotmánytanácsnak.[69] Az alkotmányo-zók e testület segítségével kívánták védelemben részesíteni az akkor született rendeleti autonómiát a tapasztalt törvényhozó hatalom túlkapásaival szemben. Mindezt azzal a szlogennel, hogy visszaadják a népnek szuverenitását, amit képviselői ragadtak el tőle.[70] Kezdetben a tanács a politika szolgálatába állított és mérsékelt jelentőségű szerv volt. Legitimitása abból származott, hogy csak azokat a feladatokat látta el, amelyekre kifejezetten felhatalmazták. Ezek közé tartozik a normák alkotmányossági kontrollja. Az ún. organikus törvényeket[71] és a Parlament Házai határozatait automatikusan megküldik neki, a "rendes" törvények esetében indítványra járhat el. Indítványt kezdetben csupán a köztársasági elnök, a miniszterelnök, valamint a Nemzetgyűlés és a Szenátus elnöke terjeszthetett elő. Legfontosabb feladata nem a szabadságjogok garantálása volt, hanem, hogy a Parlamentet a rá vonatkozó hatásköri szabályok betartására, illetve a racionalizált parlamentariz-musnak[72] megfelelő kormányzati jogkörök tiszteletben tartására kényszerítse. Az Alkotmánytanács tipikus de gaulle-i intézményként működött.[73] A cél az volt, hogy a korábbi köztársasági rendszerek tapasztalataiból - különösen a kormány könnyű megbuktathatóságából - kiindulva a Parlament helyzetét fenntartsák, a kormányét viszont erősítsék. Szükség volt tehát a végrehajtó hatalom hatékony védelmére képes mechanizmusra.[74]
Az Alkotmánytanácsot tehát pontosan meghatározott funkciók betöltésére szánták. Az alkotmányelőkészítés dokumentumai bizonyítják, hogy elnevezése és kompetenciája nem a véletlen műve. Ezt a nevet éppen ellentmondásossága miatt választották. A "bizottság" terminus ugyanis valamely más szervnek alárendelt grémiumra utalt volna, a "bíróság" kifejezés pedig azt sugalmazta volna, hogy a Parlament bírói kontroll alá kerül. A "tanács" elnevezés viszont takarhat politikai és bírói orgánumot is.[75] Ennek megfelelően a tagok kinevezése a három legfontosabb közjogi méltóság hatáskörébe tartozik.[76] Egyébiránt éppen a bírókkal szembeni hagyományos gyanakvás miatt az alkotmányozók gondosan szabályozták a testület jogkörét. Amikor az alkotmányozás során szóba került, hogy az indítványozás jogát kiterjesztik meghatározott számú képviselőre és szenátorra, a régi félelmek ismét feléledtek.[77] Ezek lecsendesítésére a létrehozni kívánt testület jogi-politikai jellegét hangsúlyozták, vagyis azt, hogy eljárása alatt egyszerre kell majd figyelembe vennie jogi és politikai szempontokat.[78] Mindazonáltal a testület végül széles jogosítványokat kapott a törvényi és a rendeleti tárgykörök elválasztásának biztosítása érdekében.
Összességében - az alkotmányozók óvatosságának köszönhetően - az Alkotmánytanács legitimnek volt mondható, még a politikusok és jogászok egy csoportja kedvezőtlen véleménye ellenére is.[79] Előbbiek azt látták benne, hogy veszélyt jelenthet a Parlament hatásköreire, utóbbiak viszont amiatt voltak csalódottak, hogy elszalasztották a valódi alkotmánybíráskodás franciaországi megteremtésének lehetőségét. A testület végül "emancipálta" magát, fokozatosan határozta meg saját természetét, eltávolodva ezzel létrehozóitól. A kezdeti formális legitimitás helyett újat épített ki magának.
Az Alkotmánytanács szerepe kezdetben a parlamenti hatáskörök gyakorlása fölötti felügyelet, illetve ezzel szimmetrikusan a végrehajtó hatalom kompetenciáinak védelme volt.[80] A testület saját magát a közhatalmakat rendező, reguláló szervnek minősítette annak kapcsán, amikor kimondta, hogy a népszavazással megerősített törvény alkotmányosságát nem vizsgálhatja.[81] Szintén önmérsékletről tett tanúbizonyságot, amikor kijelentette, hogy hatáskörét illetően szigorúan tartania kell magát a rá vonatkozó alkotmányi[82] és organikus törvényi[83] szabályokhoz. Ennek megfelelően 1967-ben elutasította, hogy a volt államfő parlamenti választások alkalmával tett politikai nyilatkozatát minősítse. Mégis, attól a pillanat-
- 17/18 -
tól kezdve, hogy saját funkcióját tágan kezdte el értelmezni, az alkotmányossági normakontroll hívei azonnal jogi érvekkel siettek a segítségére. A tanács meghatározta például a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát.[84] A köztársasági elnök akadályoztatásának megállapítására vonatkozó, az Alkotmány 7. cikkelyében szabályozott hatáskörét is kiterjesztően értelmezte.[85] Legfontosabb döntése azonban az volt, hogy - ellentétben az alkotmányelőkészítés dokumentumaiban foglaltakkal - az 1971. július 16-i, a Liberté d'association ügyben hozott döntésében alkotmányi (kötelező) rangra emelte a preambulumot.[86] Ez különösen azért volt meglepő megnyilvánulás, mert az Alkotmány kidolgozása alatt hallgatólagos megállapodás volt arra nézve, hogy a preambulumnak nincs kötelező ereje. A döntést kommentálók véleménye megegyezett abban, hogy az történelmi jelentőségű volt, függetlenül attól, hogy a tanácshoz pozitívan vagy negatívan viszonyultak.[87] Ezzel ugyanis a testület a szabadságjogok védelmezőjévé lépett elő, "természetesen" a politikai és jogtudományi élet éles kritikája közepette. Voltak, akik a döntésben mindössze a testület elnöke személyes ambícióinak megnyilvánulását látták.[88] Mások - a bírói kormányzás (gouvernement des juges) veszélyén kívül - azt kifogásolták, hogy az algériai válság közepette nem volt bölcs döntés az alapvető jogokat referencianormává tenni, hiszen éppen e háború kívánhatta meg olyan szabályok alkotását, amelyek jelentős mértékben korlátozzák azokat.[89]
A hatáskörök ilyen bővülése azonban még mindig nem jelentett áttörést, mivel az Alkotmánytanács eljárását továbbra is csak a négy legfontosabb közjogi méltóság kezdeményezhette.[90] 1974-ben azonban ennek reformjára is sor került. A törvényt - szemben a volonté générale koncepciójával - egyre inkább a kormány és a parlamenti többség akarataként fogták fel, ezért szükségessé vált az ellenzék pozíciójának erősítése. Ezzel egyben elhárult a hatékony alkotmányossági normakontroll bevezetésének egyik elméleti akadálya is.[91] Az 1974. évi reformot Valéry Giscard d'Esteing köztársasági elnök kezdeményezte. Az új szabály 60 nemzetgyűlési képviselőnek, illetve 60 szenátornak is biztosította azt a jogot, hogy az Alkotmánytanácshoz forduljon. A testület legitimitása erősödött, mivel ez a szám tulajdonképpen azt tette lehetővé, hogy a politikai kisebbség is kezdeményezze eljárását. Ezt a megoldást is sok bírálat érte, elsősorban a most már "felelősségre vonható" politikai elit részéről.[92] A reformnak köszönhetően az Alkotmánytanács figyelemre méltó hatalomra tett szert: a politikai kisebbség kezdeményezésére megakadályozhatja a többség akaratának törvényi formában való kihirdetését. Döntései precedensrendszert alkotnak, és az - egyébként igen tágan értelmezett[93] - referencianormák alapján befolyásolják a születendő törvények tartalmát is. Amellett, hogy újabb normákat von az ún. alkotmányossági blokkba, a testületnek jogi technikák egész arzenálja áll rendelkezésére, amelyet a törvényhozó ellenőrzésére, illetve a szabadságjogok hatékony védelmére használhat.[94] Egyébiránt a tanács legitimitása ahhoz is köthető, hogy nem övé az "utolsó szó joga".[95]
Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az Alkotmánytanács ma már valódi alkotmányossági normakontrollt végez, vagyis hatékonyan tudja befolyásolni a jogalkotást. A jog alkotmányosodásának[96] jelenségébe ágyazódó tevékenységét helyesebb a francia alkotmányos jogállam építésében aktívan közreműködő alkotmánybíróságként, mint bírói kormányzásként[97] értékelni. ■
JEGYZETEK
* A fordítást készítette Poissonneau Alexandra, joghallgató (Montesquieu Egyetem, Bordeaux) és Illéssy István, tanársegéd (PTE ÁJK, Pécs).
[1] A "posztkommunista" alkotmánybíráskodás általános jellemzőinek bemutatását lásd Massias, J-P.: Justice constitutionnelle et transition démocratique en Europe de l'Est. Presses Universitaires de Clermont-Ferrand, L.G.D.J., Clermont-Ferrand, Paris, 1998 ; Adam, A.: La Cour constitutionnelle en Hongrie. Giustizia costituzionale e sviluppo democratico neii paesi dell'Europa Centro-Orientale. A cura di Giuseppe de Vergottini. G. Giappichelli Editore, Torino, 2000, 101-141. o.; Illéssy, I.: La naissance d'un contre-pouvoir, Les problèmes des premières années de fonctionnement de la Cour constitutionnelle de Hongrie. Politeia 2001. 1. sz. 103-114. o. ; The New Constitutional Courts. E.E.C.R. 1993. 2. sz. 28-53. o. ; Vasilescu, F.: Le rôle des cours constitutionnelles dans la période de transition vers une société démocratique. 3ème Journées franco-roumaine de droit constitutionnel, Paris, 1994. IX. 20-24. ; Schwartz, H.: The New East European Constitutional Courts. Michigan Journal of International Law 1992. 4. sz. 741-785. o. ; Sheive, S. W.: Central and Eastern European Constitutional Courts and the Antimajoritarian Objection to Judicial Review. Law and Policy in International Business 1995. 26. sz. 1201-1232. o. ; Paczolay, P., Bitskey, B: Introduction and General Report. Xème Conférence des Cours constitutionnelles européennes, Budapest, 6-9 mai 1996.
[2] Verpeaux, M.: Conseil Constitutionnel. Juris-Classeur Administratif, 1998, Fascicule 1410-2, 3. o.
[3] Blondel, A.: Le contrôle juridictionnel de la constitutionnalité des lois (Etude critique comparative USA -France). Aix-en Provence, 1928. Lambert, E.: Le gouvernement des juges et la lutte contre la législation sociale aux Etats-Unis. Paris, 1921.
[4] Lásd Robert, J.: La garde de la République - Le Conseil constitutionnel raconté par l'un de ses membres. Plon, Paris, 2000, 134. és köv. o. ; Février, J-M.: Réflexions sur une contreverse doctrinale (La nature du Conseil constitutionnel en question). R. R. J. 1998. 2. sz. 609-625. o.
[5] A testület volt elnöke például korrupciós ügybe keveredett. (A fordító megjegyzése.)
[6] Az Ancien Régime bírósági szervezetrendszerét a sokféleség jellemezte, egyszerre voltak jelen különböző jellegű (királyi, hűbérúri, egyházi) és hatáskörű (kereskedelmi, tengeri, adminisztratív stb.) bíróságok. A hierarchia felső szintjén helyezkedtek el a parlamentek, amelyek regionális fellebbviteli bírósági funkciót láttak el. Vö. Perrot, R.: Institutions judiciaires. Montchrestien, Paris, 1993, 7. o. (A fordító megjegyzése.)
[7] A figyelmeztés olyan hivatalos eljárás volt, amelynek során a parlamentek jelezhették a királynak a törvények alkalmazásából fakadható problémákat. Ha a király tartani kívánta álláspontját, a rendelkezések életbe léptek. Favoreu, L. és mások: Droit constitutionnel, Dalloz, Précis, Paris, 2000, 286. és köv. o. ; Gojosso, E.: Le contrôle de l'activité normative royale à la veille de la Révolution: l'opinion de Mercier de la Rivière. R. R. J. 1999. 1. sz. 237-250. o.
- 18/19 -
[8] Luchaire, F.: Le Conseil constitutionnel. Tome I: Organisation et attributions. Economica, Paris, 1997 (2ème édition), 3. o.
[9] Lásd Bastid, P.: L'idée de Constitution. Economica, Paris, 1985.
[10] Morin, J-Y.: Le pouvoir des juges et la démocratie: sed quis custodiet ipsos custodies? LexUM 1994. 3. sz. http://www.lexum.umontreal.ca/themis.
[11] Az alkotmányellenesség problémája nem kerülte el a forradalmárok figyelmét sem, akik már 1789-től folyamatosan arra törekedtek, hogy a törvényhozó hatáskörének határait pontosítsák. Emeri, C.: és Bidégaray, C.: La Constitution en France de 1789 à nos jours. Armand Colin, Coll. U, Paris, 1997, 164. és köv. o. ; Troper, M.: La Constitution de 1791 aujourd'hui. Revue Française du Droit Constitutionnel 1992. 9. sz., 3-14. o.
[12] Vö. Luchaire, F.: Le Conseil constitutionnel... i.m. 5. o.
[13] Vö. Favoreu, L. és mások: Droit constitutionnel... i.m. 285. és köv. o. ; Borgetto, M.: La genèse du contrôle de constitutionnalité des lois en France (1789-1958). Administration 1997. 177. sz. 20. és köv. o. ; Garapon, A.: Le gardien des promesses - Justice et Démocratie. Odile Jacob, Paris, 1996.
[14] Vö. Levinet, M.: Le problème du contrôle de constitutionnalité des lois lors de l'élaboration de la Constitution de 1793. Revue du Droit Public 1991. 697-732. o.
[15] Lásd az 1791. évi Alkotmány, a III. év fructidor 5-i Alkotmány, az 1848. november 4-i Alkotmány.
[16] Lásd a VIII. év frimaire 22-i Alkotmány, az 1814. június 4-i Charta, az 1830. augusztus 14-i Charta.
[17] Mathiot, A.: Le contrôle de constitutionnalité des lois en France. R.I.D.C. Journées de la société de législation comparée, 1982, 126. o.
[18] Troper, M.: La Constitution de 1791 aujourd'hui... i.m. 8. o.
[19] Doklem, D.: Le jury constitutionnaire: première garantie juridictionnaire d'une constitution française. T.D.P. 1998, 215. és köv. o.
[20] 108 tagját első alkalommal a Konvent nevezte volna ki, majd évente egyharmaduk a leköszönő parlamenti képviselőkből történő kooptációval megújult volna.
[21] "Ez a szörnyű hatalom mindenható lenne az államban és a közhatalmak feletti őr funkciója helyett, uralkodójuk lenne, aki láncra verné őket a teljes ellenőrzés érdekében". Comte Antoine Clair Thibaudeau, III. év thermidor 24.
[22] És még ma is az. Franciaország különböző Alkotmányainak preambulumai nem a polgárok jogairól, hanem főként a törvényhozó szándékairól szólnak. Ezek a deklarációk tulajdonképpen - úgy 1789-ben, mint 1946-ban - kötelező erő nélküli, valamennyi párt számára irányadó programtételek. Megérthetjük tehát a bíró a törvénnyel szembeni hagyományos fenntartását, mivel minden körülmények között alkalmaznia kellett e normákat, még akkor is, ha alkotmányellenesnek tartotta őket.
[23] Vö. Luchaire, F.: Le Conseil constitutionnel... i.m. 15. o.; Pacteau, B.: Libertés publiques. Cours polycopié, Université Montesquieu Bordeaux IV, 1996, 67. o. ; Mestre, J-L.: Les juridictions judiciaires et l'inconstitutionnalité des ordonnances royales de la Restauration au Second Empire. Revue Française du Droit Constitutionnel 1990. 4. sz. 688-690. o.
[24] Conseil d'Etat, 1936. nov. 6., Dame Coudert et Arridgi. Recueil 966.
[25] Machelon, J-P.: Parlementarisme absolu, Etat de droit relatif. Revue Administrative 1995. 628. o.
[26] Bastid, P.: L'idée de Constitution... i.m. 167. o.
[27] Mathiot, A.: Le contrôle de constitutionnalité des lois en France. i.m. 126. o.
[28] Ashworth, A.: Le contrôle de constitutionnalité des lois par le Sénat du Second Empire. Revue du Droit Public 1994. 45-102. o.
[29] Balat, J-C.: La nature juridique du contrôle de constitutionnalité des lois dans le cadre de l'article 61 de la Constitution de 1958. PUF, Paris, 1984, 3. o.
[30] Vö. Luchaire, F.: Le Conseil constitutionnel... i.m. 11. o.
[31] L. az 1875. február 24-i és 25-i törvény, valamint az 1875. július 16-i törvény.
[32] A javaslat szövegét lásd Revue du Droit Public 1910. 132-135. o.
[33] Pacteau, B.: Libertés publiques. i.m. 68. o.
[34] Blondel, A.: Le contrôle juridictionnel de la constitutionnalité des lois. i.m. 244. o.
[35] Blondel, A.: i.m. 253. o.
[36] A tudományos vita átfogó bemutatására lásd Machelon, J-P.: i.m. 626. és köv. o. ; Pacteau, B.: Le contrôle des lois au nom des libertés, exigences de la Déclaration de 1789. Les Petites Affiches, 1989. augusztus 25., n° spécial du bicentenaire.
[37] Pisier, E. : Léon Duguit et le contrôle de constitutionnalité des lois. Mélanges en l'honneur de Maurice Duverger. P.U.F., 189-202. o.
[38] Duguit, L.: Traité de Droit constitutionnel. De Boccard, Paris, 1923, 2. kiadás.
[39] Vö. Redor, M-J.: De l'Etat légal à l'Etat de droit - L'évolution de la doctrine publiciste française 1879-1914. P.U.A.M., Economica, Aix-en-Provence, Paris, 1991, 155. és köv. o.
[40] Vö. Criste, M.: La justice constitutionnelle en Roumanie. Thèse pour le doctorat en Droit, sous la direction de Thierry Renoux, Université d'Aix-Marseille, 1995, 61. és köv. o.
[41] Jèze, G.: Notes de jurisprudence; le contrôle juridictionnel des lois. Revue du Droit Public 1924. 385., 401-403., 412. és 413. o.
[42] Ennek francia megfelelője: exception d'inconstitu-tionnalité. Lényege, hogy nem alkotmányossági vizsgálat iránti indítványt terjesztenek a bíróság elé, hanem az előtte fekvő konkrét ügyben kifogásként hivatkoznak az alkalmazandó norma alkotmányellenességére. (A fordító megjegyzése.)
[43] Maulin, E.: Le principe du contrôle de constitutionnalité des lois dans la pensée de Raymond Carré de Malberg. Revue Française du Droit Constitutionnel 1995. 21. sz. 94. és köv. o.
[44] Machelon, J-P.: i.m. 634. o.
[45] Comité technique pour la réforme de l'Etat, La France de demain - Son gouvernement, ses assemblées, sa justice, 1936. Idézi Morin, J-Y.: i.m. 13. o.
[46] Vö. mégis Kelsen, H.: Le contrôle de constitutionnalité des lois, une étude comparative des constitutions autrichiennes et américaines. Revue Française du Droit Constitutionnel 1990. 1. sz. 17-30. o.
[47] Conseil d'Etat. A közigazgatási bíráskodás legfelső fóruma Franciaországban. (A fordító megjegyzése.)
[48] Bougrab J.: Le contrôle de constitutionnalité des lois dans l'élaboration de la Constitution du 27 octobre 1946. Revue Française du Droit Constitutionnel 1999. 38. sz. 285-314. o.
[49] Bastid, P.: i.m. 188. o.
[50] Ardant, P.: Institutions politiques et droit constitutionnel. L.G.D.J., Paris, 1995 (6. kiadás), 105. o.
[51] Vedel, G.: Droit constitutionnel. Sirey, Paris, 1949, 551. o.
[52] Lásd az 1946. évi Alkotmány C.92 cikkelyét, amely a bizottság kompetenciáját a I-X. fejezetekre korlátozta,
[53] Ezt tehát egyfajta törvényi normakontroll volt, vagyis olyan, amelyben referencianormaként a törvények szerepeltek (a fordító megjegyzése).
[54] Conseil d'Etat, 1913 május. 9., Sieur Roubeau.
[55] Conseil d'Etat, 1944 február 4., Guieysse.
- 19/20 -
[56] Conseil d'Etat, 1901 május 23., Delarue.
[57] Conseil d'Etat, 1936 november 6., dame Coudert et Arrighi. Indoklásában az ügy előadója arra hivatkozott, hogy a francia közjog elméletében és gyakorlatában is a parlament a volonté générale kifejezője és csak ennek van alárendelve. Lásd még Hauriou, M.: La technique française en matière de contrôle juridictionnel de la constitutionnalité des lois. Introduction à l'étude du Droit comparé - Recueil d'études en l'honneur d'Edouard Lambert. Sirey, Paris, 1938, 336-338. o. Az Államtanács ilyen irányú újabb joggyakorlatára nézve lásd Conseil d'Etat, 2000. december 8., Parti nationaliste basque ; Gohin, O.: Le Conseil d'Etat et la constitutionnalité des lois. Revue Française du Droit Administratif 2000. 1175-1188. o.
[58] Törvényhozási ernyő elmélete (théorie de l'écran législatif). Vö. Pacteau, B.: Libertés fondamentales. Cours polycopié, Université Montesquieu Bordeaux IV, 2000. 47. o. ; Conseil d'Etat 1950 november 10., Fédération nationale de l'éclairage.
[59] Ezek francia megfelelői: principes particulièrement nécessaires à notre temps, principes fondamentaux reconnus par les lois de la République. Franciaországban több, ma már alkotmányi rangú norma létezik. Ugyanis a hatályos, 1958. évi Alkotmány preambuluma utal az 1789. évi Deklarációra, továbbá az 1946. évi Alkotmány preambulumára. Ez utóbbi pedig hivatkozik a fent említett elvekre. Miután az Alkotmánytanács 1971. július 16-i, a Liberté d'association ügyben elismerte az 1958. évi Alkotmány preambulumának jogi kötelező erejét, ezek a normák együttesen alkotmányossági blokkot alkotnak (bloc de constitutionnalité). Az Alkotmánytanács valamennyi, a blokkba tartozó normát alkalmazhatja referenciaként a jogszabályok alkotmányosságának megítélése során. (A fordító megjegyzése.)
[60] Conseil d'Etat, 1950. július 7., Dehaene ; Conseil d'Etat 1954. május 28., Barel ; Conseil d'Etat, 1958 december 3., Dame Louys.
[61] Conseil d'Etat, 1956 július 11., Amicale des Annamites de Paris.
[62] Conseil d'Etat, 1957 június 7., Condamine.
[63] Conseil d'Etat, 1959 június 26., Syndicat général des ingénieurs conseils.
[64] Favoreu, L.: Légalité et constitutionnalité. Les Cahiers du Conseil constitutionnel 1997. 3. sz. 73-81. o.
[65] Philip, L.: Le Conseil constitutionnel. L'écriture de la Constitution de 1958, P.U.A.M., Economica, Aix-Marseille, Paris, 1992. 467-481. o.
[66] Vö. Severino, C.: La réglementation de l'instruction devant le Conseil constitutionnel és Mélin-Soucramanien, F.: La légitimité, une question de procédure? IVème Congrès français de Droit constitutionnel, 1999. június 10-12., Aix-en-Provence.
[67] Courtois, G.: Le Conseil constitutionnel est plongé dans la bataille de la cohabitation. Le Monde 2001 január 12.; Mandraud, I.: L'opposition s'abrite derrière le Conseil constitutionnel pour harceler le Gouvernement. Le Monde 2001. január 11.
[68] Az 1958. évi Alkotmány (egyik) újítása az, hogy 34. cikkelye pontosan meghatározza a törvényhozási tárgyköröket, illetve 37. cikkelye kimondja, hogy a nem törvényhozási tárgykörök rendeleti úton szabályozhatók (végrehajtó hatalmi tárgykörök). Az Alkotmánytanácsot eredetileg e hatáskörmegosztás betartásának ellenőrzése céljából hozták létre. (A fordító megjegyzése.)
[69] Boulouis, J.: Le défenseur de l'exécutif. Pouvoirs 1980. 13. sz. 26. o. A szerző azt mutatja be, ahogy az Alkotmánytanács arculata megváltozott. A végrehajtó hatalom védelmezőjéből valamennyi a politikai konfliktusok általános döntőbírájává vált.
[70] Debré, J-L.: La Constitution de la Vème République. P.U.F., Paris, 1975, 13. o.
[71] Az Alkotmány jelöli meg, hogy mely tárgykörök szabályozása kíván organikus törvényt. Megalkotásuk eljárására szigorúbb szabályok vonatkoznak, mint a rendes törvények esetében: pl. elfogadásához az összes nemzetgyűlési képviselő több mint felének igen szavazata szükséges. (A fordító megjegyzése.)
[72] Ezt a rendszert a klasszikus parlamentarizmusra annyira jellemző kormányzati instabilitás (lásd Németország, Olaszország, Franciaország a II. világháború előtt) elkerülése végett fejlesztették ki. Elsősorban olyan mechanizmusok kiépítését eredményezte, amelyek a kormány és a parlamenti többség közötti viszony erősítését célozták (a bizalmi szavazás megnehezítése, konstruktív bizalmatlansági indítvány, a kormány felelőssége felvethetőségének szűkítése stb.). (A fordító megjegyzése.)
[73] Favoreu, L.: De Gaulle et le Conseil constitutionnel. De Gaulle et son siècle, La République, Institut Charles de Gaulle, Plon, La Documentation française, 1992.
[74] Luchaire, F.: Le Conseil constitutionnel... i.m. 19. o.
[75] Ilyen az Államtanács (Conseil d'Etat) is.
[76] A tagok egyharmadát - köztük az elnököt - az államfő, egyharmadát a Nemzetgyűlés elnöke, egyharmadát a Szenátus elnöke nevezi ki. Megjegyzendő, hogy a mindenkori államfők gyakran használták stratégiai célokra kinevezési jogukat.
[77] Vö. commentaire de P. H. Teitgen, lors de la séance du 5 août 1958 du Comité consultatif constitutionnel, Documents pour servir à l'histoire de l'élaboration de la Constitution du 4 octobre 1958, La Documentation française, 1998, 176. o.
[78] U.o. 105. o.
[79] Rivero, J.: Fin d'un absolutisme. Pouvoirs 1980. 13. sz. 10. o.
[80] Ennyiben tehát maga a testület is a parlamentáris rendszer racionalizálására irányuló szándék eredménye volt. Décision 59-1 L, 1959 november 27., R.A.T.P. Recueil 67. o.
[81] Décision 62-20 DC, 1962 november 6., Loi référendaire. Recueil 27. o. Vö. Favoreu, L.: Le Conseil constitutionnel régulateur de l'activité normative des pouvoirs publics. Revue du Droit Public 1967. 29-30. o.
[82] Demande d'avis, 1961. szept. 14. Recueil 55. o.
[83] Lásd a fent hivatkozott 62-20 DC döntést.
[84] Décision 70-39 DC, 1970. június 19. ; décision 75-60 DC, 1975. dec. 30. ; décisions Maastricht I, II és III, 1992.
[85] Lásd az 1969. április 28-i és az 1974. április 3-i deklarációit.
[86] Lásd az 57. sz. jegyzetet.
[87] Nguyen, M.: La Constitution de la Vème République, de Charles de Gaulle à François Mitterrand. S.T.H., Paris, 1989, 427. o.
[88] Foyer, J.: Le contrôle de constitutionnalité des lois. Droit et économie, XIVème Congrès de l'A.N.D.D., Paris, 1995 március 24. sur la Vème République et son avenir constitutionnel, 10. o.
[89] Luchaire, F.: La protection constitutionnelle des droits et libertés. Economica, Paris, 1987, 16. o.
[90] Emeri, C.: Du conseil des sages à la cour des juges: l'irrésistible transmutation. Commentaires 55. sz. 492. o.
[91] Hamon, F. és Wiener, C.: Le contrôle de constitutionnalité. Droit constitutionnel et institutions politiques, Documents d'études, La Documentation française, Paris, 1987, 7. o.
[92] Lásd Lacharrière, R.: Opinion dissidente. Pouvoirs 1980. 13. sz. 133. o.
[93] Vö. Coulon, R.: Le Conseil constitutionnel et les droits de l'homme. Des droits et des libertés en Grande-Bretagne et en France, Colloque, Bordeaux, 1995. december 18-19.
[94] Mindazonáltal hivatalból továbbra sem járhat el.
[95] "Bírói kormányzásról azért nem lehet szó, mert a szuverenitás hordozója
- feltéve, hogy alkotmányozóként tud megnyilvánulni
- bármikor ellenszegülhet döntéseinek. "Vedel, G.: Schengen et Maastricht. Revue Française du Droit Administratif 1992, 180. o.
- 20/21 -
[96] Favoreu, L.: Le droit constitutionnel, droit de la Constitution et constitution du droit. Revue Française du Droit Constitutionnel 1990, 71. o.
[97] Chiroux, R.: Le spectre du Gouvernement des juges. R.P.P. 1977, 15-30. o. ; Savy, R.: La Constitution des juges. Droits, Chronique 1983, 105-110. o. ; Loschak, D.: Le Conseil constitutionnel, protecteur des libertés? Pouvoirs 1980. 13. sz. 35-48. o. ; Emeri, C.: Gouvernement des juges ou veto des sages? Revue du Droit Public 1990, 335-358. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Balkáni Tanulmányok és Kutatások Központja kutatója, PhD-hallgató (Montesquieu Egyetem, Bordeaux).
Visszaugrás
